|
Önök minduntalan
előhozzák ezt a nagy urat, a Társadalmat, aki immár annyira vitte, hogy
miniszterek is őrá apellálnak, aki sujt, jutalmaz, s még a bíró is
megreszket előtte a bírói székében, aki a törvénnyel majdnem egyenrangúvá
tette magát, roppant terjeszkedik, nyüzsg, mindenbe beleszól és belenéz s olyan
szuverén hatalom, mint maga az uralkodó.
Nézzük már meg
egyszer mélyebben, hogy miféle úr hát ez a társadalom.
Egy szép fiatal
leányt ösmertem, nevezzük Marinak, akinek az apja sok pénzt gyűjtött.
Gazdag ember volt és elhatározta, hogy a leányát nem adja férjhez máshoz, csak
egy báróhoz vagy grófhoz.
S valóban addig
cipelték a kis Marit ide-oda, míg végre akadt egy báró, aki szemet vetett rá,
úgy félig-meddig. Hiszen, én istenem, annyi szegény báró van már a világon.
A leányt valami
ügynök által (mert már Amor úr is zsidó ügynökökkel dolgozik) ügyesen
megkínálták, mire a báró gondolkozóba esett, de mégis így szólt:
- A leány nem
éppen rút… hm, nem volna ellene valami nagy kifogásom, csak a termete nem
kielégítő. Kicsike, alig ér a vállamig. Komikus egy ilyen alacsony asszonykával
karonfogva sétálni.
Megértvén ezt a
kicsinylő választ a hiú apa, azt üzente vissza a bárónak:
- Majd elég nagy
lesz az, ha a pénzes ládámra ültetem.
- Persze - mondá
a báró, s még azon a héten megtörtént az eljegyzés, s rá három hétre az
esküvő.
A báróból gazdag
ember lett, Marikából báróné lett. Mindenki megkapta, amit óhajtott. Csak a
Marika apja kapott olyat is a lakodalomkor, amit nem óhajtott. Ti. tífuszt
kapott és belehalt, természetesen mindenét a báróéknak hagyva.
Vígan élt a
báró, de nem sokáig. A tömérdek pénz egy-pár év alatt elfogyott. S mihelyt
odalett a pénzes láda, mindjárt alacsony lett neki az asszony. Fogta hát magát,
otthagyta egy szép napon, elment Amerikába. Csak egy levelet hagyott hátra
Marinak: hogy hiába keresné - ne keresse.
Sírt-rítt
az asszonyka elõször a férjeért, de késõbb egyébért is, mert kisült, hogy sok
adósság maradt utána, mindenünnen összecsapódni készültek feje fölött a
hullámok, rájött, hogy nemsokára még az utolsó párnát is ellicitálják a feje
alól. Olyan jó rendben hagyta hátra a szép báró az õ kis bárónõjét.
A báróné
ügyvédtõl ügyvédhez, uzsorástól uzsoráshoz járt, hogy kölcsönt vehessen. Sehol
sem kapott.
Azt
mondták, az õ nevére nem adnak.
Egy
gondolata támadt kétségbeesésében. Egy természetes gondolat. Keresett elõbb
olyan nevet, amelyre adnak.
Egy elõkelõ
ismerõse nevét írta fel egy váltóra, s mindjárt volt pénze. Nem sokból áll az
egész.
Hanem ezzel
a pénzzel már nem lehet otthon maradni, rögtön csomagolt a kis szalmaözvegy és
meg sem állott Florencig.
Ott élt egy
darabig álnév alatt, míg a pénz tartott, vígan s mikor a pénz elfogyott, még vígabban. Virágárus leány lett az
asszonykából. Természetesen, mit is lehetne Florencben kezdeni egyebet, mint
hogy az ember beáll leánynak és virágot árul.
A
virágáruláshoz két dolog szükséges, virág és mama. Mindennap friss virág és
néha-néha friss mama is. Mert ügyes mama nélkül nem megy az ember semmire.
Mari is
szert tett mamára, s olyan lett õ is, mint a többi. Ott járt-kelt kurta
viganóban a téreken, a kávéházakban, rózsákkal a kosárkájában és az arcán.
- Tessék
rózsákat venni!
A járókelõk
vettek is, hol az egyikbõl, hol a másikból. Hogyne! Hiszen olyan bájosan,
kislányosan tudta elselypíteni: »tessék, tessék virágot venni«.
Csak
egyetlen egyszer halt el ajkán e megszokott kiáltás s mintha varázslat volna,
egy pillanat alatt oda volt minden virágja. A kis kosár kifordult kezébõl, a
rózsák kiborultak belõle, arcáról pedig eltûnt minden rózsa, holt halavány
lett.
A férfi,
akit megkínált, ránézett. És õ is összerezzent.
A báró
volt. A férje.
- Hogy kerülsz
ide? - hebegte.
(A bárónak
a karján egy hölgy volt.)
Mari
szemrehányólag tekintett rá, de bizonyos öröm rezgett a hangján.
- Istenem, az egy
hosszú történet. Hát te… hol jártál te?
- Majd mindent
elbeszélek - hadarta a báró zavarral-, majd mindent kimagyarázok. Most nem
lehet. Légy este a Pavia kávéházban.
S ezzel
közömbösen tovább ment a hölgyével.
Este találkoztak a »Pavia« kávéházban.
- Ki az az asszony? - kérdé mohón Mari. Ez volt az elsõ
kérdése.
- Egy ismerõsöm… egyszerû vasúti ismeretség. Találkoztunk s elkísértem a hotelig.
- Meg fogom
tudni - szólt Mari gyanakodva, s alkalmasint ez a gyanakodó szó dönté el
sorsát.
- Hogy
jutottál ide, idáig? - sürgeté a férj.
Mari
mindent elbeszélt.
-
Elhagytál. Nem tudtam hova lenni. Isten, ember elhagyott. Váltót hamisítottam,
s ide szöktem. Hát te miért hagytál el?
- Láttam,
hogy végem van otthon. Csak a golyó és az elmenetel közt lehetett választanom.
Inkább elmentem, hogy majd dolgozom Amerikában s vagyont szerezve, egykor érted
jöhessek. Mert én szeretlek, Mari, esküszöm s nem akarok nálad nélkül élni.
- Majd
meglátom - szólt Mari félig könnyezve, félig boldogan.
- Egypár
nap alatt lebonyolítom az ügyeimet s aztán elviszlek egy olyan országba, olyan
helyre, ahol nyugodtan élhetünk elrejtve. De addig is meglátogatlak mindennap,
mondd meg a lakásodat.
A hiszékeny
Mari megnyugodott ebben s boldogan várta a kitûzött napot.
Valóban már
másnap korán reggel kopogás hallatszott kis padlásszobája ajtaján.
- A férjem
- gondolta Mari s hirtelen kiugrott az ágyából, hogy ajtót nyisson.
De nem a
férje volt, hanem egy rendõr:
- Ön
foglyom.
Mari
fölsikoltott.
- Én? Az
lehetetlen.
- Igenis ön. Egy
férfi járt tegnap a rendõrségnél, aki önt följelentette, hogy váltót
hamisított, mi kérdést intéztünk a hazájába, s letartóztatása el van rendelve.
- Mondja meg
nekem, hogy nézett ki az a férfi.
- Barna, magas,
sebforradással a homlokán.
- Ah, a férjem
volt! - kiáltá Mari és aléltan összerogyott.
Igen, a szép báró
így szabadult meg a feleségétõl másodszor, hogy egyéb viszonyaiban ne legyen
neki valamiképp terhére. Mert a báró elõrelátó ember.
*
Biz az aztán úgy
történt, a kis Marit elítélték otthon ötévi fegyházra. E nyár augusztusán
szabadult ki Márianosztráról.
A kis Mari
természetesen mindenütt megvetett személy, régi ismerõsei elfordítják a
fejüket, amikor látják.
De a báró, aki
azóta hazakerült, még ma is kedvence a jó köröknek s olyan gentleman, mint
annak a rendje.
Ilyen az a
társadalom.
|