A »LÁTHATATLAN ERŐK«

1886

Nemrég ideje annak, hogy a könyvkereskedõk és kiadók közgyûlése volt, akik egyre rosszabb menüvel ülik az évi bankettjeiket.

Egypár év elõtt még pezsgõ is volt a díszebédnél, de persze csak annyi; hogy a hosszú toasztok eltiltattak - mert a pezsgõ a kurta beszédekhez volt kiszámítva. Sõt azelõtt még az írókat is meghítták.

Hanem hát mindig keservesebb évek jöttek. Elõször az írókat hagyták el. Azután a pezsgõt hagyták el. (Pedig inkább hagyhatták volna el elõször a pezsgõt.) Végre elmaradt a desszert, azután a kétféle bor, az idén már a kolera iránti tekintetbõl, csak budai vöröset ittak. Hogy mi lesz ennek a vége, annak csak az isten a tudója, az õ mérhetlen bölcsességével.

De az azért mégis okosan van, hogy minden évben összejönnek és összeolvassák, megmérik egymást, hogy mennyivel lettek szegényebbek õk és vedlettebbek a fekete kabátjaik. Panaszkodnak, sopánkodnak, szidják a közönséget és az írókat, megátkozzák a mesterségüket, de azért másnap megint folytatják megrögzött szenvedéllyel az elszegényedés útját.

Érdekes végignézni õket ilyenkor és kihallgatni, hogy mit beszélnek.

Az õ világuk egészen más. Ismerõseik a könyvek, s ezekrõl folyik a triccs-traccs.

Mindenik elõhozza a maga halottjait, akiket a padlásra temet, megosztja a keserûségét s mind abban a hitben megy haza a bankettrõl, hogy »õ martír«.

De ez jól esik nekik minden évben, mert csak egyszer van minden évben díszbankett. Pedig bár minden év kétszer lenne évenkint. Mert kétszer lehetne kalendáriumot kiadni, ami a legjobb kiadvány.

Hát mondom, amint így diskurálnának a könyvek felõl, s ott ülnek egymás mellett körben, az iskolás könyvek kiadói bizonyos néma dölyffel, a szépirodalmi kiadó mélabúsan, a tudományos könyvek kiadói keserûen, mély bánatba merülve, egyszerre csak közbeszól valamelyik:

- Nekem egy olyan könyvem van, amibõl ötszáz példány fogyott el fél év alatt.

Ez a dicsekedõ hang olyan szokatlan ebben a társaságban, hogy mindenkit meghökkentett.

Hallatlan az! Egyszerre elhallgattak mindnyájan, s irigykedve néztek a boldog kiadóra.

- Ez még semmi - mondá egy másik. - Én kétezer példányt adtam el egy regénybõl.

Az elõbbi ember rögtön megszûnt érdekes lenni, mindenki a kétezer példányos embert nézte. No, ez kolosszális egy dolog.

Ekkor, ez érdekfeszítõ percben szólalt meg a harmadik kiadó. Egy lenézett, szomorú ember, aki tudományos könyveket ad ki.

- Az mind gyerekség! Nálam az történt ez idén, hogy egy tudományos munka második kiadást ért.

Negyven torok törte meg egyszerre az ünnepélyes csöndet:

- Melyik? Miféle munka? Lehetetlenség az!

Beszélni se hagyták a két elõbbit, a harmadik nagy csoda felülmúlt minden fogalmat.

- Elmondom önöknek, ha érdekli - szólt a tudományos könyvek szomorú arcú kiadója, vékony bágyadt hangon.

- Halljuk, halljuk!

Az egész asztal felbomlott, otthagyták a veres vinkójukat, a feketekávéjukat, mind odatódultak a csodatörténetet hallani.

*

- Úgy történt a dolog - kezdé a tudományos könyvek kiadója, miután elõbb köhintett egyet (de az is olyan nyöszörgõ, búbánatos köhintés volt) -, hogy tavaly egy nyári estén beállított hozzám egy öregúr, akit igen jómódú embernek ismerek. Név szerint Müller Ferenc, egy, a tõkéibõl élõ csendes öregúr a Bodzafa utcából.

»Mivel szolgálhatok?« - kérdém.

Az öregúr egy csomagot cepelt a hóna alatt, azt letette elém az asztalra s apró barna szemei kevélyen villámlottak.

»Egy tudományos munkát írtam« - mondá.

»Igen?« - válaszoltam a baljóslatú hangomon.

»Ez az!« - folytatá. - »Ez az! Hatalmas egy mû, uram. Huszonkét ív, vagy több is. Egész életem búvárkodása. Természettani munka. „A láthatatlan erõkrõl”«.

»Igen? Nem is hittem volna, hogy ilyesmivel is foglalkozik uraságod.«

»Sötétben huhog a bagoly« - jegyzé meg kevélyen az öreg. - »Nem élünk hiába, kedves barátom… A külszín csal… Persze, persze… Ön nem hitte volna? Meghiszem. Más sem hitte volna azt el. Senki sem tudja azt, uram, mi lakik bennem. De én tudtam és dolgoztam. Most se fogja megtudni senki. Mert álnevet írtam a munkára, álnév alatt fogom kiadatni.«

»Kiadatni szándékozik?«

»Természetesen. Mégpedig azt szeretném, ha ön szerezné meg a munka kiadási jogát. Nagyon szeretem a cégjét… sokra nézem… mondhatom, nagyon sokra becsülöm… Öné az elsõség, uram.«

»Köszönöm alássan, de a mostoha viszonyok, kevés a pénz, meg aztán nincs az ilyen munkának keletje.«

»Ennek?« - pattant fel. - »Olyan keletje lesz ennek, hogy csak nyomatni gyõzze. Mit képzel ön? Egy könyv a „láthatatlan erõkrõl.” Nem tréfa dolog!«

»Sajnálom, uram, de ez idén nem szándékozom több könyvet kiadni.«

»Az esetben nyomassa ki a saját költségemen. Nekem az is mindegy. Pénz az effélében nem határoz.«

»Ezer örömmel« - mondám a reménykeltõ hangomon. »Az ön költségén, miért ne!«

Megegyeztünk az összegben, kifizette és mindjárt másnap leadtam a kéziratot a nyomdába. Néhány hét múlva meg is jelent, szétküldtem a redakciókba, kereskedésekbe, s nem sokat törõdtem a többivel.

Hanem mi nem történt! A könyv fogyni kezdett derekasan, ide is, oda is új példányokat kértek. Alig múlt el egypár hónap, s egyetlen példány sem állott rendelkezésemre. A fõsegédem kijelentette, hogy a »láthatatlan erõkrõl« szóló munka teljesen elfogyott.

»Bravó!« - kiáltám. - »Végre egy derekas könyv. El fogom olvasni, amice, most már magam is. Az ördögbe, ebbõl második kiadást kell csinálni.«

Még aznap fölkerestem otthon a lakásán az öreg Müllert, gratuláltam neki a munka sikeréhez és ajánlatot tettem a második kiadásra vonatkozólag.

»No ugye« - szólt boldogan - »ugye megmondtam önnek? Ezer villám, ez egy hatalmas könyv, uram. Egy könyv a „láthatatlan erõkrõl”! Nem tréfa dolog az!«

Megalkudtunk egy bizonyos összegben, s most már mint a mû tulajdonosa nyomattam ki a második kiadást, sokkal díszesebben, mint az elsõt.

Egy nap, éppen mikor a mûvet haza hozták három talyicskán a könyvkötõtül, véletlenül boltomba vetõdik a szerzõ fia, Müller Gábor, a mérnök, s valami vízépítészeti dolgokat rendel nálam.

»Éppen kapóra jött, mérnök úr« - üdvözlöm nyájasan -, »hogy gratuláljak önnek.«

»Mihez?«

»Az édesatyja sikeréhez.«

A fiatal mérnök mosolygott:

»Hogy-hogy?« - veté oda hanyagul.

»Ma jelent meg a „láthatatlan erõkrõl” szóló könyve második kiadásban.«

A mérnök savanyú arcot vágott erre.

»Hogyan, uram! Ön ezt semmibe se veszi? Mondhatom példátlan siker a tudományos irodalom piacán…«

»Vigye ördög azt a piacot« - pattant fel a mérnök bosszúsan - »végre is ami sok, sok, s biztosítom önt, hogy a második kiadásból egyetlen példány sem fog elfogyni.«

»Az teljes lehetetlenség« - vágtam közbe - »a könyv már ki van próbálva, eddig, mint mondom, nagyon szépen fogyott.«

»Fogyott ám« - tört ki végre a fiú - »mert örömet akartam okozni az öregnek, s egytõl egyig magam vásároltam össze apródonkint a példányokat. Mind megvan otthon a padláson.«

. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . .

A könyvkiadók ebbõl a történetbõl megtanulták, hogy a csodák kora lejárt már, és a másik két dicsekedõnek a történetét meg sem akarták hallgatni többé - pedig lehet, hogy azok is valami megírni való esetek.