EGY FIÚNAK A FELE

(Egy csevegésnek a fele és egy regénynek a fele)

1886

I. A bevezetés

Mikor e nagytekintélyű kör³²  részéről azt a megtisztelő felszólítást kaptam, hogy felolvasást írjak, már akkor mondtam a nálam járt uraknak:

- Én megvallom, sohasem mulattam életemben valamely felolvasáson. Hát nem is tudom elképzelni, hogy másvalaki is mulathasson.

Az urak udvariassága nem engedte, hogy igazat adjanak, hanem én azért mégis megapellálom mondásomat a plénum elé.

Csak egy jogosultságuk van a felolvasásoknak szerintem, hogy az unalmas téli estét mégiscsak agyonütik.

Ilyen agyonütésre vállalkozom most, de megvallom, nem minden rafinéria nélkül. El is mondom, ha parancsolják - mióta Bismarck nyomán az őszinteség a legélesebb fegyvere lett a ravaszságnak.

Hát én bizony helyrajzi tanulmányokat tettem előbb, hogy megválaszthassam tárgyamat, hallgatóimhoz a legillőbbet.

Kikérdeztem: szoktak-e a körben ferblizni?

- Nemigen.

No azért, mert ha ferbliznének, akkor egy pikáns történetet mesélnék. A ferblistáknak heves vérük van. Azoknak még szerelem kell.

- Hát tarokkozni szoktak-e?

- Nagyon ritkán - felelték forrásaim.

No azért, mert ha tarokkoznának, akkor valami országgyûlési kulisszatörténetet komponálnék ki. Mert a politika a tarokkisták játéka, azaz hova beszélek, a tarokkot akarom mondani, hogy a politikusok játéka.

- De hát mit szoktak mégis leginkább játszani a körben?

- A dominót!

Hohó, a dominót? No, már most tudom, mihez tartsam magamat. A dominó csendes, családos emberek kultusza. Most már megvan az útbaigazítás, mit kell ott elbeszélnem.

Mert ne is nevessenek, kérem, nagy taktika kell ahhoz.

Egy húsvét napján az történt meg Deák Ferenccel, hogy nagy beszédet tartott a belvárosi választóknak, amely roppant hatást tett. Deák Ferenccel sokszor megtörtént az ilyesmi.

Egy felvidéki képviselõnek (miért ne nevezzem meg, hiszen négyszemközt vagyunk, Urbanovszky Ernõ volt) annyira megtetszett a beszéd, hogy betanulta szóról szóra, váltott hozzá egy vasúti menetjegyet, hazautazott a saját választóihoz, és elmondta azon melegében eleitõl végig, magyarul is, tótul is.

A beszéd nem csinált semmi hatást.

Urbanovszky csodálkozva nézett szét a közömbös hallgatóságon, és bosszankodva dörmögte:

- No, én cudarul megjártam a Deák eszével.

Ha most itt átvehetném a meseíró szerepét, és az igazság magvát bele akarnám göngyölgetni a mesémbe, rá kellene fognom az öreg Deákra, hogy õ meg egyszer tréfából az Urbanovszky beszédjét mondta el a belvárosi választók elõtt, és amint látta a roppant hatást, csodálkozva dörmögte:

- Sohasem hittem volna, hogy ilyen okos ember ez az Urbanovszky!

Mindebbõl csak azt akarom levonni, hogy a Deák hangjával az Urbanovszky beszéde is hatott.

És most már bevallottam kiszámított ravaszságomat, miért nem olvasom én magam ezt a kis történetet,³³  melyet a dominójáték alapján békés, családos emberek számára hoztam. Mert úgy vagyok én azzal, hogyha valamit írni kell, hát rendesen felülök a képzeletbeli lovamra, lustul már a szegény pára, valami nagyon messzire sohasem visz, de azért haza a szülõföldemre csak mégis elérek vele, ott aztán elõkeresem valamelyik ismerõsömet és elhozom.

Most kikerestem a legritkábbat közülök, egy jó mostohaanyát. Annak a történetét mondom el.

Egy jó mostohaanya - fogják ellenvetni -, ugyan, hisz az lehetetlenség!

Márpedig én mégis tudok egy jó mostohaanyát.

Hiába rázzák a fejüket, hogy nem hiszik. Hiszik majd, ha elbeszélem.

II. Maga a történet

Hát az történt, kérem, hogy egy vidékünkbeli komposszesszornak, név szerint Gáthy Lőrincnek, meghalt a szép, fiatal felesége gyermekágyban.

A meghalt asszonyt elsiratták, eltemették, hanem a kis bimbó, szép egészséges fiúcska, megmaradt.

Gáthy Lőrincnek volt egy öregebb nőrokona, aki a temetés után fölvette karjára a kisdedet, és ami könnye megmaradt a temetésről, azt sírta el a bölcső felett.

- Szegény kis árvácskám, mi lesz belőled! Elpusztulsz, elveszel anyai kéz nélkül.

(Nyilván oda akart jönni a néni gazdaasszonykodni mert - ma már senki sem diskurál ok nélkül, még egy háromnapos gyermekkel sem.)

- Hát az lesz belőle, fölnevelem becsületesen - mondá az apa, s fölkapta a csecsemőt, és megcsókolta a gyenge piros képét -, ne félj semmit, fiam, a mama elment, de visszajön még. Nem hagylak én anya nélkül.

- Csakhogy az nem édesanya lesz, Lőrinc öcsém.

- Én az édeset adom neki vissza.

- Eredj hát, kapard ki a földbõl, ha olyan hatalmas vagy. Ott fekszik az már örökkön-örökké. Az, akit te hozol, mostoha lesz, Lõrinc, ha arany pántlikával fonja is a haját.

A temetés után elutazott Gáthy Pestre, magával vitte a kisfiút, és otthagyta. Hideg, zárkózott jellemû ember volt, se õ nem mondta, se nem kérdezték, kinél hagyta, mi lett vele. Az emberek vállat vontak:

- Od’adta valakinek gondviselésbe.

Két hét múlva jött vissza, és rá három hétre elvette az uradalmi jószágigazgató húgát, Zehernyei Borbálát. Az volt akkoriban a legcsinosabb özvegyasszony nálunk.

Az emberek erre is vállat vontak:

- Lám, eltette a porontyot az útból… Mégiscsak rossz ember ez a Gáthy.

Nem nagyon sokára, és nem is elég sokára (Nincs itt valahol egy kalendárium?) az új asszony szintén egy fiúcskával ajándékozta meg Lõrinc urat.

Még fel sem kelt Gáthyné a gyermekágyból, mikor az ura megint elutazott Pestre, és megint elvitte a gyereket úgy, hogy vissza se hozta többé. Az emberek nagy szemeket meresztettek:

- Hát ez mi? Gólya hozta tegnap, apja viszi holnap.

Rejtélyes súgás-búgás támadt. Találgatták, mit csinál a gyerekeivel? Kinél hagyja ott Pesten és miért? Vagy tán nem is Pestre viszi a kis ártatlanokat, hanem Budakeszire. (Ti. ott laknak a mennyország udvari szállítói.)

És míg Gáthyék háta mögött egész legendák kerekedének, addig otthon is nagy sírás-rívás verte fel a kis, barátságos kastély ódon szobáit. A fiatal anya kétségbe volt esve, törvényt, elválást emlegetett, követelte a gyermeket; majd fenyegette, majd rimánkodott az urának, térden kúszott elõtte, és átkozta a feszület elõtt:

- Add elõ a gyermekemet, hova tetted?

De a különc ember hajthatatlan maradt.

- A gyermek jó helyen van - mondá -, megkapod majd egyszer. Ne firtasd, mert hasztalan, ne rimánkodj, mert se meg nem mondom, sem elõ nem adom. Fogadásom van rá, elsõ feleségem holttesténél tettem. Nem fogom megszegni.

Így múlt el öt év, azalatt ezerszer csordult ki az anyai szív kínja. Minden utat bejárt, minden módot megkísérelt, de egyik sem vezette sikerhez, a »kegyetlen apa« olyan hideg, érzéketlen maradt, mint a kõ. Gyakran járt fel Pestre a »gyerekeket megnézni«, de az asszonynak alig mondott egyebet róluk, mint hogy egészségesek.

Az ötödik évben aztán így szólt Lõrinc egy héttel Borbála napja elõtt:

- No, asszony, süss, fõzz, az idén a névnapodra, mert holnapután elmegyek Pestre, és hazahozom a gyerekeket.

Az anya egy örömsikoltással borult ura nyakába. Ez az egy szó elfújt mindent. Öt esztendõnek keserû gyötrelmét.

Pedig az az öt év lett volna a legédesebb méz a gyermekekkel.

Nekem magamnak is van egy kisfiam, én tudom, mi az, ha szeretjük, ha megosztozunk játékaiban. Öt év éppen az a korszak, az elsõ gügyögéstõl az elsõ veres mellényig. Ilyenkor van a legtöbb öröm a gyerekbõl. Ott lenni az eszmélkedésénél, megfigyelni, hogy ismeri fel a tárgyakat, hogy köti össze a fogalmakat, s hogy indul meg az a csodálatos gép, az ész; elõször csak az egyik rugó mozdul, azután az egyik kerék, ha végül valamennyi jár, az már akkor csak zakatolás.

Az elsõ ismerõse fiamnak egy állat volt. Egy macska. Õt szólította meg kedves selypítõ hangján a legelõbb: »csicsa, csicsa!« Micsoda esemény volt az a háznál! (A cica is kávét kapott aznap.)

Mikor aztán mosdatták a teknõben a szivaccsal, mert az is olyan szõrmés volt, mint a macska, a szivacsra is azt mondta: »csicsa«. Az elsõ kanál levesben, melyet belekényszerítettek, egy laska úszott, mint ahogy a szivacs úszott a teknõbeli vízben, a parányi laskát is megösmerte, hogy az »csicsa«.

Éppen tél elején volt ez. Az égbeli dunyha megrepedt egy napon, s a finom pelyhek ott szálldogáltak az ûrben, éppen mint a laskák. »Csicsa! Csicsa!« - kiáltozta a hópelyhekre.

Minden csicsa volt elõtte, de mégis bizonyos rendszer szerint.

Jött azután az érettebb kor, mikor azok a kedves ötletek születnek, aminõket mi öreg emberek nem bírunk kigondolni.

- Hogy hívnak? - kérdeztem egy napon.

- Csicsa Pálmán - felelte váratlanul.

(Van ugyanis valami rokonhangzás a Tisza Kálmán és az õ neve közt, hát a jobbik nevet vette magának a gazember.)

Egyszer a ruháját piszkolta be, és így szólt: »Mama, más ruhát!« Mikor leesett, és megütötte a fülét, megint parancsolón kiáltott fel: »Mama más fület!« (Ezt a mondását három hónapig kolportálták a rokonságban, levelekben megírtuk, élõszóval eldicsekedtük - sõt íme még a felolvasásomba is bejutott. )

Ha mosolyog, nevet az egész szoba, ragyogó verõfény süt be az ablakon! Hátha még kacag! Muzsika szól, cseng-bong a levegõ, talán ezer cigány is húzza. Apró bárányok ugrándoznak a mezõkön, madarak csicseregnek a falombokon…

Ez az én kisfiam - de valamennyinek van ilyen édes története, színekben gazdagon váltakozó. Ha okos a gyerek, akkor az okossága a gyönyörûség, ha nem okos, akkor az ostobasága a gyönyörûség.

És éppen ezt az elsõ öt évet vette el Gáthy a feleségétõl és magától.

Hanem iszen mindent feledtetett az az óra, mikor Borbála napkor berobogott a cséza az udvarra, s két piros, élettõl pezsgõ gyereket hámozott ki Gáthy egy farkasbundából.

Az asszony szívdobogva, örömrepesve rohant ki eléjük, és kitárta a karjait.

Szemének egy lángvillanata gyorsan átfutott vizsgálódón a fiúk alakján, arcvonásain.

- Mamám! - kiáltá az egyik, és a nyakába ugrott.

- Mamám! - kiáltá a másik, és megölelte.

Melyiknek a csókja volt édesebb? Gáthyné megdöbbent. Nem tudta eltalálni.

A férj Lacinak szólította az egyik fiút, a másikat Palinak. Arcban is hasonlók voltak, termetben is. Egyik sem látszott fejlettebbnek. Hiszen csak hónapok voltak köztük.

Az asszony félrehítta Gáthyt, s mohón kérdé:

Melyik az én fiam, mondd meg.

Gáthy elnevette magát kedélyesen.

- Hogy képzelsz te olyan bolondot. Hiszen éppen azért kellett a gyerekeket homályban, idegenben nevelni, titokban keresztelni, hogy egyformán szeresd mind a kettõt, hogy ne tudd, melyik a te fiad közülök.

- Ember, gondold meg, mit cselekszel!

- Meggondoltam. Légy türelemmel. Húszéves korukban, mikor anya nélkül is megállnak, megmutatom a fiadat, s átadom a bizonyítékokat.

Az asszonynak nem volt mit tennie, mint egyformán szeretni, gondozni a fiúkat, de az anyai érzés nem pihen sohasem, kutat, fürkész, követel és fegyverkezik.

Nézte a gyerekeket ébren, alva, figyelte a természetüket, melyiknek a szokásaiban találná meg jobban a rokonságot a magáéival, odaállította hol az egyiket, hol a másikat a tükör elé, maga is odaállt, és összehasonlításokat tett. Néha föl is csillant bennök egy-egy vonás, egy tekintet, egy szó vagy egy mozdulat, annak mohón utánakapott: »Ez az enyém…« a Hanem hát az volt a baj, hogy egyszer Laciban találta meg, máskor meg a Pali gyerekben.

Hát az anyai szív, az a delejes, érzõ hús, amelyrõl annyit zengtek a poéták, nem súgta meg neki, melyik az õ fia?

Nem biz az! Csak a poéták csinálnak abból vagy ezer esztendeig olyan nagy bölcset. Lejárta az már magát!

A gyermekek ezalatt szépen nõttek és tanultak. Derék, kedves fiú volt mind a kettõ. Õk is tudták már, hogy egyiküknek mostohaanyjuk az édesanyjuk, de mindenik azt gondolta, hogy a másiké.

Egészen jól megvoltak így. Egyszer azonban beteg lett Gáthy, az asszony föl akarta ezt használni, ha gyenge a test, gondolta, elgyengül tán a lélek is. Macskahízelgéssel körülvette, a nyavalyájában a sok rimánkodást vele megunatta.

- Mutasd meg a fiamat… légy jó, légy irgalmas, édes uram. Esküszöm az élõ istenre, esküszöm a halott anyámra, hogy csak én fogom azt tudni, de a mostoha fiam sohasem. Egyformán fogom én azokat szeretni.

- Jól van, asszony. Hiszem, ha megesküdtél.

(Éppen ebben a percben lépett be a szobába Pali.)

- Ez a fiad - súgta.

Az anya odaszaladt hozzá, átkarolta, megcsókolta, fejét az ölébe vette selyemszõke haját gyöngéd szeretettel morzsolgatta, rendezgette.

Délben már a szebbik alma Palié lett. Uzsonnára a kés beljebb szaladt a kalácsba, mikor a Pali részét vágta.

Estefelé a kerti házban, ahol a fiúk labdával hajigálkoztak, egy ablaktábla kitört, a fiúk azt mondták: magától - de a mama rögtön kitalálta, hogy az alkalmasint a Laci dolga lesz, pedig a Palié volt.

És ez így ment napról napra. Gáthy észrevette.

- Ej, ej, asszony, asszony!

- Mit parancsolsz, Lõrinc?

- Nevetek rajtad, Borbála. Ilyenek vagytok mind. Csak egy rugót nyomtam meg a szívedben, s mindjárt kiszaladt belõle a mostohaanya. A próba nem sikerült.

- Milyen próba?

- A gyerekekkel. Föltettem magamban, azt vallom tiednek, amelyik legelõbb lép be az ajtón.

- Te szörnyeteg! - kiáltá a nõ vadul. - Megcsaltál.

- Meglehet. De hát te nem csaltál-e meg, hogy egyformán fogod õket szeretni? Lacit hanyagoltad azóta, Palinak túlságosan kedvezel. Gonosz vagy.

Borbála tehetetlenül rogyott össze egy pamlagra. Meg volt semmisülve. És azóta sohasem merte többé elõhozni a férjének: melyik az õ édes fia. Hasztalan is lenne az már.

Hanem iszen ott volt a biztató jövõ - a huszadik esztendõ. Akkor aztán megtudja a bizonyosat.

S az az esztendõ egyre közeledett. A hársfák lehányták a leveleiket az udvaron, a fiúkat olyankor elvitték a városi iskolákba, és mikor a hársfák nemcsak újra nekilombosodtak, hanem a bokrétáikat is kieresztették, akkor megint visszajöttek. Sok esztendeig ment az így.

Hanem egyszer aztán olyan év jött, hogy hiába nyíltak a hársak az udvaron, a gyerekek vissza nem jöttek. Az iskolapadokból odamentek, ahol a rózsák nyíltak… piros vérrózsák zöld fûre festve.

A professzoruk egy nap belépett az iskolába, úgy mint máskor, de szokatlanul ünnepélyes arccal, a pedellus azonban, aki a könyveket cipelte máskor a nagytiszteletû úr után, most egy nagy nyaláb puskát hozott, roppant szuszogva a teher alatt.

- Fiúk - szólt a nagytiszteletû úr a katedrára lépve -, tegyétek le azokat a könyveket. Ostobaság van azokban. Nehéz napokat élünk. Lássuk csak, melyitek bírná el a puskát.

Nehéz napokban könnyû a puska. Mindnyájan megbírták.

Elment az egész osztály, köztük a Gáthy fiúk is. A professzor vezette õket.

A háborúban elesett az egyik. Csak László tért haza az õsi kúriába.

Nem volt akkor abban semmi különös, hogy valaki elesett. Föl sem vették. Az volt a csodálatos, ha valaki el nem esett. Szinte restellte az illetõ és mentegetõzött.

Megörültek otthon a hazatért hõsnek. Csakhogy legalább õ megvan. Isten adta, Isten vette el a másikat. Az anya megnyugodott lassan. Hátha éppen ez az õ fia… De jaj, hátha nem az!

Gáthy most sem árult el semmit. Pedig a huszadik esztendõ volt ez már.

Végre egy nap belépett a neje szobájába, ünnepélyes arccal.

- Borbála - mondá -, ma nevezetes nap van.

- Miféle nap? - kérdé az közömbösen. Éppen valami szõnyeget hímzett.

- Ma van a második fiunk huszadik évfordulója.

Gáthyné szíve megdobbant. Arca lángba borult, majd elhalványodék.

- Mit akarsz? - kérdé tompa, fojtott hangon, mintegy megmerevedve.

Gáthy egy csomag okmányt vett ki a zsebébõl.

- Ígéretemet akarom beváltani. Jogod van hozzá. Íme, tudd meg végre, melyik a fiad.

Az asszony felugrott, mint a villám, odarohant hozzá, s tenyerét ajkára tapasztá.

- Csitt! - kiáltá. - Egy szót se! Nem akarom… sohasem akarom megtudni.

Kezével mélabúsan simítá végig a homlokát…

- Így legalább enyém a fiúnak a fele.

Gáthy elgondolkozott.

- Igazad van… talán igazad van, Borbála. De most már mit csináljak ezekkel az okmányokkal?

- Dobd a tûzbe, kérlek!

Éppen égett a kandallóban. Gáthy bedobta a papírokat, a lángok összeszisszentek és fölfalták.

A fellobbanó tûz megaranyozta az anya arcát, mintha a glória ömlene el rajta.

- Most már írás többé el nem árulja - szólt halkan, bágyadtan egy sóhajjal -, most már csak te tudod a titkot.

…Azazhogy én is tudom, de ha az asszony nem akarja, hát isten neki, én sem mondom el önöknek.