Kassa
városában történt ezelõtt majdnem kétszáz esztendõvel, egy jámbor
fecskemadárnak az a passziója támadt, hogy bizony õ nem építi a fészkét kívül a
falra, hanem belül a szobában valahol.
És kieszelt
magának a városban egy örökké nyitott ablakot, amelyen át berepülve megcsinálta
az õ mûvészi csõrével a leendõ picinyek félkosárka alakú hajlékát a kemence
tetejére.
Az a szoba
éppen a tanácsház volt. Egy-két ablaka nyitva volt örökké, szellõztetés okáért.
Domine Kajta, a »major domus«, észrevette ugyan, hogy a madár hova építkezik,
de minthogy buzgó katolikus ember és babonás volt, meghagyta a kiszemelt
fundust a »Szûz Mária madarának«: hadd legyen az õ kedve szerint. A kályhának
úgysem árt.
Maga a
polgármester is akképpen vélekedék, hogy nem kell a madarat bántani, nyitva
kell neki hagyni az ablakot. Az csak szerencsét jelenthet a városnak.
A
szerencsére pedig nagy szüksége volt, mert éppen ostromolták nemes Kassa
városát. Ott künn a falaknál erõs labanc hadak állottak fenyegetõen. Itt benn a
kétségbeesés végerõfeszítésével tartották magukat a derék kuruc érzelmû
polgárok, tetõtõl talpig fegyverben. Fogytán volt már az eleség és puskapor is.
A lakosság éhezett napok óta. És semmi remény, hogy egyhamar jóllakhassék, mert
éppen tegnap határozta el a magisztrátus, hogy a kiosztandó adagokat még jobban
le kell szállítani.
Kutya
állapot ez, atyafiak! Ha még e héten nem jön valami közbe, vagy éhen kell
halnunk, vagy megadjuk magunkat. A »tizenkettedik« óra felé járunk.
A
tizenkettedik órában azonban a fõbírónak egy mentõ ötlete támadt. Merész
gondolat volt, mely új fordulatot adhat a város sorsának, sõt talán az egész
hadjáratnak.
Összehítta
a város embereibõl a legelsõket, de oly titkos természetû a tanácskozás alatt
lévõ ügy, hogy álarcban jöjjenek a meghívottak, és álarcban távozzanak ismét.
Az álarcot csak a tanácsteremben kell levetni.
Ezt az
óvatos eljárást gyakran követték a középkorban, hogy a közönség ne tudhassa, ki
volt jelen, s ki nem volt valamely határozatnál. Sok fej menekült meg ezzel a
pallos alól, amelyik nemegyszer úgy veszett volna oda.
Ma is egy
ilyen álarcos tanácskozásra gyülekezének azok, akiket titokban meghíttak.
A városban,
mely most idegesebb volt, mint bármikor, csakhamar híre terjedt a dolognak, s
mindenki kíváncsi volt, hogy ugyan mirõl fognak ma tanácskozni, és nagy
kíváncsi tömegek gyülekezének a városháza körül.
Történt
valamivel elõbb (csak néhány perccel elõbb), hogy egy Schmidt Miklós nevû
tizennégy éves fiúcska elment a városháza elõtt, és eszébe jutott, hogy ott
benn madárfészek van.
A fiúcska
éhes volt (sehogy se kvadráltak gyomrához az ostromállapotos adagok.) Hm, hátha
már benne vannak a tojások a fészekben? Azokat jó lenne meginni. (Nagy csemege
volt az akkor Kassán.)
Nosza fogta
magát, felmászott a nyitott ablakon át, de amint éppen fölmenne a kemence
tetejére a fészekhez, a kulcs nyikorgását hallja az ajtóban.
Leugrik
hirtelen, és ijedtében bebúvik a kemencébe.
Csakugyan
nem csalódott. A kulcs nyikorgott ott künn. S nemsokára benyitott Kajta uram,
nyomában két álarcos fõember, akik helyet foglaltak a padokban. Utánok
lassankint összegyülekeztek a többiek is.
A fõbíró
ekkor ünnepélyes arcot vágott, és így szólt:
-
Esküdjenek meg kegyelmetek, hogy arról senkinek sem szólnak, amit ma
határozunk.
-
Esküszünk! - kiálták a város vénei.
- Mert
elõadom a tervemet, amely szerint megmenthetõ még ez a város. De ha az idõ
elõtt elárultatnék, a város örökre elveszett, s vele mi is valamennyien.
A fõbíró
ekkor elõadta a tervét.
Nem
kevesebbõl állt az, mint színleg megnyitni a kaput a labanc seregeknek, de
mikor azután beözönlik, az alagút aknáiban összehalmozott puskapor segélyével
légbe röpíteni õket, s a maradékot három oldalról kereszttûzbe venni.
Csak a
kétségbeesés sugallhat ilyen borzasztó elhatározást.
Gondterhelt
fõvel, összeráncolt homlokkal méregették, latolgatták az esélyeket pro és
kontra a város atyái, de oly hosszasan, hogy a kályhában levõ gyerek nem bírta
tovább kiállani. Egy alkalmas pillanatban kiugrott onnan kormosan, mint egy
macska, s uccu neki az ablaknak, azon az úton, amelyen jött, kiugrott
szerencsésen az utcán levõ tömeg közé, anélkül, hogy föltartóztathatták volna.
- Mi volt
az? - kiálták elrémülve a szenátorok.
- Egy fiú -
dadogták hüledezve azok, akik látták a fiút kiugrani.
- Végünk
van. Elvesztünk!
- De hol
lehetett?
- Itt volt a
kályhában. Kém volt. Vége mindennek.
A fõkapitány
dühösen csapott kardjával az asztalra.
- Utána, Kajta
uram, üldöztesse, fogattassa el; le kell nyomban fejeztetni. Mi pedig urak,
folytassuk tovább a tanácskozást!
Kajta uram
kiszaladt megadni a rendeletet a kívül álló drabantoknak, de a fõbíró, Koós
Gergely uram visszatartotta:
- Hagyja el
kegyelmed, azóta már elmondta, ha akarta, tíz embernek is.
Folytatták a
tanácskozást, de kedvetlenül, nyomott hangulatban. Pedig még sok fontos
tárgy volt a mai napra. Csak úgy ímmel-ámmal hallgatták is, nem is, mindnek az
orra vére folyt. Már régen elhangzott a déli harangszó is, de senkinek se volt
étvágya.
Csak a fecske repült be az ablakon víg csicsergéssel, de
látván ott a sok kopasz fejet, ijedt szárnyrebbenéssel keringett ki újra.
Pedig ugyancsak csicsereghetett volna nekik, mert ha Kassa
városát meg se mentik, az õ kis fészkét már megmentették.
Alighogy kirepült a fecske, szokatlan zaj és zsibongás
hömpölygött az utcán egyre közelebb-közelebb a városháza felé.
- Ugyan Kajta uram, menjen már ki, ne kímélje a lábát!
Veresse szét azt a csõcseléket odakünn!
Kajta uram lihegve futott vissza egy perc múlva.
- Jaj, nemes tanács! Nagy dolog az, amit én odakünn látok.
- Ugyan mit lát kegyelmed? - fortyant fel az ideges fõbíró.
- Egy tábort asszonyokból. Jönnek roppant nagy lármával.
Némelyiknek piszkafa, seprõ a kezében. A kegyelmed híres felesége is köztük
van, fõbíró uram.
No, már ez félig se tréfa dolog. Egyszerre összecsaptak
aktát, protokollumot, s rohantak az ablakhoz.
Valóban az egész város asszonyai jöttek a tanácsház felé, s
milyen lármával s bõsz haraggal! De hát seregeknek ura, mi történhetett, mi
lesz ebbõl?
- Menjen csak ki, Kajta uram, kérdezze meg, mit akarnak.
Kajta uram kiment és bejött.
- Egy deputációt választottak maguk közül, amelyik a tanács
elé akar járulni.
- Nem fogadjuk el - szólt Bornemissza Gábor uram.
- Azzal fenyegetõznek, hogy felgyújtják a tanácsházát.
- Hadd jöjjenek - rendelé a fõbíró. - Kegyelmetek pedig
tegyék fel álarcaikat.
Nemsokára megjelent a nõi deputáció, hét tagból. A fõbíróné
volt a vezetõ.
- Mit kívánnak? - kérdé a fõbíró hivatalos hangon.
- Azt kívánjuk, nemes tanács, amihez jogunk van, hogy
ezentúl minden asszony két férjet választhasson.
- Borbála! - kiáltá megfeledkezve önméltóságáról a fõbíró. -
Hát megbolondultál?
- Semmi Borbála! Ha kegyelmetek úgy, mi is úgy.
A tanácsurak kacagni kezdtek az álarc alatt.
- Mert tudjuk ám - folytatá a fõbíróné -, hogy mirõl
tanácskoznak kigyelmetek.
- Tudják? - hebegte a fõbíró, s az álarcok alatt
összevacogtak a fogaik.
- Megmondta a Schmidtné asszonyom fia, aki a kályhából
kihallgatta a tanácskozást, mert idebent lepték, mikor a fecskefészket ki
akarta szedni.
- Átkozott fecskefészek! - sziszegett Kajta uram.
- Beszéljünk nyugodtan, asszonyaim. Hát mit mondott az a
fiú?
- A kigyelmetek arcátlanságát - vágta oda vakmerõen az
asszony.
- Úgy van - bizonyítá a többi hat asszony.
Ott künn vékony éneklõ hangokból támadt süvítés rázta meg az
ablakokat:
- Le a férfiakkal! Követeljük az asszonyi jogokat.
Követeljük! Követeljük!
A fõbíróné csípõjére tette kezét, látszott, hogy egy
hosszabb szónoklatba kezd.
- Mi csak az igazságot követeljük. Kigyelmetek, tekintettel
arra, hogy a férfinem nagyon elfogyott a csatározások alatt, és emiatt
túlságosan elszaporodott az asszonyi nem, úgyhogy egy része fölöslegessé vált,
azt a határozatot hozták, hogy a fölösleges asszonyoknak akképp veszik hasznát,
ha mindenki kettõt választ ezentúl, de mi ezt nem tûrhetjük, ez nemcsak ellene
van a világi és az egyházi törvényeknek, de az emberi nem természetének is,
mert ha megfordítva vesszük…
A
tanácsbeliek nagy hahotával ugráltak fel. A fõbíró közbevágott:
- De hiszen
mi nem határoztunk semmi ilyet.
-
Hallgassanak! Megfaggattuk, megkínoztuk a Schmidtné fiát, hát kivallotta.
- Ezt
vallotta ki?
- Ezt!
- No, akkor
derék gyerek! - kiálták a szenátorok.
Lett nagy
örvendezés efölött. S mihelyt sikerült az asszonyokat lecsillapítaniok (igaz,
hogy nehezen sikerült), rögtön elküldték a város hajdúját a kis Schmidt
Miklósért, akit ott a tanács elõtt megdicsért hallgatásáért a fõbíró, a tanács
pedig az asszony lázadás emlékére végzést hozott, mely ekképpen van bejegyezve
a protokollumba:
»Végeztetett
pediglen, hogy Schmidt Miklós nevû tizennégy éves fiúcska, aki a város titkát
férfiasan megõrizte, noha ezt tõle követelni nem lehetett, ezentúl a városi
szenátus minden ülésén jelen lehessen és szavazhasson.«
Ha aztán
tovább lapozunk a kassai krónikában vagy tizenöt évvel, még sokszor találkozunk
a Schmidt Miklós nevével, ki a város fõbírói székébe emelkedett, s élte
fogytáig nagy szerepet vitt otthon. A király nemességre emelte; egy fecske
röpköd a címerpajzsán kék mezõben.
|