A tarokk csak
tranzit. A skíz elvégre is még kedves kölyök, aki megérdemli, hogy sok
családapa éppen olyan nagyon szeresse, mint a saját gyermekeit. A pagát se
kutya, kivált akkor, ha a tarokknyáj legvégén szalad, éppen mint a kutya.
Egyszóval, a
tarokk jó játék, szolid embereknek való.
Én még
gyermekkoromban megtanultam, s ki tudja, milyen irányzatot vesz életpályám, ha
nem kellett volna abbahagynom. Azóta már sokra vihettem volna. Mert a tarokk
nagy kvalifikáció Magyarországon.
Ugyanis az
édesapám azért tanított meg egy télen át a tarokkra, hogy a másik télen már én
is játszhassam az öregapámmal, aki rendkívüli szenvedéllyel űzte a
tarokkot.
De fájdalom, csak
egyetlenegyszer játszhattam a nagyapával.
A nagyapa ugyanis
nyolc tarokkra licitált, s egy rossz kettest vett, amiért erősen
bosszankodék.
Nekem kilenc
tarokk volt a kezemben, hát természetesen hirtelen elkiáltom magam:
- Kontra!
A nagyapa dühösen
ugrott fel:
- Ejnye,
akasztófára való kölyke, hát az öregapádat mered megkontrázni?
S ezzel
megfogott, elõkereste valahonnan a nádpálcát, és úgy elagyabugyált azon
melegiben, hogy örök idõkre lemondtam a kártyajátékról. Nem is lett énbelõlem
azután soha semmi. A társaságokba bele nem olvadhattam. Az emberek azt mondták
rólam: »hasznavehetetlen fickó«. Még ma is bírósági végrehajtó vagyok.
Az életben, nem
tagadom, sokszor lett volna némi szerencsém és az mind a kártyán múlott. Egyszer
községi jegyzõnek akartak megválasztani Bárányházán, de a plébános, mikor már
teljesen meg volt nyerve, egyszer azt találta kérdezni:
- Richtig! Tudja
ön a kalabriászt?
- Semmiféle
játékot sem játszom - mondám önérzetesen.
- Hm, az baj, az
baj - szólt hirtelen savanyúra vált ábrázattal. - A tél hosszú, amice, és az
élet rövid… Hm, az élet rövid, a tél hosszú. Itt pedig csak hárman volnánk
partnerek; ha ön tudná a kalabriászt.
Láttam az
arcáról, hogy végem van, megbuktat.
Máskor útitársnak
akart elvinni egy gróf külföldi útra, de a pikét tudását követelte tõlem.
Itthon csöppentem. Valóságos aranymadarat szalasztottam el. Azután egy
doktorhoz kerültem titkárnak, ki olyan szenvedélyes játékos volt, hogy a
betegek érverését így olvasta: egy… kettõ… három… négy… öt… hat… hét… nyolc…
kilenc… tíz… alsó… felsõ stb. Egyszer, ki tudja, kihez vitték ki falura kocsin,
a kocsi feldõlt útközben, és a doktor kitörte a lábát. Az ágyban kellett
feküdnie sokáig.
- Tud ön
tartlizni? - kérdé.
- Nem.
- Sajnálom, de
akkor elbocsátom, mert nekem most már olyan titkárra van szükségem, aki néhány
hónapig tartlizzék velem az ágyban.
Mondom, amiért
nem csináltam az életben egy kis szerencsét, azt a kártyában való
járatlanságomnak tulajdoníthatom, és mégis, ha átgondolom az életet,
vigasztalásul szolgál, hogy végre is tulajdonképpen a kártyából élek, mert mint
bírósági végrehajtónak félannyi egzekúcióm, licitációm se lenne, ha az emberek
nem kártyáznának. Logikai egymásután az. A keverés után jön az osztás, az
osztás után a kiadás, aztán a pénzcsengés, aztán a dobpergés…
Sok nemesi kúriát
elkevertek, elosztottak már így.
Hanem egy helyütt
sem volt olyan érdekes esetünk, mint a Miliczey-kúriában, ahol Brüll Jakab
javára foglaltuk le egy év elõtt az özvegy Miliczeyné ingóságait.
Készséggel
engedték a holmit felírni az asszony is, a kisasszonyok is. Felnyitogatták a
szobákat, szekrényeket, magok is feldiktáltak egyet-mást, ha mi elfeledkeztünk
róla az ügyvéddel, csak éppen egy ajtónál vettem észre némi aggodalmat az
arcukon.
Ezt az ügyvéd
is észrevette. Majd az ne venné észre. - Hová, nyílik, kérem, ez az ajtó?
- Ez egy
egészen üres szoba - mondá az özvegy némi zavarral.
- Szabad
megnézni? - kérdé az ügyvéd némi szemtelenséggel.
- Nem is
tudom, hol van a kulcsa. De biztosíthatom az urakat, hogy nincs a szobában
semmi bútor, csak egyetlen rossz asztal.
Az ügyvéd
nem tágított. Neki, úgymond, kötelessége mindent megnézni. S még mosolygott is
ehhez a mondásához a hóhér!
Végre is ki
kellett nyitni a szobát. Egy
kis fülke volt egyetlen zsalus ablakkal a kertre. Olyan kamaraféle. A közepén
egy asztalka állt fehér lepedõvel leterítve.
Az ügyvéd rögtön
fölemelte a lepedõt.
- Hm. Azt hittem,
valami emailírozott mahagóni - szólt csalódva, mert csak egyszerû fényezett
asztalka volt -, de nini, nini, mi ez rajta? - kiálta fel élénken.
Az asztal hátához
nyolc rózsaszín felületû kártya volt lepecsételve. Mindeniken négy-négy pecsét,
címerrel. Szárnyas sárkány röpködött az egyik címerben, egy menyét volt látható
a másikon.
- Ne írják fel,
kérem, ezt az asztalt - kezdé az özvegy -, hisz úgyis értéktelen, inkább
készpénzben fizetem ki az árát.
- Mit jelentenek
a kártyák?
- Ezeknek nagyon
szomorú története van - szólt az úrnõ egy mély sóhajjal.
- Miért nem
veszik le?
- Ezek a mi
bizonyítékaink. Egyebünk sincs most már, csak ez a négy kártya.
- Különös dolog!
- Lehetetlen,
hogy önök ne tudnák az esetet.
Kértük az
özvegyet, beszélje el, mert semmit sem hallottunk.
- Nem tudom én
azt elmondani, hanem majd az ebédnél elbeszéli a nagyobbik fiam.
Az ebédnél aztán
el is mondta a fiatal Miliczey. Úgy látszik a szakszerû elõadásáról, õ maga is
ért már hozzá.
»Néhány hét elõtt
történt. Egy idevaló komposszesszornak egy gazdag hírben álló vendége volt,
Kerekesy József Biharból. Egy délután ferblizni kezdtek a komposszesszornál.
Atyám is játszott, mégpedig nagyban. Sok pénz volt nála. Azelõtt két nappal
adta el a birtokát, hogy újat vegyen, egy kisebbet, és az eddigi terheket
kifizesse. Szenvedélyes játékos volt szegény. Atyánk folyton vesztett, s mindig
jobban-jobban melegedett bele. Egyszer a nábobnak négy felsõje jött, apánk
elõtt pedig két király volt kicsapva.
A nábob nagy
összeget hítt, apám megadta, és belenyúlván a tárcájába, minden pénzét kivette,
amije volt.
- Még nyolcezer
forint - mondá.
Kerekesy kivágta
a nyolcezer forintot, aztán kivette a nagy bõrbugyellárisát, s leolvasott
tizenhat darab ezrest.
- No, hát
még tizenhatezer forint!
Atyám a
zsebéhez nyúlt.
- Megadom -
szólt mohón -, hogyne adnám.
- Tessék
kitenni.
- Nincs
pénzem, de megadom.
- Nem
lehet, kérem, tessék kitenni. Az a szabály!
- De ha
mondom, hogy nincs nálam. Hozom. Egész vagyonommal jót állok.
- De hisz
ön a vagyonát már eladta. Tessék más biztosítékot jelölni ki. Különben behúzom
a zsinórt.
A játékosok
sápadtan nézték az impozáns jelenetet, a rettenetes halom bankót, egy nagy
vagyont; a két küszködõ halálos verejtéket izzadott.
- Jól van -
hörgé apánk -, pecsételjük le a kártyákat. Én meghozom a pénzt vagy a
biztosítékot.
Ebben bele
kellett nyugodni, lepecsételték a kártyákat, az apám és a Kerekesy pecsétjével,
és egy órára fölfüggesztették a játszmát.
Atyám
rohant a takarékpénztárba, hogy ott kölcsönözzenek a kártyájára tizenhatezret,
de a takarékpénztár már be volt zárva, akkor egy gazdag jó barátjához futott,
hogy az adjon neki vagy váltót - de a jó barát megtagadta a kérését.
Erre
mintegy félõrülten visszarohant.
- Hoztál-e
pénzt? - kérdik mohón.
Atyám
kivette feleletül a revolverét, eldördült a lövés, és halva rogyott össze,
mintha mondaná: nem hoztam.
A játékosok
felugráltak, Kerekesy elsápadt, s ezekkel a szavakkal rohant el:
- Szegény
ember! Ha tudtam volna, inkább elcsapom a négy felsõmet.
A roppant
összeg pénzt is ott hagyta.
Az egyik
partner, a járásbíró, magához vette az összeget, de eszükbe sem jutott
konstatálni a rettenetes megdöbbenésben és zavarban, ki volt »erõsebb«.
Az asztalt
azonban a lepecsételt nyolc kártyával elhozattuk, nem is a mienk az, azért hát
ne tessék felírni.
Most a
levegõben függ a dolog. Írtunk már Kerekesynek, hogy jöjjön a kártyák
felbontásához. Mert az õ jelenlétében kell annak történnie.
Tehát csak
az a kérdés, hárman vannak-e a királyok vagy négyen?
Mert ha
hárman vannak, nem fogadjuk el a pénzt, de ha négyen vannak, még pörrel is
készek vagyunk azt elvenni.«
(Igen ám -
de ha négyen vannak, hogy lesz akkor ebbõl az esetbõl alkalmi tárca a Három
királyok napjára?)
- Hm -
szólt a foglaltató ügyvéd - kár, kár… hogy azokat a lepecsételt királyokat nem
lehet lefoglalni… Mit gondol, végrehajtó úr, nem lehetne? - súgta azután, engem
egy ablakmélyedésbe vonva.
- A
királyok fölötte állanak a törvénynek - mondám, s ez volt az elsõ és utolsó
szellemesség tõlem életemben.
Mert jól
tudom, hogy egy bírósági végrehajtónak nem illik szellemesnek lennie.
|