|
Egyszerû
paraszt szekéren utaztam Torontálban. Süppedékes, bolond egy talaj. Könnyen
beleveszhet az ember, aki az utat nem ösmeri, még nappal is.
Hát még
éjjel!
Pedig én
éjjel utaztam arra és mennem kellett, fontos terminusom volt.
Nádasok,
rekettyések terülnek el csalókán hosszú darabon, a szem könnyen nézi pallósima
útnak, ami végzetes pocsolya. Istenkísértés erre éjjel járni. Igaz, hogy a
holdvilág sütött és a csillagok ragyogtak, de nem mindig, néhány bolond
felhõcske ott szaladgált örökké a nagy égi lámpás körül, hol kitakarta, hol
betakarta.
Egyszer el
is tévedtünk. Volt nagy ijedelem. A sváb kocsis rettenetesen jajgatott: »Herr
Gott, Herr Gott!«
- Hát nem
tudja az utat?
- Nem én,
kérem alássan. Nem lehet azt sehogy se tudni.
- De hisz ide
való születésû.
- Nem ér az,
kérem alássan, semmit. Olyan förtelmes vidék ez, hogy itt nem lehet megjegyezni
semmit.
- Nem mondhatnám,
hogy valami nagyon okos ember kend - szóltam bosszúsan.
- Az ördög legyen
itt okos. Olyan vidék ez, kérem, mintha egy szürke õzbõrt kiterítenének a
földre és a közepére letennének egy bolhát, hogy az mondja meg, melyik
szõrszálnál jár.
Ezen az idétlen
hasonlaton, dacára a kellemetlen szituációnak, elnevettem magam, s valóban
igazat kellett adnom fuvarosomnak; a vidék olyan egyhangú, egyforma, hogy
semmiben sem különbözik egyik része a másiktól. Domb, fa vagy valamely
különböztetõ jel sehol sincs.
- Mármost mi az
ördögöt csináljunk?
- Nem tudom én,
uram. Ha beljebb megyünk, meglehet, menthetetlenül bemászunk valami rossz
helyre, ha pedig visszamegyünk, akkor is csak ott leszünk, ahol voltunk. Ha
nappal volna, még tán rátalálnánk a gázlóra, de így puszta szerencse dolga.
A szekér küllõkig
érõ lucskos sárban gázolt, a lovak ijedezve prüszköltek, a kocsis megállította
õket, és pokrócokat terített rájuk.
Így álltunk egy
darabig tanácstalanul, végre eszembe jutott, hogy nem messze az úton valami
világosságot láttunk volt derengeni.
- Az a biláncsai tanya - felelte a kocsis.
- Menjünk vissza a tanyára és ott kérdezõsködjünk.
- Hasztalan uram. Hisz azt úgy sem lehet tudni, hogy a gázló
merre van, az effélét a lónak kell kitalálni.
- Meglehet, hogy igaza van, de azért csak mégis menjünk. Ott
bizonyos találunk embert.
- Legfeljebb egy vén juhászt a bojtárjaival, az öreg Gerzson
apót.
- Hátha az tudni fogja?
- Ejh, hisz ha tudja is, nem magyarázhatja meg, uram, mert
lehetetlenség!
De addig-addig nyaggattam, hogy végre is visszafordultunk,
és a tanyáig döcögtünk.
Az öreg Gerzson juhász az akla mellett egy bundán aludt,
rettenetes hortyogása messzirõl hallatszék, az vezetett oda.
Amint odaértünk, a sváb kocsisom ráncigálni kezdé, mordult
egyet, de a szemeit ki sem nyitotta.
- Ezt nem lehet fölrázni - szólt -, ha nem hortyogna, azt
mondanám, hogy meg van halva. Hej apó, apó! Keljen fel, Gerzson apó!
Meg se moccant.
Az öreg holt részeg! - gondoltam magamban, de lesz itt
bizonyosan valami bojtár is.
Menjünk beljebb a tanyához.
Alig tettünk azonban egy-két lépést, egyszerre elvakkantotta
magát valami komondor.
- Hopp! Hopp! - kiálta fel erre Gerzson apó és felugrott
egyenesre, mint a gyertyaszál. - Ki az? Ki van itt?
Csodálkozva közeledtünk az öreghez:
- Eltévedt utasok vagyunk! Költögettük már, apó, de nem
bírtuk fölébreszteni.
- Hja, édes fiaim - szólt az öreg nevetve. - Engem akár
kerékbe törhettek, én addig föl nem ébredek, míg a Bodri kutyám nem ugat, de ha
az egyet nyikkan, hát még a síromból is kiugrom. Megszoktam már én ezt harminc
esztendõ óta, mikor még a Bodri öregapja szolgált a nyájamnál. Az öregnek is
szakasztott ez a hangja volt, ami az unokájának, azért becsülöm sokra ezt a
kutyát. Az apjának már nem volt az a finom gyönyörû hangja. Hát mi bajotok van,
édes gyermekeim?
- Az a bajunk, atyus - szólt a sváb kocsis -, hogy
betévedtünk a nádasba és nem tudjuk a gázlót megtalálni.
- Semmi sem könnyebb annál, édes fiam, mindjárt megmutatom
nektek az utat. Menjünk csak kijjebb egy kicsit! Jól van no. Itt álljunk meg.
Errõl éppen jól látni. De jól megfigyeljétek. Nézzetek csak oda, amerre az
ujjammal mutatok.
Az öreg felmutatott az ujjával az égre. Azt hittük meg van
bolondulva.
- Nini ott
van az a kis eleven szemû csillag… Látjátok ott azt a csillagot jobbra,
amellett a szikrázó csoport mellett? De látjátok-e?
- Látjuk.
De hát aztán?
- Mellette
balról van a másik csillag, az a bágyadt. Látjátok-e azt is?
- Látjuk.
- No hát az
a petrence csillag. A két csillag között a kellõ középrõl vonjatok le az
eszetekben egy rudat a földre, aztán menjetek egyenesen annak a rúdnak. Ott van
a gázló, édes gyermekeim.
Nem hittük
el egészen, de hát mit lehetett cselekednünk egyebet, megfogadtuk a Gerzson apó
tanácsát és csakugyan ott volt pontosan a
gázló a két csillag között.
Szerencsésen
eljutottam, ahova kellett s harmadnap visszafelé jövet meg nem állhattam, hogy
be ne nézzek a biláncsai akolba megköszönni az öreg útbaigazítását s
csodálkozásomat fejezni ki a tudománya felett.
Elhárító
kézmozdulatot tett a kezével:
- Szót sem
érdemel. Ha még azt sem tudnám. Régen kiméricskéltem már én az égen Szegedtõl
Pancsováig ezt az egész vidéket.
|