A GÓBÉK GÓLIÁTJA

(Öreg krónikákból)

1886

Karácsonfalván még ma is mutogatják a Dimén József uram portáját, aki anno 1820. aug. 21-én szenderült jobb létre. A »Tarka« nevű lova megbokrosodott és levetette. Olyan szerencsétlenül talált leesni róla, hogy szörnyet halt. Ha lóra nem ül, talán ma is élne, mert lehetetlen az, hogy a halál az igazi alakjában bántani merte volna Dimén uramat.

Pásztortüzek mellett, búbos kemencék kedélyes melegénél még ma is emlegeti a székelység az öreg Dimént, pedig már ritka az olyan eleven ember, aki emlékeznék rá kisgyermek korából. S minél tovább tologatják a régi esztendőket az újabbak, annál nagyobbá, ragyogóbbá válik alul a Dimén alakja; a legendák dics-sugarai rásütnek; a regés, rózsaszínű köd belepi, és mint a balzsam, épen tartja.

Ha ez így megy, nagyobb lesz idővel őkegyelme vitéz urunknál, Csabánál, különb lesz a rabonbánoknál, okosabb lesz a nagy-magyarországi Deáknál, és furfangosabb, elmésebb lészen a keletiek híres Hodzsájánál, akinek annyi pajzán tréfát, annyi virgonc ötletet tulajdonítanak az igazhivők utólagosan, hogy szeri-száma sincsen.

Ám hogy ne essék igazságtalanság se Csaba királyfin, se a rabonbánokon, írásba szedem Dimén József uramat, hogy »ennyi volt és nem több«.

Egy ölesnél magasabb ember volt, s e roppant izomú testben éppen olyan nagy lélek lakott. Bölcsességének, velős mondásainak egész Székelyországban híre vala, úgyhogy messze vidékről jövének hozzá tanácsadásért egyesek úgy, mint küldöttségek, s amire Dimén azt mondta: »úgy van és nem másképp«, az annyit ért, mintha a törvényben lenne megírva. Azzal nem is ellenkezett a székelyek közt senki: »ha Dimén mondta, akkor úgy van«.

Vagyontalan ember volt, és az iskolákból sem frekventált többet egy-két klasszisnál Enyeden, hanem a természetes esze nemcsak kipótolta a műveltség hiányát, hanem túlragyogta a tudományosságot.

Hol született, nem tudni, hanem annyi bizonyos, hogy Uzonban lakott akkoriban, midőn a karácsonfalvaiak hozzájövének egy nagy pörükben tanácsért. Dimén megmondta, mit tegyenek, és a karácsonfalvaiak azt kérdezték tisztességtudóan, mivel tartoznak a jó tanácsért.

Semmivel. De ha a pört megnyerik kegyelmetek, olyan darab földet tartoznak kihasítani nekem a határból, aminőt tizenkét miatyánk elmondása hosszáig körül tudok szántani.

- No, az bizony nem lesz sok - mondá nagy nevetve Kriston János, a bíró -, azt ugyan szívesen megadjuk.

- Tegyük írásba - sürgette Dimén.

Szerződést kötöttek, és meg is nyerték a pört, egy több mint ezerholdas pusztát. Üzentek is nyomban Diménnek nagy örömben, hogy álljon be immár az ekével, s isten nevében szántson körül magának, amit bír. Ők a maguk részéről a falu leghebegőbb emberét, Lisznyói Gábor uramat jelölik ki a miatyánkok elmondására, aki minden szót háromszor mond, s minden kimondásnál kétszer megáll.

A kitűzött napon megjelent a népszerű óriás a határ azon részén, amelyet kijelöltek, s ahol már együtt várta a magisztrátus.

Nézték, de eke nem jött utána. Egyedül jött, csak a vörnyeges »Mulko« vizslája poroszkált mellette, és a hóna alatt látszott hozni valamit, de azt a százrétű szürke köpönyege eltakarta.

- No, hát itt vagyok, atyafiak - szólt Dimén -, lássunk a dologhoz.

- Az ám - mondá a bíró -, de hol van hát az eke?

- Minden meglesz. A két tanúm is mindjárt utánam jön, aki majd ellenőrzi a Lisznyói uram miatyánkjait. Itt van-e Lisznyói uram?

- I-itt va-va-gyok-gyok - jelentkezik egy tömzsi, madárfejű alak.

- Szép beszédű ember kegyelmed! Már látom, hogy sok holdat ér nekem az elokvenciája.

A két elmaradt tanú is megjött, de biz azok sem hoztak magukkal ekét.

- Hát az eke? - türelmetlenkedett bíró uram újólag.

- Itt van a hónom alatt - szólt Dimén uram egykedvűen, s kivett egy filigrán gyermekjátéknak való ekécskét egy késpengényi nagyságú lemessel.

- Mi légyen ez? - kérdezék csodálkozva a karácsonfalvaiak.

- Hát ez az eke.

- No, ez ugyan furcsa tréfa. Hol vesz Dimén uram ehhez való jármos jószágot? - nevettek a székelyek.

- Majd mindjárt meglátják. Pszt! Gyere ide, Mulko. Pszt!

A vizsla odaszaladt a gazdájához, az kivett a zsebéből egy arra a célra készült hámot, és befogta a betanított vizslát az eke elé. A karácsonfalvai székelyek elkezdték a fejöket csóválni.

- No, most már kezdje el Lisznyói uram azt a miatyánk mondást, egy… kettő… három…

Lisznyói uram elkezdte, de a vizsla is elkezdte a népek nagy bámészkodása közt az útját, irtóztató gyorsaságban nekiindulván egy rettenetes tág cirkulusnak, mialatt a furfangosan készült kis eke pengéje spárga vékonyságú barázdát vágott mindenütt a vizsla után.

Mulkó úgy be volt dresszírozva, hogy mire Lisznyói uram a kilencedik miatyánkot elhebegte, vissza is került, de egy olyan nagy kört kerített be ezalatt, hogy nem annyira ő izzadt bele, mint inkább a tisztelt karácsonfalvai magisztrátus, kiknek homlokáról kínos verejték gyöngyözött, a krónika szerint. Mert hát egy egész kis dominium esett ki a közösből Dimén József uramnak.

A nagy csúfság megtörtént, de már ebbe bele kellett nyugodni, nem volt más mód, mint jó képet vágni az egészhez. A gonosz Góliát még ki is gúnyolta őket:

- A három miatyánkot, ami még járna, odaajándékozom a falunak, de minden lakos tartozik egy szekérnapszámot adni, ha majd a házamat fölépítem.

Dimén uram odaköltözködött aztán végképp Karácsonfalvára, s az így szerzett birtokon valóságos mintagazdaságot vitt, mai napig is a »Dimén paradicsomá«-nak nevezik azt a darab földet. Ez a csíny meg csak öregbítette nevét és népszerűségét, s később Karácsonfalva is belenyugodott a dologba, mert más réven sokat használt nekik a hatalmas székely, kit marcona alaknak, de mégis bárányszelídnek és jószívűnek rajzolnak a róla keringő hagyományok.

Később dulló-nak is megválasztották; s a megyében csakhamar legelső tekintéllyé nőtte ki magát. Olyanná, hogy mikor a székelyek lázongtak, II. József császár Dimén uramat hívatta fel Bécsbe, hogy csendesítse le őket. Dimén nagyon megtetszett a császárnak, ott tartotta több napig.

A későbbi években többször hítták Bécsbe az egyszerű székelyt ki otthon nem volt több dullónál, s fontos diplomáciai küldetésekkel bízták meg a magyarországi részekben is.

- Sohasem láttam ilyen nagyeszű embert - mondá róla egyszer József császár. - Mi lett volna ebből, ha valamit tanul is még?

Annyira kegyelték mindenfelé, a miniszterek, a nádor, a császár, hogy később nagyon elbizakodott őkelme, lemondott a dullóságról, és a főkirálybírákkal is félvállról beszélt.

Dicsősége akkor érte el tetőpontját, midőn József császár Erdélyben utazván, Dimén uramat vette a hintójába maga mellé, hogy az adjon neki információkat mindenről.

Egy ilyen párbeszédje hiteles alakban felmaradt, s megmutatja, hogy a góbéóriás milyen hangon diskurált őfelségével is.

Midőn a Balambánya felé menvén, a »Pásztor-bükke« alatt haladt el a császár kocsija, odaszól Dimén uram:

- Hic unus princeps occisus fuit.³⁴  (Itt egy fejedelmet megöltek. )

- Quare? - kérdé II. József.

- Quia malus fuit. (Mert rossz volt.)

A Rikán menve, aggódva kérdi a császár:

- Sunt latrones in silvis, Domine Dimén?

- Sunt, Domine Rex - felelte Dimén egykedvûen.

A császárnak nagyon tetszett egyszerû, természetes beszédmodora és rossz kulináris latinsága, melyet néhol oláh szavakkal pótolt Dimén uram, õfelsége nagy mulatságára.

Hanem a góbé magát a császárt is éppolyan furfangos módon fõzte le, mint a karácsonfalvaiakat - de azt majd máskor beszélem el önöknek.