|
Hogy fogy és
törpül az idõk végtelenségében minden. Vegyük például a boszorkányokat. Valaha
az õsidõkben várakban laktak, szépek, délcegek valának, arannyal átszõtt
bíboros rokolyát viseltek, fényes négy lovon jártak, hadakat viseltek,
királyfiakat vertek szerelem bilincseibe, varázslatos füvekkel, bájitallal,
selyem hajzatuknak bûverejével.
Késõbb azután oda
lett a szép pofa, a vár, a négyes fogat, egyszerû seprõn vagy pemetén
lovagolgattak a Gellérthegyre, kecskebak, esetleg varangyos béka képében. És
égették õket Szegeden, Nagyenyeden, mindenfelé.
Ma már az sincs.
Ma már a Gellérthegy sem az övék, hanem Kerkápolyié. Sõt nem is lovagolnak ma
már a boszorkányok, otthon húzódnak meg a csendes falukban, egyre szûkebb
helyecskén, a néphit egyik szögletében. Nincs is már egyéb foglalatosságuk,
csak hogy a tehenek tejét megrontsák.
Hanem valaha a
pogány idõkben, mikor még a rabonbánok osztogatták a parancsokat a székely
földön, mikor még álltak a büszke várak, a Veneturnéé és Rapsonnéé.
Én istenem,
milyen asszony volt az a Rapsonné!
Milyen harmatos
volt annak az arca, milyen édes a kacsintása, hogy ringott az a szép sugár
termete, mikor a tordai templomban megjelent. Nem volt az a közönyös szem,
amelyik rajta ne veszett volna!
Várának
nyomai még most is állnak. Még az útnak is ott van némi helye a kõsziklák
között, amelyiken járt prüszkölõ deres paripáin Tordára.
Az út nem
emberi mû; sok is volna az embertõl. Rapsonné asszonyom az ördögökkel
csináltatta azt.
Egy nap
ugyanis magához idézte Rapsonné a fõördögöt és így szólt hozzá:
- Csinálj
nekem egy bûbájos utat Tordáig, alkudjunk meg, mit kérsz érte?
- Mit
ígérsz, szép asszony?
- Egy hegy
aranyat és egy völgy ezüstöt - mondá Rapsonné.
- Kész az
alku - szólt az ördög -, tegyük írásba…
Õs székely
betûkkel felírták a Rapsonné patyolat karjára az alkut, a másik példányban az
ördög piszkos fekete bõrére. Ez pótolta akkor a közjegyzõi intézményt.
Az út
készen lett hat nap alatt és mikor Tordán az istentiszteletre harangoztak,
Rapsonné akkor indult meg aranykerekû kis kocsiján olyan szélsebesen, hogy mire
beharangoztak, már akkorra ott imádkozott a templomi ülõhelyen.
Egyszer a
Gergely nevû kocsisának, amint a négy lovat hajtotta, lefordult a kalapja a
fejérõl és leesett az útra. A kocsis le akart szállani, hogy fölvegye.
- Ne
bántsd, Gergely fiam - figyelmeztette Rapsonné. - Ülj veszteg. Öt óra járásnyi
föld az, innen a kalapodig.
Pedig éppen
csak abban a szempillantásban esett le a Gergely kalapja s mégse volt más
megoldás, mint újat venni a tordai kalaposnál.
(Bezzeg
milyen utak voltak addig, míg az ördög csinálta õket és nem a vármegye.)
Hanem az
ördög is megjárta. Hiába, nem jó az asszonyokkal üzleti vállalatokba bocsátkozni.
Mikor sátán uram eljött a fizetségért, az asszony gúnyos nevetésben villogtatta
meg a hófehér fogsorát.
- Hát a
hegy aranyért, völgy ezüstért jöttél?
- A
szerzõdés szerint, szép nagyasszony!
- No, hát
jól van.
Kivett a
zsebébõl egy aranypénzt és egy ezüstpénzt. Összeszorította kis kezét ökölre és
a kidudorodó ujj-csuklókra rátette felül az aranypénzt.
- Itt a
hegy arany, jó ördög.
Mire egy
szempillantás alatt egyet fordított a kezén és a tenyér mélyedésbe odatette az
ezüstpénzt, pajzán mosollyal mondva:
- Itt a
völgy ezüst. Ki vagy fizetve.
Az ördög
ámult-bámult s kétségbeesetten rohant… azaz csak rohant volna a fiskálishoz -
de mikor még az ördögök itt fenn éltek, fiskálisok még nem éltek. Bölcs az
isteni gondviselés: elég egy fajtából egy szakosztály; minek csináltak volna
egymásnak konkurrenciát.
Ilyen
pajkos, tûzrõl pattant s amellett szeretetreméltó boszorkány volt Rapsonné.
Kifogott még az ördögön is. Nem is lett semmi baja egész holta napjáig.
Lám
Veneturné asszonyom csúfosan megjárta! Nagy bajba keveredett a gonosz lányai
miatt.
Pedig
gyönyörûek voltak. Nemere szõke, Bóra barna.
Egyszer két
fiatal levente jött a házhoz, azt mondták, hogy testvérek és megkérték
Veneturnétól a két testvérleányt.
- Mi csak
úgy megyünk férjhez, ha házasságunk után is együtt maradunk.
A leventék
beleegyeztek.
- És csak
úgy megyünk hozzátok férjhez, ha egy olyan várat fogtok nekünk építeni, amelyet
az isten se tudjon bevenni.
A két
levente hozzáfogott és fölépítette az erõs, büszke várat, melyet ma is
»Veneturné várának« neveznek a székelyek.
Mikor a
Veneturné vára elkészült, az asszony a leányaival belement lakni legott, de
amint beléptek a termekbe és körüljárták, egy nagy földrengés támadt legott s a
vár összedült, részint lesüllyedt a két lánnyal egyetemben.
Több ezer év
múlt el azóta, de a két leány még mindig ott jár-kel a föld alatt s jajszavuk
kihallik a hegy gyomrából szélcsendes éjszakákon.
Egyszer a
minap (úgy körülbelül a Mátyás uralkodása idejében) egy székely pásztorgyerek
hozott hírt róluk.
Bemászott
ti. egy sziklaüregbe kincset keresni s addig ment ment egyre beljebb a
hegymélybe, hogy egyszerre rábukkant a Veneturné két leányára.
Akkor is
sírtak és zokogtak.
- Meddig
fogtok még itt senyvedni? - kérdé a pásztorfiú. - Mikor jöttök ki a napvilágra?
- Különbözõ
idõ múlva - feleltek a várkisasszonyok.
- Hogy
értitek azt?
- Én
mindaddig itt maradok, míg az asszonyok kovásszal dagasztanak - zokogta a szõke
Nemere.
- Én meg
addig maradok - jajveszékelt Bóra -, míg a tehenek melegen adják le a tejet.
Tisztességes
terminusokat szabtak a tisztelt kisasszonyok. Úgy látom, nem igen lesz többé
szerencsénk hozzájuk.
|