Váltig
kapom a szemrehányó leveleket az olvasóktól, hogy csupa miniszterekrõl és
politikusokról írok egy idõ óta, pedig jó volna ám - így írják - visszamenni
megint a csendes falvakba, lerázni hajnalonkint a harmatcsöppeket az
ákácfákról, meglegeltetni a pegazust a taposatlan fûben, kihallgatni a
zsuppfedeles méhesekben a köpûk lakóinak szelíd döngését. Azoktól lehet ám
tanulni szépeket, nem abban a »tisztelt Házban«, ahol annyira megragadtam.
(Dehogy ragadtam, dehogy - azaz éppen abban járok, de nincs elegendõ enyvem
hozzá.)
Azt is írja
az egyik »jóakaróm«, hogy hol van a derék becsületes Filcsik, akirõl egykor
annyit írtam, az volt nekem a legjobb emberem, aki tolt fölfelé. De úgy
látszik, kifogytam a Filcsikekbõl? stb.
Mit? Hogy
kifogytam? Hiszen nekem Filcsik tulajdonképp se ingem, se gallérom. Nem varrt
nekem soha. Õróla irkáltam, az igaz, mert nekem úgy tetszett, de semmi közöm az
öreghez. Az apám se szerette. Az egész famíliám nemzetes Koós Istvány uramnál
dolgoztatott, késõbb Imrik Jánosnál a felsõsoron, még késõbb Tutaji Gábor
uramnál. Valamennyit ösmertem. Micsoda? Hisz, ha megharagszom, egész életemben
csupa merõ csizmadiákról írok, annyira nem fogytam ki belõlük.
Szerettem
is õket mindég. Mikor a csizmáimat varrta Koós István, reggeltõl estig ott
ültem a háta mögött a kerek széken. Hatalmas perszóna volt, nagy parancsoló
szemekkel, szigorú ráncos homlokkal, öklelõre kifent bajusszal és deres
szakállal melyet csak az álla alatt hagyott meg, s onnan vezette fölfelé a
füléig. Úgy vette ki magát a méltóságos ábrázata mintha egy szakáll-rámából
kukucskálna ki.
Roppant
nagy embernek néztem az öreget, de csak addig, míg az én csizmámat varrta,
feszült érdeklõdéssel lestem minden öltését, minden mozdulatát, amint hol a
furda, hol a lapos tûhöz nyúlt, amint vagy a bicskiát, vagy a hovájt, vagy a
csirizt, vagy a sodrót, vagy a kármentõt, vagy a cifrázó kérget, vagy a kaptát,
vagy az árt, vagy a csutakot, vagy a szöget, vagy a kalapácsot vette elõ.
Istenem mekkora lángész kell ahhoz, hogy annyi szerszám közt eligazodjék.
Éppen
akkoriban (az én gyermek koromban) jelent meg a Jókai regénye, az »Elátkozott
család«, ahol egy csizmadia van leírva, gondolom nemes Bajcsi András Komáromból,
akit dacból alispánnak választottak meg a komáromiak, s akibõl olyan alispánt
csinált Jókai, hogy azóta se termett párja.
Mikor
elolvastam, vittem a regényt Koós uramnak, hadd örüljön ennek a történetnek õ
is, hogy mivé lehet egy csizmadia a gondviselés különös vezérletébõl.
Elolvasta
egy vasárnap délután.
- No, hát
mit szól hozzá, Koós bácsi? - kérdeztem másnap.
- Nem volt valami
nagyon derék ember.
- Micsoda, hogy
Bajcsi nem volt derék ember?
- Nem szerette a
mesterségét. Bolond volt, punktum. Hát nem szebb dolog szabni, vágni, tûvel
öltögetni a gyönyörûséges, szebbnél szebb kordován és karmazsin bõröket, mint a
pennával festegetni azokat a bolhányi betûket. A sok megfirkált
papír-paksamétákban molyok devernálnak, a szép karmazsin csizmákban fehér lábú
menyecskék lépegetnek begyesen. Hát szeretném tudni, melyik a különb mesterség?
- Igen, de egy
vicispán mégiscsak szörnyû nagy ember.
- Nagy ember, hát
miért nagy ember - pattant fel. - Azért mégse tudok én olyan viceispánt, aki a
csizmát meg tudná fejelni, de sok olyan csizmadiát tudok, aki jó ítéletet tudna
hozni.
Nagy, hatalmas
perszónának látszott elõttem ilyenkor Koós uram, aki fumigatíve nyilatkozott a
tudósokról és a nagy emberekrõl. Semmi tekintélyt el nem ösmert. Még a királyt
is csak annyiba vette, mint egy kuncsaftot - aki azonban másutt dolgoztat. Mert
hát fogalma sincs róla, mi az igazi csizma, amit igazi régi módi, céhben
növekedett, remekelt mester készít, és nem holmi dibdáb fuser, aki a remeket le
se tévén, avatatlan kézzel nyúl hozzá a nemes szerszámokhoz. De még jó, hogy az
a szerencsétlen kapta rá nem kiált egynémelyikre: »takarodsz innen, te szamár«.
Történt, hogy a
vármegye kézre kerített egy Kusza Pista nevû, rablógyilkossággal gyanúsított
egyént, aki állítólag megölte a pörmetei zsidó kocsmárost, s elszedvén a
pénzét, bejött hajnalban a városba, ahol is a Koós uram csizmás boltjában
megvett egy bornyúbõr csizmát hat pengõ forinton és egy százassal fizetett.
A gyanúokok
összegyûlvén mindenfelõl, elfogták Kusza Pistát, de a dacos legény vakmerõen
tagadott mindent, s olyan ügyesen tagadott, hogy immár lehetetlen volt
elítélni, noha a vizsgálóbíró kétségtelenül látta bûnösségét.
Természetesen
Koós uramat is kihallgatták a csizmavásárlás körülményeire nézve, eleibe hozván
a csizmákat.
- Valóban, ezek a
csizmák tõlem valók - szólt Koós István.
- És egy
százassal fizetett értök?
- Valóban
egy százassal.
- Tagadja a
gazember.
- Az
lehetetlen - mondá Koós István rendületlen hittel. - Azt szeretném én látni.
- Hiszen
elõttem is mindent megtagad.
- A
tekintetes úr elõtt? Azt elhiszem. De én elõttem, Koós István remekelt
csizmadia mester elõtt? Azt nem hiszem. Ohohó! Hogy gondolja azt a tekintetes
úr? Hát kinek néz engem a tekintetes úr?
A
vizsgálóbírót, a hiú Bubly Jánost bántotta a kevély csizmadia hencegése.
- No hát
jól van, Koós uram, mindjárt megmutatom az állapotot.
S intett a
hajdúnak, hogy vezettesse elõ a rabot.
Szép szálas
legény volt Kusza István, egyenes, mint a gyertya, és vad mint egy medve.
- Nézd meg
ezt az urat, Pista - kezdé a szolgabíró -, nem ösmered?
Kusza Pista
rápislantott úgy féloldalt Koós uramra, aki élesen merõn tekintett a betyár
szeme közé.
- Sohasem
láttam - felelte a vádlott nyugodtan.
Koós uram
megcsóválta a fejét, mire diadalmas tekintettel folytatja a szolgabíró:
- Pedig azt
állítja, hogy nála vetted a gyilkosság után való hajnalon azt a borjúbõr
csizmát.
- Valóban
azt állítom - vágott közbe Koós István. - Hát nem eljöttél a boltomba és nem
ezt a párt választottad ki a nagy ládából, miután széthánytál vagy száz párt?
Hát nem igaz?
- Nem igaz
- ismétlé a betyár jámbor arcával.
Koós uram
még jobban csóválta a fejét, de azért még nem mondott le a reményrõl:
- Nézz meg
csak jól, hékás! És tudd meg, kivel beszélsz, hékás! Mert Koós Istvány remekelt
csizmadia mester vagyon elõtted, hékás, és nem valami bolond ember. Hát úgy
felelj, hékás, hogy valami cáfolat ne légyen, mert különben hiába lészen,
hékás. Mondjad csak még egyszer a szemembe, hogy nem igazba járó a mondásom.
- Mondtam
már, hogy sohasem láttam az urat, se a csizmáját.
- No, úgy
is jól van, hékás.
Egyet
köhintett Koós uram, aztán nagy lelki nyugalommal megtörülgette gyöngyözõ
homlokát a keszkenõjével.
- Már most
hát nem beszélek ezzel a tacskóval tovább, tekintetes uram. Most már a
tekintetes úrhoz szólok. Hozassa csak elõ azt a csizmát még egyszer.
- Mire való
ez, Koós uram?
- Mintsem
az én becsületemen essék csorba, tekintetes uram, azt gondolom, mégiscsak
inkább essék csorba a csizma becsületén.
- Nem
értem.
- Ha már
szégyennek kell történni, hát a csizmán essék a szégyen, ne rajtam, pedig
szeretem a kezem munkáját. Érti-e már a tekintetes úr?
- Dehogy
értem, dehogy.
- Hát
tessék azt a csizmát megvizsgáltatni, szakértõ remekelt mesterek által
kifejtetni.
- Minek?
Koós uram
zavartan küszködött egy darabig, kereste a szavakat, amikkel a nagy titkot
elárulja.
- Vagyon
pedig azon balról a sarkától kezdõdve, a második öltésnél egy vak vágás. Punktum.
S mint aki
egy nagy lelki tehertõl menekedett meg, megkönnyebbülten fordult a gyilkos
felé, hogy igazolja elõtte az eljárást.
- Azért
volt az a csizma hat forint, hékás. Mert különben hét forint lett volna és
ötven krajcár.
A csizmát
csakugyan felfejtették szakértõk elõtt és megtalálták a vak vágást a második
öltésnél, ahol Koós uram mondta, aki valamennyi csizmájának, amit õ varrt,
minden ráncára emlékezett még évek múlva is.
Most már
nem mondhatta Kusza Pista, hogy nem tõle való a csizma.
De nem is
mondta többé, bevallott mindent a Koós uram nagy dicsõségére, akihez fogható
csizmadia nem létezik már manapság.
Olyanok
ugyanis vannak még, akik vak vágásokat tesznek a csizmákon, de olyanokat
mondok, hogy nincsenek, akik az árszabásnál emlékeznének a vak vágásokra.
|