|
A Magura hegység
hármas bérce olyan, mintha az ország címeréből a hármas halom lenne. Ez
alatt porladozik a somlyói vár, mely a fellegvárból, az erődből és a
tulajdonképpeni várból állt.
A somlyói vár
sohasem volt valami nagy erődítmény, hírét, nevét is onnan veszi, mert a
Báthory-ház somlyói ágának (s ebből támadtak a fejedelmek és a nagy
lengyel király) praedikátumául szolgált. A Báthoryak bölcsője a somlyói
vár, melyet egykor Báthory László szerzett volt, a felesége, Pókay Anna útján.
A Magura
hegységgel szemben fekvő »Púpos« hegy oldalában ma is mutogatják a
szilágysomlyói lakosok azt a kis barlangot, ahol az őskorban egy
sárkánykígyó lakott, melyet a Báthoryak őse ölt meg. Innen is van a
címerükben a három sárkányfog. Természetesen
mese az egész. S hogy több legyen eggyel a csodadolog, ott van a Magura
völgyében a »Pokoltó« is; egy kis tavacska, melynek a néphit szerint nincs
feneke. Aki abba beleesik, csak a pokolban áll meg. Ez a legbiztosabb útja a
poklokra való jutásnak.
A vár a Báthoryak
idejében élte fénykorát, ezek szívesen tartózkodtak itt, s egyre építgették,
szépítgették. Maga a lengyel király és testvérei itt születtek, és a somlyói ág
utolsó gazdag örökösnőjét, Báthory Zsófiát is itt kérték ki II. Rákóczi
György erdélyi fejedelem részére. Történeti eseményeket azonban Somlyó nemigen
ért meg, mert a félreeső helyen nemcsak hogy a hadak útjába nem esett, de
egy csomó vár: a nagyváradi, székelyhidi, ecsedi, erdődi és szatmári
erődök valóságos védgyűrűvel vették körül.
Egyetlenegyszer
közelítette meg az ozmán uradalom fénykorában egy jókora török csapat,
miről ijedten értesíté az »Őrhegyen« állandóan tartózkodó őrszem
a vár Somogyi nevezetű parancsnokát.
Somogyi uram maga
is meghökkent, alig volt néhány szál ember őrsége: itt bizony a védelem
lehetetlenség.
- De hát mit
csináljunk? Fölvonassuk a csigahidat? - kérdék az udvari cselédek.
- Hasztalan. Az
csak gyerekjáték! - felelte a várparancsnok, s kétségbeesetten tördelte a
kezeit.
- Mennyi lehet az
ellenség? - kérdé most a Koczka Gábor nevű dobos.
- Lehetnek vagy
négyszázan - világosítá fel az őrszem.
- No, akkor
szüret - kiáltott fel a dobos. - Elkergetem én azokat egymagam.
A többiek nagy
szemeket meresztettek Koczka Gáborra, hogy talán megbolondult.
De Koczka jól
tudta, mit beszél. Fogta a dobot, s elballagott vele a völgybe, ahol elkezdte
teljes erejébõl verni.
A dobszó
ezerszeresen visszhangzott a Magura völgyeiben. Azt vélték a hegyek mögül
közelgõ törökök, hogy óriási táborba találnak belebotlani, ahol több a dobos
is, mint náluk a harcoló, s olyan szépen visszafordultak, mintha Koczka Gábor
uram diktálta volna nekik. Még tán ma is szaladnak, ha valahol meg nem álltak.
A Báthoryak
kihaltával a vár is nagy hanyatlásnak indult. I. Apafi Mihály idejében már
inkább hadiraktárul szolgált, s az egyik részében halálra ítélt közönséges
gonosztevõk, gyilkosok, gyújtogatók tartattak fogva. Olyan hely volt, mint most
Illava. Még a gazembereknek is csak a söpredékét, a legalját zárták Somlyóra.
Ezen idõben
a krónikák szerint Tapolcsányi Ferenc uram volt ott a várnagy. Egy éjjel azzal
költötték fel õkegyelmét, hogy megérkezett Gyulafehérvárról a hóhér.
Legott
felkelt és felöltözködött.
- Mi baj
van? - kérdé a bakótól.
- Alkalmasint
munka lesz, mert parancsot kaptam idejönni.
- Az
lehetetlen. Rab ugyan van vagy huszonkilenc, de még egyik ellen sincs ítélet.
- Hm, azt én nem
tudhatom. Az én parancsom a fejedelemtõl jön.
Erre aztán nagy
tünõdések és fejtörések mellett megint levetkõzött Tapolcsányi Ferenc uram és
elaludt. De csakhamar megint felrázták.
- Egy szekér van
itt a fejedelem õnagyságától és egy staféta.
- A fejedelemtõl?
- hebegé aztán észre térve. - Mit parancsol õnagysága?
- Keljen fel
kegyelmed azonnal, és jöjjön ki az udvarra, ahol a szekér van - mondá a
fejedelmi megbízott suttogva. - Ott megtudja a többit.
Egy nehéz láda
volt a szekéren, s abban, mikor felbontották, tíz rendbeli aranytól, ezüsttõl
csillogó fõúri öltözet. A kihímezett csipkés ingtõl kezdve egész a kócsagos,
bogláros kalpagokig, csalmákig. Fölséges szattyán csizmák, aranyos
sarkantyúkkal, bíboros dolmányok, drágaköves gombokkal.
- Kié ez a
nagyszerû ajándék? - kérdé a várnagy elcsodálkozva.
- Ebbe
beleöltöztet kegyelmed tíz rabot.
- Rabot? - hüledezék
ez. - Hiszen sohase volt ezeken egy becsületes ruhadarab. Mind ágrólszakadt
tolvajok és gyilkosok. Ne tréfáljon velem kegyelmed.
A fejedelmi
megbízott megmutatta Apafi parancsát, hogy a várnagy mindenben engedelmeskedni
tartozik a kiküldött parancsainak, s titokban tartani mindeneket, fejvesztés
terhe alatt.
Mit volt mit
tenni, mint nyomban felöltöztetni a rabokat a ragyogó köntösökbe. Azok
ugyancsak csodálkoztak. Szuricska János, a megrögzött híres nagyenyedi tolvaj,
mindjárt le is szaggatta a saját dolmányáról az aranygombokat, és elrejtette
egy, a börtön falába vájt lyukba. Annyira vérében volt a lopás, hogy önmagát is
meglopta.
Nagy ujjongás
támadt közöttük, mikor ilyen díszben látták egymást.
- Mi lehet ez,
atyafiak? - tanakodának egymás közt. - Talán megbolondult a fejedelem?
- Hátha
megesett rajtunk a szíve? Látta, hogy szegény embereknek nem vagyunk
alkalmatosak, és most megtesz bennünket fõuraknak.
Eltalálták
félig. Ott künn a hóhér ezalatt kovácsolta a vérpadot a legényeivel. Mire
megvirradott, már készen volt. De jó is, hogy sietett, mert alighogy elvégzé,
ismét dörömböztek a várkapun.
- Hej, ki
van odakünn?
- Nem
kisebb perszóna, hékás - felelte egy hang kívülrõl -, mint maga Teleky Mihály
uram és a török császár biztosa.
Persze hogy
rögtön nyílt a kapu, s hajadon fõvel fogadta az õrség Teleky uramat, az Apafi
hatalmas miniszterét.
Néhány
kocsin jöttek. Naláczy uram és a török császár biztosa, egy pocakos, Tahir nevû
csausz. A másik kocsin Pataki uram ült, az országos ítélõmester, és Krista Mihály
a kancellista, egypár udvari drabant ült a harmadik kocsiban.
Teleky
Mihály legott félrehítta a várnagyot.
- Fel vannak a rabok öltözve? - suttogta.
- Igen.
- Helyesen van. Ki fogunk belõlük végeztetni néhányat,
érti-e kend? Az ítélõmester olvasni fogja a neveket, aztán ha egy-egy nevet
kikiált, kegyelmednek helyén legyen az esze, ne törõdjék semmivel, csak hozza a
rabok közül azt, amelyik a keze ügyébe esik. Érti-e?
- Megértettem.
- No, hát lássunk hozzá.
A vérpad már készen volt, a hóhér is a bárdjával. Teleky
Mihály uram két széket hozatott a maga és a csausz számára, a többiek hadd
nézzék a kivégeztetést állva.
Az ítélõmester elkiáltá az elsõ nevet:
- Bánffy Gábor!
Erre aztán elõvezették Valics Juont, aki az apját gyilkolta
meg, s akin csak úgy tündökölt a sok boglár, és csak úgy zörgött a rengeteg
aranycsat.
A hóhér
suhintott egyet, és leesett a Juon feje.
A csausz
pedig felírta a noteszkönyvébe ékes török betûkkel; Bánffy Gábor.
Az
ítélõmester új nevet kiáltott ki:
- Béldi
István.
Nemsokára a
Béldi István feje is legördült. (Tulajdonképp Pató Marcinak hítták a
kivégzettet, a mordályégetõk bandájából való volt.)
A csausz
megelégedetten mosolygott. Hát még mikor aztán sorba jöttek Erdély legfényesebb
nevei: Kemények, Zeykok, Bethlenek.
Midõn végre
a tizedik vére is szétfreccsent a fölbukkanó nap sugarainál, Teleky Mihály
fölkelt ünnepélyesen, és megszorongatta a csausz kezeit.
- Most
immáron eleget tettünk a felséges szultán parancsának.
Mire a
csausz kötekedve jegyzé meg:
- A
felséges szultán mintegy tíz fõúr kivégeztetését követelte példaadás végett az
iránta tanúsított engedetlenségért, és a »mintegy« alatt tizenegyet is
kívánhatna az ember.
- Igen, de
kilencet is.
- Jól van
jól, de én a tizenegyhez ragaszkodom.
- Hm, akkor
én meg a kilenchez.
- Feljebbezzük
a dolgot a nagyvezírhez - mondá a csausz -, ha õ kerek számba tíznek mondja a
»mintegy tíz«-et, én nem bánom, még azt se bánom, ha kilencnek mondja.
- Jól van!
Feljebbezzük - szólott Teleky Mihály -, de akkor támassza fel nekem elõbb
csausz uram a tizedik lefejezett urat. Ahol van ni a törzse… és imhol a feje…
Erre aztán
elnevette magát a csausz, és aláírta a protokollumot, hogy az õ jelenlétében
lõn elég téve a felséges szultán kívánságának.
Ilyen
bolond dolgok is történtek valamikor azokban az idõkben, amiket mi sóhajtozva
nevezünk: »régi jó világ«-nak.
|