|
Nyitra
vármegyérõl azt szeretik énekelgetni a tótok:
Nyitra, drága Nyitra,
Mikor még te nyíltál:
Történet könyvébe
De sok szépet írtál.
Hát igaz, írt sok
szépet, hanem van egy-két olyan »beírás« is, ami bízvást elmaradhatott volna. A
legborzasztóbbat egy asszony csinálta, aki ott székelt Nyitra megye tömérdek
várai közül az egyikben: a csejteiben.
A várnak, mely a
Nádasdyaké volt, elég hosszú és viszontagságos története van, de azt mind
feledékenységbe temette ez az egy eset.
Magyarország majd
minden várát áztatta a vér: küzdő daliák kiomlott vére, de egyet se több
vér, mint a csejteit.
S egyik sem
olyan égre kiáltó. Mert ez leányvér volt.
(Hetedfélszáz leánynak a vére - egy akkori elég hiteles jegyzék szerint.)
1610-ben
éppen törvényt ül vala Pozsonyban a palatinus Thurzó György, mikor jelenti az
ajtónálló huszárja, hogy egy lutheránus pap szeretne vele beszélni.
- Mi a neve?
- Ponikan János.
- Ebbõl semmit sem tudok. Hová való?
- A csejtei pap.
- Be kell ereszteni - mondá a nádor, s mosolyogva fordult a
környezetéhez -, hátha szerelmes üzenethordó lesz a jámbor lelkész, a szép
csejtei asszonytól.
(Akkoriban a gróf Nádasdy Ferenc fõlovászmester és a híres
hõs feleségét, Báthory Erzsébetet hítták »csejtei szép asszony«-nak.)
Belépett a lelkész.
- Mi újság, atyám, azon a vidéken? - kérdé a nyájas modorú
nádorispán, ki kivált alsórendûekkel igen egyszerû és familiáris tudott lenni.
- Nagy baj van ott, kegyelmes uram - kezdé Ponikan János -,
éppen panaszt tenni jöttem.
- Nono - vágott közbe Thurzó tréfásan -, mi a baj?
Bizonyosan a stóla körül lesz valami hiba.
- Eltalálta, kegyelmes uram - szólt rendíthetetlen
nyugalommal a lelkész -, az én vidékemen nem lesz többé se házasság, se
keresztelõ.
- Hogyhogy? - kiáltott fel a nádor csodálkozva.
- Báthory Erzsébet kiirtotta leányinkat, kegyelmes uram.
Minden rózsát leszakított, hogy rózsavízben mosakodjék.
- Világosabban beszéljen.
- Vért használ mosdásra, fürdésre, s eddigelé hatszáz leányt
öletett meg iszonyú kínzással. Irtóztató az, kegyelmes uram.
A nádor hátratántorodott.
- Gondolja meg kegyelmed, mit beszél, gondolja meg
kegyelmed, kit vádol.
- Öreg ember vagyok, õsz hajam van, kétszer gondolom meg, ha
egyet mondok, tudom, hogy a fejemmel játszom, ha beszélek, de azt is tudom,
hogy a lelkemet játszom el, ha hallgatok.
A nádor belenézett a tisztes aggastyán okos, õszinte
szemeibe, és így szólt:
- Hinnem kell kegyelmednek, és mégis… érthetetlen az egész. Beszéljen el körülményesen mindent, amit
tud.
Erre aztán
elõadta a pap, hogy a szép Nádasdyné dolga hogy kezdõdött; arcul ütötte egyszer
a kiszolgáló frájját oly erõsen, hogy annak a vére kiserkedt, és az õ arcára
freccsent. Mikor letörülte a tükörbe nézett, s az idegen vércsepp alatt az õ
arcbõre mintha virulóbbá, üdébbé vált volna egy lehelettel. Így támadt benne a
szörnyeszme, leányok vérében mosdani, fürödni.
Hiú asszony volt,
sokat mosdott, fürdött, tehát sok vérre volt szüksége. A leányokat
összefogdosták, s addig verték, míg a testük meghasadt: kezüket ollóval
metélték, hátukat fodorsütõ vassal égették.
Thurzó György
nagyon felindult e vádra, s rögtön útnak indult a megfelelõ személyzettel
Csejte várába.
- Olyan elõkelõ a
bûnös - mondá -, hogy csak a nádor meri ott az igazságot megtalálni.
De meg is
találta. Mikor a semmit nem gyanító Nádasdyné várába egy délután betoppant,
éppen akkor is talált ott egy leányt agyonkínozva, két másikat meg kínzás
alatt.
- Hogy tetszik a
vár kegyelmeteknek? - kérdé a fonnyadó szépasszony a vendégeitõl, amint azok a
várat körülnézték. - Hát a szobáim, kamaráim milyenek?
- Bizony elég
szépek - mondá a legidõsebb lovag -, szinte sajnálom a kegyelmes
húgomasszonyomat, hogy ki kell innen költözködnie.
- Nekem? Hová? -
kérdé Báthory Erzsébet gúnyosan.
- Igenis
kegyelmednek.
- Ugyan? Talán
kegyelmed kedvéért?
- Igenis az én
kedvemért.
- Hát kicsoda
kegyelmed voltaképpen?
- Én Thurzó
György vagyok, a nádorispán.
- Úgy -
pattant fel Erzsébet, és még mindig felbiggyesztett ajakkal viszonzá. - Szép
dolog, hogy a saját várában rendelkeznek gróf Nádasdy Ferencnével. És vajon
hová szállásol kegyelmed, ha szabad kérdenem, talán a földszintre, a cselédek
közé?
- Nem; még lejjebb valamivel.
Báthory
Erzsébet most sápadt el, megértette, hogy mi van lejjebb: a börtön.
- Kegyelmed
foglyom, asszonyom.
Legott
bezáratta a vár egyik börtönébe, amely legalul volt, s megtartván a
vizsgálatot, kitûnt az évek óta ûzött leánygyilkolás idegrázó borzalmaival.
Erzsébet
cinkosait is összefogatta, s 1611. január 7-én kivégeztette Furkó Jánost, Jó
Ilonát és Szentes Dórát, mint akik segítségére voltak a leányok kínzatása és
megöletésében.
A
szépasszony sem került fel többé a föld alatti börtönbõl, hanem inkább
nemsokára még lejjebb jutott: a kriptába.
Ott múlt ki
a börtönben, ijesztõ vázzá soványodva.
Szörnyû
dolgairól sok tarkabarka, megrázó történetet és mesét írtak azóta.
Míg végre
nemrégen akadt egy krónikás, aki most harmadfélszáz év múlva figyelmeztette
Thurzó György kegyelmes uramat, hogy talán nem is börtönbe kellett volna
csukatni azt a szegény, nyomorult asszonyt, hanem az - õrültekházába.
|