|
Kulissza-történet
igenis, de nevek nélkül.
Őnagyságának
nem írjuk ki a nevét, azaz megkereszteljük más névre, mondjuk, hogy Borosnyói
Pálnak hívják.
Valamikor
képviselő volt, de a kerülete unt rá, akkor aztán kiküldték valahová
tanfelügyelőnek, de ott meg a megye unt rá, visszaküldte
képviselőnek.
Itt ráunt a
miniszter és megtette jószágigazgatónak. Egyebet lehetetlenség volt belőle
faragni. És ez is volt neki a legjobb: mert az állami jószág nem unhat rá. Azok
roppant türelmes ingatlanok.
A jószágigazgató
úr egész megelégedetten adta át magát az új pályának, vadászgatott, kártyázott,
ebédeket adott, udvarolt a környékbeli szép asszonyoknak és hogy semmit se
felejtsek el a tevékenységéből, csibukozott és kocsikázott, növesztve a
potrohát és a tokáját.
Hogy azonban az
ügyek mégis menjenek valahogy, ott volt a titkára Koczó István (ennek se ez az
igazi neve) az intézkedett helyette, vezette a könyveket és vitte a
korrespondenciát. Borosnyói úr csak a nevét írogatta alá. Hanem iszen elég
unalmas dolog az is, hogy mikor az ember ferblizik, minduntalan elszólítsák
valamit aláírni.
A jószágigazgató
úr nőtlen ember, de csak annyiban, mert özvegy. A felesége még előbb
unt rá, mint a kerülete, elhagyta, meghalt, hanem egy szép leányka maradt
utána, a kis Nina. Ez ennek a történetnek a hősnője. Ez a
mozgatórugó. Szép, barna és kevély. Ezek az alapvonásai.
Természetesen, a
titkár úr udvarol neki, de Nina kineveti. Hogy merészkedik ez az ember
őhozzá emelni fel a szemeit? Pedig Koczó barátunk érzi, hogy tetszik a
leánynak és csak a rangkórság tartja hidegen a szívét. A nagyságos papa is észrevette
a titkár úr gerjedelmét s egy idő óta feltűnő hidegen kezd bánni
a saját »jobb kezével«.
Koczó úr el van
keseredve. Képzeljék, uraim, hiszen önök is voltak már abban a helyzetben, nem
hogy jószágigazgatói titkárok lettek volna, hanem hogy beleszerettek valakibe
és gátakat találtak. Természetesen el voltak keseredve a gátak iránt.
Történt ezen
elkeseredés tartama alatt, hogy a miniszter rövidebbre kezdé fogni a
kantárszárat: leírt a jószágigazgatónak, nincs megelégedve a jószág
jövedelmével, különösen az erdõk kezelését kifogásolván, utasította, terjesszen
fel memorandumot, miként lehetne okszerûbb kezelés mellett jövedelmezõbbé tenni
a nevezett birtokot.
Borosnyói úr a
szekretáriusát hívatta.
- Amice Koczó,
meg van-e jól pihenve az esze?
- Meg, kérem.
- Hát olvassa el
ezt a rendeletet és tákolja össze azt a memorandumot.
Koczó úr (aki
igazán zseniális gyerek) harmadnap már elõállott a tervvel. Pompás ideái
voltak. Mikor kifejtette a principálisa elõtt, az odavolt örömében és kevélyen
simogatta meg a hasát.
- Hát tessék -
dörmögé. - Én igazán megérdemlem, hogy megbecsüljön ez a kormány. Nagyon jól
van, Pista öcsém. Maga egy aranyos gyerek. Amit itt kifejtett, tegye írásba,
hadd küldjük fel. Tudom, megörül neki a miniszter. És ha magának is van valami
kívánsága, amice, szóljon, protezsálni fogom. Mert ön is megérdemli.
A titkár
szomorúan sóhajtott:
- Nekem a
miniszter nem adhat semmit.
- Ne beszéljen
ilyen fumigatíve õexcellenciájáról, amice. A miniszter mindent adhat. Hát mi
kellene magának?
- Egy lány -
hörgé a szekretárius tompa hangon.
- Lány? Hiszen
lányt minden bokorban találhat.
- De nekem csak
az az egy lány kell.
- Melyik?
- A Nina
kisasszony.
A jószágigazgató
úr felkacagott.
- Ne bolondozzon, amice. Hogy gondolhat maga olyat? Hát azt
hiszi, hogy én a szemeten szedtem fel a lányomat vagy hogy a kormánytól kaptam,
és most állami dologban odaadom ösztöndíjnak a titkárom számára?
Koczó úr még jobban elkeseredett, de magába fojtá mélységes
bánatát, s nehány nap múlva elõterjeszté a nagyszabású memorandumot, egész
vastag csomag volt, tán kilenc vagy tíz ív, szépen kalligrafice leírva.
Izgatott volt, szemei lázban égtek, a jószágigazgató úr
megsajnálta, és így szólt nyájasan:
- Tíz forinttal fölemelem a fizetését, Pista öcsém. Ez derék
munka volt.
- Köszönöm - szólt a fiatalember reszketõ hangon -,
méltóztassék átnézni a memorandumot. Azt hiszem, tökéletes.
- Majd átolvasom az este.
Másnap reggel halványan jött be a fiatalember az irodába.
- Át méltóztatott olvasni? - kérdé.
- Már be is csomagoltam, el is küldtem.
Amice Koczó szabadabban lélegzett fel. A memorandum el volt
küldve.
Három vagy négy hét múlt el azóta, a jószágigazgató
mindenütt nagyra volt a memorandumával és az új kezeléssel: és már
türelmetlenül várta a felsõbb dicséretet, midõn végre megjött a hivatalos levél
a miniszteriumtól. Feltöri, elolvassa és belesápad:
Ez áll benne szórul szóra:
»Bizalmas fölterjesztését mindenben helyeslem és annak
alapján ezennel fölmentem a szolgálattól, egyszersmind köszönettel veszem az ön
ajánlatát leendõ utódjára, Koczó Istvánra nézve, felkérve önt, hogy addig is,
míg e tekintetben véglegesen határoznék, az ügyeket ön vezesse.«
Borosnyói Pál úr azt hitte, az ördögök incselkednek vele,
tízszer, százszor átolvasta a levelet. Ej, ej, miféle misztifikáció lehet ez!
De minden bolondossága mellett mégis olyan komolyan nézett
ki a dolog, hogy rögtön felült a vasútra, rohant Pestre és egyenesen a
miniszteriumba; nem árulom el, melyikbe, a pénzügyibe-e vagy vallásügyibe?
Ott már akkor minden díjnok és számtiszt gúnyosan mosolygott
a szeme közé. Érezte, hogy õt nevetik.
Szívdobogva nyitott be az osztályfõnökhöz, annak is
nevetésre ferdült a szája, mihelyt megpillantotta.
- De hát mi történhetett? - kiáltá önkéntelen. - Mit
röhögtök?
- Hát még most sem tudod? - vigyorgott az osztálytanácsos.
- Semmit sem tudok - dörmögte Borosnyói kétségbeesve.
Az osztálytanácsos úr kikereste neki az akták közül a saját
memorandumát.
- Itt van ni. Olvasd el a kék ceruzával aláhúzott helyeket.
Borosnyói átfutotta az egyes passzusokat s kékült, zöldült
mérgében, mert ilyesféléket olvasott fel.
»Jelentem excellenciádnak, hogy én egészen tehetetlen vagyok
és képtelen minden munkára, az összes dolgaimat Koczó István csinálja, ezen
memorandum is az õ mûve, én csak aláírni szoktam a számlákat, levelezéseket,
okmányokat és jelentéseket, de azokat is a nélkül, hogy átolvasnám…
…Odáig terjed alázatos kérésem, méltóztassék engemet e nem
nekem való állástól fölmenteni s ha ezen mûvecske megnyeri magas megelégedését,
helyettem Koczó István titkáromat, aki eddig is vezette az ügyeket, kinevezni.«
Borosnyói úr fölordított dühében, és belemarkolt a hajába.
- Ármány, gyalázat! Megyek a miniszterhez!
- Oda már hiába mégy. Õexcellenciája éppen most
táviratoztatott Koczónak, hogy jöjjön fel. Tudod-e, hogy ez a memorandum
nagyszabású munka. Koczó kinevezése bevégzett tény. Csak nevetne rajtad a
miniszter, ha hozzá mennél.
- Az a gazember megcsalt, megölt - jajveszékelt Borosnyói úr
-, tönkretett. S mindezt csak azért, mert a lányomat akarta…
- Hát mért nem adtad oda neki, te bolond?
- Hiszen ha tudtam volna, hogy mi forr az alattomos eszében.
De megyek, fölfedem gazságát a miniszternek.
- Inkább siess haza, és add oda neki hirtelen a leányodat.
- Hm, mondasz
valamit, bizony Isten, mondasz valamit.
S nagy dörmögve
ott hagyta a bürót és lihegve, magával beszélgetve csoszogott le a miniszteri
palota lépcsõin vissza a vasúthoz.
|