BREVIARIUM BEÖTHYANUM

1886

(Bevezetés)

E gyûjtõcím alatt kívánom közrebocsátani az utókor számára azokat a történeteket, amiket a derék Beöthy Algernon elhullajtgat. A bájos Sherezade szultána minden éjjel mondott egy regét s ezzel vitte ki, hogy nem kellett meghalnia; a jó Beöthy Aldzsi mindennap mond vagy csinál egy vagy két dévaj történetet és mégse legyen halhatatlan? Nem, azt nem engedhetem. Felnyitom a szemeit - mert õneki fogalma se volt arról, hogy derûre-borúra lopják.

Vagy hat író lett már utána gazdag ember, egynémelyik akadémiai tag. Én is az övébõl éldegéltem eddig, de biz én nem sokra vittem, hát kivallom bosszúságomban a kincses forrást.

Észrevehették önök, hogy egy-egy jeles írónk egyszerre kiapad. Mit jelent az? Azt, hogy Beöthy másüvé jár vacsorálni. Töri rajta a fejét mindenki, hogy mért nem tudja befejezni Gyulai Pál Romhányit? Hm, mert bizonyosan Aldzsi nem mondja neki tovább.

A Pesti Hírlapban néha sokáig nem jön »Tisztelt Ház«. Kapom sorra a szemrehányó leveleket az olvasóktól, engem szidnak a lustaságomért, pedig nem én vagyok az oka, hanem Aldzsi van oda vadászaton.

Egyszóval hadd süljön ki már egyszer a dolog úgy, amint áll. Elvégre is legyünk igazságosak, osszuk meg a dicsõséget, azaz hadd legyenek a tõle hallott történetek egészen az övéi, én csak a honoráriumokat szedegetem fel értük.

Kezdjük az elsõt.

I. A bolondos báró

Kupiczky Károly egyike volt a legügyesebb embereknek a vidéken, csakhogy sohase volt egy ügye se. Ami elég kellemetlen állapot, mert mesterségére nézve prókátor.

Hasztalan folyamodott fűhez-fához, készített elő mesterségesen zavaros helyzeteket, egyikből sem lett soha pör; sőt annyira szerencsétlen keze volt, hogyha valami csirkepörre mégis rátette, abból okvetlenül békés kiegyezés lett.

Képzelhetni, mennyire megörült egy napon, mikor az odavaló viceispán hívatja, tudtára adván, hogy beajánlotta teljhatalmú ügyvédnek egy főúrhoz, név szerint báró L… sti-hez.

- Lehetetlen az! - dadogta elálmélkodva.

- Pedig már fait accompli. A báró beleegyezett. Utazzék le azonnal.

Soha még álmodni sem mert volna az efféléről. Ez meghaladta a legkövérebb reményeit. A báró ugyan megrögzött különc. De végre is egy okos bárónál mindig különb fejőstehén egy bolondos báró.

Rózsás kedélyben utazott le az alispán kártyájával új klienséhez, aki elég udvariasan fogadta.

- No jó, hogy megjött. Isten hozta! Vegye át az ügyeket, mert tömérdek pörünk van, kedves barátom. Pörölnek minket, jól teszik. Mi azonban nem fizetünk és mi is jól tesszük. A jelszó a nem fizetés, kedves ügyvéd úr. Ön mától fogva családi ügyvédem. Jean majd elvezeti a szobájába és megmutatja a kancelláriát is. Ott abban a három hátikosárban vannak az akták. Nézegesse át egypár napig és csinálja meg, amit szükségesnek lát, a jövő héten majd felutazunk Pestre; egy kis kölcsönt szeretnék fölvenni, mert pénzre van szükségem. Megértette, kedves barátom uram?

- Igen is, méltóságos úr.

Kupiczky hozzálátott a tömérdek idézés, kereset átnézéséhez s már jól megéhezett, midőn végre bejött az inas, hogy ebédhez hívja. Lehetett vagy délutáni négy óra, úgyhogy már jó ideje morogta magában az egészséges gyomrú fiatalember: »ejnye, be átkozott későn ebédelnek ezek a nagyurak«.

Amint az ebédlőbe lépett, a báró már ott ült az asztalnál a nyakába kötött szalvétával, s mogorván intett a fiskálisnak, hogy üljön le a másik üres terítékhez. Csak kettesben ettek. A bárónak nem volt családja, csupán egyetlen testvére, akivel haragban éltek.

Némán ültek szemben egy darabig, míg végre Kupiczky törte meg a csendet:

- Ma hűvös időnk van - mondá fázékonyan.

- Meglehetősen - szólt a báró kezeit dörzsölve. - De annál jobban megmelegszünk ebéd után, ha nem lesz ellenére egy kis commotio.

- Igen szívesen.

- Tud ön a puskával bánni?

- Valóságos szenvedélyem.

- Annál jobb. Akkor hát lövünk egypár foglyot. De az ördögbe is, mért nem hozzák már azt az ételt?

Éppen e percben jelent meg az inas egy nagy fehér tállal és letette az asztalra.

- Tessék, domine spektabilis. Semmi ellenkezés. Nálam a vendég az elsõ.

Kupiczky barátunkban megfagyott a lehellett, amint odanézett a behozott kommedenciára.

A tál teliden tele volt fagylalttal.

- Köszönöm alássan, nem eszem - dadogta és a foga összevacogott.

- Nem eszik? - csodálkozott a báró. - Hát nem szokott ön ebédelni?

- De igen. Csak éppen a fagylaltnak nem vagyok barátja ilyenkor.

- No, az különös. Ez hallatlan. Hja, nálam az ebéd a fagylaltozásból áll.

S ezzel nekilátott, bekanalazott derekasan és jóízûen, hogy csak úgy csorgott a verejték a homlokáról.

- No, domine spektabilis - mondá a szalvétát leakasztva a nyakáról -, vegyen le egy puskát a falról, mert most már indulhatunk.

Micsoda, hát csakugyan nem hoznak az asztalra egyebet?

Nem ott; az inas megint eljött, elszedte a tányérokat, elvitte a kanalakat, lehámozta az asztalról az abroszt olyan egykedvû kimért pofával, mintha ez lenne a legrendesebb állapot a világon. »No, ugyan szép helyre kerültem« - tûnõdött magában az új fiskális.

Azazhogy még a tûnõdésre sem jutott ideje, annyira sürgette a báró:

- Menjünk az ördögbe, menjünk! Ilyenkor a commotio a fõ… Gyújtson rá, spektabilis! - s odanyomott markába egy erõs havanna szivart.

Egész estéig csavarogtak, de kevés vadászszerencsével, az ügyvéd már majd holtan rogyott össze az éhségtõl és fáradtságtól, midõn végre a báró egy foglyot lõtt.

Nagy hirtelenséggel és ügyességgel lekopasztotta a tollait.

- Ejnye, beh szép fehér húsa van.

Megveregette a picike combjait.

- Elég kövérke - dünnyögé megelégedetten.

Majd egy salamoni rántással kétfelé szakította a madár még félig meleg testét, s lekötelezõ udvariassággal nyújtotta oda az egyik felét:

- Tessék, ügyvéd úr. Ejnye beh jó!

Ti õ már akkor kannibali mohósággal beleharapott a maga részébe, s nagy csámcsogással szopogatva, rágta róla a nyers húst.

A fiskális háta megborzongott, de olyan éhes volt már, hogy õ is hozzálátott s ugyancsak megnyalta még az ujját is utána.

Ez az élet így tartott a kastélyban öt napig. A szegény ügyvéd föltette magában, hogy kiállja, ha belehal is. Hátha ez csak valami juksz. Hátha csak próbára akarja tenni a méltóságos úr, s aztán jutalmazza csak meg rendületlen hûségét és alkalmazkodását.

Valóban ötöd napra változóba indult a dolog, az uraság befogatott.

- Pestre megyünk, domine spektabilis. Készüljön fel. Vegye a felsõkabátját! Pénzt kell ott minden áron kerítenünk.

Pesten legalább kedvére lehetett ennie, mert külön lótott-futott az uraság is, az ügyvéd is, pénzintézettõl pénzintézethez, tõzsértõl uzsoráshoz. A végzet üldözte õket. Napokig szaladgáltak, könyörögtek, fenyegetõztek, ígértek, de pénzt sehol sem bírtak felhajszolni, se birtokra, se váltóra.

- Micsoda fiskális maga? - toporzékolt az uraság. - Ha pénzt nem bír nekem szerezni. Hát mért tartom én magát?

A fiskális türelmesen nyelte el a báró kitöréseit, s csendes megadással kezdte megint a sziszifuszi munkát, de napról napra eredmény nélkül.

Egy este elkeseredetten feküdt le szobájában a »Magyar király«-ban, mert ma is csalódott azokban a kölcsönadókban, akik tegnap még biztatták, mint ahogy csalódni fog azokban, akik holnapra biztatják.

Nyugtalan lelkét csak nagy nehezen nyomta el az álom, de nem sokáig alhatott, mert éjfél tájban megjött a báró (aki a szomszéd szobában volt szállva) s nagy csattogtatva nyitván be az ajtót, vidám heveskedéssel rázta fel az alvó prókátort.

- Keljen fel, spektábilis!

- Mi baj van? - riadt fel a jurium direktor.

- Megvan a pénz, amice - kiáltá örvendezve a báró.

De már erre csakugyan kiment a Kupiczky szemeibõl az álom. Mert ebbõl a pénzbõl õ is megkapja az évi fizetése felét: kétezer forintot.

- Mennyi? - kérdé felugorva.

- Húszezer forint.

- Bravó, méltóságos uram! És mennyi a kamat?

- Semmi, amice, egészen semmi.

- Hogyhogy?

- Úgy kapjuk a pénzt.

- No, az derék. És kitõl kapjuk? Szabad tudnom mégis a közelebbi föltételeket?

- Egyszerû a dolog, spektabilis. Jól kieszeltem én azt. Itt van most az a Batty, az állatszelídítõ, és azt ígéri a plakátokon, hogy aki az oroszlányketrecbe be mer menni, húszezer forintot kap.

- No és?

- Hát bemegyünk, amice, holnap délelõtt… természetesen bemegyünk.

- A ketrecbe? A fenevadak közé? - kiáltott fel az ügyvéd.

- Nos, természetesen a ketrecbe - mondá a báró rendületlen nyugalommal. - El vagyok tökélve rá. Ön megy be elöl, én pedig utána megyek önnek, mert az oroszlány rendesen a hátuljövõket támadja meg… De most már nem háborgatom önt, lefekszem. Apropos, reggel majd bejövök önért, s aztán fölvesszük azt a kis pénzecskét…

Be is jött reggel a báró, de már akkor hûlt helye volt a becsületes jurium direktornak.

II. Hogy oszlott fel a Pakas-banda?

Ebben a történetben már maga Beöthy a főszemély, mint az arab imposztorságok élénk kedvű, csínyeket kigondoló Hodzsája.

Incselkedő nyila, melyet a humor mézébe márt, ezúttal a szegény Pakasékat járta át, amely név alatt egy nagy alföldi város egyik cigánybandája virágzott. Nem az első banda volt, mert az a mai rangkóros világban »műtársulat« lett, sőt a második is már a »népzene társulat« címet vette fel, csak Pakasék maradtak örökké »malacbandá«-nak.

Régi firma voltak a Pakasék. Szegény emberek kedélyderítõi. Nagyobb virtus az, mint a nagyságos uraknak húzni, mert nagyobb ott a bánat, vastagabb kérget kell a szívrõl levakarni a vonóval. Sok ideig élt együtt békés lábon a malacbanda. Olyan menyasszonynak is muzsikáltak már Pakasék, akinek a keresztelõjén is Pakasék »cselekedték«.

Éppen azon a ponton voltak már, hogy a huszonötéves jubileumot ülik meg, amikorra a patrónusuk, a városi »cassa perceptor« megígérte, hogy a nemes város költségén veres nadrágos uniformist szabat Pakasékra. Már csak egypár hónap hiányzott ehhez a nagy naphoz, amikor váratlanul hallatlan szerencse érte a harmadik bandát.

Képviselõ urak érkeztek a városba az esteli vonattal és minthogy muzsikát akartak hallgatni és minthogy két házi mulatság volt a városban, ahol a két elõkelõ banda húzta, a »Bikához« címzett hotel »borgyereke« lélekszakadva futott az »Arany Rozmaring« csapszékbe s fülébe súgta az öreg Pakasnak, jöjjön azonnal az egész bandájával együtt a »Bikába«.

A »Bikába«! Az öreg Pakas arca olyan vörös lett a megdicsõüléstõl, mint a láng. Ott a Bikában fognak játszani. Hát lehetséges ez? Nem álom, nem káprázat ez? Holnap az egész város arról fog beszélni csodálattal: »Tegnap ott húzták Pakasék a Bikában«. Azután hozzáteszik: »Nini, bizony mégis vitte valamire az öreg Pakas.«

Cihelõdött is nyomban az egész banda: »Csülökre, more, utánam.« A brügõst megpirongatta: »Mért nem igazítod meg a nyakkendõdet, te csóré, nagy helyre megyünk.« Azután odaszólt a klarinétoshoz: »Aztán te, bibasz, befelé tartsd a könyöködet!« (Ti. a könyökén rongyos volt a kabátja.)

Egyiken is, másikon is igazított valamit, s végigmérvén az »Arany Rozmaring« facér kocsisokból és vándorló legényekbõl álló közönségét, felibe szakítván a nótát, a hóna alá csapott hegedûvel kivonult a banda élén.

A Bikában csakugyan urak mulattak, nagy nevû, országtartó emberek, köztük Beöthy Aldzsi. Egy-kettõt meg is ismert az öreg Pakas és felkiáltott örömében: »Örülj, tányér, nem csörömpölsz.« (Hogy ti. hitvány piculák meg nem reszelik azt a drágalátos hófehér porcellán testét.)

A tányér. Persze a tányér. Az anyagiság ördöge bevette már magát a madárlelkû barna fickók közé is. Csak a fülemüle csinálja még ingyen. A bandában is már a tányér a fõfaktor. Errõl álmodnak, errõl beszélnek, ezt õrzik. Olyan az nekik, mint ott az asztalnál a képviselõ uraknak az alkotmány. Körülbástyázzák rendszabályokkal, óvintézkedésekkel a cigányfurfang hatalmas lakatjaival teszik hozzáférhetetlenné.

Úgy rémlik elõttem, hogy évekkel azelõtt Murka Tóni, a gordonkás volt a tányérozó, s nem tudom, ráfogás-e vagy valóban a Pakasékkal történt, hogy egy eleven legyet kellett vinnie Murkának mutató és nagyujja közt, mikor tányérozni indult s azt elevenen visszahozni. Hathatós ötlet volt ez arra nézve, hogy a hatosokból el ne vehessen útközben egyet sem.

Azonban állítólag Gilagó a cimbalmos mégis rajta érte volna Murkát valami turpisságon, s azóta akként módosultak a szabályok, hogy sorba járjanak a tányérral. Mert hiába, nincs tökéletes törvény a világon. S ha már lopni lehet, lophasson valamennyi. Így mégis legközelebb járnak a tökélyhez. És aztán nem is olyan nagy baj az, hiszen annyi becsület úgyis mindenikben van, hogy csak egy csekély »körüljárkálási illetéket« csíp ki a telerakott tányérból. No bizony, jut is, marad is.

Ma is azonképpen történt. Meg kell adni, szépen húzták, kitettek magukért. Sírt-rítt a hegedû. A kevélység, hogy ilyen uraknak játszhatnak, kicsalta a húrokból a legédesebb hangokat. A nagyságos urak is pompásan mulattak, s ugyancsak megtelt forintosokkal a fehér tányér, valahányszor útra indult, sõt vagy háromszor-négyszer egy-egy ötös is mosolygott a garmada között.

Hanem ki is használták Pakasék az alkalmat, minden második nóta után ment a tányérral valaki; már egy kicsit talán sok is volt: no, de akkor kell a szerencsét megfogni, amikor közel van.

Éppen maga Pakas indult a tányérral, mely talán tizenkettedszer is megfordult már. Mindegy, azért az urak mégis rangosan csapkodták be a szép zöldhasú egyforintosokat. Csak mikor a Beöthy nagyságához ért a Pakas, az mondá félbosszúsan:

- Már megint itt vagytok? Hiszen az imént adtam egy százast.

A Pakas szíve nagyot dobbant erre a szóra. Elsápadva, izgatottan szaladott a bandához. Ott nagy morgás támadt, dühös szemforgatások és élénk gesztikulációk. Az urak is észrevehették, mert a nóta is abban maradt.

Pakas feldúlt arccal rohant vissza az uraságokhoz:

- Melyiknek tetsett adni azstat a sázsast?

- Tudja az ördög - felelte Beöthy Aldzsi. - De adtam valamelyiknek, az bizonyos.

A többi urak is erõsítették a Beöthy állítását.

- Nem tetsene kérem semély serint megösmérni? - kérdi tompán Pakas. - Hej ide, ide! Gyepre more! - kiáltá izgatottan.

- Ide cigányok! Vigyen el benneteket a devla!

A cigányok elõjöttek, mindenik mint vádlott és vádoló, a düh és kétségbeesés tükrözõdék minden arcon.

- Melyik volt, nagyságos uram, melyik volt?

Beöthy végignézegette valamennyit, s eltûnõdött felettük:

- Ez volt, de talán mégsem ez volt… azazhogy… Ejh, ki emlékeznék már erre? Hagyjatok nekem békét!

A Pakas szeme lángot vetett, ökleit felemelte s ádáz haraggal fenyegette meg a bandát:

- Vetkezsés les ebbõl!

A mulatságnak vége szakadt: kiütött köztük a forradalom. Elhajigálták a hegedûket, irtóztató lármával követelve a vetkezést.

De hiába vetkõztek le valamennyien sorba, a százas elõ nem került (amint hogy nem is kerülhetett elõ, mert az a Beöthy zsebében van még ma is), mi természetesebb tehát, mint hogy a végén összeverekedtek, brugót, hegedût, klarinétot egymás fején összetörtek s még aznap feloszlottak.

Így lett csúfondáros vége a Pakas-féle bandának éppen abban az évben, mikor már a huszonötéves jubileumot ülte volna meg.

Az egykori Pakas-banda tagjai aztán szétmentek a szélrózsa minden irányába s most is élnek, egyenkint különbözõ bandákban muzsikálván és mai napig tûnõdnek rajta, ott, ahol vannak, hogy melyik imposztor lopta el akkor azt a százast, és hova dughatta az akasztófáravaló?