|
Galambóc
omladékai büszkén nézik, amint lábaikat a Duna nyaldossa. És már régen nézik.
Galambóc még a római idõkbõl való erõsség s »Columbaria« nevet viselt.
Õseink,
mikor bejöttek, teljes fényében találták a kilenc tornyú várat, s Keve vezér
tette rá a kezét.
Nagyfontosságú
leginkább a törökvilágban lett. A beözönlõ törököknek nagyon a lába alatt volt,
kivált aztán, ahogy a Duna balpartjára a magyarok Galambóccal szemben
felépítették Lászlóvárát is.
Galambócot
nem valami bolond mesteremberek csinálták, úgy találomra, hanem igazi hadi
célzatokkal épült. A kilenc torony hármas csoportra oszlott, az egyik csoport a
szikla tetején, a másik a közepén, harmadik a szikla alján állt, s mindenik
csoport erõs kõfallal összekötve. Egyszóval úgy volt az kieszelve, hogy a
törökök közt az a rege járta, kilenc eleven ördög építette a magyaroknak
remekbe.
1391-ben,
mikor a törökök elõször jöttek ide háztûznézni, Bajazid szultánnak elsõ dolga
volt elfoglalni Galambócot, de nemigen melegedhetett benne sokáig a pogány,
mert Perényi Péter rá nemsokára visszafoglalta.
A vár
nagyobb szereplése Zsigmond korára esik. Ekkor ismét török kézben volt a vár, s
Rozgonyi István pozsonyi gróf indult azt visszavenni 1428-ban.
Vele ment
csatába s kormányzott egy-egy gályát neje, Szentgyörgyi Cecília is, a magyar történelem
egyik kiváló alakja. »Röpke szellõ itt lebegtette tengerzöld ruháját«, mint
Arany János mondja, ki egy szép költeményében örökíté meg Rozgonyi Cecília
vitézségét. Gályájáról több török hajót fölégetett a hõsies asszony, de siker
nem koronázta nehéz viaskodásaikat, a vár továbbra is török kézen maradt.
Hanem
ötvenhárom esztendõ múlva ütött a megváltás órája.
Persze,
mert ekkor már a Mátyás gyõzelmes hollója röpködött a magyar lobogókon…
Jaksics
támadta meg a várban székelõ török basát ezer lovassal, embereit levágta,
nagyobbrészt pedig fogollyá tette.
Kinizsy
Pálhoz jutottak a foglyok, ki mind megölette azokat, egyetlenegyet kivéve. Azt
hazaeresztette és úti költséggel ellátta, hogy legyen, aki otthon híradással
legyen Galambóc elestérõl és a többiek haláláról.
Galambócról
és a vele szemben fekvõ Lászlóvárról az a rege él az Al-Duna mellékén, hogy a
magyar vitézek oly jól tudtak nyíllal lövöldözni, hogy mikor a várfokon
ebédelgettek a katonák, pajkosságból egymás kezébõl lövöldözték ki a kanalakat.
A török
urak végre is elunták a galambóci »hozott isten«-eket s más kényelmesebb utat
választottak maguknak a késõbbi királyok alatt. Többnyire Erdély felõl jártak
be.
Ezzel
Galambóc hadászati jelentõsége egyre csökkent, míg a törökök végleges
kihurcolkodása után végképp megszûnt.
Ma csak
arra jó már az õsrégi fészek csonkán meredezõ nehány fala, hogy eggyel
megszaporítsa az al-dunai tájék számtalan látnivalóját.
De a jámbor
babonás pásztorok éjjelenkint még most is látnak a hegyen, szép fehér lovon
nyargalni egy aranyba-ezüstbe öltöztetett délceg amazont.
Sisakján
egy ökölnyi gyémánt világít, száguldó lova lábán pedig »villámlik a, csillámlik
a fényes acél patkó«.
|