Adóügy
Önök, uraim
alkalmasint nem lesznek kíváncsiak, hogy én, egyszerű újságíró mennyi adót
fizetek.
És én azt nem is
veszem önöknek rossz néven, mert voltaképpen magam sem vagyok kíváncsi az
adómra, miután úgysem tudják rajtam megvenni. Hogy pedig kisebb-e aztán az az
évi összeg vagy nagyobb, amit be nem hajthatnak tőlem, az nekem
tökéletesen mindegy.
Hanem ezen
összegnek a kivetésében annyi komikum és változatosság van, hogy halálos vétek
volna nem közölni a legközelebbi évekről egy kis táblázatos kimutatást az
évi adómról, amely mindég változott, tekintet nélkül arra, hogy anyagi
viszonyaim egy cseppet sem változtak.
1883-ban ki volt rám vetve 28 ft
1884-ben 60
ft
1885-ben 31
ft
1886-ban 58
ft
1887-ben 12
ft
Aki ezen
számokat meg akarja tekinteni, szívesen kimutatom a szerkesztõségben az
összegyûjtött adóintõ céduláimon, s aki ebbõl kitalálja, hogy miféle kulcs szerint dolgozik velem szemben a
fõvárosi adókivetõ bizottság, annak becsületszavamra megígérem, hogy az összes
hátralékos adómat kifizetem.
Bizony nem
adom ezer forintért, hogy nem vagyok gazdag ember. Mert képzelem, milyen
roppant nyomasztólag hathat egy adózó jómódú állampolgárra az a fönséges
bizonytalanság, mellyel a nemes adókivetõ bizottság aktusa lebeg évenkint
fölötte.
Én azt
hiszem, hogy ezek az urak csak úgy belenyúlnak az elméjükkel a végtelenségbe és
kihúznak a számok beláthatatlan tengerébõl egyet találomra. Az aztán lehet 3
forint, de lehet 663 987 ft 26 kr is. Ennyi fizetendõ, punktum.
Dohányjövedékügy
A minap egy
kis szûzdohánykát kaptam Szabolcs megyébõl, Kisvárdáról. Egy jó cimborám küldte
onnan több csomagban, de volt benne annyi óvatosság, hogy a szállítólevélre azt
írta: küldi Szondy György. Nini, nini, a becsületes Szondy Gyurka, akirõl én
annyi verset írtam fiatal koromban, mikor még õ sem volt dohányültetõ, hanem a
törököket verte Drégelen.
Azaz tudtam
én, kicsoda, hogy õ az én Kopácsy Laci barátom, de tettem magam, mintha nem
tudnám, mert már az elsõ csomagot is úgy kaptam, hogy csak a szállítólevelet
hagyta ott a levélhordó, megmondván a feleségemnek, miszerint magát a csomagot
tessék a raktárból kihozatni.
A könnyem
csordult ki bánatomban, mikor hazaérve megértettem a levélhordó üzenetét.
- Szegény,
nemes gálócsi dohánykám! Te ugyan rossz helyre kerültél. Észrevettek,
megszagoltak, elvettek. De kiveszlek, kiváltlak a szörnyû rabságból.
Elküldtem
oda egy ügyes tapogatódzó embert a szállítólevéllel, melyen ruhanemûnek volt
jelezve a küldött tárgy.
- Valami
ruhacsomagunk van itt - mondá a meghatalmazott miniszterem, a szerkesztõségi
szolga.
A finánc
vigyorogva nézte végig.
- Ruha ám,
de olyan, amelyik künn a mezõn termett.
- Hát persze,
amikor még kender volt.
- Nem volt az
kender, barátom, soha.
- Hát akkor mi?
- Dohány az,
kedves barátom. Dohány
bizony. Amott van ni. Pompás dohányka.
- Jézus
Mária! - kiáltá a szerkesztõségi szolga. - Lehetetlen az!
- De bizony
dohány. Hát már most mi lesz?
- Nem tudom
én, kérem alássan. Most talán már haza se adják azt a pakkot?
- Képzelheti,
hogy nem. Hanem ha behoz este öt forintot, akkor hazaviheti.
Megjött a
szolga azzal az üzenettel, hogy a dohányt ideadják, ha öt forintot beküldök.
Nosza
küldtem nyomban az öt forintot, de bizony akkorra a finánc már mást gondolt. Ki
nem adta a dohányt - az igaz, hogy az öt forintot meg elvette.
Egyszóval
szépen lefõztek. Hanem iszen még ezzel nem volt vége. Mert a többi csomagok is
már útban voltak, úgy fogván föl a dolgot az én barátom, Kopácsy Laci, hogyha
több úton, több csomagot elindít, valamelyik keresztül verheti magát az
ellenség falanxain, és eljuthat hozzám.
Mindjárt
másnap jött megint egy csomag Nyíregyházáról. Az is két kiló súlyú volt. Küldi:
Árokháti Lõrinc.
Árokháti
Lõrinc szintén híres törökverõ volt. De hát úgy látszik, könnyebb volt a törököt
legyõzni, mint a fináncot.
Az se
lehetetlen, hogy a fináncoknak feltûnt a sûrû korrespondencia, amibe a két
középkori dalia kezd belebonyolódni, egyszóval rájöttek az Árokháti Lõrinc-féle
csomagokra is.
Hanem én is
rájöttem a raktárban mûködõ fináncok házi politikájára, hogy becsalogatják a
szegény »címzettet«, hogy a csomag elfogadása iránt nyilatkozzék, s akkor
megbírságolják kegyetlenül, és a dohányt sem adják ki.
Hát én is
bevonultam most már a sáncaim mögé, s napok jöttek-mentek, de csak nem küldtem
senkit az Árokháti Lõrinc küldte menüjéért, pedig invitáltak is, hogy dohány
érkezett a számomra.
Arra se
mozdultam.
Végre
azután vagy két hét múltán beállított egy finánc az igazgatóságtól. Éppen az
íróasztalomnál talált nagy csibukozás közt.
- Mi tetszik?
- kérdém.
- Eljöttem
jegyzõkönyvet felvenni ama küldemények tárgyában, hogy aztán ennek alapján
vettessék ki a bírság.
- Igaz - mondám
közömbösen -, hát mit kell tennem?
- Tessék beírni a
vallomását.
Megfogtam a
kalamust, s a következõ nehány sor védelmet firkantottam be:
»Olvasóim közül
sokan lepnek meg tudtomon kívül borokkal, csemegékkel és dohánnyal is.
Valószínûleg ilyen lesz ezen Árokháti Lõrinc úr is, akit én, becsületszavamra
mondom, nem ösmertem soha, a nevét sem hallottam, csak a történelembõl. Nem az
én bûnöm, tisztelt igazgatóság, hogy engem az olvasók olyan nagyon szeretnek,
valamint az önök bûne se, hogy önöket meg olyan nagyon nem szeretik. Egyébiránt
pedig (ezt azért írtam be, mert az „egyébiránt” nélkül képzelni sem tudok egy
magyarországi hivatalos jegyzõkönyvet) egyébiránt pedig kijelentem, hogy
köztudomásúlag nem is vagyok dohányos ember. Kelt stb.«
S ezzel, amint
illik, aláírtam és a csibukom hamvával beporoztam a még nedves betûket.
S átadtam a
fináncnak.
Új két hét múlva
megjött a végzés, hogy a jegyzõkönyvben felhozott indokoknál fogva a bírság
alól fölmentenek.
Nem olyan nagyon
rossz emberek ám ezek a szegény fináncok!
Rászedik az
embert, az igaz, ha tehetik, de õk magok is engedik magukat rászedetni.
Szeretem az olyan
államot, amelynek közegeiben ennyi a kedélyesség.
Posta-ügy
Egy államtitkár
beszélte a múlt este nehány képviselõnek.
»A múlt héten a
miniszteriumnak nagy szüksége volt egy iratra, amelynek elküldése iránt
sürgõsen megkerestem Budapest fõvárosát. Várom az iratot harmad, negyed napra,
nem jön, bevárom az ötödik napot, mégse jön. Fogom magam, még egy sürgetõ
rendeletet küldök a városra, melyben már ott van a szigorú „mert különben” is…
Erre a városligetben találkozom Ráth Károllyal, és szidni kezdem.
- Jézus Mária, hiszen
már elküldtük postán.
- Lehetetlen az!
Este megint
találkozom Ráth Károllyal a Kioszkban, önérzetesen mutatja a postai vényt. Úgy
van, öt nap elõtt lett a fõpostán feladva az irat, és még most se kaptuk meg.
Ez mégis rettenetes.
Ma, amint
künnsétálnék a Hatvani utcában, elém rohan Ráth Károly:
- Megkapták-e már
méltóságtok az iratot?
- Még ma sem.
- De hát akkor,
az isten szerelmeért, milyen eljárást kövessünk? - kérdé és bajusza idegesen
mozgott. Mint a szélmalom két szárnya.
- Milyen
eljárást, kedves fõpolgármester úr? Hiszen persze, persze, ezt kellene
kitalálni. Hanem ez a nehéz. Hm, megálljunk csak. Hát tudja, mit? A közönséges
közigazgatási ügyeket legjobb lesz, küldjék ezentúl is a postán…
- Igenis. Hát a
sürgõseket?
- Ami a
sürgõseket illeti, hm… ezeket legjobb lesz a posta helyett a polgármester urak
közül valamelyik a zsebébe teszi, s ha alkalmilag találkozik valamelyikünkkel,
átadja. Mert hiába… mert hiába, tenni kell valamit a gyorsabb adminisztráció
érdekében.«
|