Túl a Dunán jártam az idén. Szép világ van ott nagyon. Búza
terem bõven, vad és népmese. - A búzát megveszik a zsidók és elviszik, a vadat
lelövöldözik a földesurak és megsütik. A népmese nem kell senkinek. Azt én
hoztam el, és leírom a mese természetes együgyûségében úgy, ahogy én hallottam.
*
Budáról Bécsbe utazott a király, s a hosszú úton éhes lett.
Gyõrön túl, Bruckon innen, így szólt a fõasztalnokához:
- Van-e valami harapnivaló, édes szolgám?
Rohan az asztalnok a masina leghátuljára (mert masinán
utazott õfelsége) a konyhamesterhez.
- Hamar a királynak ennivalót!
A konyhamester még nem a szakács, de ha a szakács lett volna
is, se tüze, se vize a fõzéshez, megállíttatta hát a masinát egy kis falunál,
és beállított a csárdáshoz:
- Nosza, csináljanak hamar valami jót a királynak.
Csárdásné, szép özvegyasszony, nekiperdül, a patyolat ingét
felgyûri, a szakácskáját felköti, s egy-két miatyánk alatt ott párologott a
tányéron a fölséges paprikás pörkölt. Vitte is a konyhamester nagy diadallal a
király elé.
A király megkóstolta, és így szólt az elsõ falatnál:
- Soha még én ilyen jóízût nem ettem.
A második falatnál hívatta az asztalnokot.
- Megérdemled az elismerést ezért a jó ételért te is, aki
hoztad, az is, aki fõzte.
S kivett a zsebébõl egy diónyi nagyságú karbunkulust.
- Vidd ezt el az özvegy csárdásnénak, aztán te magad is
válassz valamit.
A fõasztalnokmester nem gondolkozott soká, hanem a
csárdásnét választotta, mert így az övé maradt a karbunkuluskõ is.
A király tovább falatozott a paprikás pörköltbõl, s mindig
jobban és jobban ízlett neki. Hívatta is legott a miniszterelnököt.
- Kedves Tisza! - mondá. - Régen volt ilyen jó kedvem! Azt
akarom, hogy minden magyar ember ilyen pompásan érezze magát. Kívánjon hát
valamit a magyarok részére. Tudja, mennyi a kincsem, nem akarok fösvénykedni.
Egy darabig törte a fejét, nyomogatta a homlokát, igazgatta
a pápaszemét a furfangos Tisza Kálmán, mígnem végre imígyen szólt:
- Felséges királyom, nem kívánok én a kincseibõl semmit,
hanem csak azt kérem, hogy a Szent István jobb kezét akképpen becsülje, ahogy
eddig senki. Királyasszony nõje öntözzön meg mindennap egy-egy rezedavirágot, s
királyi felséged minden áldott nap szakítson le belõle egy szálat, s
személyesen tegye elsõ királyunk dermedt kezébe.
- Szívesen. Miért ne? - ígérte a király. - Magam is
tisztelem a dicsõ elõdöt. Mindenben meglészen a kívánsága, kár, hogy olyan
csekély.
De alig eresztette el Tisza Kálmánt, berontott nagy
hüledezve az osztrák miniszter, aki künn az ajtókilincsen hallgatódzék idáig:
- No hiszen szépen vagyunk. Minek ígérte meg felséged?
Istenem, istenem, ezentúl már Buda lesz a birodalmi székváros.
- Hogyhogy? - csodálkozék a király. - Hiszen errõl egyetlen
szó nem sok, de annyit sem ejtettünk.
- Görbén jár ám a Tisza esze, felséges úr. Tudta õ, mit
akar. A Szent István dermedt kezébe mindennap személyesen tesz fölséged egy
rezedaszálat, melyet a királyné mindennap személyesen öntöz meg.
- Hát van ebben valami rossz?
- Van ám, mert a Szent István jobb kezét nem szabad Budáról
elvinni, csak egy nap, s ekkor is csak Pestre a processzióval. Ebbõl tehát az
következik, hogy felségednek Budán kell laknia állandóan, hogy a rezedaszálat
mindennap elvihesse a holt kéznek, s a királyné asszonyunk sem mozdulhat el
onnan többé, mert öntöznie kell.
- Ördöngõs Tisza! - nevetett jóízûen a király. - Megint
becsapott!… Hanem ha már így van, én nem sokat bánom, s ti is jól teszitek,
vágjatok hozzá jó képet.
S ezzel megint vígan falatozni kezdett a paprikás
pörköltbõl, szemei vidoran ragyogtak, arca szépen kigömbölyödött.
A masina prüszkölve rohant odább-odább. Piszkosbarna füstje
fodrosan röpült a kövér szántók felett, keresztül a nevetõ réteken, a zúgó
erdõk közé, hol a fák elkapkodták fátyolnak.
A király ki-kinézett az ablakon, s elbámészkodott a vidékre:
»Istenem, de szép ez az én édes hazám!«
Hanem a következõ szempillantásban egyszerre elhalványodék,
kifordult kezébõl kés és villa, megrázkódott, összeesett.
Villámként ment a hír és ijedtség. »Jaj, az istenért, valami
baja lett a királynak!« Rohantak oda az udvariak, miniszterek, orvosok,
szolgák. Mi történt? Mi történt? Mitõl lett a király olyan hirtelen rosszul?
Az üterét tapogatták, a szívverését hallgatták, morogtak,
tanácskoztak az orvosok, de csak nem bírta egyik sem megösmerni a betegséget.
(Doktorkönyvekben híre-nyoma sincsen.) Ha már a bajt sem ösmerték, a gyógyítást
még úgy sem tudhatták. »Hátha az étel volt megmérgezve?« - suttogtak az udvari
urak, de a beteg király nemesszívûen tiltakozott az ellen: »Hiszen a
fõasztalnok kóstolta meg elõbb, hát akkor õ is rosszul volna.«
Hogy ím a doktorok bölcsessége kurta lett, kihirdették
mindenfelé: aki a király betegségét eltalálja, az kap, amit a szeme, szíve
megkíván.
Egy félóra múlva arra ment egy õsz ember, s kérdezte, miért
ez a nagy ijedelem, és mi az oka, hogy a masina megállott?
Mikor megmagyarázták neki, vígan mondá:
- Én már kitaláltam a király betegségét, és meg is gyógyítom.
Megörültek,
s tízen is siettek a király elé vinni.
Útközben
össze is verekedtek rajta, hogy melyik viszi be és hogy melyik hallotta
legelõbb az öregember biztató szavait.
- Nem
szükséges a király szemei elé mennem - szólt az öregapó. - Amiatt ne essék
emberhalál, hogy ki visz be.
- Micsoda,
kend nem akarja a beteget megnézni? - csodálkoztak az orvosok és udvariak.
- Nem, csak
azt mondják meg, mikor lett rosszul, milyen idõ tájon?
- Este
szürkületkor.
- Meg
tudnák a helyet mondani?
- Éppen egy
hídon mentünk át.
- Ez az! -
kiáltott fel az öregember. - Ez a híd a Lajta hídja volt. A dolog nagyon is
világos.
- Majd
meglássuk - hitetlenkedének emezek.
- A király,
nemde, paprikás pörköltet evett?
- Hát
aztán?
- Egy
falatot betett a szájába a hídon innen, s ez még a magyar királynak egészségére
vált volna, de a másik szempillanatban a hídon túl, mikor a paprikás falatot
lenyelte, már ekkor õfelsége osztrák császár volt, s a paprikás hús nagy
betegségbe ejtette.
Nagy
szemeket meresztettek erre az udvariak, »persze hogy így van«, s indították
rögtön a masinát a határra visszafelé. Magyar levegõben mindjárt nem lett a
magyar királynak semmi baja.
Kár, hogy
mikor aztán jobban lett, mégiscsak Bécsbe mentek vele. Udvari tanácsa összejött
íziben, és azt határozta: »Ha a császárnak megárt az, amit a király tesz, a
császárnak nem ajánlatos betartani azt, amit a király ígért.«
De a
császár nem adott semmit a tanácsadókra, nyomban elrendelte, hogy a budai
palotát építsék nagyobbra.
És most
ennyiben van a dolog. Építik a várat nagy sürgés-forgással. Építik, építik, míg
csak meg nem unják. Kilencvenhét pallér a téglákat rakja, ezerszáz napszámos
váltig adogatja. Harminc ács fûrészel, húsz kovács kalapál, s ezalatt a kertben
kilenc kertészlegény rezedákat ültet.
|