|
E nyáron egy
vidéki fürdőben időztem vagy két hétig. Soha olyan unalmas helyet,
mint az. A bor rossz volt, az asszonyok jók, s ez mindig a legnagyobb
szerencsétlenség egy utasra nézve.
Mert ahol
megfordítva, a bor jó és az asszonyok rosszak, ott eldorádói élet tárul a
nőtelen embernek.
De az erkölcsös
asszonyoktól az isten mentsen meg minden keresztény lelket: azok maradjanak
otthon a férjeik mellett, és ne járjanak fürdőzni.
Rám még azért is
kellemetlen volt az a szituáció, mert tetszik tudni, úgynevezett »tehetséges
fiatal író« vagyok, aki elhatároztam, hogy egy nagyszabású regényt írok -
amivel egyszerre levágom Jókait, ha jól sikerül, ha pedig nem jól sikerül,
akkor legalább Szathmáry Károlyt. Az is csak valami.
Minden előre
ki volt már gondolva, hogy kétkötetes lesz a regény, hogy elzevir betűkkel
nyomatom, hogy Pataky László fogja illusztrálni, éppen csak a témám hiányzott.
Nos igen - a
téma!
De hát hol veszik
a nagy írók a témákat?
Kigondolják?
Dehogy! Fölkeresik. Olvastam Twain Márkról, hogy télen át bemegy a fõvárosba,
földhöz vágja a tintatartót és a pennát, szerelmi kalandból szerelmi kalandba
rohan, él, vigad, jár-kel, viszonyt köt és bont - s tavaszra, mint a méh a sok
megérintett, fölszítt virágból, megtelik anyaggal, s megyen a nyári
tuszkulumba, ahonnan csak õsszel mozdul ki, hogy újra kezdje a tavalyit,
csakhogy már akkor egy kész regény van a hóna alatt.
Én megfordítva
fogom csinálni. Nyáron szedem össze az anyagot fürdõn a magam élményeibõl, s
télen dolgozom fel. Ezért voltak rám leverõ hatással a fürdõ erkölcsös
asszonyai. Mit kezdjek én ezekkel? Egy részök rút volt, más részök beteg volt.
Aki pedig szemre való lett volna (egy nagyon csekély percent), az visszavonulva
élt önmagának. Hiába próbálkoztam velök ismeretséget kötni vagy valami kalandba
bonyolódni, sehogy se ment a dolog.
Már éppen el
akartam hagyni a fürdõt, midõn egy bûbájos fiatal leány tûnt fel a láthatáron.
Gyönyörû fekete szemek bátor nézéssel, délceg sugár termet, aranyos szõke haj,
ehhez tündéri lábacskák, az egész lénye oly elbájoló, hogy az isten is
regényhõsnõnek teremtette.
Szívem
megdobbant, mikor megpillantottam. Éreztem, hogy ez »õ«. Errõl fogom megírni a
kétkötetes regényt. Így nézhetett ki a múzsa. Ez visz fel engem az Olympra.
Még az nap
kipuhatoltam, mikor jött, meddig marad ott, mi a neve és foglalkozása.
Elõtte való nap
jött, Kovács Erzsikének hívják, s foglalkozására nézve bonne a Fürjessy családnál.
Bonne! Pompás,
felséges! A bonne-ok többnyire regényes hajlamúak. Nem adom száz forintért,
hogy bonne, mert a szerelmi történetben pompásan lehet majd festeni staffázsnak
a gyermekéletet. E kedves csacsogó apróságok ötleteit, ezt az irodalmi
cukedlit.
Azontúl mindennap
láttam a sétányokon a csipogó apróságokkal, köszöngettem neki, kacsingattam rá,
mindenütt nyomába jártam, ezer feltûnõ jellel mutattam érdeklõdésemet, de a kis
ügyetlen észre nem vette. Megközelíteni pedig szinte lehetetlen volt, mert egy
öreg asszonyság mindig vele volt a gyermekkaravánnal. Hogy ezek az öreg asszonyok
mindenüvé odatolakodnak!
Annyira
beleképzeltem magam apródonkint, hogy nekem errõl a leányról kell majd megírnom
a remekmûvemet, hogy immár jóformán lázban égtem iránta, s átkoztam magamban;
vádolva õt a nemzeti kultúra iránt elkövetett bûnnel, amiért semmi jelét nem
adja a hozzám való ragaszkodásának…
De türelem,
türelem. Mindent meghozhat még a jövõ. Egy nap kibarangoltam a kis fenyves
erdõcskébe, mely a fürdõház háta mögött terült el. Szívem tele volt szerelemmel
iránta. Madarak dala, falevelek susogása tele töltötte csordultig.
Hát amint
ábrándozva megyek visszafelé a gyalogúton, a galagonya bokrok között, egyszerre
csak elém tûnik a tisztáson Erzsike vagy nyolc-kilenc apró gyerekkel, kik
elõtte-utána szaladnak, némelyik a szoknyájába kapaszkodik, egy kis gazembert
pláne a hátán cipel.
Szívem
összeszorult. A vén boszorkány nem volt velök.
Íme végre
megérkezett a kezdet. Az elsõ fejezetben az elsõ lap.
S mily boldogság!
Erzsike mihelyt megpillantott, irányt változtatva, egyenesen felém tart.
Aha, kis hamis!
Úgy, úgy! Csiga-biga nyújtsd ki szarvacskádat. Nyújtogatod már. Látom, hogy
találkozni akarsz te is.
Valóban felém
tartott, kétségtelenül felém. Nos, hát tettessük magunkat kissé közömbösnek.
Se jobbra, se
balra nem pillantva, egyenesen mentem a gyalogúton, a faleveleket paskolva
sétabotommal.
Már csak egypár
lépés választott el. No most, no most!
A leány közelembe
érve megállott,… igen megállott, a gyermekek is megálltak, s valamennyi rám
függesztette a szemét.
Egy szót nem
bírtam kiejteni, lélegzetem elszorult, csak kezem nyúlt gépiesen a kalapomhoz.
- Uram - kezdé
Erzsike csengõ hangon. - Bocsássa meg, hogy megállítjuk.
- Oh, kérem -
makogtam zavartan. - Parancsoljanak velem.
- Ezek a
kis bolondok az okai. Mondja ön, uram, hogy»igen« vagy »nem«.
A gyermekek
feszülten néztek rám, mint egy orákulumra.
- Igen - szóltam tompán, nem tudva, mirõl
van szó.
Az »igen«
szóra valóságos diadalüvöltés tört ki a picinyek közt, s nekiszilajodva
rohantak balra a Kálvária felé, hova, mint késõbb megtudtam, csak az esetre
volt szabad menniök, ha az elsõ szembejövõ igent mond.
- No, ön
boldoggá tette a gyermekeket, - s azok meg sem köszönik. Mennek. Jó napot,
uram.
S ezzel õ
is elindult.
Arcom
kigyúlt most, mint a láng. Vakmerõn eléje léptem.
- Nem úgy,
kisasszony - hörgém lázasan. - Most már én kérdem öntõl, »igen«-e, vagy »nem«?
A leány
megütõdött egy percig, azután rám nézett szelíden egy másodpercig, és azt
mondta dallamos édes hangján:
- Nem.
S ezzel
tovaszökött a gyermeksereg után a selyem réten át, mint egy zerge.
Én pedig
ott maradtam állva dermedten, szomorúan, elgondolkozva - hogyan lehetett olyan
kegyetlen egy két kötetes regényt így elrontani. Mikor éppen csak egy »igen«
kellett volna hozzá.
|