|
Egy este nehéz gyomorral feküdtem le s még ráadásul
elolvastam egy csomó hírlapi cikket a Kongó államról, Stanleyrõl, M’tesáról, a
híres szerecsen királyról, akinek hétezer felesége van, Livingstone-ról, aki a
Nílus forrásait kereste, a fõrendiház tárgyalásáról, a demokráciáról és
oligarchiaról.
Ennek az lett a következése, hogy mihelyt behunytam a
szemeimet, mindjárt ott voltam valahol Afrikában. Kaotikus összevisszaságban
folytatódtak az események, amelyeknek szálainál elszenderedtem.
Egy erdõben jártunk, sûrû fák között sívó homokban a M’tesa
feleségeivel. Odescalchy Gyula herceg udvarolt az egyiknek, a másikkal Bánffy
Béla ment karonfogva. Maga M’tesa fejedelem is velünk volt, de az oda se
hederített az asszonyoknak, Baksiccsel diskuráltak a demokráciáról. Horváth
Gyula arra kapacitálta Bungala törzsfõnököt, hogy festessék le Tisza Kálmánt -
istennek. Az szerencsét hoz a tartományra. Grünwald Béla szintén ott tipegett
velünk, s minden bennszülöttõl megkérdezte: »Vannak-e Afrikában tótok?«
Ahogy így mentünk, mendegéltünk, M’tesa király nagyon meg
talált szomjazni.
- Ki tud itt közelben forrást? - kérdé az apródjaitól.
Senki sem tudott. Eközben a nép is megszomjazott és hangosan
üvöltött víz után. A hétezer asszony a szerecsen törzsfõnökök és a mi embereink
mind eloszlottak forrást keresni, de csüggedten szállingóztak vissza egyenkint:
»Nincs erre víz sehol, sehol.«
Egy új csoport közelgett most s azok közt megismertem
Festetics Taszilót, Andrássy Gyulát (denique Andrássynak jó a szerecsen király
is) és a Czirákyakat. (Bizonyosan tigrist vadászni jöttek ide.)
Csak azzal a kérdéssel ostromolták õket is:
- Nem tudnak-e valahol vizet?
- Találtunk itt a közelben egy patakot, de nem ajánljuk.
Oda tartottunk, hát csakugyan volt ott egy patak, de milyen
gyalázatosan nézett ki. Békák brekegtek benne, s állati hullák úszkáltak a
tetején. A giz-gaz és rekettye zöldes barnára festette az undorító folyadékot,
mely messzirõl terjeszté a kellemetlen szagot.
- Ebbõl nem is iszom - mondá megvetõleg M’tesa -, s népemnek
sem engedek inni belõle, mert ez a víz a ragályos halál.
- Jól teszed király, ha nem iszol, sõt gátat kell emelned
ellene, hogy országodon végig ne folyjon - tanácsolták a magyar urak-, s ne
tegye bûzhödtté a levegõt.
A király helyeslõleg bólintott fejével, és az egész kíséret
anélkül, hogy ivott volna a vízbõl, az
ellenkezõ oldalra fordult patakot keresni.
De már eközben olyan nagy lett a szomjúság a tikkasztó
hõségben, hogy számosan kidõltek.
Órákig mentek folyton ellenkezõ irányban, s még mindig semmi
remény a szomjúzóknak.
- Mindnyájan elpusztulunk! - tördelték elgyöngült kezeiket
kétségbeesetten.
Már olyanok is akadtak, kik megsajnálták, hogy nem ittak a
pocsolyából.
A végszükség ez utolsó pillanatában valami roskadozó kunyhó
mellõl elõlépett egy fehér ember õsz hajjal, õsz szakállal: úgy nézett ki
körülbelül, mint Horvát Boldizsár.
- Én tudok egy forrást - mondá -, amelybõl király és nép
mindig üdülést nyerhet.
- Hol van, merre van? - kiabálták türelmetlenül a szomjasak.
- Innen a hetedik
banánfától jobbra.
Mindnyájan
odacsörtettek, a fejedelem s a nép csodálva szemléltek egy ezüstszínû csevegõ
patakot. Lehasaltak a dús növényzetre és ittak belõle.
- Soha még
életemben ily tiszta, jó vizet nem ittam - mondá a király.
A nép is
megerõsödött tõle, mihelyt kóstolta.
- Hogy
hívják ezt a patakot? - kérdé a király. - Uganda legjobb vize. Én e forrást
saját palotámig vezettetem.
Erre
kiderült az õsz férfiú arca és örömmel felelt:
- Ez a
patak a demokrácia, óh király, s
bölcsen teszed, ha megöntözöd vele kertedet.
Ezt hallván
Beksics, ruhástul, mindenestül belefeküdt a patakba, s elkezdett benne
hömpölyögni. Hanem szerencsére ott volt Vizsoly Gusztáv és Bánffy Béla, akik
kihúzták és megszárították a parton az afrikai napfénynél.
- Ez tehát a demokrácia? - mormogá a király.
- Az lehetetlen, felség! - feleltek a Festeticsek. - Ne
higgy ez ámító szavaknak. Uganda népe! Esküszünk neked, hogy amazt a patakot
hívják demokráciának, amit mi
mutattunk neked ott messze, a túlsó oldalon.
- Nono -
szólt a bölcs király -, valamelyitek nem mond igazat, de az mindegy. Ezennel
rendelem, hogy e tisztavizû folyócskát a kertembe vezessék, amazt, a bûzhödt
patakot ellenben földdel behányják, hogy nyoma se maradjon.
Az õsz
ember tiltakozó kézmozdulattal kiáltott fel:
- Azt nem
tehetitek, Uganda népei. Az urak igazat mondtak. Csakhogy én is igazat mondtam.
Mert a két patak csak egy patak, mely
erre kanyargott el. Ahol az urak mutatták, ott a forrásnál valóban olyan a
demokrácia vize: ellenben, ahol én mutatom megtisztulva, itt ilyen. Ha ott behányva eltorlaszoljátok, nem tudom, mibõl
isztok aztán a nagy szomjúság idején.
M’tesa rám
nézett apró szúrós szemeivel, s így szólt kegyesen:
- No, ez
bolond egy história. Írja meg ön az utókor emlékezetére, és ezért jutalmul válasszon
egyet…
- A patakok
közül, felség?
- Nem, a
feleségeim közül.
Mind a
hétezer asszony rám nézett - s e tizennégyezer tekintettõl okvetlenül fel
kellett ébrednem.
|