Szalonnát
villásreggeliztem múltkor a képviselõházi büfében és szilvóriumot ittam rá, ami
nagy ritkaság egy kormánypárti vokstól. Mert az »igen«-ek »kanapét« esznek és
sherryt isznak: a paprikás szalonna a »nem«-eseké. Csak egyedül üldögéltem ott
szivarozva és éberen figyelve a belülrõl jövõ csengettyûhangokra, amidõn
odatelepedik mellém egyik képviselõtársam, akinek a nevét elhallgatom
diszkrécióból.
Naiv,
jószívû lélek, de mint hallgatag ember ismeretes. Most csodálatosan tele volt
mindenféle kérdésekkel:
- Minõ
dohányt szoktál te színi?
- Én? Sárrétit.
De legtöbbször olyat, amilyent kapok. Manapság már nehezen jut az ember
szûzdohányhoz.
- Most minõ
van?
- Egy kis
gálócsit tartogatok az asztalfiókomban, mint valami kincset.
- Ezek a
nyápic képviselõk többnyire cigarettákat színak.
- Bizony,
hanyatlott a pipakultusz - sóhajtottam fel. - Tagadhatatlan! De már annak úgy
kellett lennie. Elõször elmúlt a táblabíró, azután elmúlt a pipa. Egymáshoz
illett a kettõ. De a pipa mégis túlélte a táblabírót.
- Vannak ám
azért még táblabírák, hidd meg, ebben a Házban is. Mi más például, Thaly,
Eötvös, Szomjas?
- De hiszen
dohányos emberek is vannak elegen. Egy szerre nem pusztul ki egy genre. Egyes
példányok soká maradnak. Csakhogy a táblabíró is olcsó lett, a pipa is, és
jóformán csak az antikváriusnál kapható.
- Hm. És
valóban hiszed, hogy vannak még a Házban olyanok, akik szûzdohányt színak?
- De
mennyien!
- Például?
- Gróf
Dessewffy Aurél maga bevallotta, hogy van egypár csomó dohánya.
- Igen, de csak
volt; megsemmisítette.
- Bizony
lélekemelõ az, ha valaki ilyen komolyan veszi a törvényt.
- Hát még kit
tudsz?
- Fogadni mernék,
hogy maga a Ház elnöke is nyakig benne van ebben a bûnben.
- Lehetetlen!
Mibõl gyanítod?
- Egyszer a
vasúton elbeszélt nehányunknak egy szûzdohánytörténetet s elõadási hangjában az
olthatatlan szenvedély tüze égett. Az csalhatatlan!
- Hát még kit
tudsz?
- Itt van
Krajcsik Ferenc. Annak zsákokban áll a magyar dohánya. Amikor ébren van, mindig
pipázik.
- De minthogy
örökké alszik, tehát sohasem pipázik…
- Sohasem ér rá
kiszíni a tömérdek dohányát.
E pillanatban
vidám hahota hangzott be a folyosóról.
- Kinek a
nevetése lehet az?
- Bánom is én -
szólt az én képviselõtársam türelmetlen kézmozdulattal -, számold elõ inkább,
kiknél lehetne még találni magyar dohányt.
- Ivánka
Imréért sem tenném kezemet a tûzbe. Sõt tán maga Wekerle se kivétel.
- Ugyan ne
beszélj - mondá nagy szemeket meresztve. - Nos és kit tudsz még?
Olyan mohón
kérdezte, hogy szinte feltûnt, de azért csak úgy a szokás kedvéért kérdeztem
vissza:
- Miért
akarod tudni? Tán kérni akarsz tõlük?
- Dehogy -
ellenveté hevesen, olyan hangon, mintha »apage satanas«-t kiáltana -, eszemben
sincs, egészen más célom van vele.
- Ugyan mi?
- Megmondom neked bizalmasan. Egy szegény fiún szeretnék
vele segíteni.
- Hogyhogy? Miféle fiún?
- Hát tudod a választókerületembõl való afféle protezsált,
mindig a nyakamra jár.
- Igen, igen, de csak azt nem értem, miképpen akarsz rajta
segíteni?
- Egyszerûen - mondá az én barátom, becsületes arcán a
szívjóság kinyomatával. - Finánc az illetõ, de csak úgy teng-leng a szegény
feje, mint a Toldi Miklós lova, hát egy kis mellékes keresethez szeretném
segíteni.
- Megbolondultál? - rivalltam rá, valóságosan megijedve,
mikor látom, hogy arcán a rakoncátlan pajkosság mosolya helyett a honatyai
kötelesség felhõi borongnak. - Csak nem beszélsz talán komolyan?
- Hogyne beszélnék - szólt megütõdve. - Kérlek, olyan
becsületes, derék fiú, hogy megérdemli a felkarolást. Szegény öreg anyjának
küldözget pénzeket sovány keresményébõl.
- Ember! - kiáltok megijedve. - Valahogy meg ne tedd, amirõl
beszélsz, mert akkor engem denunciánsnak fognak tartani… Szerencsétlen, ki adta
neked ezt a tanácsot?
- Beöthy Aldzsi!
- Persze. Hiszen mindjárt tudhattam volna.
- Vele tanácskoztam, hogy mit kellene tenni a fináncom
érdekében; õ mondta, hogy legokosabb lenne a szegény fiúnak egypár jó
dohánylelet.
- No, hiszen szépen megjártad volna!
- Ugyan, ne tréfálj! Azt hiszed, engem lebeszélsz az effélékkel! Egyrészt segítek a fiún,
másrészt hazafias kötelességet teljesítek . . .
Ne bolond, ne! De
így van az, ha valaki komolyan kezdi venni a törvényeket. Láttam, hogy nem
bírok vele, kétségbeesve rohantam hát megkeresni valahol Beöthy Algernont, hogy
õ próbálja lebeszélni.
Beöthy Algernon
nem volt sehol; mire visszaszaladtam a büfébe, az én barátom is eltûnt onnan.
Azóta nem láttam, s folytonos trémában vagyok, hogy a protezsált finánc
csakugyan beállít az elõsorolt urakhoz.
Azért hát
egyszerûen megteszem töredelmes vallomásomat, hogy az illetõk idejekorán
megsemmisíthessék a dohánykészletüket, a baj minden percben lecsaphat.
Mert ha azt
hiszem el büfébeli barátomról, hogy komolyan beszélt, az igaz, akkor egészen
hihetetlen nagy bolond.
De ha nem ezt
hiszem felõle, ha felteszem róla, hogy tréfált, akkor hihetetlen nagy
humorista.
Csakhogy mégis az
elsõt kell feltenni, mert az életben sokkal gyakrabban fordulnak elõ a nagy
bolondok, mint a nagy humoristák.
|