|
Öregszik az
ember, kezd rendes lenni.
Már évek óta
jegyzem egy kis könyvecskébe a napi teendõimet elõre. Ha aztán átszaladok
egy-két lapot - az azért nem tesz semmit. Ne tessék rossz néven venni.
A mai napot nem ugrottam át.
Megnézem reggel, hát csak ennyi a teendõm mára.
Lacikának: lóvonatú vasutat venni.
Jancsikának: kerekes cocát.
A »Pesti Hírlap«-nak: karácsonyi tárcát írni.
Sokáig elcsavarogtam a játékkereskedésekben, míg végre egy
kerekes lovat találtam, aminõt Jánoska parancsolt: »hogy a nyakán haja legyen,
hogy a fején kantár legyen«.
Hát még a lóvonatú vasúttal mennyi dolgom volt: megvan-e
rajta elõl az ostornak való lyuk (mert azt a Lacika legfõképpen követeli), hát
azok a szíjak felül, amikbe az utasok belefogóznak, amikor a kocsi túl van
tömve, mert anélkül nem tökéletes a lóvonat.
Egy szóval a kis Jézuska helyett mászkáltam egész délelõtt.
(Nagy szó, hogy én valakinek a dolgát végzem, ha nem választó.) Most
reciprocitásból a kis Jézuska adhatna nekem témát a magam dolgához.
Elgondolkoztam születésén, életén, halálán és feltámadásán.
Hátha találnék benne valami point-ot, amit még újságírói szem nem vett észre.
Lehetetlenség! Szegény Jézus! Mennyi rossz tárcát írtak már
rólad az emberek a karácsonyi mellékletekre!
Nem, én sokkal jobb keresztény vagyok, nem csinálok
rovásodra ízléstelen, émelygõs történeteket.
Eleget szenvedtél
már te a keresztfán!
Nem is való neked
lejönni ide a városokba, ahol már a gyerekek sem hiszik el a te jelenlétedet
(vének azok a lelkükben), itt igazán csak a kereskedõk szeretnek (még ha zsidók
is), akik jó vásárt csinálnak ezen a napon.
Hanem ott künn a
falvakon vagy te szép. Aranyos köntöskéd tündöklõ fényével beragyogja az
alacsony falusi szobákat. Ott még hisznek benned… Oda már én is szívesen
követlek a fantáziámmal!
Csikorog a
hó a nagy patkós csizmák alatt. Lázas sürgésforgás van az egész faluban. Fák
ünnepélyesen ütögetik össze a zúzmarás gallyaikat, a jégcsapok csillogó üde
pompában lógnak le az ereszekrõl, az ablakok tele vannak rajzolva jégvirággal.
Bent a kályhában vígan pattog a tûz, künn a konyhában kong a mozsár, amelyben a
mákot törik, a szomszéd házból egy másik mozsár felel neki, sürög-forog az
asszonynép, gyúrnak, dagasztanak, kenik a kalácsot tojássárgájával… Szerte a
faluban minden kémény füstöl. Fehér tejszín felhõ kavarog belõle. Éles rezgõ
hangon zúg az esti harang.
Ez az
igazán szép. Mindenen meglátszik, hogy vendéget várnak.
A suhanc
gyerek már hetek óta emlegeti:
- Édes
szüle! Mikor lesz az a nap, ha majd úgy jóllakunk, hogy se állni, se járni, se
feküdni nem fogunk tudni?
Ez az a
nap. Kigyúlnak a csillagok az égen, az ablakok is megvilágosodnak. Egyszerre
kihalt lesz az utca; síri csönd lepi el a tájat. Csak néha villan meg az ablak
alatt, s szalad át sugarával a falon egy-egy elkésett embernek a lámpása.
Ott benn ül
a család az asztalnál. Lámpafény ömlik el nyájasan a hófehér abroszon. A
viháncoló, türelmetlen apróságokat, akiknek ma minden szabad, nehéz mesterség
féken tartani az öregeknek.
Az anyjuk
behozza a káposztás levest a kolbásszal, aztán a mákos gubót. Azután a túrós
csíkot. Azután a mézes ostyát (mely hetek óta fenn függött fehér asztalkendõbe
bekötve a mestergerendán, hogy az imposztorok föl ne érjék), azután a
sertésaprólékot. Azután az almát, diót.
De már a diónál
megmutatja az apjuk, hogy mit tud.
- Lassan,
gyerekek! Ne kapkodjatok! A körmödre ütök, te Sári. Ami most jön, az nem
bolondság. Nyúljatok be a szakajtóba, mindenitek vegyen ki egy diót. Te is,
feleségem!
- Hát az
mire való?
- Semmi se
bizonyosabb annál. Amelyik olyan diót választott, hogy a magja egészséges,
annak ugyan semmi baja sem lesz az idén. Olyan lesz, mint a halcsík. De ha a
diója romlott vagy penészes, az nem lesz ment a nyavalyáktól. Azon szerint,
amint egy gerezd vagy kettõ rohadt el.
(Bolondság
ehhez képest minden doktori tudomány.)
Hanem a
diókról nem lehet sokáig értekezni - kérik már azokat erõsen ott kívül. Fölzeng
az ablak alatt az ének. Betlehemes fiúk kántálják a kis Jézuska születési
történetét. Fújja tüdõszakadtából a három napkeleti király: Melchior, Gáspár,
Baltazár.
S mihelyt
királyok - mindjárt adó kell nekik. Szerencsére olcsók. Egy-két marok diót visz
ki nekik Zsuzsi, s ezzel odább állnak.
Most aztán
megindul a sok kérdezõsködés a kicsinyek részérõl. A szent legenda felkölti az
érdeklõdést. Hogy volt, mint volt?
- Hát
igazán fölfeszítették a jó Jézust azok a csúf zsidók?
- Bizony
fölfeszítették azt a keresztre.
A mosolygó
gyermekarcok egyszerre megnyúlnak, homlokukon egy árnyék suhan át, ajkuk nyitva
marad. (Mintha most lopózkodnék be szûz lelkükbe az a mag, amelybõl húsz év
múlva »antiszemita voks« lesz.)
Új
bethlehemesek jönnek-mennek, egy-két csoportot be is szólítanak, hogy a
gyerekek megnézzék a Jézust, a jászolyt, a teheneket, amelyeknek a párája
melengette az »istengyermeket«. A szakajtó dió eközben persze egyre fogy. Már
csak az alján csörög egy-kettõ.
A késõn
jövõknek vesztett pöre vagyon… A diókkal fogy a vendégszeretet is.
Zsuzsi a
vége felé nem gyõz már kiszaladgálni, hogy elkergesse õket.
- Ne
csipogjatok itt! Kinek énekeltek? A mi gyerekeink már alszanak.
Aminthogy
rendre elaludtak vagy az anyjuk, vagy az apjuk ölében. Édes szuszogásuk
szelíden belevegyül a prücsök méla cirpelésébe.
Csak a
nagyobbik fiú van még fent, aki az éjféli misére készül. Verebet is fogott, hogy
majd a templomban szabadon eressze.
Ezer
különös kérdésekkel zaklatja az öregeket.
- Rokona
Mikulás a Jézusnak, hogy mind a kettõ a gyerekeknek keresi a kedvét?
- Nemcsak a
gyerekekre viselnek õk gondot, de a nagyokra is.
- Mért van
az, édesapám, hogy a kastélyba az úri gyerekeknek többet visz a Mikulás, mint
nekünk?
- Bizony
nem tudom én, édes fiam.
- Meg
kellene tõle kérdezni. (Ez a kópé már eszeli a szocializmust.)
- A csizma
teszi, fiam. Az úri gyermeké finomabb.
- De a mienk
nagyobb, abba több férne.
- Bolond vagy,
kis cselédkém. Ne törd a fejedet ilyeneken.
De a tudákos
Miska csak nem hagyja abba:
- Hát a
király fia is kiteszi a csizmáját az ablakba?
- Ki
bizony. Még talán maga a király is.
- Aztán mit
tett abba az idén a Mikulás?
Erre már
nem tud megfelelni az öreg, de még talán én se tudnék, csak találomra.
Vagy
szurony volt, vagy olajág.
|