A MAJORNOKI LÁZADÁS

1886

Ma már okosabbak az urak is, mint valaha, de a parasztleányok is.

Ki emlékszik a Petky-esetre? (Szerelem volt a rugója - érdemes hát továbbadni.)

Abból az idõbõl való még, mikor József volt Budán a palatinus, s Kotyogó István uram Majornokon a bíró.

Valami meseszép leánya volt az erdei major juhászának. Sokat járt a litavai templomba, mert Majornokon sem pap, sem templom, mindössze egy szegényes harangláb dicséri az urat. A litavai templomban minden szem megakadt az Erzsi nyúlánk termetén, almavirágszín arcán, koromfekete szemein; minden szem megakadt, de három megbotlott.

Ebbõl a három szembõl Kovács Mihályé, a fiatal szûcsé volt kettõ, a harmadik ellenben a földesúrnak, Petky Pálnak képezte tulajdonát (mert a másikat diákkorában kilõtték a vadászaton).

A litavai földesúr nagy gavallér volt, de a mellett zsarnok és erõszakoskodó. A fõszolgabíróságot is azért viselte, hogy a vármegye hatalmát hozzácsatolhassa a magáéhoz.

Pedig jókora volt az övé is. Mikor a komposszesszorátusi gyûlésen azzal érvelt ellene a hétszilvafás Piry Gábor: »Nekem is csak olyan szavam van itt, mint nagyságodnak, az én földem is csak olyan mély, mint a nagyságodé« - ott nyomban letorkolta Petky: »Olyan mély lehet a nemzetes úré is, de nem egészen olyan széles.«

Tizenötezer hold volt egyvégben. Ha két szeme volna, sem tekinthetné be egyhuzomra a litavai toronyból, akkora darab az.

Ennek a nagy úrnak tetszett meg Erzsike, Erzsikének ellenben a szûcsmester tetszett meg.

Petky sokszor átkocsizott az erdei majorhoz; vadászat közben akárhonnan oda tért zsendicét inni, Erzsikével incselkedni, de édes szavakkal nem mehetett semmire. Azután elküldte az ispánját, Pankotai Ferenc uramat; az beszéljen a leány apjával, okos szavakkal, hogy adja a kastélyba a leányt, bizony jobb dolguk lesz mind a kettõjüknek.

Az okos szavak sem használtak. No, hát akkor meg kell próbálni a ravasz szavakat. Menjen át a majorba a kulcsárné, özvegy Demes Jánosné nemzetes asszony, majd elbánik az a fehércselédkével.

Õ mindjárt ott kezdte, hogy örökbe akarta fogadni Erzsikét: neki is volt egy szép lánya, ma már éppen ilyen volna, ha meg nem halt volna, nehéz iga a vénség, az egyedülléttel, a kis összekuporgatott szerzeményét sem tudja kire hagyni, õ bizony arra gondolt, hogy egy szerény, becsületes leányzót vesz örökbe, s viszi magához lakni.

Erzsike azt felelte erre (meglehet, élt a gyanúperrel):

- Nehéz már ebben a korban szülõket cserélni. Keressen a nemzetes asszony az apró gyermekek közt.

Mennyivel simábban ment a szûcs dolga. Pünkösd vasárnapján elment a majorba, megkérte a leányt és megkapta; még a lakodalom napját is kitûzték újborra, a dudást megfogadták nyolc váltóforinton; ha jól emlékszem, a nevezetes Lapaj Istók vállalkozott. Négy akó bor kellett a férfinépnek kilenc icce méz pálinkaédesítésre az asszonyoknak, hat fehér keszkenõ a lovak kantáraira. Nagy költséggel jár az.

Mikor szétment a híre, még egyszer üzent Petky a hajdújától:

- Erzsike, Erzsike, megbánod te még azt. Kétszer siratod meg naponként. Este lefekvéskor, mikor a faggyúgyertyádat elfúvod, reggel felkeléskor, mikor a kopott, rongyos csizmácskádat felhúzod.

Erzsike vállat vont.

- Ha megbánom, azt majd akkor bánom, de amit a fõbíró kíván, azt mindjárt most bánnám.

Méregbe jött Petky, felhívatta magához a szûcsöt, hogy mennyiben áll a dolog.

- Kétszer kihirdettek, nagyságos uram!

- Nem ér semmit. Nem neked való virág az, hát nem is fogod leszakítani.

Majd úgy lett. Valami gonosz praktikát csináltak a majornoki elöljárósággal. Az ispán az esküvõ elõtt egy-két nappal ott járt, és egy jelentést íratott alá velük.

Öregbíró uram, Kotyogó István persze aláírta szó nélkül, mint ahogy alá szokott írni mindent. Az efféléhez nincs esze, nem ad a betûre semmit, pedig hogy megjárta egyszer… mikor Börcsök uram községi bizonyítvány alapján vesztette el a malomgát-pert, s azzal fellebbezett, hogy a községi bizonyítványoknak semmiféle erejük nincsen, mert íme õ is becsatolt egyet… s ez szóról szóra így hangzott:

Mi alulírott Majornok község elöljárói, hitelesen valljuk, hogy a Börcsök-ügyben kiadott elõbbi bizonyítványban hazudtunk, s kérünk magunknak a tekintetes vármegye által egyenként tizenkét botot kiutalványoztatni.

Megvolt a nagy csúfság, de azért az elöljáróság mégsem tanult, ma is aláír mindent, amit elébe tesznek.

Hát most is aláírt egy jelentést, hogy a községben elterjedt hírek szerint Kovács Mihály szûcsmester lopott juhbõrökbõl csinálja a ködmönöket, s hogy a lopott juhbõrt a juhász szállítja neki.

Így lõn aztán, hogy mikor az erdei majorban összegyûlt a násznép, éppen már öltöztették a menyasszonyt, odajött hat pandúr, elfogták a võlegényt, az örömapát, s vitték õket vasban a vármegyeházára.

Hiszen egy kis »méretlen« birkahús, elhiszem, hogy minden juhász lelkén lóg - de már ez mégis szörnyûség! A násznép szétfutott ijedten, magára maradt ott a kétségbeesett menyasszony.

Azaz, ha még magára hagyták volna, de két pandúr maradt vele; azok ott várják be a fõbírót, aki házkutatást jön tartani - szép história lesz ott ma este…

Az elszéledt násznép rárontott nagy lármával a Kotyogó István uram házára: miféle írást adott ki a juhászék ellen? Két ártatlan embert tömlöcbe juttatott, s egy ártatlan leányt (nyíltan kiabálták) kiszolgáltatott a fõbírónak.

- Hát tudom is én, mi volt az írásban - mentegetõzék Kotyogó István. - Nem káptalan az én fejem, hogy olvasni is tudjak.

- Akkor miért nem teszi le kegyelmed a bírói pálcát! - kiabálta a nép.

- Az már más - mondá a bíró, mellére ütve -, a pálcát tudom forgatni.

S kevélyen meglóbázta a levegõben.

- Ha tudja, hát forgassa meg. Most lássuk, mekkora ember kegyelmed.

- Meg is láthatják kendtek. Hát mi a baj?

- Két ártatlan embert tömlöcbe hurcoltak.

- No bizony - szólt közbe Kotyogó uram szelíden -, ha ártatlanok, hát hazaeresztik õket, punktum.

De már ebbe belesüvített Létassi Vince, aki násznagy lett volna a lagziban:

- Ohó! Nem addig, bíró uram! Hát a leányzóval mi történik? Tudja-e kegyelmed, hogy a fõbíró mindjárt ott lesz a hûlt fészekben; ahol nem neki vetették a menyasszonyi ágyat. Kinek a lelkén szárad az az alávaló istentelenség, ha nem a kelmedén?

A Kotyogó becsületes, ráncos arca elsápadt. Az összecsoportosult falusiak zsivaja egyre fenyegetõbb lett.

- Vén bûnös, nem szégyelli magát! - ordított fel Kövér Istókné, az alsóvégrõl. - Bíró létére! Ó! Ó!

- Föld be nem viszi a csontját! - rikácsolt Kovács Péterné, az elfogott szûcs sógornõje.

- Csitt, libavásár! - csattant fel a bíró. - Lassabban legyenek kendtek, mert én meg azt mondom, hogy a fõbíró nem megy oda.

- Ki mondja azt? - vágott közbe gúnyosan Barkás György, maga is bíróviselt perszóna.

- Én mondom - kiáltá harsány hangon a tömeg feje fölött. - Én, a majornoki bíró!

- Kegyelmed majd intézkedik, hahaha!

- Igenis, intézkedem.

E vakmerõ szavakra mély csend lett. Csak imitt-amott hangzott fel a nevetgélés nesze. Koczó Gergely villámló szemekkel rántotta meg Túri Mátyás uram dolmányát: »Komé, de iszen kemény gyerek ez a Kotyogó mégis.«

Csak Barkás György mert élõszóval is tamáskodni.

- És ugyan ki állja a földesúr útját? Talán kee?

- Nem én, a világért sem - mondá Kotyogó csendesen.

- Hát kicsoda?

- A mi urunk, Jézus Krisztus!

De már erre kitört a kacaj. Ne bolond, ne! Tiszteletlen észrevételek csúsztak ki az ajkakon. »Az esze ment el szegénynek! Hamar, hamar, meg kell a fejét locsolni!«

Bíró uram azonban még csak oda se hunyorított a közbeszólásoknak.

- Nem az eszem ment el, atyafiak, hanem a tietek jár lassan, az enyim után. Igenis, a Jézus Krisztus állja majd el a földesúr útját, mert a hegyi út, amely az erdei úthoz visz, sziklák közé van vágva, oly szûk néhol, amint tudjátok, hogy alig fér át rajta a kocsi. Ki kell emelni nyomban a temetõbõl a keresztfát az üdvözítõ képével, és mélyen beásni a hegyi út közepére… Ám akkor menjen aztán rajta szerelmi kalandokra a fõbíró úr…

Nagy riadalom támadt. Tomboltak a lelkesedéstõl, s a kalapjukat hajigálták a levegõbe. »Vivát«-ot kiáltott száz torok. Legények kapákért, ásókért futottak. S egypár óra múlva a Krisztus keresztje, mely eddig ott búsult zöld gyepes sírdombok fölött, ott állott a fordulón túl az ösvény közepén, tiltakozón, fenyegetõn.

Éppen ideje volt. A litavai országúton most bontakozott ki a négylovas könnyû kocsi, kocsissal, hajdúval a bakon.

A hegyi úton csak lassan mehetett a négy ló. Boróka bokrok sûrûn benõtték az út két szélét. Különben is már esteledett, szürke, átlátszó pára lepte el a mezõket. Az esti szél csendesen rengette a füvekre font bikanyálat. Fák gallyai behajlottak a keskeny útba, s összecsapódva egyre fenyegették az uraságnak azt az egy szemét. Az erdõ felõl bagolyhuhogás ijesztgette. Egy nyúl, mely a plébános kukoricásából csörtetett elõ, keresztülszaladt a lovak elõtt, fel a Parájka-hegynek tartva, a tarlókon át.

- Pokol pozdorjája! - káromkodott a hajdú. - Ez veszedelmet hoz ránk!

- Lõdd le! - szólt a fõbíró, átnyújtván a hajdúnak a puskáját, melyet mindig magánál hordott.

A hajdú célzott, de nem lõtt. Ijedten eresztette le a fegyvert.

- Miért nem lõttél? Messze van?

- Nem, de megfenyegetett.

- Kicsoda?

- A nyúl - hörgé rémülten.

- Ne beszélj bolondokat, János.

- Itt haljak meg, nagyságos uram, ha nem igaz. Amint célzok rá, megfordul, rám néz, a hátulsó két lábára áll, és az elsõ lábával megfenyeget. Így tett, ni.

- Bolond vagy. Képzelõdöl.

E pillanatban értek a kereszthez. Az esti köd egészen eltakarta. Az elsõ két paripa meghorkant és hátrahõkölt.

- Valami korlát van az útban - vélte a kocsis.

- Ugorj le, János - parancsolja Petky. - Vágd ki!

A hajdú elõkereste a fejszét, és leugrott, de egy perc múlva visszatért holthaloványan.

- Nos? Kivágtad?

- Nem, nem - dadogta -, a Krisztus az!

- A Krisztus? János, te meg vagy bolondulva.

Erre lepattant a bakról a kocsis, hogy õ is megnézze.

- Seregeknek ura! Csakugyan a Krisztus keresztje!

- Mindegy! Mi áll az útban? Vágjátok ki.

De a két szolga meg sem moccant. Ott álltak rémült tekintettel, gyámoltalanul, megmerevedve.

- Micsoda? Ti még haboztok? Hát nektek több az a fa, mint én? Léhûtõ gazemberek!

Ezzel könnyedén lelépett a kocsi hágcsóján, kivette János kezébõl a fejszét, s megcsóválván azt magasan, belevágta a szent jelvénybe.

A fejszecsapásra egyszerre elõjött a közeli bozótból Kotyogó uram és tizedesei. Az egyik tizedes, Ács Ferenc, elkiáltá magát:

- Majornokiak!

A bömbölõ hang messze elhallatszott, s meg is felelt rá rögtön a harangláb tájáról az az ünnepélyes, átható ércnyelv, mely félelmetesen bong: Jertek! Jertek!

De Petky észre sem vette. Az elsõ fejszecsapás után jött a másik, a harmadik és a többi. A fékezhetetlen düh megacélozta erejét… Hopp! egy reccsenés, a kereszt ledõlt.

Kotyogó uram a kezeit tördelte:

- Jaj, mit cselekedett?

Petky megfordult: csak most látta meg lázas felfortyanásában Kotyogót.

- Aha! Jó, hogy itt vagy, vén gazember. Ezt a keresztet te állítottad ide, hogy át ne mehessek a majorba. Húzzátok le rögtön, János!

A huszár rá akarta magát vetni a bíróra, de az szelíd kézmozdulattal elhárítá az erõszakot.

- Lefekszem én magam is. Csak tessék feldiktálni a többit. Ha az üdvözítõ megcsúfoltatott, az én csúfságom semmi se.

És a büszke Kotyogó István végigfeküdt az út porában, szétcsapván lábát, mint egy levelibéka, és szétterpesztvén nagy engedelmesen a kezeit, mintha a keresztre lenne feszítve.

- Vágj rá ötvenet!

Piff, paff! pufogtak a pálcaütések (a negyvenes évek népzenéje), de csak a kilencig…

Akkorra a vészharangszóra felriadt tömegek rohantak elõ a faluból, fejszékkel, kaszákkal és vasvillákkal.

- Halál a pogányra! Üssük agyon az istentelent!

Valaki fölvett egy követ (a hagyomány szerint Vincze Pál nevezetû), és még messzirõl a fõbíróra dobta. A kõ éppen a halántékát érte, s arcát egyszerre elborította a vér.

- Nyolc, kilenc! (Megsebesülve is a botütéseket olvasta.) Tovább, tovább!

De a hû hajdú hozzárohant, átnyalábolta erõvel, s feltette a kocsira.

- Gyi! Meneküljünk!

- Nem, nem! - hörgé a feldühödött kényúr, kit János erõvel tartott lefogva, s öntestével befedve. - Csak legalább egyszer lõhessek a népre.

A kövek zápor módra hullottak, a vasvillákból egész erdõ villogott egyre közelebb, közelebb.

De megsuhant az ostor, megiramlott a négy ló, s vitte a kocsit szélsebesen hazafelé Litavára.

Litavára vagy még tovább. Csak mikor lehûlt a vére, akkor vette észre Petky, mit csinált; egy szép parasztlánynak a két fekete szeméért, amik õrá soha édesen nem néztek…

Otthon lovat váltott, s ment, futott tovább, ki a megyébõl, ki az országból.

Húsz álló évig nem látta senki. Csak a híre kísértgetett. A majornokiak mesélgették, hogy Bécsben van, hogy a papság bepanaszolta a kivágott keresztért a király elõtt, hogy a király a Kotyogó uramra rámért minden botütésért egy font húst vágott ki belõle.

Kilenc bot, kilenc font hús… Ejnye no, de nagy kár, hogy a János hajdú mind az ötvenet rá nem vágta Kotyogó uramra!

Húsz év múlva aztán egyszer csak elõjött Petky Pál. Kinevezték a megyébe fõispánnak.

Ugyanott lakott a litvai kastélyban. Õsz haja volt és két szeme (az egyik üvegbõl).

A majornokiak kíváncsian nézegették, de biz abból nemhogy hiányzott volna a kilenc font hús - inkább több lett vagy egy mázsával.