MAGYARORSZÁG LOVAGVÁRAI REGÉKBEN

1889

»CASTRUM LÉTA«

Régi okmányokban »Castrum Léta« néven fordul elõ, de közönségesen »Ghéczy vár«-nak nevezik a Ghéczy-nemzetség után. Övé volt a vár hosszú századokon keresztül.

A vár urairól sok tarka-barka történet maradt fel.

Az egyik Ghéczy olyan kevély volt és olyan gazdag, hogy nem tudott az aranyaival mit csinálni; elhatározta, hogy egy arany bikát fog öntetni. Meghozatta a mûvészeket, s azok megöntötték az óriási bikát. Ghéczy (akit régi iratok imitt-amott »Ghiczy«-nek is neveznek) a vár közepére állíttatta. A mûvészek most már a fizetséget várták, de a várúr így szólt:

- A bika megvan, de mozdulatlan, nem kér enni, nem iszik. Öntsetek hát belé lelket, ha tudtok, ha pedig nem tudtok, akkor én kergetem ki a tiéteket belõletek.

A mûvészek persze, hogy nem tudták elevenné tenni az aranybikát, amin roppant dühbe jött a nagy úr.

- Még három napot adok s ha addig a bika meg nem mozdul, negyednapra hajnalban mindnyájatokat lenyakaztatlak.

Amit ígért, meg is tartotta volna nyilván, de az Isten eközben megharaguvék, amiért halandó ember az õ dolgába akar elegyedni, s erõs földrengés támadt a harmadik napon, mely megrázta a vár szilárd falait, és az aranybika is megmozdult - mert elsüllyedt nyomtalanul.

Babonás oláhok, akik a környéket lakják, valahányszor az ekevas alatt megcsördül valami, ma is az aranybikára gondolnak.

Pajzánabb dolgot követett el egy másik Ghéczy, aki fiatal ember volt és sokat járt be Kolozsvárra a szép hóka paripáján, melyet a vár alatt folyó Jára vizében megitatott.

Egy ízben, amint Kolozsvárott van, egy kis ház ablaka elõtt csinos nõt pillantott meg, amint éppen sepregetett. Egy odavaló vargának a felesége volt. Ghéczy rámosolygott, az asszony visszamosolygott.

- Ej, galambom - mondá -, Ghéczy várában nem kellene seperni.

Az asszony maga sem rajongott valami nagyon a seprésért, s szóból szó lett s azzal végzõdék, hogy mire a varga hazajött, az asszonynak hûlt helye volt.

Nosza, dühös lett a mester, fölkap mindenféle gyilkos szerszámokat egy szekérre s megyen a legényeivel megostromolni Léta várát az asszonyért.

Két napig dörömbölt a varga a vár erõs kapuján, míg végre megjelent a várúr nagy nevetve.

- No, mi kell neked, derék, becsületes varga?

- A feleségem.

- Ugyan mit csinálnál vele, hisz a szíve ide köti.

- Azért majd csak hazaviszem én õt a két fülénél fogva - szólt a mester toporzékolva dühében.

- No, hát ott a két füle - szakítá végét a veszekedésnek Ghéczy, kétfelé mutatva a két kezével, ahol két község feküdt - vigyed, a tied.

Azzal becsapta a mester elõtt az ajtót és intézkedett, hogy a két kis község, melyet ma is Alsó- és Felsõ-Fülének neveznek, a vargának átadassék.

A varga halála után a két Füle község Kolozsvár városára szállott. Idõ múltán a két Fülétõl elszakadt egy kis rész, melyet Kolozsvár elnevezett Asszonyfalvának, mert asszony útján jutott birtokába. E községeknek ma is Kolozsvár a földesura.

KOSZTOLÁN

- Swehla vezér bűnhődése -

Nyitra megyében annyi a vár, hogy még ma is hemzsegnek ott a várurak. Persze a hadikürt nem harsog ki a várudvarról, kobzos nem pengeti lantját a vár azon ablaka alatt, amelyikben muskátlis virágcserepek vannak, sisakos lovag nem kérezkedik be a felvonó hídnál. - A nagy oligarchák kihaltak, a váracsok részint épségben, részint romokban, részben szegény emberek kezeire jutottak, s innen a gúnyos röpkemondat a nyitrai várurakra, melyben a rossz magyarság is benne van: »Várban lakok, bocskorban járok.«

A szőke Vág folyam csupa várak közt jár.

Nem is csoda ez: mert egyik megyében sem volt annyi várnak alkalmas hely, mint Nyitrában. Már a bejövő magyarok is sok castrumot találtak itt, Galgócot, Nyitrát például még a tót hercegek építették. Ez még olcsón jutott a magyarok kezére, ha igaz az a »piros kantár, fehér ló« dolog.

A várépítéshez a királytól kellett engedélyt kérni. Õ jelölte ki a helyet is. S ez már bizonyos sablonra ment: »Menj Nyitra megyébe és ott építs!« Százával vannak ott a várfundusok. Égnek meredezõ sziklák, teke-alakú hegycsúcsok, regényes völgynyílások. A fõuraknak még a saját birtokukon sem volt szabad várat építeni; mindig a király adta az engedélyt és a helyet is.

Minden vár két részbõl állott: a külsõ és belsõ várból. A külsõ vár volt a terjedelmesebb, itt voltak az õrség és más várnép lakházai, az istállók, a gazdasági épületek és a kert. Itt szokták tartani a hadgyakorlatokat és tornaünnepélyeket. Az egészet bástya köríté, néha mély árok és magas földsánc is.

A külsõ várnak mintegy a szíve volt a belsõ vár, megint bástyákkal erõsítve. Mintha egy nagy karikagyûrûbe egy kisebb volna betéve. Itt állt az õrtorony (a várnép végsõ menhelye), a várúr lakása, itt volt a kút (víztartó medence).

A külsõ és belsõ vár közt vonóhídon közlekedtek. A várúr és családja a fõtéren álló lakházat foglalta el; itt volt a lovagterem, a kápolna, a vendégszobák, valamint a fegyvertár; alul a börtönök húzódtak, nyirkos, borzasztó lyukak. A legtöbb várban alagút is volt, melynek titkát csak a várurak bírták, s mely messze, néha mérföldnyi távolságokban vezetett ki lakatlan rengeteg közepén.

Az õrtoronyban egész nap ott guggolt a toronyõr (rendesen a legjobb szemû fickó a várnépbõl), kémlelve, ügyelve a környéken történõ mozzanatokra, s a várurat mindenrõl tudósítva elõre megállapított jeladással, tárogatóval vagy kürttel.

Jó Nyitra megyében még a hegyek se voltak elegendõk, a Vágvölgy közepére, termékeny lapályra is jutott egy vár: Kosztolán. - Királyi várerõsség volt hajdanában, s talán emlékezetes története se lenne, mint annyi másnak, ha véletlenül belé nem botlik Swehla vezér.

Swehla vezér cseh volt és a Mátyás király seregében szolgált cseh csapatjával jó zsoldért. De a barátság csak addig tartott, míg Mátyás a horvátok ellen nem indult.

Swehla vezér ekkor így szólott:

- A csehek és a horvátok majdnem egy nyelvet beszélnek, egy vérbõl valók. Vér a vére ellen nem harcolhat. Eressz engem haza, fölséges királyom!

A király a fejét csóválta: »Ritkaság a csehben ilyen becsületes ember!« majd hangosan mondá:

- Hát eredj, nem bánom. A kedvetlenül kihúzott kardnak, jól tudom, úgyis tompa az éle.

Ellátta költséggel, s a cseh hazaindult. Amint ment, mendegélt danoló csapatjával Morvaország felé, egyszerre eléjük tárult a reggeli szende napfénytõl bearanyozva, a gyönyörû völgy Kosztolán festõi várával.

- Ez a paradicsom! - lelkesedének a csehek.

- Itt volna jó lakni… Vajat enni, olvasztott zsírt inni (mert ez a jólét non plus ultrája a cseheknél).

- Hm - mormogta Swehla vezér -, van egy jó eszmém, de egy kicsit vakmerõ.

Éppen arra ment egy cigányasszony. A vezér rákiáltott:

- Hej, vén szipirtyó, erre, erre! Tudsz-e jósolni?

- Tudok, uram.

- Mibõl? Égi jelekbõl? Az nem ér semmit. Az égnek nem hiszek, az messze van s csalárd.

- Én a tenyeredbõl jósolok.

- A tenyér? Az más. Az az enyim. Abban megbízom. Az nem csal meg. Nesze, fogjad s jól nézd meg, mi áll rajta.

A cigányasszony figyelmesen forgatta, nézegette a kéztõ-erek kusza útját.

- Mondd meg, sikerül-e az a vállalatom, amire most gondolok?

- Sikerül.

- Vesztek-e csatát?

- Halálod után gyõzetel le.

- Viszem-e sokra életemben?

- Magas állásban fogsz meghalni.

Ezzel a jóslattal körülbelül meg volt elégedve Swehla vezér és a csapatjához fordult:

- Hát tudjátok-e, mit gondoltam? Itt van ez a tündér vidék, amire azt mondtátok, hogy »de jó volna itt lakni!« hát lakjunk itt. Búza, fa, széna, víz van itt bõven s azonfelül annyi szép asszony, hogy Prágában sem több. Amott áll a vár, a királyé. Csinos fészek! Nehezebb volt építeni, mint beleköltözni. A király most el van foglalva a horvátok ellen; vagy visszatér, vagy otthagyja a fogát. De akármi essék, ezt a várat most gyerekjáték lenne elfoglalni. Van is benne õrség, meg nincs is.

- Foglaljuk el! - rivalgták a hosszú cseh legények.

Így foglalták el Swehláék Kosztolánt csekély ellenállás után. Swehla egészen otthon érezte ott magát, megerõsítette, javíttatta, mintha örökre az övé lett volna, s mintha örökre benne akarna lakni.

Kiüzent Morvaországba, ahol akkor a »cseh testvérek«-nek nevezett vallásos párt fegyveresei feküdtek munka nélkül: hogy jöjjenek be, lesz itt elég zsákmány és hadikaland.

Be is jöttek mintegy kétezeren, s Swehla valóságos kiskirály szerepét játszta velök, pusztítván a vidéket egész Pozsonyig.

Még akkor nem volt távirdadrót, sok idõ beletelt, míg a király a dolgot megtudta, s még több, míg az általa küldött sereg Kosztolánhoz érkezett, hogy a várat visszafoglalja.

Magyar Balázs uram vezette a sereget, aki nagy ellensége volt a cseh rablóknak. Alvezérei faltörõ kosokkal rendes ostromot akartak, Magyar Balázs tagadólag rázta a fejét:

- A csehnek a legérzékenyebb része a gyomra. Éhséggel akarom õket elpusztítani.

S körülvévén a várat, csupán arra szorítkozott, hogy eleséget nem engedett bevinni.

- Nekünk jó dolgunk van idekünn. Ráérünk jóllakva bevárni, míg õk kiéheznek.

A csehek tûrtek egy darabig, de Swehla elõre látta a borzasztó véget s nehányad magával az alagúton nagy titokban elmenekült Ótura felé, hogy segítséget hoz Morvaországból. Az õrségnek azonban az lett mondva: »Bent fekszik betegen a szobáiban.«

Swehlára nem várt szerencse. Menekülésében elfogták az óturaiak, s Magyar Balázs elé került.

Mátyás híres vezére nem soká törte a fejét, mit csináljon: egyszerûen felköttette Swehla uramat szemben a várral, a legmagasabb fára, fejére helyezvén vezéri tollas kalpagját, hogy a vár népei rögtön felismerjék.

Fel is ismerték, s lett nagy rémület. A gonosz rablók reszketve suttogták:

- Beteljesedett a cigánynõ jóslata: »magas állásban fogsz meghalni.«

De beteljesedett a másik is, hogy a »halála után gyõzetik le«, mert a megijedt és kiéhezett õrség nyomban kitûzte póznára a megadás jelét: a fehér kendõt.

VENETURNÉ VÁRA

- A cinkotai kántor konkurrense -

Venetur egyszerű szegény kurtanemes ember volt a szép Háromszéken. Éppen a lencséjét fogyasztotta egy nap (vagy ötszáz esztendővel ezelőtt), mikor rákopogtatott a vendég egy kivaló személyében. (Kivalónak hívják Székelyországban az idegent. )

- Adj isten jó napot, nemes uram.

Fiatal utas lépett be, porral lepetten, de vidáman.

- Fogadj isten - szólott a gazda -, kerülj beljebb, ha fáradt vagy, pihenj meg hajlékomban, ha éhes vagy, ülj mellém a tálhoz.

- Azt sem kérdezed, ki vagyok?

- Mi közöm hozzá. Elég, ha azt tudom, fáradt vagy-e vagy éhes?

- Mind a kettõ vagyok.

- No, akkor ide izibe a tálhoz, szógám. Hanem megállj csak, hová való vagy mégis?

- Budára.

- Hm. Nálatok meg szokták trágyázni a földet, hogy jól teremjen? Nekünk amúgy is jó. Megállj hát egy kicsinyég, kiszaladok a konyhára és megtrágyázom valahogy ezt a lencsét.

Venetur csakhamar zsírt olvasztatott, füstölt kolbászt hozott le a kéménybõl, megöntötte zsírral s megtrágyázta kolbásszal a sovány eledelt, mielõtt a vendéget hozzá ültette volna; de bezzeg jól is laktak aztán belõle, úgyhogy alig bírt szuszogni gazda és vendég.

A zsíros ételre bor is kellett, nosza a szolgálóját elindítá legott Venetur a korcsmába, és minthogy hitele nem volt, az ünneplõ mentéjét vitte a leány a hóna alatt, a másik kezében meg a kancsót.

A kancsó visszajött tele, de a mente ott maradt. A vendég az ablakon át jól megfigyelhette ezt a szegénységet.

Nagy, meleg barátságot ittak aztán, és a vendég meghítta a gazdáját, látogassa meg nemsokára Budán. Venetur parolát adott rá.

- Hát hol lakol ott, szógám, és ki után tudakozódjam?

- A várban lakom, íródiák vagyok a királynál. Csak Pál diák után kérdezõsködj.

A székely megtartotta szavát, a jövõ tavaszra elindult Budára, felkeresni Pál diákot. Könnyû volt megtalálni. A strázsán már tudták, tízen is ugrottak, hogy vezessék.

Sok szobán keresztül hurcolták õkelmét, míg végre az egyikben ott állott Pál diák testestõl, lelkestõl.

- No, szógám, itt volnék - kiálta vidáman a székely nemes -, csakhogy rád akadtam.

Pál diák leültette, nyájas szavakkal kérdezõsködött a háromszéki dolgokról: hogy áll ott a világ, mit csinálnak Apor uraimék, hát a szép Damokos-leány férjhez ment-e már? Iszik-e még nagyokat Kökösy uram? Megházasodott-e már Pótsa Dávid? Verekednek-e egymás közt a Mikó-fiúk?

Addig-addig beszélgettek, hogy egyszer csak megterítettek a másik szobában, s jelenteni jött egy lakáj:

- Felséges uram, kész az ebéd.

Venetur csodálkozva nézett szét, hogy kit szólítanak itt »Felséges«-nek.

Pál diák észrevette s csakhamar kituszkolta vendégét maga elõtt az ajtón az ebédlõ terembe, ahol karéjban álltak a fényes öltözetû nagyurak, mélyen meghajolva a belépõ diák elõtt.

- Ejnye, szógám - förmedt fel Venetur -, hát mi ez? - Majd zavartan, habozva tette hozzá: - Csak tán nem te vagy az izé… a király?

Pál diák mosolygott.

- De bizony én vagyok véletlenül.

Venetur a fejét vakarta.

- No, még így sem jártam életemben. Ejnye, ejnye!

Tetszett a királynak, hogy a góbé nem esik térdre, mint más ember, hanem csak csodálkozik, s a csodálkozás egészen elfojtja benne az ijedelmet és hódolatot.

Asztalhoz ültették aztán, közel a király mellé, aki váltig kínálta a legjobb ételekkel és a legfinomabb tokaji borokkal.

Ízlett is Veneturnak minden.

- Most pedig jön a legjava - szólott a király az ebéd végén a fõurak felé fordulva -, de abból ti nem esztek, ez egészen az én Venetur barátomnak van készítve, viszonzásul a lencséért, amellyel engem oly jó szívvel megvendégelt.

Egy görnyedõ szolga cipelte a roppant tálat és odatette a székely elé.

Teliden tele volt arannyal. Úgy csillogtak ott a szép körmöci sárga csikók, mint a székely nemes szemei.

- Ez a tied, Venetur. Ez a lencséért van. Hanem megállj csak, majd én is megtrágyázom egy kicsit.

Kivett a zsebébõl egy marék drágakövet, gyémántot, smaragdot, keleti gyöngyöt s megszórta vele a tál tetejét.

- Mi is zsírozzuk ám az ételeket, Venetur barátom.

De már erre a nagy kegyre csakugyan térdre borult Venetur.

- Megállj! - folytatta a király. - Még tartozásban vagyok a mentéért, amelyet zálogba küldtél a korcsmába.

S ezzel levette a saját drága csatos mentéjét és a Venetur nyakába akasztá.

- No, urak ti is - intett eközben a fõuraknak.

Azok is hát Veneturhoz járultak s nehéz aranyos, ezüstös felöltõiket ráhányták, meg-megtudakolva némelyek:

- Bírod-e még?

- Bírom bizony, akár hazáig! - felelte a góbé boldogan.

El is bírta, haza is vitte a sok mentét, kincset és otthon mindjárt hozzáfogott egy vár építéséhez, de biz azt már csak a felesége fejezhette aztán be, azért hívják a »Veneturné várá«-nak.

Ez lenne székely források szerint³⁵  a Veneturné várának keletkezési története.

A dolog feltûnõen hasonlít a cinkotai kántor esetéhez. Mindegy, hátha Veneturral is megtörtént? Ki tudja! De ha mind a kettõ igaz, akkor ugyan nemigen volt érdemes, hogy az ember valamirevaló ruhát vegyen fel, ha a Mátyás udvarába ment, ahol ilyen tréfákat csinált az urak mentéivel a király.

A Veneturné vára közel fekszik Bereckhez, az oláh határszélen. Maradványai mutatják, hogy valaha rendkívül erõs volt.

Nagy események nem fûzõdnek hozzá. Híre nincs a történelemben. De hát egy tál lencséért bizony untig elég ennyi is.

MESÉS VÁRAK

Ezekrõl is meg kell emlékezni, mert ezekbõl van a legtöbb, kivált a Székelyföldön, hol, mint már említettük, a várak egy részét az óriások építették.

De az óriásoknak segítettek az erdélyi krónikás urak is, akik minden hegyre, minden dombra egy-egy várat tesznek, illetõleg minden földkidudorodáson egy hajdankori castrum nyomait vélik felfödözhetni.

Volt is tagadhatatlanul sok ilyen, a régi pogány világból a székely rabonbánok várai és még elõbbrõl a rómaiaké - hanem a nagyobb fele sohasem volt.

Óriások, tündérek építették az efféle várakat és õk is lakták, egyik hegyrõl a másikra lépegetve, mikor sétáltak.

A torjai várúr leánya lent játszadozik a völgyben s a kötényébe szedte a szántóvetõ székely góbékat ekéstõl, ökröstõl s úgy vitte föl nagy örvendezve óriás apjához: »Nézd, papa, milyen kedves kis játékszert találtam.«

A Karsfal melletti török várban bûvös bivalyok és agarak õrzik a föld alatt levõ kincseket.

Rapsonné váráról és boszorkány-asszonyáról egész mitológia kering a nép közt.

Milyenek is voltak azok a régi boszorkányok? Szépek, délcegek, várakban laktak, arannyal átszõtt bíboros rokolyát viseltek, négy lovon jártak, hadakat vezettek, királyfiakat vertek szerelem bilincseibe, varázslatos füvekkel, bájitallal, selyemhajzatuknak bûverejével.

A késõbbi korban azután odalett a szép pofa, leomlottak a büszke várak, négyes fogat sem jutott, egyszerû seprõn vagy pemetén lovagolgattak a Gellérthegyre, kecskebak, esetleg varangyos béka képében. És égették õket Szegeden, Nagyenyeden, mindenfelé.

Ma ellenben már sem nem égetik õket, sem nem lovagolnak, otthon húzódnak meg a csöndes falvakban, egyre szûkebb helyen, a néphit egyik szögletében. Nincs is már egyéb foglalatosságuk, csak hogy a tehenek tejét megrontsák.

Így fogy, így törpül az idõk végtelenségében minden.

Hej, mikor még a Rapsonné vára állott Parajd mellett. Még most is ott vannak a romok a rendkívül magas hegyen, melyet alant északról a Kis-Juhod vize, délrõl a Szilas patak locsolgat.

A gyönyörû Rapsonné ördöngös mesterséggel építé hajdan e kevély fészket. Egy bûvös kakas és macska hordta föl neki ilyen magasra az építési anyagot.

Egy csodálatos, sziklába vájt út nyomai is láthatók. Ez sem lehet emberi mû; sok is volna az emberkéztõl. Rapsonné asszonyom az ördögökkel csináltatta azt.

Egy nap ugyanis magához idézte a fõördögöt és így szólt hozzá:

- Csinálj nekem egy bûbájos utat Tordáig, alkudjunk meg, mit kérsz érte?

- Mit ígérsz, szép asszony?

- Egy hegy aranyat és egy völgy ezüstöt - mondá Rapsonné.

- Kész az alku - szólt az ördög -, tegyük írásba…

Õs székely betûkkel felírták a Rapsonné patyolat karjára az alkut, a másik példányban az ördög piszkos fekete bõrére. Ez pótolta akkor a közjegyzõi intézményt.

Az út készen lett hat nap alatt, és mikor Tordán az istentiszteletre harangoztak, Rapsonné akkor indult meg aranykerekû kis kocsiján olyan szélsebesen, hogy mire beharangoztak, már akkorra ott imádkozott a templomi ülõhelyen.

Egyszer a Gergely nevû kocsisának, amint a négy lovat hajtotta, lefordult a kalapja a fejérõl és leesett az útra. A kocsis le akart szállani, hogy fölvegye.

- Ne bántsd, Gergely fiam - figyelmeztette Rapsonné. - Ülj veszteg. Öt óra járásnyi föld az, innen a kalapodig.

Pedig éppen csak abban a szempillantásban esett le a Gergely kalapja s mégse volt más megoldás, mint újat venni a tordai kalaposnál.

(Bezzeg milyen utak voltak addig, míg az ördög csinálta õket és nem a vármegye.)

Hanem az ördög is megjárta. Hiába, nem jó az asszonyokkal üzleti vállalatokba bocsátkozni. Mikor sátán uram eljött a fizetségért, az asszony gúnyos nevetésben villogatta meg a hófehér fogsorát.

- Hát a hegy aranyért, völgy ezüstért jöttél?

- A szerzõdés szerint, szép nagyasszony!

- No, hát jól van.

Kivett a zsebébõl egy aranypénzt és egy ezüstpénzt. Összeszorította kis kezét ökölre és a kidudorodó ujj-csuklókra rátette felül az aranypénzt.

- Itt a hegy arany, jó ördög.

Mire egy szempillantás alatt egyet fordított a kezén és a tenyérmélyedésbe odatette az ezüstpénzt, pajzán mosollyal mondva:

- Itt a völgy ezüst. Ki vagy fizetve.

Az ördög ámult-bámult s kétségbeesetten rohant… azaz csak rohant volna a fiskálishoz, - de mikor még az ördögök itt fenn éltek, fiskálisok még nem éltek. Bölcs az isteni gondviselés: elég egy fajtából egy szakosztály; minek csináltak volna egymásnak konkurrenciát.

De ha az ördögön is kifogott Rapsonné, bezzeg megjárta Zeta vár ura a két hajadon leányával, a szõke Bórával és a barna Nemerével, amiért az istennel kötekedett.

Ahol a kis Dezsák patak szakad a Küküllõbe, ott a kiszélesedett Cselõ völgy felett emelkedik egy meredek trachitsziklás hegycsúcs: azon állott Zeta vára, melyet a pogány fõúr, Zeta építtetett.

A keresztény vallás már akkor elkezdte hódításait. Zeta fia is fölvette a keresztséget. Apja értesült errõl, s midõn a fiatal dalia hazatért, becsukatta elõle a várkapukat.

A testvérei, Bóra és Nemere, kijöttek a várfokra és átkozták a fivérüket.

- Nem kell a keresztény isten, ide ne hozd.

- Majd elmegy az oda magától is.

- No, ahhoz ugyan nincs ereje - kacagtak a fõúri lányok gúnyosan.

De ijedt sikolyra vált a kacaj, mert irtózatos bömbölés, moraj hallatszék a föld gyomrában, majd megrendült a föld és meghasadt, mire a hatalmas falak részint összeomlottak, részint lesüllyedtek. A keresztény isten megmutatta nekik az erejét.

Akik éjszakánként szélcsendes idõben a várhegy körül õgyelegnek, nagy sírás-rívás jajjait hallják azóta a hegy gyomrából.

Nemrégen (úgy a Mátyás király korában) egy Botházi nevû ember bemászott a hegyüregbe s nyílásról nyílásra menve, ráakadt a jajgató leányokra, kik a Zeta kincseit õrzik ott.

- Miért nem jöttök ki a napvilágra? - kérdé tõlük az ámuló Botházi, - ti volnátok odakünn a legszebbek.

- Nem mehetünk el innen bizonyos ideig - siránkozék Bóra.

- Meddig?

- Nekem addig kell itt maradnom, míg az asszonyok kovásszal dagasztanak.

- Jó hosszú terminus - morogta magában Botházi. - Hát, te, kedves húgom? - tudakolá aztán Nemere felé fordulva.

- Én addig maradok, míg a tehenek melegen adják le a tejet.

Egyszóval, ha a Botházi interjúja igaz, akkor nem egyhamar lesz még szerencsénk a tisztelt kisasszonyokhoz.

Száz és száz ilyen várunk van nekünk, amelyek romjait csak sejtik, s amelyek történetét krónikák föl nem jegyezték, hanem csak a néphagyományban élnek, forognak - kacsalábon.

A MARKOMANNOK VÁRA

Ez Nyitra. A legrégibb vár, mely Nitrava, Nitrevo néven már Augustus római császár idejében említve van s a markomannok és quadok birtokába jutván, nevezetes várerõd (Vurum) volt.

Árpád már úgy találta készen a nyitrai várat. Szent István pláne lakott is benne. Itt volt elzárva késõbb unokája, Vazul s itt történt a hajmeresztõ bûntény.

Egy nap megérkezett Sebõ, a Gizella királyné küldöttje, annak gyûrûjével.

Azonnal bebocsáttatást nyert a várba, s a gyûrûnek engedelmeskedének az alantas közegek.

A rab herceget elõhozatta Sebõ:

- Ártalmatlanná kell hogy tegyelek.

- Tehát megölsz? - kérdé a herceg.

- Nem; csak vakká és siketté teszlek.

Szemeit kiszúrta s füleibe forró ólmot öntött. (Ilyen kegyetlen ötletekkel csinálták valamikor a magyar politikát.)

Lakott ekkor a várban egy Fulgentius nevû barát, aki a rémtett láttára a következõ jövendölésre fakadt:

- Két szeme volt a hercegnek, két fényes nap. Ezt a két napot kiszúrták. Az Isten napja két napon kikerül benneteket, gyámoltalan nyitraiak, akik ezt megengedtétek.

És hosszú századokig szállt ajkról ajkra a jóslat, hogy valamikor a nap kétszer egymásután nem fog világítani Nyitrán.

S lõn csakugyan sok száz év múlva, 1748-ban augusztus 20-án és 21-én, amint azt Hahóthy János városi jegyzõ leírja hivatalos protocollumában, hogy sáskák jövének Nyitrára, ami különös tünemény vala.

»Nagy lárma esett a városban, nem tudván mire vélni, Ürmény felõl az erdõ felett, mint egy gesztenyeszínû, vagyis porszínû köd látszatott; némelyek ködnek, némelyek füstnek, némelyek pornak vélték lenni, kinek hossza és szélessége nem látszott s ez hirtelen süvítve-zúgva beérkezett. Népeknek sokaságai nyakra-fõre a Csermény szõlõhegyre futottak, sírással, rémüléssel, kiáltozásaikkal. A városban kiváltképpen csöngetés, lövöldözés, dobolás, a várbeli mozsarak pattogása és a harangok szomorú zöngése miatt már a szó sem hallatszott, a szép, fényes, tiszta idõben sáskák egész nap tartó elvonulása annyira beborította az eget, napnak az õ fényét elfogván, hogy éji sötétség borult Nyitrára stb.«

Ugyanígy történt ez másnap is, amikor az egész város lakossága és kétszáz diák volt talpon, hogy a sáskák elvonuló özönének a davarcsányi erdõben és az emõkei réteken való leszállását megakadályozzák. »Akkoron is fáklyákat kellett égetni egész nap, hogy az emberek lássanak és foglalkozhassanak.«

Nyitra vára, kivált az Árpádkori királyok alatt, nevezetes hadipont volt.

Salamon is ezt próbálta elõször megvívni a IV. Henrik segítségével, trónját visszafoglalni vágyván, de Bátor Opos hõsiessége megtartá Nyitrát, s Henrik császár elkedvetlenedve mondá Salamonnak:

- Ha ily elleneid vannak, hidd el, országodat többé vissza nem hódítod.

A nyitrai vár hova-tovább mind erõsebb hírbe jutott. Nem tudták azt még a tatárok se bevenni IV. Béla idejében.

Nem bírta más elfoglalni, csak a hatalmas Csák Máté 1311-ben, az is hosszú ostrom után. Õkegyelme kemény kezû ember volt. Nem sokat törõdött a királlyal és a papokkal. Bevonulván a várba, a nyitrai püspököt, III. Jánost, láncra verette, a szent Szóvád és Benedek ezüst koporsóit lefoglalta: »Ezekbõl jó lesz pénzt veretni«, a szentek tetemeit ellenben széthányatta: »Ezeket semmire sem használhatom.« A kalocsai püspöki zsinat ugyan egyházi átok alá vetette ezekért, de az átok nemigen ártott neki: egész haláláig ura volt a nyitrai várnak s élvezte roppant hatalmát.

Itt lakott 1471-ben a »pünkösdi király« is, Kázmér, a lengyel király II. Kázmér fia, akit Vitéz János esztergomi érsek hozott be a magyar trónt elfoglalni, amelyben akkor nem kisebb ember ült, mint Hunyadi Mátyás.

Húszezer harcossal vonult be a szelíd, gyermeteg Kázmér a nyitrai várba s ott várta be: mi lesz?

Hát az lett, hogy az igazi király ott termett sebesen, s mikor Kázmér a követeit küldé eléje egyezkedni, nevetve mondá:

- Egyezkedni akar? Hát jól van, kössük meg a békét.

- Milyen föltételekre hajlandó királyi nagyságod? - kérdé a Kázmér követe.

- Egy nagy engedményt teszek neki. De csak egyetlenegyet.

- S mi volna az?

- Hogy szabadon haza viheti az irháját.

A boldogtalan Kázmér nem okoskodott sokáig. Húszezer katonával jött, hatszázzal nagy szomorúan hazabandukolt.

KAPIVÁR

Szaplonczai Poháros Péter volt a Nagy Lajos nevelõje. Mikor Lajos királlyá lett, maga elé hívatta Poháros Pétert és így szólt hozzá:

- Mit kívánsz tanításodért, Péter?

- Én neked a tudományokban erõs várat adtam, eszed, ismereteid több erõt adnak mint egy vár, hát te is adj nekem egy várat.

Nagy Lajos úgy látszik, sokallta a tandíjat, mert egy omladék várat adott Pohárosnak, de azon föltétellel, hogy azt fölépíteni nem szabad.

Ez volt a Sáros megyei Moglód, mely magas szirt csúcsán állt, s melyet a honfoglaláskor már itt találtak a magyarok. Tuhutum fia Moglout tette rá a kezét, s vagy négyszáz évig bírta a Moglód nemzetség. Róbert Károly azonban ostrommal vévén azt be Csák Mátétól, leromboltatta.

Így került az Poháros Péter kezeibe - de persze uradalom is volt hozzá, Poháros hát nem nagyon bánta a király föltételét, hogy nem szabad Moglód várát fölépíteni.

A Pohárosok kihaltával újra királyi kézben találjuk Moglódot. A jó Zsigmond király szeretett mindenféle pénzügyi manipulációkba bocsátkozni. Kölcsönöket szedegetett fel, jószágokat csereberélt, úgy, hogy valamit ráfizessenek.

Pénzes ember volt akkoriban Kapy András, kamarai gróf; ezzel trafikált Zsigmond király. Kapy hat uradalmat és három várat adott a moglódiért, s még tetejébe egy rakás pénzt is.

A düledék várat nyomban elkezdte építeni, s 1412-ben készen is lett, két szép toronnyal megnagyobbodva, hatalmas bástyáival büszkén tekintve le a mélységbe.

Hiteles számadás maradt fel ez építésrõl.

A kõmûves-mester fizetése havonkint 1 kurta forint (491/2 váltó krajcár) volt.

A pallérnak naponta 2 magyar pénz és egy kanna bor járt ki.

Egy legénynek naponta 1 magyar pénz és félkanna bor.

Két inasnak együtt naponta 1 magyar pénz és félkanna bor.

Ez volt a munkások fizetsége, kik közt, úgy látszik, nagy a rangfokozat. Summa summarum belekerült a vár 212 magyar forintba. (Ma egy millió is kevés volna.) Terményekben és italokban ellenben elfogyott 165 gönci hordó bor, 7800 hordó mész és 9000 tojás, amit a mész közé kevertek. (Öröm volt akkor építkezni. )

Az új várat nem hagyták meg többé Moglódnak a hiú Kapyak, hanem magokról nevezték »Kapivár«-nak s viszont magukat várukról nevezték kapivári Kapyaknak, elhagyván az eddig használt »tétény-kapronczai és kókai« predikátumot.

Békében éltek szép várukban, hatalmas uradalmukból nagyban pénzelve, mígnem Mátyás királyt magukra haragították azzal, hogy a Kázmér herceg behozatalába befolytak.

Mátyás Szapolyai Imrét küldé a vár ellen, meghagyva annak:

- Kõ kövön ne maradjon. A vár fundusát is sóval kell bevetni.

Szigorú parancsot kaptak a szomszéd megyék, hogy Kapivár elfoglalásában segítsék Szapolyait.

Szepegett bent az ostromlott várban a két Kapy: Andrásnak fiai János és Gerõ. Tanakodtak, búslakodtak, mitévõk legyenek.

Végre az az ötlete támadt Jánosnak:

- Küldjünk fel egy zsák kincset a királynak Budára. A legszebb paripánk hátán. Sok ritka ékszerünk van. Hátha meglágyítja a király szívét.

- Jól van, küldjünk fel.

Nyomban el is kezdte varrni selyemszövetbõl a zsákot a szép Kapy Jánosné Berzeviczy Anna. De amint kiszabta a formáit, hol az egyik, hol a másik Kapy oda lopózkodék varróasztalához s mindig elnyírt a szövetbõl egy-egy darabot, úgyhogy olyan kicsi lett a zsák a végén, hogy szinte zacskónak is beillett.

- Mármost, hogy fog ez a ló hátán meglenni. Lecsúszik, meg nem állhat.

- Valami kisebb lovat kell szerezni.

Híre járt, hogy Lipócon a Keczerek istállójában van egy törpe lovacska, valóságos természetjátéka, nem nagyobb, mint egy kecske; sokkal olcsóbb mégis egy kis lovat szerezni a kis zsákhoz, mint egy nagy zsákot küldeni nagy lovon.

A kis lovat megvették Keczertõl, s két csatlós, két követ, Baltai Orbán és Nagy Balázs, elindult Budára a kincses zsákkal.

Király elejébe kérezkedvén, kérték Kapyak nevében kegyelmét s a vár megkímélését, mire kiszórták a kincseket az asztalra.

A király mogorva volt (mert a kis fia, János herceg betegen feküdt) s bosszankodó hangon, homlokát összeráncolva, mondá az ajándék láttára:

- Takarodjatok! Nekem nem az alattvalóim kincseire, hanem a hûségökre van szükségem.

S ezzel visszavitette velök a kincseket, elkergette színe elõl.

Ott künn a várpalota udvarán tanácskozni kezdtek Baltai uraimék. Az udvariaktól íziben megtudták a János herceg betegségét. Mind arról fecsegtek, a fõurak a termekben, a szolgák a folyosókon, a katonák az õrhelyeken: hogy a kis herceg már negyednapja nem evett, s hogy már két napja nem látni a mosolyát. Pedig ha már a beteg gyermek nem mosolyog, az annak a jele, hogy már rajta van a halál árnyéka.

Nem mosolyog… nem örül semminek - tûnõdék magában Baltai uram: - hátha elvinnénk neki ajándékba ezt a lovacskát. Lehetetlen, hogy gyerek meg ne örüljön neki. Bekérezkedtek a beteg lakosztályába, ahol velencei orvosok sürögtek-forogtak. Megértette magát õkegyelme Nagy Balázs uram, hogy íme egy törpe lovacskával kívánnának kedveskedni a hercegnek.

Az orvos kapva kapott az ajánlaton. Jó gyógyszer az öröm. Bevitték a kis fekete lovat a beteg hálószobájába.

Amint Jánoska odapillantott a lóra, legott felült az ágyában.

- Rá akarok ülni - mondá s elkezdett neki a kezeivel integetni. - Ne csina, ne! - Kacagott, tapsolt s életpír ömlött el penészszínû fonnyadt orcáin.

Nyomban szaladtak jelentéssel a királyhoz: hogy a kis herceg nem hal meg, már nevet is.

Megörült a király s egy csöppet sem volt már ellenére, hogy a Kapyak ajándékát: a póni lovacskát mégis elfogadják.

De akitõl Mátyás szívességet fogad el, annak õ maga is viszonozza. Nyomban visszahítta Szapolyai Imrét Kapivára alól, s a Kapyak békében éltek ezután szép fészkökben, míg az 1715. évi országgyûlés egyik cikkelye (mely sok várnak lett megölõ betûje) Kapivárát is el nem seperte a fenséges csúcs tetejérõl.

A várak tömeges elpusztítását rendelte el a törvény, s ez alól nem volt menekülés…

Azaz,… hiszen magyarok vagyunk, s a törvény kijátszása virtus számba megy - a törvény megvolt, az igaz, de megvolt, mint mindig, a hátsó ajtó is, alkalmatos a kibúvásra.

Hatalmas urak ráfogták a váraikra, hogy azok kastélyok, s a kastélyok maradhattak, míg ellenben a gyengébbek kastélyaira ráfogták, hogy azok várak, és a várak széthányattak. Kapivár akkor éppen egy gyámoltalan özvegyasszony, Kapy Gáborné Gergelaky Éváé volt, ennélfogva elérte a törvény keze.

ÉRSEKÚJVÁR

Majd minden várhoz tapad valami esemény. Holics várából Bakics Péter, Detrekeõ vár ura, elrabolta a Révay Ferenc uram nejét, Forgách Zsuzsannát. Galgóc várában ott van a Lehel tornya, melyet a marahánok ellen viselt háborúban építtetett a nagy kürtû vezér s melyben el is van temetve. Nyitra-Zsámbokréton napokig tartózkodék Róbert Károly, midõn hadai Csák Máté ellen harcoltak. Egy hû solymára ide hozta meg hírét a gyõzelemnek; lihegve érkezett a csatatérrõl, kétélû kaszáját, mellyel viaskodott, tölgyfakoszorúval ékesítvén fel. A király megörült a hírnek s elsõ hozóját nyomban ott megtette nemesembernek, »Zsámbokréthy« névvel s címerébe adta a kétélû kaszát. Sempthe várát 1657-bõl egy hõs asszony, Cséfalvay Pálné teszi emlékezetessé, akit a törökök elraboltak, de aki azokat útközben, amíg aludtak, leölte. Drégel nevét Szondy György dolga tartja. Tátika, Somlyó, Csobánc romjait a költõ regéi aranyozzák meg.

Egyszóval valami apróság minden várral történt, de nem mindeniknek adhatunk helyet könyvünkben, a kiválóbbakra lévén kénytelenek szorítkozni.

Ezek között is elsõ helyet érdemel Érsekújvár, melyet 1540 táján Várday Pál, esztergomi érsek építtetett a törökök ellen, a Nyitra vize partján, Leék, Görög, Gugh és Nyárhíd falvak összeszögellésénél.

Eleinte csak gúnyolódtak a prímással:

- Papi vár. Misékkel fogják védeni.

De késõbb a legfontosabb hadiponttá nõtte ki magát, melyért folytonosan versenyeztek, majd a török, majd az ausztriai ház, majd a hadakozó erdélyi fejedelmek. Az egész XVII. században szinte szakadatlanul folytak a harcok Érsekújvár kapui elõtt.

Rudolf királytól elvette a várat Bocskay István, Bocskaytól megint visszaszerezte az osztrák 1607-ben, az osztráktól újra elhódította Bethlen Gábor, amikor az õrség adta azt fel, elfogván és lefegyverezvén saját parancsnokát, Koháry Pétert.

Az osztrákok nagyon fájlalták a vár elestét, s a császár Bucquoi vezért bízta meg a visszahódítással:

- A vár a mienk legyen - mondá a császár -, akármennyi vérbe kerül is. Sõt a pénzt sem sajnálom.

Bucquoi nagy haddal indult ellene, és hét hétig ostromolta roppant erõvel.

Már ingadozott a vár, feladási hírek szivárogtak ki az ostromlottak körébõl s ezer kimerülési jel mutatkozott. Bucquoi boldog volt, csak egy dolog keserítette, hogy a hódítás dicsõségét és a zsákmányt meg kell majd osztania a magyarokkal.

Az irigység rossz tanácsadó. Elõhívatta a magyar tiszteket és így szólt, õ lévén a teljhatalmú:

- Önöket hazabocsátom. Nincs semmi szükségem a csapataikra.

De ezzel az elhamarkodott lépésével ugyancsak megjárta. Alig néhány napra ott termett ötezer huszárjával Horváth István s megtámadta Bucquoi uramat, kinek német zsoldosai nem bírtak elegendõ ellenállást kifejteni, szétszórattak, mint a polyva, magát Bucquoi-t is egy Csongrádi nevû katona lõfegyvere teríté le. Szerencsés lövés volt: nemességet és dominiumot hozott Csongrádynak.

1663-ban török kézre került a vár s huszonkét évig nyögte a félholdat, míg a töröktõl gróf Caprara Aeneas nagy vérontás közt visszavette.

De úgy volt megírva a csillagokban, hogy a császár sohasem bírhatta sokáig.

Jött II. Rákóczi Ferenc, s az õ hatalmába került a vár. Itt székelt Bercsényi Miklós sokáig, ideállítva a bástyákra a híres rézágyút, melyet az értéküket vesztett »pro libertate« garasokból öntetett, azt a feliratot komponálva rá:

Numus eram patriae, nervus belli atque moneta
Nunc libertatis vindico jure boans.

(A haza pénze valék, harc eszköze és emelője,
Most a szabadságnak dörgve vivom jogait.)

Rákóczi leveretése után az osztrák lerontatta a várat: hogy sohase lehessen többé másoké.

SÁROSPATAK

»Erdély vizikátora«

A pataki várat a hagyomány szerint Retel építette. Retel pedig azon urak közül való volt, aki még látta Ázsiát s volt benne »odahaza«.

Együtt jött Árpáddal s kíséretében volt, midőn az a meghódolt országot öreg korában beutazta. Egy helyütt egy megáradt patakot gázolt át Árpád a lovával, de forgatagos helyre jutván, az örvény elkapta lovastól. Retel volt az első, aki utána ugrott és kimentette.

- Fiam - mondá Árpád -, ezt a szolgálatodat nem hagyhatom szó nélkül. Legyen ettől a pataktól kezdve minden föld a tied!

- De meddig? - vágott közbe a birtokszomjas Ethe.

- A legközelebbi patakig, amit majd útközben találunk - szabta ki az agg vezér találomra a birtokhatárt. (Egypár ezer hold ide-oda volt még akkor.)

Retel elfoglalta a birtokot és egy erős várat épített a folyóparton, melyet ős források Retelpataknak neveznek, csak később cserélődött ki a Retel elnevezés »Sáros«-ra.

A pataki vár sok kézen ment keresztül, míg a Rákócziakéba került. A Retel utódjaitól elcserélte I. Endre, akinek a felesége lakott ott szívesen, talán mert közelebb érezte magát onnan a hazájához Kiewhez. Azontúl hosszú ideig volt királyok lakóhelye. Itt született »jószívű« Erzsébet királykisasszony is: a későbbi kálvinista fészekben egy katolikus szent. Hosszú ideig bírták a Perényiek. Itt lakott Lorántffy Zsuzsanna, majd Zrínyi Ilona, történelmünk e két nagy asszonya.

A sárospataki vár fénykora a Rákócziak idejére esik. Ezeknek a fõfészke. Kivált a II. Rákóczi Ferencé, kinek úgyszólván fejedelmi székhelye volt; itt tartott országgyûlést is, s fényes leventék, udvart képezve, nyüzsögtek a komor falak közt.

Itt fejeztette le õfelsége 1708-ban Bezerédj Imrét, aki elárulta a kurucok ügyét. Derék vitéz volt. Mindenki sajnálta. S noha fejét vették a pataki várban, a babonás nép mégis azt beszélte, hogy a nagy hõs élve záratott sírjába, mert tetemei fölött megmozdult a föld.

Ez a hír annyira terjedt s kedvetleníté a népet, hogy a fejedelem megnyittatván a vártemplom ajtaját, kiemeltette s kinyittatá hajdúi által a Bezerédj oda temetett koporsóját:

- Íme, lássák kegyelmetek, hogy két darabban vagyon õkigyelme.

Régebben a pataki vár volt a Rákóczi család kincsesháza is. A »vörös torony«, melyet még V. István király építtetett, tele volt arannyal, ezüsttel. Az Erdélyben uralkodó Rákócziak ide szállították megtakarított pénzecskéjüket, mint biztos helyre. Az elmés erdélyi urak emiatt nevezték el »Erdély vizikátorá«-nak a várat; mert a vizikátor kihúzza a testbõl a nedveket, a vörös torony pedig kihúzta Erdélybõl a pénzt.

Ezerhatszázhetvenben eredeti módon dézsmálta meg a Rákócziak aranyait egy kollégiumi diák.

Fogott valahol egy csókát s azt oly ügyesen kitanította tolvajnak, hogy mindennap kétszer szállt föl a vörös toronyba, s egy kis nyíláson át beröpülvén, minden alkalommal egy koronás aranyat hozott ki csõrében a gazdájának.

Mikor már a nebuló aranyai jócskán fölszaporodtak, agyonütötte a csókát s õ maga elköltözött végképp Patakról.

De a csóka bizony nem bírt kihordani annyit, amennyit a Rákócziak behordtak.

S viszont a Rákócziak nem bírtak összegyûjteni annyit, amennyi elég lett volna II. Rákóczi Ferencnek.

Amit a csóka meghagyott, elszedte a kétfejû sas. Az a madár, amely a labancok zászlóin feketedett.

A háború költségei annyira fölemésztették a Rákóczi magánvagyonát, hogy »Erdély vizikátorának« az ura így szólt egy ízben panaszkodva az erdélyi rendeknek:

- Még talán ez a mente sem az enyém, ami rajtam van.

A SZEGEDI VÁR

A szegedi vár már az Árpádházi királyok alatt megvolt s a vegyesházbeli királyok korában fontos szerepet játszott. Hunyadi János, Mátyás király gyakran megfordult benne. Régebben Borbála királynõ, Zsigmond neje, farsangolt falai közt, Szegeden akkoriban nagy számban levõ fõurak képezvén udvarát.

A mohácsi vész után 1526-ban egész Szegedig portyázván a török, a várat is megostromolta s megrongálá.

Azontúl omladozni kezdett… pusztult, mállott, senki sem törõdött vele, míg végleg elfoglalván Szegedet 1542-ben a török, néhány év múlva újra építette a romvárat. Errõl az építésrõl énekli Tinódi:

Csuda bölcsen ractác…
Elest algiut sokat szörszete be az várban,
Kinek mássa nincsen mongiak ez országban.

A régi vár elpusztulásának egy Pribék nevű magyar ember az oka, aki a budai basának, Mehemednek, titkára volt s egyszer valamikor a szegedi tanács által megbüntettetett.

A szegediek szelét vévén annak, hogy Mehemed uramnak foga a Tisza-Duna közti vidékre is vásik, egy négy tagú hódoló küldöttséget menesztettek Budára, mely megkérlelje. E küldöttséget Zákány István uram vezette s benne voltak Tsötörtök László Somlyai Pál és Budai István uraimék.

Sok láda szárított halat s gyönyörű szőnyegeket vivének a basának, ki is nyájasan fogadta, őket, mondván:

- Legyetek nyugodtak, Szegedet pártfogásomba veszem, és semmi bántódása nem esik.

De alighogy kitették lábukat a budai várból, belépett a basához Pribék s elkezdett neki szemrehányásokat tenni:

- Hidd meg, uram, ha ezek hazaérnek, soha többé Szeged a tied nem lesz. Pedig fogalmad sincs, mennyi kincs van ott. A szegediekben nem szabad bízni. Ravaszok, megcsalnak mindenkit. Otthon nevetni fognak rajtad.

A gyenge elméjű Mehemed szót fogadott, elfogatta a szegedi urakat s kivégeztetvén őket, Pribék tanácsára Szeged ellen indult.

Volt a basának egy vitéz agája: Hubias. Szemefénye a török hadseregnek, délceg, olajbarna arcú dalia. Az a hír járta róla, hogy gyaur golyó nem fogja. Őt küldé Szeged ellen Mehemed.

Nem sok ellentállásra talált. A szegedi polgárok kalmárnépek valának, nemigen értettek a fegyverforgatáshoz. Főbíró uram ugyan felkötötte a fringiát s kidoboltatta az utcákon, hogy aki a városát szereti, helyt álljon, de csak igen kevés fegyveres gyűle a vár elé. A legtöbben szétszaladtak, amerre bírtak, de leginkább Temesvár felé, ahol Losonczy parancsnokolt derekas számú csapatok felett.

Az odamenekülő szegediek kérelmére Losonczy rögtön útnak indított egy segélyhadcsapatot, melyet Kis Kampó vezetett. Kis Kampó meg a magyar seregnek volt szemefénye, legjobb vitéze. Tábortüzeknél estenden mindig arról disputálgattak a katonák, melyik a különb legény: Hubias aga-e vagy Kis Kampó?

Most íme megjött az alkalom, hogy eldőljön.

- Megyek én - kiáltá Kis Kampó, mikor meghallotta, hogy Hubias aga is jelen van Szeged ostrománál.

Elindultak, mentek Szeged mentésére, útközben sehol meg nem pihentek, pedig meglehetős csípős éjszaka volt (éppen utolsó farsangkor), s az út sáros, lucskos. Hanem ennek az éjszakának volt egy más baja is, a csípősségén kívül: éppen éjféltáján elkezdett virradni - mégpedig nyugot felől. Egészen világos lett. Majd apró fekete hernyók röpködtek a levegőben.

- Szeged ég! - zúgták a katonák.

Valóban nem volt már mit menteni, mire odaértek. Lángokban állt az egész város. A tornyok ledõlve csonkán meredeztek az égre, a füst terhes barna felleg gyanánt kavargott, beláthatatlan messzeségre takarva el az eget. Irtóztató látványa volt a pusztulásnak.

Forduljunk vissza! - követelte a sereg. - Nincs itt nekünk már semmi dolgunk.

- Megálljatok! - mondá Kis Kampó az elkeseredés dühével. - Hadd legyen valami nyoma, hogy itt jártunk.

S ezzel beugratott Csella nevû pejkancáján a Tiszába s átúszván a folyamot, a vár elé nyargalt, harsány hangon kiáltá:

- Hej, törökök! Ha olyan vitézek vagytok, küldjétek ki nekem Hubias agát. Hadd mérkõzzünk össze egy szál kardra!

Azon melegiben szaladtak tízen is megmondani Hubiasnak:

- Egy magyar katona átúszta a Tiszát, veled akar verekedni.

- Vakmerõ kutya lehet, ha átúszta. Bizony nem térek ki elõle.

Ezzel Hubias is lóra ült s elébe ment a magyar daliának kivont karddal.

Összecsaptak. Szikrázott a két nemes acél, minden ügyességöket elõvették a bajvívók, de csak nem bírtak egymásban kárt tenni.

- Ki vagy? - kérdé az aga meglepetve az ellenfél remek vágásai által.

- Akárki vagyok - szólt Kis Kampó nyugodtan -, fölösleges a bemutatás, mert mi úgy sem találkozunk többé ebben a világban egymással. Egyikünk itt marad.

- Ám legyen!

S ezzel újra egymásra rohant a két levente. Jó szerencse, hogy elkapta a fejét Kis Kampó, mert menten szörnyet hal vala a Hubias rettentõ csapásától. De Kis Kampó sem volt rest, visszavágott hatalmasan, s ha a Hubias lova félre nem ugrik a gazdájával, bizony nem tudom én, mi lett volna.

Egy negyedóráig tartott már a harc, a lovakról, a vitézekrõl csurgott a verejték, de vér nem, míg végre Kis Kampó egy cselvágással végighasítá Hubias váll-lapockáját. Magasra, szökött fel a friss vér, Hubias kezébõl kiesett a kard.

- Rád ösmerek. Te Kis Kampó vagy - hörgé a török aga.

- Te pedig rögtön a Mahomed próféta vendége leszel a paradicsomban - szólt Kis Kampó s olyan ádáz erõvel sújtott felé, hogy feje legott elvált törzsétõl.

Ezzel be nem várva, míg a szájtátó várnép üldözõbe venné, újra beugratott a Tiszába s nagy »éljen!«-rivalgások között úszott ki övéihez a túlsó partra.

A szegedi várban török basák székeltek azontúl egészen a török iga lerázásáig. Ekkor levették a bástyatoronyról a félholdat, és a kétfejû sas került helyére. Török helyett német õrség s német várparancsnokok. »Németajkú törökök.«

Lassankint veszteni kezdé hadi jelentõségét is a szegedi vár, melyet urunk II. Rákóczi Ferenc ostromolt utoljára, s csak a szegediek álmodoztak még felõle, hogy hátha megint feljõ a delelõ napja s úgy lesz, mint valaha régen, mikor még Zsigmond király, Hollós Mátyás tanyázott benne.

»Fog még itt király lakni!« mondogatták, és igazuk lett.

Csakugyan lakott, pedig jó sokáig, még egy király. A »zsiványok királya«, Rózsa Sándor.

A hajdan híres várból börtönöket csináltak, nagy bûnökért elítélt rabok számára. E falak közt, melyekbe bele volt építve a szelídség jelvénye, a híres kõbárány, a leghajmeresztõbb kegyetlenségek történtek Ráday alatt, aki itt tartá véres törvényszékét az alföldi haramiák fölött.

Végre a város újjáépítésekor Ferenc József király a városnak ajándékozta a várat - háztelkeknek. S most fényes paloták emelkednek helyén, kacéran nézegetve magokat a szõke Tisza lomhán suhanó vizében.

KIRÁLYOK VÁRA

(Visegrád)

Ami most a »mandátum«, az volt régenten a vár. Minden szegény ábrándozó fiú álmaiban ott szerepelt végpontnak a vár. A középkori karrierhez mintegy hozzátartozott alacsony viskóból elindulni egy szál karddal s sok viszontagságok után egy várat szerezni.

Pedig az nem volt éppen kis feladat, a királyt kivéve, kirõl fel is maradt a közmondás: »Könnyû a királynak várat szerezni.« A fõurak, e hatalmas oligarchák, sokszor maguknak éltek, de okvetlenül a királynak haltak. A fiskus kezébe sûrûn hullottak a várak, kivált hadjáratok idején, a kihalt nemzetségektõl.

Más ember fiának azonban nehezen ment a várszerzés, mert vagy építeni kellett, mint Bebek Máté uramnak, aki a XIII. században annyi pénzt talált a Krasznahorka alatti téren, hogy egyszerre hét várat épített belõle, vagy kapni kellett a királytól, vagy elvenni haddal olyantól, akinek van, vagy pedig beleházasodni valami várba.

Ez utóbbi volt a legkönnyebb. Ezt csinálták az emberek, mióta a világ van, a legszívesebben. Még olyan hatalmas család is, mint a Habsburgok, házassággal szerezték országaikat, s innen a találó mondás: »Bella gerant alii, tu felix Auatria nube!« (Hadakozzanak mások, te szerencsés Ausztria házasodjál.)

Visegrádhoz még könnyebben jutottak a magyar fejedelmek, a honfoglaláskor itt találták készen. Visegrádot, mint a neve is mutatja, a tótok építették, mégpedig nem oly értelemben, ahogy ezt most Budapest felõl szeretjük tréfálkozva mondogatni: nem mint napszámosok, hanem mint urak. Régenten tótból lefordítva »magas vár«-nak, latinul »altrum castrum«-nak fordul elõ az okmányokban. Semmi kétség, hogy már ezer év elõtt is ott állott azon a fönséges bércen, mely a Duna tükrébe nézi magát s mely regényes hegyektõl körülvéve, a szelíd természet bájával telt öbölbõl nyúlik fel merészen az égnek.

A szép királyi vár egy alvárral és egy védvárral volt biztosítva, úgy hogy sok ideig bevehetetlen várnak tartották, mint késõbb Komáromot.

Ámbár a várak bevehetetlensége minden idõben csak illúzió volt, s legjobb e tekintetben a Bem filozófiája:

- Ha bevehetetlen a vár, akkor úgysem veszi be az ellenfél tõlünk, ha pedig beveszi, akkor nem bevehetetlen, tehát visszavehetjük tõle.

Visegrád leginkább a vegyes házbeli királyok alatt virágzott. Az Árpádok is sokszor megfordultak ott, sõt Salamon »ült« is benne másfél esztendõt. A tornyot, ahol el volt csukva, maig »Salamon tornyá«-nak nevezik.

De legjobban szerette ezt a helyet Róbert Károly; aki a vár aljára pompás palotát épített, s állandóan benne lakott. Egész palotasor volt akkor Visegrádon; a fõuraké, kik a királyi udvar fényét vetélkedve emelték.

Oláh Miklós érsek, ki már csak Mátyás halála után láthatta Visegrádot, mint szemtanú elragadtatva ír róla: »Bámulatra méltók voltak a függõ erkélyek, a dísz- és vadaskertek, az alabástrom- és márványmedencés szökõkutak, melyeket múzsák szobrai vettek körül. Négyszáz szobája volt a laknak, világraszóló fényben úszó. Az istállók márvánnyal vagynak bevonva. A vártemplom három alabástrom-oltárral és egy ezüstsípú orgonával ékeskedik.«

Ebben a templomban nem tud imádkozni Arany János szerint a királyné. Olvasóját honn feledte.

- Eredj fiam, Klára! megtalálod a térdeplõn, ha nem, a dívánon.

Zách Klára elment, de az olvasó helyett ott találta az udvarlót, a királyné fivérét, Kázmér herceget, Lokietek Vladiszlav lengyel király fiát, aki gyalázatba ejtette.

Felbõszült e gaz csínyen, melyben része volt a királynénak is, az apa, Zách Felicián, s berontott éles kardjával a királyi termekbe, ahol háznépével éppen ebédnél volt Károly király.

- Életed a lányért, Erzsébet királyné! - s feléje sújtott. A királyasszony sikoltva hárítá el kezével a vágást. Négy ujja leesett.

- Gyermekemért gyermek! - ordítá a feldühödt fõúr és a királyfiaknak rohant.

De szerencsére felugráltak a király emberei az asztaltól s felkoncolták a derék öreget, mielõtt esetleg kárt tehetett volna a kis Lajosban, akibõl Nagy Lajos lett.

1335-ben olyan pompát látott Visegrád, aminõ még se azelõtt, se azóta nem volt Magyarországon. Kelet-európai értekezlet volt Károly királynál. Megjelentek: János a cseh király számos vitézével, III. Kázmér lengyel király a mesés fényû lengyel urakkal, Rudolf szász herceg, Boleslav liegnitzi és Vladislav lancritzi hercegek, bíborba öltözött csatlósokkal, úgyszintén a német lovagrend meghatalmazottjai: Hadi játékok- s udvari ünnepélyeknek nem volt vége, hossza. A castelai püspök ilyen nyilatkozatra fakadt: »Aminõ Visegrád, olyan csak a paradicsom lehet.«

Visegrádon tartották királyaink, ami a legféltettebb javuk volt: a koronát és a kényes rabjaikat. Ide tette fogságba I. Lajos a Nápolyi hercegeket, Mátyás király pedig a Podjebrád cseh király fiát és Vitéz János esztergomi érseket.

Sõt úgy is esett, hogy ahol a korona volt elcsukva lakattal, oda került maga a koronás fõ is, lakat alá.

1401-ben, ápril 28-án, Budán a rendek Zsigmond király elé járultak, szemére hányván törvénytelenségeit.

- Hát mit akartok velem tenni? - vágott közbe türelmetlenül Zsigmond, elunván a hosszadalmas panaszkitöréseket.