A jó isten tudja,
hogy mire van nekem tehetségem. Annyi bizonyos, hogy ez a cím furcsának látszik
az olvasó előtt: »Kis híja, hogy kritikus nem lettem.« Mintha a zerge
mondaná magáról: »Majdnem jáger lett belőlem.«
De olyan az élet,
ezer furcsaság szövi át. S kivált az újságíró, mint háborús időben a
katona, egy egész évre való élményen esik keresztül mindennap.
Vagy kilenc
éve lehet, hogy a »Pesti Hirlap«-ban dolgozom. Ah, hogy tovaröppent az a nap,
mikor elõször ültem a mostani asztalomhoz, s a szerkesztõ rám nézett hidegen,
közömbösen: »Hát önre mit bízzak? Próbálkozzék meg a hírrovattal!« Nem volt
bennem valami nagy bizalma. Akkor még fiatalok voltunk én is, a lap is. Pláne a
lap, egészen a gyermekéveit élte, éppen akkor ment át a fogzáson, a csikófogai elhulltak s újak nõttek helyette.
Kilenc év
sok idõ egy ember életében, de hát még egy lapéban! Több mint száz kötet
barnállik a polcokon, amiket mind mi írtunk össze! Istenem, mennyi tenger betû! S e tengerben mennyi
esemény eltemetve…
Ha úgy
délutánonként néha unalomból lapozgatok bennök, hogy elétárul a múlt, aranyos
porral behintve. Csak kilenc esztendõrõl van szó, s mégis mintha már a múlt
század elavult pergamentjei között turkálnék. Minden lapról emlékezetembe
villan valami - apró diadalok, apró örömök, apró keserûségek. Aprók, de igaziak.
Most bent ülök a
parlamentben (mert az ócska nagy íróasztal, amely mellé kilenc év elõtt
telepedtem, oda is elvitt engem), de az országot rázkódtató politikai viharokra
vissza nem tudok gondolni oly borzongva, mint a mi bárányfelhõinkre.
Ah, milyen
rettenetes nap volt az, mikor a Ghyczy Kálmán halálát hoztuk szép kövér
betûkkel, meleg hangú nekrológgal. Kitett magáért a reporter, kivált stiláris
szempontból; az egész közleménynek csak az az egy baja volt, hogy az öreg
Ghyczy maga is elolvasta jó egészségben. Leverten, szemlesütve jártunk az
utcákon. Maga a »gyilkos« reporter hetekig nem mert mutatkozni.
De bezzeg
megdobban a szívem a kevélységtõl, ha egy-egy olyan közleményre fordítok, ahol
»mi« hoztuk az elsõ értesítést. Sok van olyan. Tarkán mosolyog le az elsárgult
papírról… Ni, ni, ez meg itt egy cikk még a szegény Kakujay Gyula tollából.
Õ vezette a közgazdasági rovatot. Jószívû, becsületes fiú
volt, de én mindig azzal bosszantottam, hogy rossz nemzetgazda. Errõl folyt az
örökös disputa.
Gyenge testalkatába belekötött valami nyavalya és elvitte.
Derék jó öregünk (mert »jó öreg«-nek híttuk) szépen elaludott örökre, egy
tavaszi hónapnak éppen az utolsó napján.
Persze hogy
én ezt is felhasználtam argumentumnak:
- Hát nem mondtam
mindég, hogy nem spekulatív szellem. Ha még huszonnégy óráig húzza a
betegségét, fölvehette volna a jövõ havi fizetését is.
Víg
atmoszféra van a redakcióban. Ott még a halált is kifigurázzák. Nem is jár az
oda gyakorta. Hogy a lánglelkû költõért: Reviczky Gyuláért mégis bekopogtatott
az idén, talán az az oka, mert õ maga váltig hívogatta a verseiben. Nem jó a
halálnak udvarolni.
Az õskorban
t. i. a legrégibb évfolyamokban furcsa dolgokat látna a mai olvasó. Képeket.
Képeket a
hatalmas lapban, mely ma az egész országot elözönli s a legkiválóbb
intelligencia szükségleteit elégíti ki. Hja, fiatal korában Deák Ferenc is
verebeket fogdosott…
Úgy van,
képekkel jelentünk meg, minden héten kettõ jött s ezeknek az én barátom,
Pulszky Károly volt a mesterük. Õ válogatta ki s írta hozzájuk a szöveget.
Egyszer a
Hogarth választási képei jelentek meg. Egy egész ciklus; eleven mozgalmas,
csoportok, tömérdek alakkal. Pulszky Károlynak egy délután el kellett sürgõsen
mennie a redakcióból, rám bízta a Hogarth-képet.
- Írd meg,
kérlek, helyettem.
- Nem értek
én, fiam, a képekhez, amikben te olyan nagy szakértõ vagy.
- Ej, írj,
amit akarsz. Néhány sort. Valami se hideget, se meleget. A szövegnek meg
kell lennie.
Szétcsaptam a begömbölyített kartont a fél kezemmel s amit
laikus szemekkel egy pillanatra láthattam a képen, leírtam ilyenformán:
„Választók jönnek a falvakból, akiket az úton elfognak a kortesek s viszik a
kocsmákba, ahol különbözõ pártok tanyái vannak. Az »Oroszlány« kocsma kapujánál
a szobaleány áll s olvassa a napi vagy talán inkább az éjjeli bevételeit. A
háttérben az elmaradhatatlan katonaudvarló kacsingat rá s nyújtja feléje a
kezét stb.”
Reggelre így jelent meg a képszöveg. Bezzeg nagy haraggal
csörtetett fel Pulszky Károly.
- Hol jártál iskolába? - kérdé zordonan, szemrehányón.
- Rimaszombatban, Selmecbányán. De mért kérdezed?
- Nem a Brockhaus
Lexikon számára, ne félj. Csak azt akartam megtudni, hogy hol nevelik olyan
rosszul a fiatalságot.
- Mi bajod? Nem
értelek.
-
Kompromittáltál, szerencsétlen! Bolondokat írtál a képrõl.
- Hiszen mondtam,
kérlek, hogy nem értek hozzá.
- De ki hitte
volna a tudáshiány ilyen rettenetes mértékét! Botrány! A közönség nekem fogja
tulajdonítani az egész sületlenséget, mert névtelenül jelent meg s a többieket
én írtam.
- Bele nem halsz
te abba!
Mind nagyobb-nagyobb
dühbe jött az én tisztelt barátom, csapkodott a kéziratokkal és hadonászott a
kezeivel.
- Nem szobalány
az, te balek, hanem Anglia alakja, ki a pénzt olvassa, amibe a választások
kerülnek. De neked persze fogalmad sincs az allegóriákról. Nem baka az (Oh,
mindjárt megpukkadok mérgemben), nem katona az, hanem a római pápa a tiarával
fején, aki Anglia felé nyújtja kezét.
Nemsokára feljött
az öreg Pulszky Ferenc is, akinek elpanaszolták a nagy lapszust. Az öregúr
közömbösen mondá:
- Tanulatlan mester
kész hóhér. Minek bíztátok rá a dolgot, úgy kell nektek.
Ezalatt
apródonként az én vérem is felforrt, s inkább kötekedési szándékból
odakiáltottam:
- De hátha úgy
van a dolog, ahogy én leírtam.
Gúnyos nevetés
támadt erre, Károly azonban még mérgesebb lett s nyomban szalasztá a szolgát a
múzeumba angol és német Hogarth-magyarázatokért.
Egy óra múlva
jött meg Samu egy nagy nyaláb könyvvel.
- Hollá! Ide
velök, ide velök!
Felütik az
egyiket, mely még Hogarth életében jelent meg, elkezdik olvasni hangosan. Hát
egyszer csak elfúl a Károly hangja. Mi ez itt? Meg van ez bolondulva?
Hát bizony az
egykorú magyarázó is szobalánynak látta Anglia alakját és angol gránátosnak a
római pápa õszentségét.
Nosza, hol
a másik könyv? De a másik, harmadik és mindenik szakmunka csak azt erõsítette
meg, amit én leírtam.
Hallgatagon
néztek egymásra a Pulszkyak.
Arcomat
elöntötte a »diadal« derûje s kevélyen lépkedtem a Pulszkyak felé, gonosz
malíciával érintve Károly vállát és dölyfös önérzettel vetve oda:
- Okos
familia vagytok ti, Karcsikám, - de a képekhez csak én értek.
Károlyban
volt annyi szellem és taktika, hogy õ is elnevette magát és sohasem haragudott
többé e »felülkerekedésért«, amely végre is nem erõsít meg egyebet, mint azt,
hogy a vak tyúk is talál néha búzaszemet. Sõt egypárszor azóta megtette velem
azt a tréfát, hogy mint képtárigazgató tanácsot kért tõlem képek dolgában.
Kedves,
bohókás idõk voltak ezek. A redakció a gyõztes részére állt s erõnek erejével
engem akartak küldözni a képtárlatokra mûkritikusnak.
A szerkesztõ
így szólott jóakaratú hangon:
- Végre
megtaláltuk benne, hogy mire van talentuma. Az igaz, hogy sokáig kerestük.
Végre már
magam is bele kezdtem nyugodni, hogy mint »piktor-ölõ« futom meg újságírói
pályámat, midõn megbetegedett az én tisztelt barátom, Törs Kálmán, aki kedves,
élénk, leírásokat hozott naponkint az »Országházból«. Ez volt lapunkban a
sáfrány.
Egy napon
csak nekem esik Légrády Károly.
- Tudod,
mit gondoltam? Bemehetnél ma a Házba s megírnád Törs helyett a karcolatot.
- Furcsa
ötleteid vannak. Értek is én ahhoz!
- Próbáld
meg!
Addig
nógatott, ösztökélt, hogy megtettem az õ kedveért, mígnem aztán apródonkint ott
rekedtem, hozzászoktam a karzathoz, hová most a földszintrõl is szeretettel
nézek fel mindennap. Mert hiába, aki egyszer megkóstolta az újságírói kenyeret,
édes az annak örökké.
Ami a
huszárnak a szeretõje, lova és mundérja együttvéve, az nekünk a lap. A fészek,
hol csipogni kezdtünk, ahol a szárnyunk megnõtt. Meleg az és puha is, bár
kietlennek gondolná a közömbös szemlélõ. Ma sem érzem én magam otthon sehol a
világon, csak ennél a füstös, ócska asztalnál, a Pesti Hirlapnál. Áldja meg az
Isten ezt az öreg asztalt!
Íme, ez
annak hû históriája, hogy mûkritikák helyett a karcolatírásba bonyolódtam.
Pedig egy hajszál híja volt már, hogy nem lettem tudóssá a Hogarth-képek révén.
No, de nem
panaszkodom; így is elég jól ütött ki. A t. Házról írt tudósítások gyorsan
tették ismertté a nevemet.
Ha ugyan
azok tették; mert furcsa a közönség. Engedjék meg, hogy elpanaszoljam…
Nemrég
vidéken bemutatnak egy tanárnak.
- Igen,
igen - mondja tûnõdve -, emlékszem, olvastam már a nevét… olvastam, igen, igen…
Hol is csak? Hol is csak?…
Türelmetlenül
mohón keresgélt emlékei közt, egypárszor megütögetve tenyerével a homlokát,
mintha mondaná: »Édes eszem, ne kötekedj.«
Végre
vidáman kurjantott.
- Aha,
emlékszem már, hol olvastam a nevét.
- Ugyan
hol?
- A
»Függetlenség«-ben volt, hogy egy forintot tetszett adni a Göczl kardjára.
Én bizony
nem emlékszem már rá. De az sohase megy ki többé az eszembõl, hogy voltaképpen
mennyit ér nekünk az a titulus: »ismert
nevû írónk«.
Mindig
irigyeltem azokat a világfiakat, akik a szerelmi kalandjaikat mesélik. Kedves
csemege a teához, hallgatni is mulatság, de elbeszélni élvezet. Átélik még
egyszer.
Hanem
iszen, ha dicsekedni akarnék… én se voltam jobb bordában szõve a többinél.
Nekem is van ám eltitkolni valóm a feleségem elõtt, abból az idõbõl, mikor még
a »Zuglóban« laktam fiatalkoromban, egypár esztendõ elõtt.
Nyári
lakást béreltem volt ki a Zuglóban egy földszintes csinos villában, melynek
ablaka a búzaföldekre nyílt, ami fõvárosi embernek nagy gyönyörûség;
véges-végig a nyitott határ, ameddig a szem ér, s ha hûs szellõ lebben, látni a
búzát, ahogy az a kalászát dajkálja… Mintha millió pesztonka állna, hajladozna
ott sûrû sorban. Hátulról a kerti fák lombjai zúgnak s a házfedélre felkúszott
rózsák körül ezer meg ezer méh zümmög a kalászoknak altató dalt.
A »Zugló«
(hogy ne törje fejét rajta a geográfiában járatlan olvasó) a városerdõ
elhagyottabb része, túl a »Fuit« sírkövön és a Hermina-kápolnán. Jóval olcsóbb
és kellemesebb hely a Hermina-úti villasornál, hol reggeltõl estig szól a
körhinták kintornája, bomlik a komédiásbódék dobja, cintányérja, s ideget öl a
»Vitéz László« rikácsolása. E pokoli zsinat kiegészítõ alkatrészei a cirkuszok,
Paprika Jánosok és a lövöldék, melyeknek figurái rémítõ zajjal csörömpölnek, ha
eltalálja õket a céllövés. Közbe Afrika erdeinek unatkozó exkirálya is bõdül
néha az állatkertbõl.
A néphumor
a »siketek villái« nevet adta az ideépült nyári kastélyoknak, föltételezve,
hogy csak siket ember meríthet magának bátorságot itt keresni nyári pihenést.
Olcsóbbaknak mondtam a zuglói villákat, de voltaképpen csak a nyárspolgároknak
olcsóbbak, akik dolgaikat elvégezve, napszálltakor hazaballagnak a városból s
otthon családjaikkal töltik az estét, tele tüdõvel szíva a zöldbeli levegõt,
melyet ez urak még akkor is élvezni tudnak, ha már egyszer megfizették, midõn
Kõbánya felõl fúj a szél.
De a
magamszõrû embernek, aki nappal és este ott él, ott mozog két puskalövésnyire a
Redoute körül, aki éjfél után gondol a hazamenetelre, a Zugló villái drágábbak
az ostendei nyaralásnál is. Gyalog ilyenkor nem lehet hazamenni, nem is
bátorságos az erdõn keresztül, még a bérkocsisok is ugyancsak kéretik magukat
(a borsos fizetésen felül), míg nekiindulnak az éji útnak.
Általában
sohase nyaralnék többé életemben a Zuglóban. Persze, önök ebben nem hisznek. Mert a nyaralás az
elégedetlenség költészete.
A nyaralók váltig
morognak-zúgnak. Ha olyan helyre jutnak, ahol hûvös van, elnevezik az
állapotokat »pénzen vett tél«-nek, ha meleg van, az akkor »eben guba«.
Itthon
közönségesen Árpádot szidják:
- Rossz helyen
tett le bennünket. Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van. A tél nyolc
hónapig tart. Tavasz nincs. A nyár kiállhatatlan, tele van zivatarokkal… Nem
tudtak volna az eleink egy kicsit odább menni!… (De persze türelmetlenek voltak
már, hogy az áldomást megihassák.)
Egy bizonyos, hogy a mennyei hatalmak
arzenálisa itt felettünk van valahol; az égi háborúhoz szükséges szerek, a
dörgésre való pléhek- és villámokkal felszerelve, mert itt néha nyáron négyszer
is kitör naponkint a vihar, zeng az ég, kavarog a felhõ s hasadoznak ki a
mennyboltból az izzó vörös pántlikák…
Ilyenkor van
aztán messze a Zugló.
Azon a bizonyos
éjszakán is (amelyrõl szó lesz), cudar fergeteg támadt éjfélkor. Megnyíltak az
ég csatornái s a szél üvöltve nyargalt végig az utcákon, rázta a cégtáblákat,
csapdosta a nyitva felejtett ablakokat, néha ideghasító csattanás jelezte, hogy
az égiek egy-egy követ hajítottak el.
- Hé kocsis,
mennyiért visz ki a Zuglóba?
- Istenkísértés
lenne, uram. Nem vállalkozom rá.
Sorba jártam a
bérkocsisokat, kik a Redoute kapujába húzódtak nagy csuklyás köpönyegeikben.
Csak nagynehezen szánta rá magát az egyik.
- Isten neki!
Tessék felülni!
- Mit kíván
odáig?
- Maga az úr
fogja meglátni, mennyit érdemlek - dörmögte az ázott köpönyeg.
Beültem, a bárka
megindult ugyan, de a két gebe minduntalan megbicsaklott, kivált, mert
csillámló jégdarabkák kezdtek cupogni.
- Jól megoldták
ott fent a mogyorós tarisznyát - vélte a kocsis kedvetlenül.
A két ló
meghorkant az Andrássy út elején, sehogy sem akartak indítani.
- Talán mégse
menjünk ki, uram.
- No, az volna
szép. Mindenáron haza kell mennem. Hajtson!
A kocsis jó ember
volt, engedett. A lovak, valószínû, rossz embernek deklarálták maguk közt,
éppen amiatt, hogy engedett és õket is rábeszélte ostorával.
Csak lassan
lépést haladtunk; bosszúsan vettem észre, hogy nincs szivarom, pedig a
csintalan út unalmát jó volna agyonfüstölni. Ej, no, hol lehetne most szivart
kapni! Egy országot egy szivarért! Az Andrássy út azonban ki volt halva. Sehol
egy nyitott kávéház, sehol egy járókelõ lélek. A víz patakként zuhogott a sima
faburkolaton. Szuroksötétség honolt. A lámpákat, melyek körül még tegnap
éjfélkor pajkos muslincák adtak bált táncoló rajokban, összetörte a jég s
kioltogatta a szél. Az üzleteket is nyilván az üvegesek iránti ellenszenvbõl
csukták be oly hamar.
Hop, hó! Ahol ni,
egy kivilágított dohánylevél!
- Kocsis, hajtson
jobbra a nyitva levõ trafik elé, az Erzsébet körúton.
A bolt, melybe
beléptem, csak félig dohánytõzs, a másik részében likõröket, sonkát, szalámit
is tartanak. Csinos, barna nõcske ült bent egyedül, mélyen elmerülve valami
olvasmányba. Szép pisze orra volt s eleven bogárszemei, melyeket szinte
bosszankodva emelt fel rám, hogy megzavartam.
- Mi tetszik?
- Regalitászt
kérek.
- Barnát vagy
világosat?
- Maradjunk a
barnánál.
Míg a
szivardobozért felnyúlt a felsõ polcra, észrevettem, hogy szép nyúlánk termete
van s hogy a könyvecske, amit olvas: a »Frivol akta«. Bocsánatot kérek t.
írótársaimtól, hogy már a beszély-alakjaimmal is a saját könyveimet olvastatom.
(De hadd legyen egy kis öröme kiadómnak.)
Frivol akta, hm…
Érdekes leány, hm… (Persze, az írónak mindjárt érdekes.) Ezzel most
beszélgetést kellene kezdeni, hm…
- Cudar idõnk
van, kisasszony.
- Hány darab?
- Öt. Ilyen idõre
rég nem emlékszem.
- Az ám! - szólt
vontatottan. - Esik még?
- De még hogy!…
Persze, maga észre se veszi a nagy olvasásban? Mit olvas?
- A Frivol aktát.
- Jó?
- Nagy imposztor
lehet, aki írta.
- Szereti a
regényeket?
- Nagyon.
- Hát akkor tegye
be a könyvet és csináljunk ketten egyet. Két személy éppen elég hozzá.
Szép fehér
fogsora megvillant a bíbor közt, nevetésre szétnyílt szájában; kövér kis
kezeivel afféle pajkos mozdulatot tett, mely beillett fenyegetésnek.
Mindez felette
biztatónak látszott. Az ördögbe is, ebbõl csakugyan nõhetne valami kaland. A
csiklandozó legendáknak egész raja van az írói világban, hogy a toll
imitt-amott mézes nyíllá vált a kollégák kezében, szíveket megsebzett. Bizony,
egy kis efféle szerencse rám férne. Ki tudja, hátha éppen elõtte állok… Csak az
az átkozott drága kocsi ne várna rám ott künn a fergetegben.
Ni, itt is jön
már értem a türelmetlen kocsis.
Benyitott s
megrázta köpönyegét, egész pocsolya támadt alatta.
- Adj’ isten jó
reggelt!
- Mit? Már
reggelt mond?
- Az idõ nem ül
veszteg, ténsuram.
- No, no, megyek
már, de mit is akartam mondani… Nem iszik egy kis pálinkát?
- Mért ne innám?
- szólt nyájasan.
A bolt tündére
felugrott, töltött neki egy kupicával, mialatt idõt nyertem vele fecsegni.
- Mindig ilyen
sokáig van nyitva a trafik?
- Néha tovább is.
- Persze, sok az
éji vevõ.
- Az Andrássy
úton nagy a forgalom éjjel is, s a kivilágított dohánylevél egész reggelig hoz
vevõket.
- A dohánylevél
és a rózsa a dohánylevelek közt.
- A rózsa nem eladó. A rózsa nem hisz a férfiakban.
- Nem hisz a
férfihûségben? Lehetetlen!
- Ön talán
hisz?
- Hogyne!
Be is bizonyítom. De igyék még, öreg, egy kupicával. Iszik még?
- Kétszer
kaszálják a rétet - szólt mosolyogva a kérdett, ami azt jelentette, hogy iszik
még.
- Hogy
hívják?
- Veréb
Pálnak.
Levette
gyûrött kalapját s ráncos, rézvörös homlokáról hátrasimította õszbevegyülõ
üstökét. »Az vagyok én, Veréb Pál« - ismétlé nagy alázatosan.
- Nem tesz
az semmit. Gyújtson rá. Vegyen ki a skatulyából szivart. Úgy ni! Aztán, hátha
még elférne egy kupicával.
- Háromszor
iszik a magyar! - felelte Veréb és felhajtott még egy pohárnyit a szeszbõl.
- Hát igen…
Hol is hagytuk el? Én hiszek az örök hûségben, kisasszony, hiszek az örök
szerelemben. Magam is élõ példája vagyok.
- Ne
mondja!
- Hallgassa
meg elõbb az esetemet… de üljön, kérem, közelebb. Hol volt, hol nem volt,
Eperjesen volt, diákkoromban, hogy beleszerettem valami Izsépy Eszterkébe, nagy
kék szeme volt, afféle nedvben úszó szem. Arca, ha nevetett, meghorpadozott
igézõn. Nem volt azon más hiba, csak hogy az orra egy kicsit meg volt görbülve
fölfelé, úgyhogy ilyen idõben, mint a mostani, becsurgott volna rajta az esõ…
Veréb, ha éhes kend, lásson hozzá a harapnivalókhoz, és tán iszik még egy
gyûszûvel.
- Négy
fertályt szokott az óra ütni - szólt kenetteljesen az öreg, kibõl, úgy látszik,
minden numerus kipécézett egy jeles mondást.
Mennyei
megelégedéssel fogott a falatozáshoz. Emiatt ugyan maradhatok még. Veréb már az
ördögé, csak ez a kis ördög lenne már az enyém.
A bolt
hátterében két leeresztett almazöld függöny jelezte, hogy ott egy fülke van.
Kedves kis fészek lehet. Bizonyosan ott áll a hófehér ágyacska, duzzadó puha
vánkosok… hanyagul rájuk dobva a csipkés hálórékli.
- I. E. Ezt
a két betût faragtam az iskolapadokba, az élõfákba az erdõben. Izsépy Eszter
volt elsõ szerelmem, s mikor aztán Selmecre mentem, nagyon el voltam keseredve,
azt hittem, a szívem hasad meg az én Eszterkém után (aki errõl persze semmit
sem tudott). Hetekig, hónapokig rá sem néztem nõi lényre, kivévén a
háziasszonyomat, Katkai Pálnét; sovány, mélyen üregeikben ülõ szemû asszony
volt, roppant elõre álló állcsonttal; váltig csodálkoztam a kosztos gazdámon:
hogy volt lelke elvenni ezt a rút jószágot… De hát jöjjön még közelebb!
- Csak nem
ülhetek az ölébe. Innen is
meghallom, mi történt azután?
- Az történt,
hogy egyszer csinos fiatal leányt pillantok meg a templomban, kinek nem volt
sem piros kerek arca, mint Eszterkének, sem gödröcskéje, hanem éppen úgy
kunkorodott az orra, mint azé, fölfelé. Annyi, mint a fodorminta, beleszerettem
az orra miatt.
- Csapodár! És
még maga mer beszélni?
- Majd a végén
ítéljen, menjünk tovább. Ráérünk. Azaz, hogy… tyûh, három óra! Mindjárt virrad.
No, mindegy, igyék még, Veréb bácsi! Öntsön magának, amennyit akar!
- Olvasatlanok a
csillagok! - jegyzé meg az öreg, a kezeit vígan dörzsölve.
- Margitnak
hítták az új ideált. Hosszúkás, halovány arcú leány egy lencsével a balszeme alatt,
ami sokat levont.
- Ugyan! Hisz a
lencse még szépít.
- Hagyja el,
fõzeléknek sem szeretem.
- Hja, persze
magának az kellett volna, hogy lencse helyett legalábbis valami szamóca legyen
a balszeme alatt.
- Sok verset
írtam akkoriban Margithoz, megénekeltem haját, fülét, az orrát pláne
hexameterben is, de a lencsérõl egy betût se szóltam, s mégis mikor aztán ott
kellett hagynom Selmeccel együtt Margitot is, Pesten jogász koromban, az elsõ
lencse, melyet asszonyarcon láttam, rögtön rabbá tett… Maga gúnyosan mosolyog.
Pedig lássa, ez voltaképpen még mindig Izsépy Eszter.
- No persze,
persze…
- De ebben az
alakjában már Szabó Katicának nevezik. Kedves kis zsuzsu. Fürge, élénk, merész
tekintetû, finoman erezett homlokkal, kurta, szöszke kosztros hajjal, olyan szúróssal,
mint a kalász toklásza.
-
Természetesen ennek is volt valami hibája.
-
Eltalálta. Volt egy szépségbaja neki is, az, hogy nagyon elõre állt az
állcsontja, de mindegy, beleszerettem en bloc, úgy amint volt.
- Vártam
már ezt a meglepõ fordulatot.
- Az most
jön. Egypár év múlva ismét visszaszármaztam selmeci lakosnak, s képzelje csak,
kiért rajongtam ott most?
-
Margitért.
- Oh,
dehogy! Margit már közömbös volt rám nézve. A rút Katkai Pálné gyújtotta meg
szívemet, mert neki is olyan kiszögellõ állacskája volt, mint Katicának. Õ
emlékeztetett reá a legjobban. A logikai sorrend megvan az örök szerelemben.
- Gyönyörû
egy logika!
- Lássa, ez
az átszármazási teória, melyet én
fedeztem fel.
- A
csélcsapok számára.
- Amelynek
segítségével örökké hû maradhat az ember. Igaz, vagy nem?
- Nagy
habókosság!
- Meglehet,
de én hiszek benne, érzem, hogy amint kegyedet nézem most elragadtatva, még
mindég elsõ kedvencemnek, Izsépy Eszternek hódolok, mert hiszen a szép
Katkainénak éppen ilyen pisze orra, éppen ilyen darázsdereka volt, mint a
magáé.
S ezzel
vakmerõen átfogtam a vállainál, hogy magamhoz szorítsam.
- No, mi
az? - szisszent fel haragosan s kitépvén magát a kezembõl, berohant a fülkébe.
Utána
szaladtam, feldöntve széket és edényeket az útban.
- Vissza! -
kiáltá ingerülten, kipirulva. - Vissza, csúf ember! - S becsapta az ajtót orrom
elõtt. (Nem is vettem volt elõbb észre, hogy elcsukható ajtó vezet a fülkébe.)
Kõvé
meredve álltam meg, tehetetlenül, röstelkedve, míg az öreg Veréb egykedvûen
szörpölgetett, dúskált.
- Csinos
fehérnép - motyogta. - Becses kis kutya. Vállas, gömbölyû, nem afféle
szattyán-portéka. Hiszen majd kijön az.
Magam is
reméltem. Mert nem is olyan nagyon szigorúan hangzott az a »csúf ember« szó. A
szerelmesek szótárában az édes szavak közé van bejegyezve. Az ember nem
tudhatja róla, hogy mit akar. Olyan nagyon bolond két szó az.
Nosza,
rimánkodásra fogtam az ajtónál, gyöngéden kopogtatva.
-
Megharagudott? Jöjjön ki, béküljünk ki. Egy ujjal se nyúlok magához többé.
Szánom-bánom a vakmerõségemet. Csak egy percre lássam még szép arcát. No,
jöjjön ki, kérem!
Semmi
felelet. Némi elfojtott nesz hallatszék belülrõl, mintha susogna, mintha
magában beszélgetne. Vagy az is lehetséges, zokog odabent. Meg van sértve
szegényke!
Még
lágyabb, hízelgõbb szavakat kerestem össze, de arra se felelt. Most már
elvesztettem türelmemet, nagyot ütve öklömmel az ajtóra.
- Fizetek!
Az öreg
Veréb a fejét csóválta a fordulatnak.
- Még esik
ám odakint, téns uram.
E
föllépésre kis vártatva csakugyan megzörrent bent gyengén a kilincs, s megnyílt
az ajtó. Szívem megdobbant. Üde fuvallatot éreztem besurranni a belépõvel.
Ah, a kis
madárka hát mégis kijött a kalitkából!
De egy
tekintet rá - s ijedten tántorodtam hátra. A kis madárkának bozontos szakálla
volt, hosszú bibircsókos orra s a meztelen lábain két gyékény-papucs.
- Hát mi
volt? - kérdé durva, álmos hangon. - Szép, hogy az embert nem hagyják aludni.
- Az ördög
költötte fel - vágtam közbe ingerülten. - Annak van magára szüksége.
Ásított
egyet elõbb, csak azután felelte:
- Persze, a
feleségem körül mulatságosabb legyeskedni.
Nagy
bütykös ujját betette egyik felsõ foga alá s gúnyolódva reszelgette meg vele,
ami népies nyelven azt jelenti: »Hiába koptatod a csizmádat!«
Felszámítottuk
az elfogyasztott holmit, s kisült, hogy Veréb uram nagyon egészséges gyomrú
ember, hála istennek. Hatalmasan dúlt és pusztított. De már mindegy. Ami
történt, történt. Kár nemcsak pénzben, de idõben is. Hiszen már reggel van. A
tejesszekerek végigrobognak az utcán, itt-ott hallik a boltok leereszkedõ vasfüggönyeinek
zörgése. Csak a vihar és esõ nem állt még el. A kudarc feszegette idegeimet,
talpam alatt égett a föld.
- Menjünk,
Veréb, menjünk!
- Hová? -
kérdé az öreg csodálkozva.
- Hát a Zuglóba.
- A Zuglóba? Minek?
- Meg van maga bolondulva?
- Én? Miért?
- Hát nem fogadtam én meg?
- Engem? Nem
tudok róla semmit. Itt a boltban láttam a tisztes úri személyét elõször.
- No, ez szép
história. Hát nem maga az én kocsisom, aki idáig hozott a Redoute-tól?
- Én ugyan nem,
de a szegény megboldogult édesapám, isten nyugosztalja, az volt valamikor
kocsis is Nagyváradon.
- És ki maga
voltaképpen?
- Mondtam már,
hogy Veréb Pál… a bolti õr itt a környékrõl.
Ez az egyetlen
komolyabb kaland, mely egyhangú életembõl kitarkállik. S errõl az egy
kalandomról is elmondhatom, hogy sem általánosságban, sem részleteiben nem
sikerült.
|