|
I. Bevezetés
Jó szívvel
ajánlhatnám e kis históriát Flammarion Kamillnak, az Urania szerzőjének
is, ha egészen a magamé lenne, de hát ez különös bolond dolog.
Sokféle
elbeszélést olvashattak már. Olyat, amelynek két vége van, olyat is, amelynek
egy vége sincs.
Megesett már az
is, hogy két elbeszélésből írt meg valaki egyet, de hogy egy elbeszélést
csak ketten írhassanak meg, az eddig elő nem fordult.
Erckmann és
Chatrian együtt dolgoznak, az igaz, egyik talán a mesét gondolja ki, a másik az
előadás művészetével járul hozzá, de a mi elbeszélésünk utalva van
arra, hogy ketten mondják el; ahhoz egy író nem elég, még ha Shakespeare volna
sem.
Én tehát
mindenekelőtt két írót kerestem ez elbeszéléshez. Lészen pedig az egyik
Bocsoki József uram, pomázi illetőségű zsellérember; a másik író
pedig, szorultságból, hadd legyek én.
II. Bocsoki József előadása
Még azt mondja a
főtisztelendő úr, hogy nincsenek kísértetek! Hát mi lett volna akkor
a Milutin Jócó esete, aki látta éjfélkor megnyílni a, sírokat, amint azokból
nagy fehér kutyák keltek ki, éktelen csaholással csörtetve a falu felé? Az se
közönséges dolog, mikor a Hupiné asszonyom utolsó óráján csak elkezdett ott
fent a padláson eszeveszetten táncolni a hamus hordó kalamajkát, s amint a
pitvarban valának beteglátogató népek, egyszer csak közéjök csapódék, borzalmas
zörejjel, egy óriási rög… gurult, gurult a földön, semmire mállva a fal mentében,
mintha pusztán álomlátás lenne… De hatan vagy heten látták, hallották és Hupiné
asszonyom e percben adta ki lelkét az Úrnak.
Hát arról vajon
tud-e a tisztelendő úr, hogy tavaly éppen a pünkösdi szentbeszéde alatt
lövést hallott a siket Mihók Bence s ijedten szaladt ki a templomból: »Hol
lőttek?« Sehol. Ki hallotta? Senki. Kinevették. S íme, harmadnapra megjött
a bús hír Olmütz városából, hogy a Matyi fia agyonlőtte magát
tegnapelőtt déltájban.
De itt vagyok
élő példának én magam… Érdemes, hogy meghallgassák kigyelmetek, mert ahány
kukoricaszem ezen a csöven, annyiszor teszem le a hitet, hogy szó szerint igaz,
amit mondok.
Az egész falu
tudja, miből pénzeltem, éldegéltem azelőtt. Egy kis
szűzdohánykával jártam-keltem erre-arra… Ahol egy ezüstkupakos tajtékpipa
megakadt a környéken, az mind az én szántóföldem volt. De most már abba kellett
hagynom…
Egy hang
(közbeszól): Meghiszem kendnek, mert szigorúbb ám most a törvény, Jóska bácsi.
Törvény ide,
törvény oda, fiam!… A törvény olyan, mint a papiros-sárkány, akinek a madzagját
a nagy urak fogják, ott csapkod, kóvályog papírszárnyaival a levegőben, de
miatta a szegény apró madarak is bízvást röpködhetnek, ha nem félénkek, - vagy
fölötte, vagy alatta.
Nem a törvény, de
a magasabb hatalmak végett hagytam én abba végképp a dohánycsempészetet.
Aminthogy éppen azt beszélem most kigyelmeteknek.
Néha egész Budáig
elvetődtem. Biztos vevőim voltak ott a hivatalnok urak közt.
Egyszer is Buda
felé megyek, mendegélek a fehérvári úton, vagy tíz font dohánnyal a hónom
alatt.
Verőfényes
nyári nap volt. A budai házfedelek arany színben úszva csillogtak, nevettek,
mikor beértem. A természetben fenséges nyugalom volt, valami félelmetes
álomszerű csönd. Éppen egy kis kert mellett vitt el az utam. A fák levelei
mozdulatlanul fityegtek a gallyakon, mintha nem is igazi fák volnának, hanem
csak festve. A kertet egy patak szeli körösztül… Úgy terpeszkedik el a fák
között, mint egy óriási giliszta. Talán az is volt, csak én néztem pataknak,
káprázó szemmel.
Egy nagy fekete
kecske-bak állt a kerítés mögött s rám nézett mereven, kísértetiesen. Mekegett
is valamit, utólagosan úgy rémlik, mintha ezt lehetett volna kiérteni: Ki, ki,
ki! Bocsoki!
Mert beléptem a
kertbe, minthogy egy pajta volt a kert innenső szélén, s a pajta
előtt egy papképű úr fel s alá járkált, valami igéket mormogva egy
könyvből; észrevett messziről s emberi hangon szólított meg:
- Mit árul,
bácsi?
- Izét - feleltem
tartózkodva - egy kis izét. - A szokott titokteljes kacsintással magyaráztam
meg bővebben.
- Ha jó az izé,
veszek. Jöjjön kend!
Mondom, a
kertbe léptem. Egy kis szélfuvallat rázta meg e percben a gallyakat fázékonyan.
Összeborzadtam, mintha elkárhozott lelkek bús sóhaja suhogna a fák és füvek
között. Hiszen legalább ne felejtettem volna keresztet vetni magamra. De édes
istenem, ki gondolt volna olyasmire, fényes nappal.
A pajta
gádorjában egy kandúr macska meresztette rám izzó, vörös szemeit. Huh, de
borzasztó volt! Még most is remeg minden porcikám, ha rá gondolok.
De akkor észre se
vettem. A borotvált képû úr sürgetve tuszkolt elõre:
- Erre, erre,
utánam, ott bent nézzük meg a portékát.
Megkerültük az
épületet, hátulról mentünk be a pajtába, melynek arról az oldalról nem volt se
kapuja, se fala. Ugyan bolond kõmûves építhette.
- No, lássuk
most, bátyókám, azt a plántát!
Gyanakodva
vonogattam a vállamat, mivel még két másik úr is ott settenkedett.
- Menjetek a
pokolba! - szólt az én vevõm, s a két úr rögtön eltûnt valami furcsa kerítések mögött.
Most aztán
kibontottam a dohánykát.
Tetszett
neki a színe. - Csak nem muskotály? - kérdé.
- De bizony
van közte az is.
Még egypár
kérdést tett: nem-e valami nagyon erõs? Hát csak nem üti a földhöz az embert.
Nem-e lesz nagyon nyirkos? Eszébe sincs a makrancosság, úgy ég az, mint a
parancsolat. Kifogásolta, hogy nagyon vastagok a csutkái. Nem tehetnek arról a
dohánylevelek, de meg ez a csutka omlós, mint a rakéta a pipában. Félek -
mondja -, hogy nagyon pattog. Pattog - mondom -, de nem lõ.
Így beszélgettünk
magunk közt, nyájasan. Egy kicsit drágállotta.
- Mennyit
akar venni?
- Csak
nehány csomót; a legjavát.
Kezébe
vette az egész nyalábot, hogy kiválassza.
Ekkor
(sohasem fogom elfelejteni, ami most történt) kénszag ütötte meg az orromat.
A
vörösszemû macska elõjött valahonnan és nagy robajjal felugrott egy asztalkára.
Hihihihi! mintha nevetne.
Úgy
tetszett, valami reccsen alul a lábainál.
Rémülve
láttam, hogy a föld mozdul egy helyen.
A vevõ
felkiáltott:
- Jaj, jaj,
én már megyek.
- Hova
megy, ténsuram? - hebegtem, de az utolsó szót már belém fojtotta a rémület,
mert a föld csakugyan megnyílt s egy szempillantás alatt (akár hiszik kendtek,
akár nem) elnyelte a vevõmet. Még láttam kezében a dohányt, amint a hóna alá
szorította, még láttam vállait, fejét, amint fogyott, ment, szállt alá a
poklokra…
Megdermedtem,
lábaim megrogytak, reszketve mormoltam a miatyánkot (jó szerencse, hogy eszembe
jutott e szörnyû percben), aztán mihelyt összeszedhettem magamat, futottam az
átkozott helyrõl, ahogy csak lehetett.
Künn vihar
rázta a fákat, forgószél hömpölygette a pelyheket és papírdarabokat, egy
denevér, kip-kop, az arcomba ütõdött (hess, pokol fajzatja!), a fekete
kecskebak gúnyosan mekegte: Ki, ki, ki! Bocsoki!
A templom
tornyában delet kongatott a harangozó. Remegve, roskadozva tántorogtam hazafelé
a fehérvári úton. A harang utánam zúgta:
Bim, bum!
Bim, bum! A te vevõd a sátán volt.
Az volt
(isten engem úgy segéljen), õ volt és máig is adósom még a tíz font árával.
III. Az én előadásom - és egyszersmind az
elbeszélés vége
Mindazon
kísérteties történetek között, melyeket életemben összeolvastam, hitelesen
vallom és bizonyítom, hogy a Bocsoki József uramé a legigazabb, mert az
tényeken alapszik.
Bocsoki uram
csakugyan dohányt vitt a hóna alatt Buda utcáin. Ment, mendegélt a fehérvári
úton, míg végre egy kerthez jutott (a Horváth-kerthez).
A kertben van a budai aréna. Az aréna elõtt egy kópé színész
magolta a szerepét.
Kieszelvén, hogy Jóska bácsi dohányt árul, becsalta a
színpadra, ahol is jelen volt még két gézengúz, akik felösmervén a szituációt,
a kellõ pillanatban elnyelették a süllyesztõn álló társukat az anyafölddel -
már persze a dohánykával együtt.
…Valami az, hogy milyen ravasz, pihent eszük van ezeknek az
imposztor komédiásoknak!
|