Amint nõ,
öregszik az ember, úgy idomulnak vágyai, ízlése, rokonszenve.
Kisgyerek-koromban a kocsisokat irigyeltem. Mikor ott láttam a Jancsit a bakon
a pattogó ostorral, megdobbant a szívem: »Oh, be jó volna kocsisnak lenni!«
Késõbb a
diák-években, emlékszem, mikor nagybátyámnál, aki szolgabíró volt, egy
tárgyalást hallgattam, amint bûnösöket vallatott, az öregúr ki akart küldeni:
- Eredj,
fiacskám! nézd meg odakünn a konyhában, sütik-e már a palacsintát?
- Engedj kérlek,
bácsi, bent maradni.
- Ahá! Tetszik a
mulatság ugye, lurkó? Nos, valld meg, mi szeretnél inkább lenni: szolgabíró-e
vagy hajdú?
- Legjobban
szeretnék zsivány lenni, hogy engem is vallatnának.
Néhány év múlva
már a királyságra támadt gusztusom, sok katonám lenne, arany trónuson ülnék, s
a professzorom térden állva magyarázná a sinust-cosinust.
Mire a bajuszom
serkedzett, a bálok elõtáncosi szerepére vásott a fogam. Ezek a csinos, karcsú
fiúk olyan átkozottul kapósak a szép kisasszonyok között. Milyen idõszak ez! Arany
kavicsból van a göröngye annak az útnak, mely a rozmaringos kis ablakhoz vezet.
De bizony ebben sem volt szerencsém.
Ráfanyalodtam
tehát az íróságra. Mert valami az! Olyan szép leányt írhatok magamnak, aminõhöz
kedvem van. Össze is írtam egy egész háremet; a papírmezõ szántása közben
találkoztam imitt-amott a dicsõséggel, de a boldogsággal nem.
Ej, hát
mire is vágyakozzam még?
Talán édes
dolog lenne bent ülni a parlamentben, törvényeket hozni, immunitással
takaródzni, belekotyogni a szónoklatokba, szavazni, protegálni, tervezni,
intrikálni, gomblyuk-betegségeket gyógyítani és kapni.
Átestem
ezen is, s amint jön az életnek borongós, bágyadt õsze, jönnek az ezüst szálak
a haj közé: »Helyet, uraim, helyet nekünk«: szétoszlik az illúziók színes köde.
Alszanak, szunnyadnak már a vágyak mind, csak egyetlenegy van még ébren:
»Szeretnék egészséges ember lenni.«
Ez az egy
reális pozíció van. Minden címek közt a legnagyobb, minden állások közt a
legelsõ. De persze, csak ilyenkor látja be az ember, mikor már a doktorával
kezd tanácskozni arról is, ami a szabó dolga: »Érdemes-e nekem, orvos úr, még
egy új öltözetet varratni?«
Nem
irigylem én már se Bismarckot, se Tisza Kálmánt, se Rothschildot s ha mégis
felülkerekedik a gonoszabbik természetem, irigységem az amerikai férfiakra
irányul, akik egy-egy orvost vehetnek el feleségül.
|