A SZEMÉRMES ASSZONY

1890

Az első ebéd

Maky István elõkelõ földbirtokossal ösmerkedtem meg e nyáron egy cseh fürdõben. Az öregúr a leányával, özvegy Maky Máriával volt ott. A férj is Maky volt. A Makyak a felvidéken nagyon elterjedt familia, mely nagyra tartja magát. Verses közmondás zengi felõlük a Vág mentén:

Mihelyt Maky,
Mindjárt valaki.

Lőn, hogy az öreg Maky, aki nagyon megszeretett időközben, egy reggel így szólt hozzám:

- Sürgönyt kaptam az este, egypár napra Bécsbe kell utaznom; addig magára bízom a leányomat, uramöcsém.

- Nagyon meg vagyok tisztelve.

- Hiszen tudja, hogy ezek a fehérnépek mily gyámoltalanok egyedül! Hadd ebédeljen uramöcsémékkel.

Ezek az »uramöcsémék« két barátom volt: egy kormánypárti képviselő és egy szolgabíró. A képviselő jó víg ember, aminők a képviselők szoktak lenni, a szolgabíró pedig egy szellemes, tanult fiú, aminők a szolgabírák nem szoktak lenni.

Az öregúr elutazott, és Mária csakugyan a mi kezünkre került. A kompánia lázas örömben úszott. Hogyne! Leendő asztaltársunk volt a legszebb az egész fürdőn. Hajlékony nádtermet, koromfekete haj, nagy, nedves kék szemek, melyek szemérmetesen lesütve is ragyogtak, villogtak. Hát még azok a duzzadt, élveteg ajkak, a barackvirágszín arc, gödrösen. Ugyan, hogy volt kedve meghalni annak a bolond Makynak!

- No, ez nagy fogás, gyerekek! - mondom a pajtásoknak.

- Becses kis kutya, hagyta rá a képviselő. Erős meggyőződésem, hogy jól fogja magát érezni köztünk.

Szavajárása volt az »erős meggyőződésem«. Erős meggyőződésem, hogy ma eső lesz. Erős meggyőződésem, hogy az éjjel jól fogok aludni. Erős meggyőződésem, hogy ez a tej meg van keresztelve stb. (A képviselő sok erős meggyőződésen ment át naponkint.)

- Kívánatos is, hogy a menyecske hozzánk szokjék és megszeressen bennünket. Igyekezzünk minél mulatságosabbak lenni.

*

Az első ebédnél a közönséges illemkérdések és a köznapi »hogy érzi magát«, »mit álmodott«, »hol sétált« után, melyekre Mária kimérten, feszesen válaszolt, a képviselő kezdte mulattatni.

- Pompás időnk van. A fenyvesillat szinte mámorító. Én egy kilóval híztam nyolc nap óta. És maga hogy érzi magát?

- Én csak ötszáz grammal vagyok jobban - felelte Mária, szende tekintetét felemelve a tányérjáról.

S aztán, hogy a párbeszéd meg ne törjön, ő is az időhöz nyúlt. Ez az ős forrás, amelyből az a nagy »semmi« táplálkozik, amit etikett-diskurzusnak neveznek.

- Ma valószínűleg vihar lesz!

- Miből gondolja?

- A sötétlő felhőkből.

- Mégsem olyan sötétlők, mint a szemei…

- Ugyan ne mondja! Hát azt hiszi, hogy nem lesz ma vihar?

- Merek is én magának ellentmondani. Elhiszek mindent, de persze elvárom, hogy aztán maga is higgyen nekem.

- Önzõ!

- Csak számító. Az embernek elõrelátónak kell lennie. Minden dologgal jár valami, mindennek megvannak a természetes következményei. Ha ma, hogy egy közelfekvõ példát mondjak, vihar lesz, holnap akkor valószínûleg almásrétest eszünk.

- Miért ennénk mi azért holnap almásrétest?

- Mert a vihar le fogja verni ma a fákról az éretlen almákat s az összes vendéglõsök étlapjain ott lesznek hasznosítva holnap a rétesekben.

Mária mosolygott, s az õ mosolya olyan volt, mintha a napfény szaladgálna az abroszon.

Majd felém fordult, s anélkül, hogy rám nézne, kérdé:

- Tegnap láttam magát a tombolánál, nyert-e valamit?

- Ah, igen! Egy csont-órát s tetejébe egy érdekes kalandot.

- Ej, ej! - dünnyögte gépiesen.

- Az asztalok mind el voltak foglalva - hát egy szõke angol nõ mellé ültem.

- Én »angolná«-nak mondom az angol nõket - elméskedett a szolgabíró.

- A nõt természetesen nem ösmertem, de ez a tomboláknál nem tesz semmit, mert itt a »hozzá való ülés« joggal minõsíthetõ az etikett szubtilitásai szerint »mellette való állásnak«.

- Mindenekelõtt szép volt-e? - kíváncsiskodék a mameluk.

- Igen szép volt és szórakozott. Néhányszor vettem észre, hogy a kikiáltott számokat nem hasította fel finom vékony ujjacskáival a billetáiból. Meg nem állhattam, hogy több ízben ne figyelmeztessem: »A 47 már kijött, mylady.« »No, most megint nem tetszett észrevenni a 83-at!« Ezen a réven kezdtünk beszélgetni. Dicsértem a kijátszandó tárgyakat, hogy igen szépek, mire megjegyzé: »Valóban, de nekem legkivált egy kis csont-óra tetszik a tárgyak közt, azt szeretném megnyerni.«

- Az a csont-óra csakugyan csinos volt - jegyzé meg Mária élénken.

- A véletlen azt akarta, hogy én nyerjem meg - folytatám -, de a szerencse nem volt udvariatlan a mylady iránt sem, õ is nyert egy fa-legyezõt és egy bronz gyufatartót. Mindamellett sóvárogva, majdnem búsan nézegette órámat, szinte megsajnáltam s önkénytelenül szaladt ki a szájamon: »Ha tetszik, mylady, cseréljünk.« Mosolygott, nem bírt ellentállni a kísértésnek. »Jó - szólt röstelkedve -, odaadom mind a két tárgyamat.« »Egyik se kell« - feleltem nevetve. »Egyik se? De hát akkor mit adjak én a csont-óráért?« Hozzá hajoltam kissé s vakmerõen súgtam: »Óráért órát csont-óráért pásztorórát.«…

Csrrm!… csörömpölt közbe mérgesen egy leejtett kés és villa a tányéron.

Mária csapta le indulattal s elvörösödött arccal, villámló szemekkel pattant fel:

- Uram! kíméljen meg az ilyen pikantériáktól…

Hangja bántón, lesújtón süvített a levegõben. Mindnyájan összenéztünk. Én ajkaimba haraptam, rendkívül bántott a dolog. Kínos, megtörhetlen csönd támadt, csak a szolgabíró motyogta néha, hogy »hüm«, mire a képviselõ csendesen visszasóhajtotta: »hja«.

Egy árva hangot sem ejtettem ki többé az egész ebéd alatt, mérgemet magamba fojtva. Mária lesütött szemekkel ült az asztalnál és szintén hallgatott.

Ilyen rosszul végzõdött az elsõ ebéd. Hanem iszen megállj, szemérmetes asszony, ezt nem viszed el szárazon.

*

Délután bizalmas konferenciát tartottunk, milyen rendszabályokat kellene foganatosítani Mária ellen. Reménylem, e konferencia részletei nem fognak kiszivárogni. (Hiszen csak egy képviselõ volt jelen.) Az összeredmény úgyis nyilvánosságra jön a beszélyke végén.

Második ebéd

Másnap a paradicsommártásnál elfintorította orrát a képviselõ:

- Ejnye, de gyalázatos mártás! Ezek a csehek semmit se tudnak fõzni. Higgye meg, nagysád, hogy jó paradicsommártást csak egy helyen lehet kapni - Rómában. Múltkor, amint ott voltam…

- Úgy? - mondá Mária szórakozottan - és látta ön a pápát?

- Ettem is belõle. Fölséges jó íze van. Vagy úgy, a pápát méltóztatott kérdezni? Sajnos, nem láttam, mivel éppen akkor beteges volt õszentsége. Hanem a San Pietróban mindennap misét hallgattam. Csodatemplom; akinek el van durvulva a szíve, csak egyenesen oda menjen. Szent Péter apostol szobrának lábai elõtt valóságos ihlet szállott meg. Eszembe jutottak bûneim… az országgyûlési beszédek… a hocholás… Apponyi Albert, Károlyi Gábor, Polónyi Géza. Úgy éreztem, hogy az õ bûneiket is le kell imádkoznom. Le is imádkoztam; éppen csak azért maradtam tizenkét napig az örökvárosban, de nem tudom, hogy elég volt-e? Minden reggel 7 órakor ott ültem a keresztényvilág elsõ templomában; magam se hittem, hogy olyan édes a vallásosság ihlete. Amint fönt a templom orgonája megzendült, mintha valami világosság támadt volna bennem. Tisztán láttam mindent visszafelé. Egészen a gyermekkorig visszaemlékeztem. És ez kimondhatatlanul jól esett. Eszembe jutott falunkban az öreg plébános úr. Még mikor eljártam harangozni a toronyba a búcsúsoknak. A gyónás, az áldozás. Azután meg ami rosszat cselekedtem világéletemben. Nagyon bûnösnek éreztem magam. A nagyszerû choral; a tömjénfüst, a freskók a boltozaton; a misézõ kardinálisok; a szegény szentatya, akit a háládatlan olaszok fogoly gyanánt õriznek… Nem is hinné el, hogy meggyóntam az összes bûneimet egy barátnak… de ez már Flórencben volt. Addig bírtam elcipelni bûneim terhét; ott már szabadulni kellett tõle. Az igaz, hogy valami 25 Miatyánk volt a penitencia, de öttel még meg is toldtam. S azután, ahol csak kiszállottam, legelsõ dolgom volt a templom. Nem, hogy a képeket és szobrokat bámuljam, hanem hogy imádkozzam. Bensõleg, áhítatosan imádkozzam. Legutolsó volt Velencében a San Marco. Ott Szent Márkus apostol hûlt tetemei nyugosznak…

Õnagysága közbevetette, hogy az talán nincs bebizonyítva elegendõképpen. A képviselõ azonban tartotta magát. Neki ez is »erõs meggyõzõdése«. Elbeszélte, hogyan hozták át Márkus apostolt Alexandriából, s micsoda fölemelõ gondolat az, ha az ember a velencei templom aranyos mozaikja alatt társaloghat az égiekkel. Úgy belebeszélte magát e szent dolgokba, hogy a feketekávénál már majd hogy nem ebédutáni imádságra került a dolog.

Kegyeletes hangulatban oszlottunk széjjel s mindenkinek az arcán ott ült a megilletõdés, hogy ilyen ájtatos lélek ül velünk egy asztalnál.

Õnagysága ezen a napon egyszer se mosolygott, - dicséretére legyen mondva.

Harmadik ebéd

A harmadik napon még a leves elõtt megnézte az étlapot a szolgabíró és haragosan fakadt ki:

- Micsoda õrült árak ezek! Egy rumpsteak 1 frt 50 kr. Hát keresztények ezek az emberek! Közönséges gazok, csalók. Mi ennek az oka? S mi lehetne ez ellen a segítség?!

- Egy nádpálcás hajdú odaállítása a korcsmáros háta mögé, mikor az árakat befirkantja.

A szolgabíró megbotránkozva nézett a képviselõre, ki e megjegyzéssel zavarta.

- Nem, barátom. Egy sokkal egyszerûbb dolog kellene, hogy az emberiség megjavuljon.

- Hát mi van már egyszerûbb a nádpálcánál?

- A vallás, barátom, a vallás… méltóztassatok elhinni, mindazon korszakok becsületesek és ragyogók voltak, melyekben a vallás uralkodott.

- Azt akarod ezzel mondani, hogy Szent István király korában 20 kr. volt a rumpsteak ára?

- Ti csak tréfáltok, elfásult szívek… (s ezzel Mária felé fordult a szolgabíró.) Higgye meg nagysád, a hit lelki szükséglet, ha megbolygattuk összhangját, pokollá tettük a földet.

A szép Makyné kelletlenül biccentett a fejével s aztán szájához vitte a zsebkendõjét, spanyolfalnak egy ásításhoz.

De a szolgabíró folytatta rendületlenül:

- Én, aki a nép között forgolódtam és ismerem a népéletet, nagyon jól tudom, hogy a hit a makacs lelkek fészke, a nyomorultak vigasztalása és a szenvedõk egyetlen fegyvere. Volt-e olyan idõ, mikor az emberiség a vallás balzsamát nélkülözhette? Hajlandó volt inkább a legképtelenebb eszméket elfogadni, hogysem vallásos ösztöneit kielégítés nélkül hagyta volna. Érdekes az a fejlõdés, amelyen az isten-eszme idõk folyamán keresztülment. A kavics, az agyag, a fétis, a bálvány, a csillagok, a nap, a tûz mind játszotta már az istenszerepet és mindegyik a szenvedõk vigasza volt. Képzeljen el nagysád egy szegény ókori perzsa munkáscsaládot, mely az istenénél melegedett, annál fõzte meg a levesét s ebéd után leborult a hamvadó parázs elé, hogy megköszönje neki a levest… Az isten-eszmével természetes, hogy összefüggött a halhatatlanság eszméje is. Mert mi hasznát vennõk az istennek, ha számunkra örök életet nem biztosítana? Az ember sokkal magasabban álló lénynek hiszi magát minden egyéb teremtménynél, õ az úr, a többi szolga, amelyeket kedveért teremtett az úristen. Õ még az élettel sem elégszik meg, mi több, a sírból is kitör és új életet kíván. Milyen lesz ez az élet? Az megint a fantázia dolga. Az egyik anyagi örömöket keres, a másik lelki nyugalmat, a harmadik kész inkább az állatokba bújni, csakhogy a halhatatlanságot maga részére biztosítsa. S higgye meg, az emberiség nagy alkotásai mind a vallás történetéhez fûzõdnek. Egyiptom piramisai, amelyeknek terméskövei nemzedék vérével vannak összeragasztva, egy-egy vallásos hajlam megnyilatkozásai. Az a hatalmas fáraó, aki millióknak korlátlan ura volt, sírboltot épített bennük magának, hogy midõn kiszáradt tetemeibe idõvel vissza akar jönni a lélek, a kutya vagy a krokodil teste helyett kényelmesebb lakóhelyre találjon. Van-e valami magasztosabb cél, melyért életét, az ifjú szív örömeit oly könnyen áldozná föl a gyarló ember, mint amit eléje a vallás kitûz? A világ minden részén bármely idõben találni fog idegen földön jámbor utasokat, kik elhagyták a családi otthont, a boldog fészket, a szerelmet s mezítlen lábbal tapossák a meleg homokot, hogy a keresztnek újabb híveket szerezzenek és ezek a mezítlábas, rongyos bolyongók boldogok és gazdagok voltak hitükben. És manapság, higgye el nagysád, manapság is a hit a legnagyobb jótevõje az embernek. Igaz, szemmel nem látjuk jótéteményeit, mert a Hit nem küldi adakozásait a Pester Lloydnak, hogy kinyomtassák nevét a bankárok közé, de az egész világ tele van adományaival… Kivált nagy csapások idején. Majd meglátja nagysád, hogy fölmegy megint a vallás ázsiója nálunk a vármegyénél is, a tekintetes dzsentriben, amint eljön az új özönvíz, az új Szodoma és Gomorra, az új Szalmanasszár és Nabukodonozor; az állami adminisztráció…

Így ment ez egészen a pecsenyéig…

Mária nagy szemeket meresztett hol rám, hol a képviselõre, hol a szolgabíróra, gyanakvólag, mintha fürkészne. Sejteni kezdett valamit.

Negyedik ebéd

Negyedik napon azt üzente a szobaleányával, hogy migrénje van, hogy ma bent a szobájában ebédel.

Aha, már unatkozik! (Még csak most? fogja mondani az olvasó.)

Magunkra ebédeltünk, s késõ uzsonnáig folyt a víg trics-tracs balett-amazonokról, pletykákról, kalandokról.

Nem volt jelen asszony; hát kedvünkre lehettünk az asszonyok között.

Ötödik ebéd

Mária megjelent az ebédnél, pompásan nézett ki virágos barèche ruhájában, fehér kabátban, sárga szalagos matrózkalappal a fején. De a magaviseletében volt valami durcáskodás, hangjában egy kis dac.

A társalgást a szolgabíró kezdte, szidva a lapokat, amik örökké hazudnak.

Minthogy a mai nap az én számomra volt jelölve, legott közbe kellett vágnom.

- A hazugság, barátom, relatív dolog. Akárhányszor válik igazsággá és az igazságból lesz hazugság.

- No, ennek a példáira igazán kíváncsi vagyok.

A képviselõ is a fejét rázogatta.

- Én a hazugságok emlõin nõttem fel a politikában; egész életünkben azt csináljuk, hogy a farkast a bárány köntösébe öltöztetjük s farkasnak maszkírozzuk a bárányt, de azért mégsem merném állításodat aláírni.

- Igen, mert nem ösmeritek, sose tanulmányoztátok a szentek életét. Ott van például Magyarországi Szent Erzsébet, aki ételnemûeket vitt egy kosárban szegényeinek. Kérdi tõle fösvény, kegyetlen férje: »Mit viszel, asszonykám, ebben a kosárban?« »Rózsákat, édes uram« füllentett zavarában Erzsébet. »Hadd lám õket!« szólt gyanakvólag Thüringiai Lajos. »Nem! Nem!« ellenkezék Erzsébet s el akart rohanni a kosárral. »Asszony, megcsalsz!« kiáltá ez vadul s felrántotta a kosárról a leplet erõszakkal - s íme rózsák voltak benne.

- Nos, mit akarsz ebbõl kihozni?

- Azt, hogy az égi hatalmak a hazugságot is igazsággá változtathatják. De fõleg azt akarom bizonyítani, hogy a szenteknek milyen nagy hatalmuk volt. Gyönyörû pozíció. De késõbb ezek is egyre romoltak. Ott vannak például az anachoreták, a legelsõ szentek, de látom, hogy ez nem érdekel benneteket…

- Dehogy nem, dehogy - mondják egyszerre a szolgabíró és képviselõ -, csak beszélj kérlek.

- Ezek az anachoreták ott éltek Líbia sivatagjain és nem étlap szerint étkeztek, hanem mustár-gyökereken táplálkozának; pecsenye gyanánt pedig a sáskát ették. Keresztelõ Szent János nagyon szerette ezt az ételt. Pompásan tudták készíteni, összesajtolták, mint most a sonkolyt szokás. Gourmand-ok az anachoreták között is voltak… Macarius például a tüskés levél iránt volt elõszeretettel. A késõbbi szentek már többet engedtek meg maguknak. Roppant érdekes dolog ez a hanyatlás; Stilita Simon már megkívánta a fõtt ételt. Szeretett lenni szent is, de szeretett jóllakni is. Egy oszlopon ült és ott várta, míg az arrajárók ennie adnak. A késõbbi szentek még jobban elvilágiasodtak, szomorú ez a folytonos décadence. A késõbbi szentek azt mondták: »Minek éppen a gyomrot kínozni: hát nincsenek az embernek más testrészei is?«, s vesszõzni kezdték magukat. Divatba jött a flagella és cilicium.

- Mi volt az? - kérdé a képviselõ élénken.

- A cilicium egy szegekkel kivert öv volt. Nem valami kellemes viselet, akadt is rá reformátor nemsokára, Assisi Szent Ferenc. Assisi Szent Ferencnek nagyon érdekes az életrajza, majd mindjárt elmondom. Assisi Szent Ferenc kitalálta, hogy elég a testnek a sanyargatására a szõrruha. Így ment ez lejjebb-lejjebb, elannyira, hogy a mai szentek már virágos barèche-ruhát viselnek, puha fehér selyem ujjaskát és sárga szalagos matróz-kalapot…

- Csrrm - csörömpölt közbe mérgesen egy leejtett kés és villa a tányéron.

Mária csapta le s félretolván tányérját, fölszisszent:

- Egy szót se többet! Nem tûröm tovább! - S indulatosan toppantott a lábával.

Mindnyájan összenéztünk.

Újra bekövetkezett az ötödnap elõtti kínos csönd, de csak egy-két percig.

Makyné észrevette, hogy helytelenül cselekedett; játszi mosoly hasadt ki ajkain s békülékenyen fordult felém:

- Hát mért nem beszél?

- Assisi Szent Ferencrõl?

Elnevette magát.

- Ugyan ne bolondozzanak! Folytassa inkább, amit a múltkor kezdett…

- Csak nem a csont-óráról? - kérdém félénken.

- De, de - szólt halkan és lesütötte szemeit szemérmetesen a tányérjára. - Mit felelt aztán az angol asszony?