|
Mióta Coppée megírta
rólam a »Scčnes Hongroises« előszavában, hogy mekkora nagy vadász
vagyok, azóta nincs semmi nyugtom és pihenésem. A legjobb ismerőseim azzal
állítanak meg az utcán: »Mikor küld már nekünk is nehány nyulat?« Mások viszont
vadászatokra hívnak, nem győzöm magam kimentegetni; pedig már eddig is
elég sok olyan jó tulajdonságot fogtak rám a barátaim, amiknek hiányát
folytonosan takargatnom kell. No, de legalább ennek az egynek a terhét lerázom
magamról.
Nem voltam én
vadász sohasem.
Ámbátor némi
sikerekkel dicsekedhetném. A tiszttartó kisasszonyai (akik azóta öreg asszonyok
valahol), mikor diákkoromban hazakerültem a vakációkra, velem járkálgatva a
faluban, egy fehér verebet pillantottak meg egy pajta tetején.
A fehér veréb
nagy ritkaság, megöregedett, megőszült, bizonyára tapasztaltabb a
többinél, valóságos Deák Ferenc lehetett a verebek között.
A szép kis
Mariska így szólt hozzám:
- No, híres, üsse le azt a verebet, ha tudja.
Szó nélkül vettem föl egy követ, a veréb felé hajítottam, s
a szegény kis állat holtan pottyant a lábainkhoz.
Az öreg Filcsik, aki a kapuajtóból nézte az eseményt,
biztatólag kurjantott fel:
- Biztos kezed van, fiacskám. Jó vadász lesz belõled valaha!
Mariska és Panni elsápadtak a holttest láttán.
- Menjen maga, csúnya gyilkos!
Én pedig diadalittasan, kipirult arccal álltam ott, mint egy
hõs.
- Nos, kell-e még több?
- Jaj, ne, ne!
Jaj, ne bántsa õket szegényeket!
Remegve,
összetett kézzel kértek a kis golyhók, mintha szentül hinnék, hogy a lég összes
szárnyasait kipusztítom, ha nekilátok.
Egy más
alkalommal (de késõbb vagy két évvel) nagyobb siheder koromban ijedten ront be
a szobába Gilagó Marci (az a vén cigányprímás, aki Szücs Palinak húzta).
- Mi a baj, more?
- Hamar, hamar
fogjon azs urficska puskát. Ellensig van a faluban.
- Ki? A muszka?
- Hej,
dehogy a muszka!
- Hát a
német?
- Annál is
vesettebb.
- Kicsoda,
micsoda?
- Egy
valóságos vesett kutya szaladgál azs utcákon.
- Hát
aztán? - feleltem flegmával. - Annak is elkel egy kis testmozgás. Hadd
szaladgáljon.
- Azs ám;
csakhogy a rajkók is ott saladgálnak!
- Jól van,
jól, Marci, de az apám nincs itthon, nekem pedig még nem volt kezemben soha
puska, nem is merem elsütni, nem hogy célozni tudnék, de ha te akarsz rálõni a
kutyára, hát odaadom.
Gilagó
Marcinak égnek állt minden hajaszála arra a gondolatra, hogy õ bánjon el a
fegyverrel.
Künn az
utcán kusza kiáltások, vad riongások verték fel a falucska csendjét. Egy csomó
ijedt asszony befutott az udvarunkra.
- Jaj,
úrfi, úrfi, ha istent ösmer!
- Nagy
keresztényi cselekedetet visz véghez!
Éppen akkor
olvasgattam egy keresztes hadjáratokból merített regényt, Balduin vitéz
cselekedeteit. Hatott rám ez a szó. Isten neki, a kereszténységért mégis
érdemes tenni valamit.
Dobogó
szívvel vettem le a szögrõl a megtöltött puskát, s a kapu oszlopa mellé
húzódva, célba vettem a cikcakkosan futkározó ebet, melynek szemei villogtak, s
szája egy ujjnyira tajtékzott fehéres, lilaszínbe játszó habban.
Egy
durranás, a kutya keringeni kezdett és - összeesett. Éppen a koponyáját
találtam el.
Gilagó
Marci lelkesülten kiáltott fel:
- Mit, hogy
nem tud lõni? az Úristen is csak egy kicsikét tudhat jobban!
Nimródi
hírem e perctõl kezdve meg volt állapítva. Apám kimondta a szentenciát. »Erdész
lesz belõled. Elviszlek Selmecbányára.«
Az öreg
Filcsik megsimogatta a fejemet, mikor találkoztunk, s nagy prosopopeával mondá
a vele menõ kántornak:
- Ezért a
gyerekért sok pénzt megadna a király, mert ez - fogadni mernék a bundámba -
minden ellenségét lelövöldözné apródonkint.
Messzire
híre ment. A harmadik faluban lakó gróf is megtudta s a legközelebbi
hajtóvadászatra engem is meghívott.
Apám büszke
volt. »A család emelkedik«, hangoztatá fennen egynehányszor. Anyám azt felelte:
»Ne kevélykedj a gyermekben elõre, mert én nem akarom, hogy az állatok hóhérja
legyen.« Apám visszafelelt: A Veresek nem értik az effélét! (Veres Mária volt
anyám, az ebecki Veresekbõl.) A Veresek sohase voltak még grófi vadászatokon! A
Veresek voltaképpen nem is vadászok. A Veresek voltaképpen rókák. A rókák és a
vadászok közt pedig még igen sok a különbség.
E kedélyes
kötekedések igen gyakoriak voltak az én édeseim közt, s hol ez egyik familia
kerekedett felül, hol a másik - de azért grófi vadászaton csak én voltam.
Bár ott ne
lettem volna!
A nagyhírû
vadász, Pétery Muki bácsi mellett állottam a kékkõi erdõben. Az öregúr éppen a
vadász-kalendáriumot töltögette a fejembe, hogy mikor milyen vadra kell lõni,
amint egy fogoly-csapat, krcs, krcs, nagy csikorogva fölrebbent.
- No, lõjj
hamar közéjük!
Fölemeltem
a fegyvert, drum-brum. A füst eloszlott. A fogoly-kakas sértetlenül menekült el
összes cselédségével, de egy hajtó, aki pedig egészen oldalt állt és éppen nem
a foglyok irányában, velõt rázó sikoltással rogyott össze.
A vérem
jéggé fagyott. Se szólni nem bírtam, se elõre menni. Szerencsére hozzászaladt
Muki bácsi és konstatálta, hogy nincs nagyobb fajta baj, csak egypár serét-szem
ment a lábába, katonadolog az egész. Gúnyos mosoly szaladgált az öreg tömött
bajusza körül, s nyugodt malíciával lépett hozzám, megveregetve a vállamat:
- A hajtók is
ki vannak véve, édes öcsém, ilyenkor az õszi hónapokban. Ezt elfelejtettem volt
neked mondani.
Elvörösödtem
szégyenletemben, s amint a legelsõ völgymélyedésbe lebocsátkozhattam, ahol
senki sem ügyelt reám, megszöktem a vadásztársaságtól, elindulva egy gyalogúton
hazafelé.
Az est különben
is küszöbön volt. Szerteszét a füveken reszketett már a homály, mint a meg nem
aludt kocsonya. A dûlõút mentén magányos kõrisfa áll, a »Vilma-majornál«.
Messzirõl úgy nézett ki két félreálló ágával, mint egy kiterjesztett kezû óriás
kísértet. Ijesztõ árnyéka megnagyobbodva feküdt kiterítve a mezõn.
Amint közel értem
a kõrisfához, látom, hogy egy fehér veréb ül rajta, szakasztott olyan, aminõt
én ütöttem agyon valaha. Csrip! csrip! csipogta szemtelenül. Csrip! csrip!
Úgy tetszett,
mintha gúnyolna! Nem bírtam róla levenni a szemeimet. Igen, szakasztott
olyan veréb! Vagy hogy talán éppen az! Hátha a lelke…
Összerezzentem.
- Hess, te cudar!
De a fehér veréb
meg se moccant.
A puskámnak meg
volt töltve az egyik csöve: rásütöttem, de az én verebem föl se vette, ott
maradt és csiripelt.
Halálos félelem
vett rajtam erõt. Elkezdtem lélekszakadva futni a kísértet elõl, mert semmi
kétség immár, hogy az a fehér veréb lelke.
Csrip! csrip!
hangzott utánam, amerre futottam, a fákról, a garádok mélyedésébõl, a házak
ereszeirõl és mindenünnen.
A fehér veréb
lelke velem röpült látatlanul a levegõben.
*
Meglehet
képzelõdés, vízió volt az egész, - de azóta nem vettem puskát a kezembe, nem
voltam soha vadászaton és kerülöm a vadászokat is - az egy becsületes stüszi
vadászt kivéve.
|