|
Szép asszony-királyunk,
Mária Terézia alatt még csak nagyon embrióban voltak a lóversenyek. Az epsomi
és a longchamp-i gyep még akkor igazán csak gyep volt; üde zöld fû termett
rajta, nem csengõ-bongó arany. Széna a lovaknak és nem borostyán.
Minálunk
pedig, azt hiszem, legföljebb az elõzködés lehetett meg a mai versenyekbõl. Az
elõzködés az õsapa. Már talán Árpád is elõzködött útközben a vezérekkel. A
magyar népben eszerint mindig benne volt a lóversenyek bacillusa. Mikor a
vásárról hazafelé jönnek a parasztjaink szekereiken, mérföldnyi területen
folynak a lóversenyek. Gyû, Tündér! Gyû, Pajkos! A gazda közibe vág a két
griffnek: »Hadd lássuk, hol termett több zab!« De az ellenfelet is biztatják a
kocsiban ülõk. »Ne sajnáld a lovat, mert nem püspök!« Az országút fölvert
porfelhõjében az egész vonalon fakó fogatok rohannak, riasztó kurjongatások
közt. Ezer meg ezer verseny dõl el minden percben.
A királyné
fülébe eljutott az új élvezet híre messze földrõl, és meg is csiklandozta. Mert
az asszony asszony, még ha korona van is a fején. Elhatározta, hogy Bécsben is
divatba hozza. Természetesen sikerült. Mert a korona korona, még ha asszony
fején van is.
Beszélték
az angol lordokról, hogy egyenesen avégbõl nevelnek lovakat, hogy elõzködjenek,
arabs vért eresztve beléjök. Hogy a westminsteri herceg mesterségesen
soványítja magát és a lovászait a ló kedvéért, hogy könnyebbek legyenek a
hátán. Pedig hát mi élvezet van abban, ha az egyik ló hamarabb ér be a
csóvához, mint a másik? Hiszen szükségképpen elsõnek kell lenni valamelyiknek.
Laxenburgban
volt az elsõ efféle verseny. Gróf Nádasdy uram, a vitéz generális rendezte és
báró Feldeck, aki Londonban járt õfelsége megbízásából, hogy szögrõl-végrõl
kieszelje a futtatások mivoltját. Pünkösd másodnapjára tûzték ki az ünnepélyt, mely
zárt körben folyt le. Csak a legmagasabb uraságok vehettek benne részt.
A felséges
asszony lázas érdeklõdésben égett; minden követ, fát megmozdított a siker
érdekében, még fiát, József fõherceget is megbiztatta, hogy jelenjen meg ott
akkorra a lovaival.
- De ha
nincsenek lovaim - felelte mosolyogva a fõherceg, ki jobban szerette a
könyveket.
- Meg kell
tenni - mond a királyné szigorral.
Nem volt
menekülés.
A
királyfinak szót kellett fogadni; s lett belõle kínos udvari jelenet,
emberöltõk emlékezetében soha el nem mosódó.
Jött a
kitûzött nap, pünkösd másodnapjának délutánja. A királyné sátort veretett a
laxenburgi pázsiton, a tavaszi napfény a sátor aranyos kopjáin tört meg és a
vitézek csillogó ruházatán. A királyasszony palotahölgyeivel a sátorból nézte
az érkezõket, hogy arcát a napfény meg ne süsse. Mert még mindig õrizte az
arcát, melyrõl azt énekelték volt a poéták, hogy barackvirággal festik be
reggelenkint a tündérek. (Hanem bizony a tündérek festéke már réges-régen
kifogyott a tégelybõl.)
Rendre érkeztek a lovagok, a
Lobkowitzok, Kolowratok a három agyarú Kinskyek, a Kaunitzok hímzett sörényes
oroszlánnal, a paripa gránátszín takaróján. Jött Starhemberg János hókafejû
lován. De még a lovásza is vezetett hármat. Mind tüzes arabs faj, a vér szinte
lüktetni látszik a bõrük alatt.
Az urak
félkört foglaltak a sátornál, míg a jelt a császárné megadja, s akkor lóra
kapnak, a második jelnél egy sorba verõdnek. Mikor harmadszor is összeveri a
piciny tenyerét, akkor megindulnak.
De még
várni kell a királyfira. A királyfi elkésett. Ni, amott jön! Most bontakozik ki
a kanyargó útról a kíséretével. A csatlósok négy lovat vezetnek utána.
Suttogó
moraj kél. Csodálkozó szisszenés, hullámzás. Imitt-amott titkon illetlen
nevetgélés.
Az emberek
egymásra néznek, majd a lovakra.
- Ah, ah!
Ezek a lovak!
Csakugyan
furcsák voltak. Az egyik sovány elcsigázott gebe, csak úgy zörögnek rajta a
csontok, a hátulsó ballábára sántított, de az egészséges lábait is alig bírta
emelni. A másik ellenben szilaj mén, mely rúgott, kapált és senkit sem hagyott
fölülni a hátára.
Mintha csak
ellentéte volna ennek a harmadik paripa, egy kihízott lusta állat, mely
mozdulni se bírt a renyheségtõl. Nemes alakú, formás lovacska volt a negyedik,
de mind a két szemére vak.
A királyné
idegesen vonta kérdõre a herceget: íves szemöldjei ráncokba vonódtak.
- Mi akar ez
lenni, József? Miféle állatok ezek?
- A vásárban
válogattam õket össze.
- Mondhatom,
értesz a lovakhoz - jegyzé meg haragosan. - Ezekkel akarsz te elõzködni az urak
pompás paripáival?
- Éppen nem -
felelte József -, hanem a politikai helyzetet akarom velök fölséged elõtt
feltárni.
- Halljuk! - mond
a királyné félig gúnyosan, félig kíváncsian. - Halljuk, mi okosat gondolt ki
megint a mi szeretett fiunk?
- Az elcsigázott
sovány gebe a nép; a féktelen szilaj paripa a papság…
- Hallgass,
hallgass!
De a királyfi
arcát elöntötte a melegség, kékes hamuszín szemeiben megcsillant a bátorság;
nem tudott hallgatni többé, vakmerõen folytatta:
- Az elhízott
renyhe ló a nemesség…
- Ah - szólt a
királyné csípõsen. - Nagyon elmés vagy, József. Nos, mit kell még hallanom a
negyedik lovadról, a vakról?
- Bocsánat
fölség, a szavamért. Az te magad vagy, aki nem látod, ami körülötted történik.
…Eddig a
hagyomány a »kínos jelenetrõl«. Így volt, igaz vagy nem, ki tudná megmondani,
de bármiként történt, a királyfi (kibõl II. József lett) jól összeválogatta a
maga négyes fogatát, mert egy bizonyosan igaz, hogy ez a négy ló sebesen vitte
õt kunyhótól kunyhóig a népek szívébe.
Még ma is
mesélgetik okoskodó parasztok falusi lakadalmakon, vagy a szüreti tüzeknél
csigért iszogatva a nagy császárnak szatíráját, mely akkor egészen igaz volt, s
mely még ma sem bír átváltozni egészen nem igazzá.
|