|
Bevezetés
Egypár év
előtt, meghítt a nagybátyám, keőmezei és sóvárnoki Soós János úr az
ő »vendégszerető úri házához« (Ipsissima verba) falura.
Megírtam neki,
hogy elmegyek, de Vácra küldjön elébem kocsit, ekkor és ekkor stb.
A kitűzött
nap elindulván, váltig töprenkedtem a hajón, mint akadok rá a János bácsi
fogatára; sem én nem ösmerem a kocsist, se ő engem. De az se tudhatja,
hajón jövök-e vagy vasúton?
S íme, ahogy a
parton kiszállok és szétnézek, a sok száz kocsi közt (éppen országos vásár
volt), egyszer csak elém ugrik egy zömök fürge legényke s leemeli
illendően a kalapját:
- Én viszem a
tekintetes urat.
- Hát ki maga?
- A tekintetes
Soós uraság kocsisa. Név szerint Faragó János, megkövetem alássan.
- És hogy ösmert
rám? - kérdém kíváncsian. - Hogy tudja, hogy engem visz?
A legényke egy
összegyûrt papirost suhogtatott meg a markában.
- Mappa van nálam
az ábrázatáról.
- Mappa! Énrólam!
Meg vagy bolondulva?
Pedig csakugyan
igazat mondott. A »Vasárnapi Ujság« azon száma volt nála, mely az arcképemet
közli.
- A tekintetes
asszony adta ide, hogy azt mondja, errõl ösmerek rá a tekintetes úrra.
Okos emberek ezek
a régiek! gondoltam magamban és fölültem a csézára.
Az urambátyám lovai
Estefelé értünk
Sóvárnokra; jól vitt a két pejkó. Három óra alatt tettük meg a különben négy
órányi utat.
Legelsõ dolgom
volt, amint átestem az atyafiságos összecsókolózásokon, leróni hálámat a lovak
iránt. Örömet okoz a magyar embernek, ha a fogatját megdicsérik.
- Pompás lovai
vannak, János bácsi.
Az öreg
kedvtelenül morgott valamit.
- Igazi táltosok
- fontam odább -, tüzesek, talán zsarátnokkal eteti õket?
Az öregúr
fájdalmasan sóhajtott.
- Nem az enyimek,
édes öcsém.
- Hogyan? Nem a
bátyámé?
- Az ármádiából
valók! - folytatá mélabúsan. - Afféle honvéd-lovak.
Leült az
asztalhoz, nagy fejét lehajtotta s szórakozottan dobolt ujjaival a
tölgyfaasztal cirádás lapján, csak néha szakadt ki belõle egy-egy félmondat:
- Honvéd-lovak…
Milyen gondolat, hogy a császár lovait én tartsam kosztban. S ezek a kosztot
megdolgozzák! Hm! A kormánynak vannak eszméi. De mirõl is beszéltünk?
Igen-igen, hogy a kormánynak vannak eszméi.
A Mari húgocskám
Máli néni ezalatt
fölhozta az uzsonnát. Egy kis kávét, jó bivalytejet és tepertõs pogácsát.
- Egyél, öcsém,
míg a vacsorát elkészítem. Mert biz az lassabban megy, mióta lányom nincsen,
aki segítene.
- Az igaz, nini: Hol van az én Mari húgom?
- Hát nem
hallottad, rossz ember? Hiszen már egy éve férjnél van a szegény lélek.
- Mit, férjnél? A
kis Mancika! Aki az én térdemen üldögélt még a minap.
Máli néni az õ
édes meleg hangján tett szemrehányást:
- Szép »a
minap«. Tizenkét év elõtt! Nem szégyelled magad, gonosz csont. Ránk se
gondoltál volna. Hej, tizenkét év elõtt, akkor még más világ volt.
- És kihez ment
férjhez a Marika?
- Kihez? -
mordult fel az öregúr. - Hát azt is a császár ármádiájából vettem neki kölcsön,
mint a lovakat.
- János, János! -
kérlelé a férjét asszonynéném.
- Hallgass,
Málcsi. Ami úgy van, az úgy van. Katonatiszt, punktum. Én tettem le érte a kauciót, punktum. A királynak is
vannak eszméi, punktum.
S ezalatt
mérgesen suhogtatta a pipaszárát a levegõben, mintha láthatatlan alakokat
ütögetne.
A palánták és a körorvos
Vacsora elõtt még
körülvezettek egy kicsit a kertben. »Míg a szolgáló megterít« - mondá Máli
néni. - János úrnak azonban nem volt ínyére, jelszava lévén: »Minél kevesebb
mozgás.« Lomhán tipegett utánunk a bozóttal, labodával fölvert utakon. Virág
sehol se volt a kertben, csak egypár szamóca piroslott a cserjék közt. Távol
egy nagy tábla kukorica suhogott rejtelmesen. (Suhoghatott is, mert nagy titkot
tudott).
- Hát a nagy fák
innen hova lettek, amiken egykor fészket szedegettem? A vastag tölgy meg a
jegenyék?
- A fa az erdõbe
való, fráter - szólt János úr kordialiter, majd hozzátette kelletlenül -, vagy
a tûzre.
- Barbár nézetek!
- Ahhoz te nem
értesz. Miután az erdõbe át nem vihettem õket, elõször, mert nincsen erdõm, már
eladtam, másodszor, mert ha erdõm volna se fogamzanának meg, kivágattam õket a
tûzre.
- Az ugyan nagy
kár volt!
- Ej, bolondság!
A gazdálkodásban mindent ki kell aknázni. Eleget tartottak már hûvösséget
nyaranként, illõ volt, hogy melegítsenek is télen át. A fa is elunja, fiacskám,
az egyforma szolgálattételt. Aztán én csak a plántákat szeretem. Nekem is van egy kedvenc plántám, az
anyjuknak is van egy. Untig elég az.
- No, már
azokra a plántákra kíváncsi vagyok.
- Az
enyimet meg nem mutatom - mondá az öreg hamiskásan hunyorítva a szemével -, az
ott van eldugva a kukorica közt. Pszt! Nem látsz valahol fináncot a kerítés
mögött? Mert mindjárt rátenné a kezét a király. Hanem a nénéd plántája ehol
van.
S botjával
odadöfött egy növénybokorra, mely a lésza mellett díszlett szétlapulva, mint
egy sündisznó, csakhogy zöld sertékkel, melyek hosszabbra és vastagabbra nõve
szeszélyes alakban fonódnak össze.
- Miféle
növény ez?
- Ez a
bûvös baziliszkusz-fû, öcsém, amely
mindenre jó a világon. Ezt egy lesti tóttól vette a nénéd ezelõtt tíz évvel,
nyolc köböl tiszta búzán. Úgy nézd meg azt a bokrot, hékás, hogy ez a fél
vármegye patikája. Mert ha állat, ember rosszul lesz, megbetegszik és már semmi
se gyógyítja meg, ezt dugjuk a fülébe az állatnak, s az embernek herbateát
fõzünk belõle, annyi mint szentírás, hogy kigyógyul. Nagy kincs ez a növény.
Egy ember hál mellette puskával éjszakánként. Ha olyan bolond nem volnék,
milliomos lehetnék belõle.
- De hát
akkor itt doktor sincsen a környéken?
- Van egy
körorvos; de olyan szegény, mint a templom egere. A parasztokat a feleségem
gyógyítja, a doktor csak az urakhoz jár, akik nem hisznek a baziliszkusz-fû
erejében. Csakhogy az urak után meg nem él a doktor.
-
Hogy-hogy? Hiszen éppen megfordítva hinné az ember.
- Ej,
dehogy! A parasztok szidják a doktort, de fizetik, az urak pedig nem fizetik,
de honorárium fejében »per tu« lesznek vele.
- Tessék
vacsorálni jönni! - hangzott a szolgáló harsány hangja.
Az urambátyám lapja
Vacsora
után áttért a beszélgetés a sajtóra.
- Milyen
lapot járat urambátyám?
- Ez idõ
szerint semmilyet! De tudván érkezésedet, valami négy nap elõtt elõfizettem a
»Hon«-ra. Ma tán el is hozza már a postás.
- Hisz a
»Hon« már nincs is meg.
- Úgy?
Akkor az »Ellenõr«-re.
- Csakhogy
az sincs!
-
Lehetetlen! - szólt János bácsi jámbor képpel. - Akkor hát nem is tudom.
Átadtam a pénzt a postamesternek, hogy egy kormánypárti lapot rendeljen meg; az
ördög tudja jobban, mifélét.
Még idõnk
se volt másra fordítani a beszélgetést rúdját, mikor jött a postás egy köteggel
az »Egyetértés«-bõl.
- No, hát
itt a lap! - kiáltott föl az öregúr élénken. S fölrakván pápaszemét, egész
találomra kihúzott egy számot s elkezdte olvasni a vezércikktõl kezdve lefelé
egész addig a sorig: »felelõs szerkesztõ: Csávolszky Lajos.« Élvezett. Izzadság
csurgott az arcán, míg a harisnyát kötögetõ Máli néni apróra vette velem a
vidék összes eseményeit. Váltig vártam, mikor fog fölszisszenni az öregúr:
»Ejnye, ezer ördög! Ez a postamester engem bolonddá tett«. De nem. Szép
csendesen letette a kiolvasott lapot és a pipáját kezdte tömögetni.
Én törtem meg a
csendet:
- Nos, mit mond
az újság, János bácsi?
- Kotyog. Ügyesen
kotyog.
- Hát erre
prenumerált?
- Erre - felelte
nyugodtan.
És ezt felelte
volna, bármelyiket kapja is. Azt felelte volna a »Magyar Állam« láttára; azt a
»Nemzet«-re, azt a »Hirlapok«-ra. Erre prenumeráltam, erre hát.
S míg ti, jámbor
újságírók, töritek a fejeteket bent a szerkesztõi irodákban, hogy megadjátok lapotoknak
a helyes irányt, a tetszetõs beosztást, beleöntitek az egyéniségteket,
belelehelitek az üde hangot: addig az öregúr kiveszi a lapcsomagból az öt nap
elõtti számot és azt mormogja a végén, hogy »elég ügyesen kotyogtok«.
A terhek törlesztése
Lefekvés elõtt
bejött a szobámba az öregúr a gyertyával (amit a néni otthon önt faggyúból
üvegcsövekbe) s elpanaszolta, hogy nagyon sok a kiadás, a katonatiszt sokat
költ.
- Behozza azt a
jó sóvárnoki föld.
- Behozná, öcsém;
nem panaszkodom ellene. Bár õ se tenné. Nem is teszi; ámbár tehetné - mert nagy
terheket tettem rá. Sok van rá betáblázva. S ezentúl már csak minden öt évben
törleszthetek.
- Úgy! Minden öt
évben?
- Akkorra szoktam
adni a terminusokat. De nem elég… Nem elég! - sóhajtott fel szomorúan. - Végem
lesz, öcsém, végem lesz, ha csak a szerencse különösen be nem ütne.
- Persze, egypár
jó termés.
- Ej, dehogy. Az
nem segít. Hanem három-négy követhalál
még kiránthatna.
- Miféle halál?
- Hát a követek
halála hehehe (és jóízûen nevetett). A királynak is vannak eszméi. A kormánynak is vannak eszméi. Nekem is
vannak eszméim. Azonfelül van népszerûségem is. S ha követválasztáskor odaállok
valahova, ahova akarok, érted, és aki mellett akarok, érted, akkor azé a
mandátum, hékás.
- Igenis,
értem már.
- A
követválasztás azelõtt, mikor még én is szamár voltam, és föllépegettem, mindig
egy csomó terhet hozott a birtokra, most mindig levesz egy csomó terhet. Hát
nem igazságos ez így? Mert velem kell a jelöltnek beszélni, hm. Csakhogy ritkán van… öreg, beteges hazafiakat
szeretnék kapni, akik gyorsan halnának egymás után…. De már álmos is vagy,
amint látom, aprók a szemeid. Eloltsam a gyertyádat? Itt a víz, ha inni akarsz,
ott a csengettyû, ha valamire szükséged van. Vagy beszélgessünk még?
- Nem, nem
elég lesz. Mert hisz nekem is megvan már a mappám a János bácsi ábrázatáról.
|