|
Semmi sem
szaporább a kormánybiztosoknál. A fû csak akkor nõ, ha esõk vannak. A
kormánybiztosok attól is nõnek, ha esik, attól is, ha szárazság van. Így
árvíz-biztosok, amúgy ínségügyi biztosok. Annyira szaporodnak, hogy az ország
lakosait bízvást két osztályba lehet sorozni: kormánybiztosok és nem
kormánybiztosok. Valamint az élettelen tárgyakat is meg lehet jelölni mint
kormánybiztosságokat vagy mint nem kormánybiztosságokat. A töltések, sáskák,
selyembogarak például kormánybiztossági objektumok. A cserebogarak nem. Vannak
kétes tárgyak is, mint például egy odvas fa vagy egy hegy. Az odvas fákról és a
hegyekrõl nem hallottuk eddigelé, hogy kormánybiztosaik volnának. De ez is csak
addig lesz, míg a hegyek a szaporulat kedveért rá nem adják magukat a
tûzokádásra.
Egyébféle kormánybiztos ellenben bõven található hazánkban.
Van már villa-kormánybiztos, fíloxéra-kormánybiztos, borászati kormánybiztos.
Vannak ismeretlen folyamok és patakok ismerõs kormánybiztosok keze alatt, és
vannak ismerõs nevû folyamok ismeretlen nevû kormánybiztosokkal.
Az ember feje szinte gõzölög tõlük. Mindenütt látja õket -
ahol nem kell lenniök. Vannak faültetõ kormánybiztosok és tövisirtó
kormánybiztosok, s még sincsen minden betöltve, mert kormánybiztosokat irtó
kormánybiztosok is elkellenének.
Lassankint beleszokik az ember s mindent ebbõl a szempontból
tekint. A levegõt, a felhõt, a napot, a szeleket, az egész mindenséget. Amint
tegnap is fölnéztem a szabadelvû körbe és nem találtam ott senkit (még
Urbanovszky se mutatkozván a láthatáron), kivettem zsebembõl a bibliai
történetet, mivel sátoros ünnep lévén, a kis fiamnak vittem haza, leheveredtem
egy dívánra s elkezdtem belõle olvasni »Ninive városának történetét«, melynek
itt adom a hiteles szövegét:
Jón. I. II. III. IV. Rész.
Ninivé felette igen nagy város vala, mellynek a’ kerületi
három napi járó föld vala. De ennek a’ városnak a’ lakosi istentelen emberek
valának, és az õ gonoszságok mind az égig fel-hata. Parantsolá azért Jehova
Jónás Prófétának, hogy menne Ninivébe és azokat intené a’ megtérésre. De Jónás
nem fogadá a parancsolatját, hanem hajóra ülvén, szalad vala. Amiért az ég nagy
szelet küldött utána, a mely a hajót végelromlással fenyegetné.
Megrémülvén ezért a hajósok, sorsot vetének, ki legyen
bûnben közülök, és a sors a hajó oldalában aludó Jónásra esik, kit fölkölte a
kormányosmester, mondván, hogy a sors ráesett. Õ pedig akkor megvallá
gonoszságát, engedetlenségét, sõt azt is tanácsolá maga nékiek, hogy õtet a
tengerbe vetnék, és így meg fogna a tenger tsendesedni. Meg-ragadván azért
Jónást ki-veték a’ hajóból a’ tengerbe, és azonnal meg-szünék a’ tenger az õ
háborgásától. Készített vala pedig a gondviselés egy nagy halat a’ tengerbe, a
melly Jónás Prófétát mindjárt el-nyelé; és vala Jónás annak a’ halnak gyomrában
három nap, és három éjjel. Kiálta azért Jónás ez õ nagy szorultságában, és
keserûségében az Úrhoz. Parantsolá azért õ Felsége a halnak, hogy Jónást sérelem
nélkül a szárazra ki vetné. Midõn tehát Jónás meg-szabadúlt vólna, elméne
Ninivébe és ott kiabálá az utczán, hogy a város negyven nap múlva elfogna
sülyedni. Midõn pedig annak a városnak lakosai penitencziát és böjtöt tartának
vala, a mennyei hatalom elváltoztatná a gonoszt és Ninivé városát nem veszejté
el.
A próféta ekkor a halált kívánta magának, a miért
prófétziája be nem teljesedik immáron, s ebben a nyughatatlanságában annak
okáért kimenvén a városból csinált magának künn a mezõkön egy hajlékot, hol az
alatt élne, míg meglátná mint lenne a városnak dolga. Midõn pedig a nap a Jónás
fejét megsütötte volna, nevele ottan egy tököt, mely felfutván a kunyhójára, a
maga leveleivel árnyékot tarta. De ennek folytán támadt vala egy féreg a mely
minekutána a töknek tövét megrágta volna, a tök elhervadott. Jónás tehát ismét
a halált kívánja vala békétlenségében stb.
*
Csodálatos, az örök szép történet, amint elolvastam, nem
tette rám a régi hatást. Az istentelenség szállott-e meg, vagy a klub
atmoszférája okozta-e (mert hiszen harmadfél száz mameluk lehelete kóvályog e
termekben), hogy eszem rögtön átgyúrta a dolgot a mai kaptára s Jónást nem
voltam képes valódi prófétának venni, hanem úgy tetszett nekem egy percre,
bizonyosan az ördögök incselkedése folytán, hogy Jónás voltaképpen senki egyéb,
mint egy képviselõtársunk, aki kormánybiztosi minõségben küldetett ki Ninivébe.
Úgy, úgy! Hiszen az egész történet ismerõs
tegnapról-tegnapelõttrõl.
Lássuk csak reális világításban.
Hogy ím Ninive lakosai rosszalkodának, az Úr maga elé
hívatja a diplomata hírben álló Jónást:
- Hallod-e, próféta! Leutazol azonnal Ninivébe, megfékezed
és megtéríted ott a lakosokat hozzám.
- Milyen minõségben menjek? - kérdé Jónás.
- Mint a
mennyei kormány biztosa.
- És milyen
hatáskörrel? (Bizonyára ezt se mulasztotta el Jónás megstipulálni.)
De vagy a
hatáskör nem volt ínyére, vagy az állás, lehetséges az is, hogy mint
szenvedélyes pozõr csak taktikázott, midõn rendre emelé a kifogásokat.
- Számot
kell vetnem körülményeimmel.
- El kell
menned, Jónás!
- De
meggyõzõdésem, elveim…
Ilyenformán
szokás ez, mert aki sokra tartja magát, azt mások is sokra tartják - s ebbõl
áll az igazi politika.
De a világ
gondviselõje nem tágított.
- Akarom,
tehát menned kell.
- Legalább
gondolkozási idõt kérek, uram.
A
gondolkozási idõt megkapta Jónás, de lelke az engedetlenségre hajlott. Vakmerõ
dacolási viszketeg lakta szívét, vagy meglehet, nem lakta egyéb, mint egy kis
taktika. Ha elfogadom a verebet, a túzokok a többi prófétáknak jutnak. Fölszáll
tehát egy hajóra, hogy kikerülje a Ninivébe való kiküldetést. Egyszóval, elment
utazni.
De a
mennyei kormány haragra gyullad a frondõr ellen és nagy szelet küld a hajó
után, mely paskolja a hullámokat, hogy azok paskolják a hajót, hogy a hajó
fölzúduljon Jónás ellen. (A mennyei kormány is sok indirekt eszközzel
dolgozik.)
A hajó népe
elrémül s kutatja, az égi haragnak okozója ki légyen. Jónás próféta ravasz úr
egy kicsit, amint kiveszem a történetbõl, alvást színlel a hajó egyik
oldalában, teszi magát ártatlannak és közömbösnek, de mihelyt rájön a
kormányosmester, hogy õmiatta dühöng a zivatar, egyszeribe belátja, hogy
teljesen egyre megy már, akár tagadja a dolgot, akár nem, tehát beáll bátor és
önfeláldozó embernek:
- Igenis,
hajósok, én vagyok az ok. Ne keressetek mást! Oppozícióban voltam az ég ellen s
innen a mennydörgõs vihar ellenem. Tiértetek, a népért halok meg, mert nem
akartam lemenni Nivinébe a várost megsemmisíteni.
(Meg vagyok
róla gyõzõdve, hogy egy kis demagóg ízt se sajnált a próféta úr ezen beszédtõl,
melyet én nyilván fantáziám segélyével is csak kivonatolok.)
Volt
»halljuk, halljuk«, képzelem, de »éljenzés« nemigen lehetett, mert Jónás
imigyen folytatta:
- Azért hát
ne sokat tanácskozzatok, jó hajósok (látta, hogy eszök ágában sincs
tanácskozni), fogjatok meg és dobjatok be egyenesen a tengerbe, hogy
lecsendesedjék.
Hát persze,
mert a hajón nem maradhatott s egyebüvé úgyse dobhatták.
Jónás úr
igazi típusa volt az eszélyes opportunistáknak.
A hajósok
átnyalábolták és behajították a tengerbe. Hurrá! A tenger nagyot loccsant, s
mindenki azt hihette volna, hogy a Jónás próféta földi karrierje be van ezzel
végzõdve. Nem lesz már ebbõl soha kormánybiztos! De nem az történt. A mennyei
gondviselés egy nagy halat küldött, amely hirtelen elnyelte a prófétát.
Ott volt szegény
a hal gyomrában három nap és három éjjel, míg végre a harmadik éjszakán beadta
a derekát (ott úgyse lehetett többé kiegyenesíteni) s felfohászkodott a
mélységes tenger fenekérõl az Úrhoz, hogy immár nem leszen többé oppozícióban.
Még elég szívósság volt tõle. (Helfy egy napig se állta volna meg ebben a
halban.)
A mennyei
gondviselés megparancsolá rögtön a halnak:
- Vesd ki
Jónást a partra sértetlenül.
A hal nem
is tett semmi ellenvetést. Még tán örült is rajta, hiszen nagyon alkalmatlan
lehetett neki így emésztetlenül.
Jónás tehát
újra akcióképes lett s most már elvállalta a hivatalt. Ment, meg sem állt
Ninive városáig, hol is erõsen ráijesztett a nemes városra, szerte kiabálva az
utcákon:
- Negyven
nap múlva el fog a várostok süllyedni, ti gazemberek!
A ninivei
lakosok legott a jobbik eszükhöz nyúltak ez erélyes föllépés következtében s
folytonos imádkozásokkal és alázatossággal sikerült a gondviselést
kiengesztelniök.
Tudtukra
adatott égi jelekben a »kegyelem«.
De a
lakosok nem elégedtek meg ezzel. Újra fohászkodának:
- Mit ér
nekünk a kegyelem, ha Jónás a nyakunkon marad. (A kormánybiztosok denique már
akkoriban se voltak népszerûek.)
Jónás
ezalatt szintén nem pihent. Tele volt panaszokkal, duzzogással: hogy õt a
mennyeiek dezavuálták.
Természetes,
a hivatalos tekintélye meg volt csorbítva. Ha egyszer kimondta, hogy Ninive
elsüllyed negyven nap múlva, hát tessék mármost elsüllyeszteni! Az, hogy a
város megtért, megjavult azóta, neki semmi. Az õ tekintélye az elsõ dolog, nem
a közügy.
Látta ebbõl
a mennyei kormány, hogy a Jónás állása tarthatatlan ezentúl; de bizonyos
tapintattal kellett a dolgot elintézni. A hivatalos tapintatot tehát nem most
találták föl itt a klubban; örök az; a világ kezdetétõl való.
Míg a dolog
elintézése függõben volt, Jónás kihurcolkodott a városból (nyilván az utcai
kraváloktól tartott) s egy hajlékot csinált magának kinn a sivatagban. De a már
említett tapintatnál fogva a gondviselés oly tikkasztó nyári hõséget bocsátott
ama helyre, aminõ még sohase volt: mintegy meg akarván adni Jónásnak a módot,
hogy »éghajlati és egészségügyi tekintetbõl« beadja lemondását.
De Jónás
nem akarta a dolgot elérteni. (Ilyenkor a próféták is nagyon nehéz fejûekké
válnak.)
Hanem
ahelyett fogta magát, elültetett a hajléka mellett egy tököt, mely felfutván
hatalmas indáival és széles leveleivel a kunyhóra, lehetõleg hûvösen tartá azt.
De a mennyei
hatalom se pihent. Tromfra tromf! Hirtelen küldött egy férget, mely a tök
gyökereit megrágta és az árnyékot adó levelek elfonnyadtak.
Ez már aztán
annyira világos intés volt, hogy Jónás is észrevette magát s nehéz szívvel
kiszakadt belõle az a bizonyos »saját kérelem«.
Ez volt az elsõ
kormánybiztos mûködésének története.
Jónás próféta
megérdemli, hogy fölfedezve benne az elsõ kormánybiztost, ha már a hal gyomrából
is kijött, én is kivegyem õt az ezer év elõtti ködbõl, és az azóta mesésen
elszaporodott kormánybiztosokat egy õsapával ajándékozzam meg, ki sokban
hasonlított hozzájok és sok precedenst teremtett a számukra.
Csak éppen, hogy
a napidíjat nem bírtam a bibliatörténetbõl elõhámozni.
|