AZ ÚJ KOR CSODÁI

1891

I. Szipka az alkotmányban

Ha valami lemásolni valóm van, egy jámbor gyorsirodai díjnokkal szoktam végeztetni, akit a képviselőházból ösmerek. Ha nem csalódom, Hupka Ferencnek hívják.

- Hogy mennek a dolgai? - kérdém a minap.

- Nem panaszkodhatom - felelte vidáman, nagy fejét fölemelve az írásból -, ámbár nagyon rám jár a gólya.

- Mennyinél tart?

- Az ötödiknél.

- Nem tréfadolog. Öt cipő, öt kalapka, öt kifli a reggelihez. S mennyi ehhez a fizetés a Ház gyorsirodájában?

- Amiatt ugyan éhen halhatnának, ha egyebem nem volna.

- Igaz, hallottam, hogy egy szõlõje van.

- Igen, Szentendrén, de az szót sem ér, megette a filokszera. Hanem van egy tajtékszipkám…

S ezt olyan hangon mondta, mintha Aladin beszélne az õ csodalámpájáról.

- Egy tajtékszipkája?

- Az tartja fönn a családomat. Az az én dominiumom. Nem kell se szántani, se vetni, hanem azért biztosra terem.

- No, ilyen különös tajtékszipkát magam is szeretnék látni.

- Semmi sem könnyebb annál - szólt s kivett a zsebébõl egy tokot, melynek belsejében bíboros barázdában nyújtózkodott a nevezetes tajtékszipka.

Ábrázol pedig egy meggörbített nõi kart, a kar felsõ részébe a szár jön, a kéz öt ujja ellenben tulipán-kelyhet tart, ahova a szivart kell dugni. Csinos kis szipka, és gondosan van kiszíva barnára.

- És hogy jövedelmez ez magának?

- Ki szoktam játszani a képviselõ urak közt minden hónapban. Negyven szám forintjával, havonkint negyven forint.

- De hiszen megnyeri valaki.

- Aki megnyeri, visszaadja. Így tart ez tizenöt esztendeje. A képviselõ urak tudják már. Mikor elviszem a nyerõnek, rendesen azt mondja: »Hagyjon békét, Hupka úr, visszaajándékozom magának.« Tradíció ez már a Házban.

- De hátha mégis akad valaki egyszer és átveszi?

- Az lehetetlen! Nem akadhat. Mert mindig egy nagy gavallér nyeri meg, aki gazdag és nem dohányos.

- Úgy már értem.

A szipka csakugyan örök. Új kormányok, új parlamentek jönnek, mennek, de a szipka marad. Új ház épül föl, új ezredév virrad az alkotmányra, új eszmék, új gondolatok foglalkoztatják a honatyákat, a régibõl mindent elsöpör az idõ, de a Hupka-szipka matematikai pontossággal bukkan föl minden hónapban a Ház folyosóin - jelezve, hogy a biblia híres olajos korsója ma se mese.

II. A halhatatlanok

Egy vén honvédet szeretnék beprotegálni hosszú évek óta a honvéd-egylet korifeusainál. Lótok-futok, beszélek az érdekében majd minden évben a fõbbekkel, Harkányi Frigyessel, Nedeczky Istvánnal.

Harkányi Frigyes mosolyog ilyenkor és elmond egy anekdotát, de honvédemen ez nem segít.

Nedeczkynél azonban ennyit se bírok kivinni. Harkányi legalább minden évben új anekdotát mond és mosolyog, de Nedeczky István se nem mosolyog, se anekdotát nem mond, hanem minden évben ezt az egyet feleli:

- Várjatok egy kicsit, míg a honvédek megritkulnak!

Tehát persze vártunk, azaz, hogy az öreg honvédem várt (mert nekem nem kerül nagy megerõltetésembe). Türelem, türelem. Hiszen nem tarthat sokáig. Harminc és néhány esztendeje már a nagy csatáknak. Ma-holnap ritkaság lesz a honvéd. Hely ürül, bizonyosan ürül…. No már kis szíve van ennek a nemzetnek, hogy a melegébõl még a hõseinek sem jut egyszerre, hanem csak egymás után. S úgy sem elegendõ.

Vártunk és sürgettük a dolgot évrõl évre. Mindig ugyanaz a reményteljes közbelépés részemrõl, mindig ugyanaz az eredmény: »Várjatok még egy kicsit«, csak a Harkányi anekdotája mindig más.

Az idén végre a negyvenkettedik esztendõbe léptünk. Negyvenkét év elõtt kik daliák voltak, hol kell már lenniök! Akiknek akkor az ágyúk bömbölése volt a zenéjük, ma már azoknak csak a méhek döngnek; de a nagy álmuktól bizony azt se hallják.

Újuló reménnyel vettem föl a fonalat. Megszólítom Harkányi Frigyest. Tisztelt képviselõtársam mosolygott és elmondott egy anekdotát.

Ohó, hisz ez egy régi ismerõs! T. i. az anekdota. No, hála istennek! Megörültem. Ez jó jel! A Harkányi adomái elfogytak, hát a honvédek hogyne fogytak volna el!

Sietve kerestem föl Nedeczkyt, újból elõadva neki a dolgot.

- Várjatok egy kicsit - mondá -, míg a honvédek megfogynak.

- Ej, hát mikor fogynak már meg? - kérdém türelmetlenül.

- Úgy értem, hogy hátha talán mégis megfogynak egyszer, ámbátor nem bizonyos - szólt flegmával.

- De Pista bácsi, hiszen már nem lehetnek sokan, hiszen már negyven éve múlt!

Az öregúr vállat vont s kedélyesen simogatta meg tömött, huszáros bajuszát.

- Hja, nem az esztendõk teszik. A derék nem fél az idõk mohától.

- Úgy? És mennyi a mai létszám?

- Meglehetõsen állunk - szólt az öreg úr elgondolkozva. - Harmadéve éppen annyi honvéd volt, mint ahány a forradalomban az isaszegi csata után…

- Lehetetlen az! És az idén?

Pista bácsi a kezeit dörzsölte:

- Meglehetõsen állunk. Most körülbelül annyi van, mint az isaszegi csata elõtt. Az elesetteknek is megkerült a nagyobb része.

- De hisz az lehetetlen.

- Mit tudod te azt? - förmedt rám. - Hát sohase hallottál a Csaba vitézeirõl semmit sem?

Megfordult és ott hagyott rágódni az õs szittya legendán, a Csaba vitézein, akik soha el nem múltak.

Ejnye, de roppant kár, hogy ez se maradt meg már mesének. Hogy a modern kor irtja a fákat és a meséket. A tündérek és gnómok szétfutnak a fejszecsapások zajától s sziklarepedésekben, meghasadó hullámokban eltûnnek örökkön-örökre.

III. Aki nekem lop

Tudvalevõleg (de aki nem tudná, itt hozom tudomására) én novellákat is szoktam írni (s éppen ezeket másolgatja a föntjelzett Hupka Ferenc). A novellákban sok gyönyörûségem telik, s így el van érve a cél.

Mert novellákat írni, csak kétféle célból lehet. Az egyik az, ha maga gyönyörködik bennök az ember. Még az is megbocsátható, ha azért írja valaki, mert a nagyközönség gyönyörködik bennük. De a legtöbb író valami harmadik célból írja a novellákat, s ezt sohasem bírtam kifürkészni, hogy mi lehet.

Én, mint mondom, a magam mulatságából írom a novelláimat, de emellett megvan a külsõ siker is, mert az újságok már húsz év óta neveznek »tehetséges fiatal író«-nak (az örök fiatalságot e novellák szerzik nekem).

Egy idõ óta a német könyvpiacokra is eljutottak, s csodálkozva láttam a német lapokban a recenziókat, hogy a titulusom külsõ országokban megnõtt »jeles író«-nak.

- Sic!

Nem hogy örültem volna e dolognak, inkább elfogott a keserûség:

- Hát járja ez? Hogy én itthon csak tehetséges író vagyok, odakint pedig »jeles«? Hát mit vétettem én a magyaroknak? Ha megfordítva volna, még érteném, hogy egy gazdagabb irodalomban néznek kevesebbnek, egy szegényben többnek. De hogy Rothschild nagy bankónak tartsa a tízforintost, Kernyeszegi János urambátyám pedig aprópénznek, az már kihoz a sodromból.

Hanem e bosszúság mellett fölütötte bennem fejét a csodálkozás is. A magyar kritikák azt írják t. i. rólam: »Van benne elevenség és humor.«

A német kritikák azt írják: »Magas filozófiai észjárás jellemzi.« (Mármint engem.)

- Hm! Ezt mégis sokallom egy kicsit. Ez csodálatos! Ezt én sohase tudtam magamról. Ergo, vagy én vagyok szamár, vagy a német kritikusok azok. De minthogy én filozófus vagyok, hát bizonyosan õk a szamarak. Mivel azonban õk azért szamarak, hogy engemet filozófnak tartanak, hát ennélfogva mégse vagyok filozófus. Mi az ördög vagyok hát? Nem bánom, akármi, csak filozófus ne legyek.

Ilyen gondolatok közt hányódva, elhatároztam felkeresni a fordítómat, az ország tízezer Kohn Mórjainak egyikét. Hogy engem ne fordítson többé, mert engem a németek nem értenek.

Tudakozódtam felõle, hol lakik s miféle ember.

- Az egy különös teremtés - mondák -, kleptomániában szenved.

- Mi az?

- Egy, az irodalomban gyakran elõforduló betegség.

- Mibõl áll az?

- A lopás szenvedélyébõl. Amint megfogja a tollat, minden tinta-bemártásra meglop valakit.

- Azaz plagizál.

- Nem egészen, mert a plágizáló rendszerint egy egész mûvet lop. De az ön Kohnja egy közönséges szarka, aki csak egyes morzsákat lop, ahol valami fényeset talál, s beszúrja a magáé közé.

Világosság kezdett derengni a fejemben.

- Lehetséges-e - kérdém -, hogy az efféle betegségben sínylõdõ akkor is lopjon, ha nincs belõle semmi haszna?

- Azt hiszem, lehetséges.

- Hogy másoknak is lopjon, ha rájön a nyavalya?

- Igen különös jelenség lenne, de megtörténhetik.

Rohantam könyvszekrényemhez: kivettem egyik németre fordított kötetemet s elkezdtem mohón olvasni, a vizsgálóbíró lázas türelmetlenségével.

…S ím, micsoda vakító fény tárult elém. A bagdadi mesés kék barlangban nem hever annyi kincs, annyi drágakõ, mint szétszórva e lapokon.

S ezt mind az én Kohn Mórom lopkodta össze a számomra.

Shakespeare egy élce tündöklik a kiscsoltói bíró szájában; Borcsa asszony, aki tyúklevest visz a mezõre Csoszogó Jóska bátyánknak, Schopenhauernak a gondolatait fûzögeti elméjében útközben, Taine és Kant eszméivel diskurál a korcsmában Szabó Ferenc nótárius uram. - Ni, itt is egy fényes gondolat! Ezt Danton mondta a francia nemzetgyûlésben. Most a Jutka mondja a fonóban.

Minden meg volt elõttem magyarázva. Európa összes írói meg vannak lopva. Annyira benne volt a tolvajlás láza a fordítómban, hogy még énbelõlem is lopott: a munka elejébõl a hátuljába, a hátuljából az elejébe.

Letettem a könyvet és rezignáltam. Minden tisztába hozatott.

A németek rehabilitálva vannak, kritikusaik nem szamarak, én pedig nem vagyok filozófus, s kész örömest elhiszem most már az olajos korsó és a Csaba vitézei után azt a bizonyos hitregei alakot is, aki bõrt lopott imitt-amott, hogy abból a szegényebbeknek csizmát vegyen.

Hanem a csizmát én ugyan fel nem húzom.