|
Ösmertem az
öregurat, mikor még ragyogott. Mikor a dicsõség teljes verõfénnyel öntötte el
alakját. Akkor is képviselõ volt, nagy szónoklatokat tartott, amikre »öt
percnyi szünet« szokott következni. A kirakatokban látható volt az arcképe, a
folyosókon orákulum gyanánt adták szájról szájra az elejtett mondásait. A lapok
minduntalan belekeverték mindenféle kombinációkba s addig-addig jelölgették,
hogy végre miniszter lett; excellenciás úr.
Ott ült egy
darabig, két vagy három évig a piros székben. Sok okos dolgot csinált, de a
tettek nem tetszenek annyira, mint a szavak. A népszerûség kezdte elhagyni az
öreget; õ pedig még azokból a népszerûség édes emlõin nõtt régi emberekbõl való
volt, akik nem tudnak megélni a ringató dajkájuk nélkül.
Megesett vele az
a hallatlan eset, hogy beleunt a miniszterségbe, leköszönt és újra beállott
nagy embernek.
Sehol sem olyan
nehéz dolog az, mint éppen minálunk. Mert egyebütt az ellenzék padjaira ül a
visszalépõ államférfi; az elvesztett népszerûségi tõkéjét azoknál szerzi
vissza, akik apródonkint elszedegették.
De itt nem lehet;
egész múltját meg kellene tagadnia, ha oda ülne: nincs más választása, mint
gyalog tovább tolni a kollégák szekerét, amelyen õ is rajta ült elõbb. (Azért
is ritka az olyan, aki a szekérrõl szívesen lelépne.)
Az öregúr azért
még »nagy« volt. Hiszen megmaradt a »kegyelmes« címe és a nagy múltja. De a
nagysága egyre halványult.
Beszédjei még
olyan impozánsak, mint azelõtt, csak a hatás nem olyan impozáns többé.
Az elsõ döfést az
elnök adja meg neki: a legközelebbi nagy beszédje után nem függeszti fel az
ülést öt percre.
Az elsõ idõkben
még tíz-húsz ember kíséri haza az ülésbõl. Boldog, akinek a karját nyújtja a
nevezetes aggastyán, s végigmehet vele az utcákon, apró öreges járásával
gyöngéden lépést tartva. Sógora, öccse, akik szintén képviselõk, alig juthatnak
hozzá.
Az utcákon még
visszanéznek utána a járókelõk és suttogják egymásnak:
- A volt
miniszter!
Késõbb már csak a
sógora és az öccse kísérgetik.
Egyszer azután
ezek is kezdenek elmaradozni.
Pedig most már
igazán rászorulna, hogy kísérjék; szemei meggyöngültek, nem lát jól; hallását
elvesztette, nem hallja a kocsizörgést a háta mögött; hangja is elgyengült,
elvesz a Ház-beli zajban, ha felszólal. De minek is beszél! mi az ördögöt akar
még az öreg?
Ami elõbb a
dicsõségben való sütkérezés volt, az most kellemetlen kötelességévé válik.
Sógor és unokaöcs egymásra hagyogatják:
- Ma te kísérd
kérlek haza az öregurat. Én nem érek rá.
Egy évig eltart
még ez a felosztása a hazakísérgetésnek, de egy év múlva aztán egyik sem ér rá.
Még egy darabig
akad jó ember, de azt már keresni kell.
- Kérjük meg
Chorint vagy Bossányi Lacit, hogy kísérje haza az öreget.
Néha senki sem
akad, s ilyenkor kedvetlenül morogják:
- De minek
is jön már az öreg a Házba? Mit
keres itt? Nem tud otthon ülni?
A legfiatalabb
képviselõk, kiket a kegyelet még könnyebben melegít át; e naiv lelkek, kikrõl
minden hímpor még nincs lereszelve, még néha-néha együtt kullognak az
öregúrral, de a leggyakrabban egyes-egyedül ballag az utcákon, botjára
támaszkodva, tévedezõ szemekkel bámulva lába elé, hogy valamibe el ne botoljék
s szorosan meglapulva a házak falainál, hogy valami szekér agyon ne gázolja.
A lealkonyodott
napnak ilyen szomorú az útja.
|