A SIPSIRICA

1902

Első rész

A »Fehér Páva« és alakjai

Budát és a budai polgárokat egy darab idõ óta valóságos divat kigúnyolni. Pedig hát ez nagy léhaság, mert igaz, hogy a pesti rész a gazdag, a pompás, de a budai rész a kedves. Pestnek jövõje van, Budának múltja. S minthogy a jövõ is mindenesetre múlt lesz egy napon, a dolog hát egyre megy. Budán éppen annyi látnivaló van, mint Pesten, sõt Pesten is Buda a legszebb látnivaló. Olyan budai öregembert magam is ösmertem, aki még sohasem volt Pesten, de olyan pesti öregembert sohase ösmertem, aki még nem volt Budán. Általában lehetetlen Budára át nem menni, kivált nyári estéken, mikor fák alatt szeret az ember vacsorálni. Pestnek fényes, virágzó üzletei vannak, Budának vidám, kedélyes korcsmái. S minthogy az országban több korhely van, mint üzletember, Buda jobban megfelel a nemzeti közszükségletnek. Ami pedig a lakosságot illeti, respektíve a fajt, a legénykedési virtusokat, a budaiak már egyszer (az Anjou-korban) letették Lajos pap vezérlete alatt a római pápát is, holott a pestiek sohase tettek még le egyebet, mint alapköveket, rábízván aztán a többit a tótokra, hogy építsenek föléjük palotákat.

De maradjunk a budai korcsmák mellett, melyek páratlanok a maguk nemében - de csak addig, míg a pestiek föl nem fedezték. Ha a pesti közönség ráveti magát valamelyikre, legott beleüt a civilizáció istennyila. Jaj az olyan helynek, ahol már öt-hat fiáker áll a kapu elõtt. Fuss el onnan. Az már csak »volt«.

A »Diófa« a »Márvány-menyasszony«, a »Politischer greizler« vagy a »Libanon« (azért hívták így is, mert mindig volt libapecsenye az étlapon), mind el voltak már koptatva, mikor a »Fehér Páva« bukkant elõ.

A megboldogult Balázs Sándor talált rá, kit második Dickensnek neveztek a maga idejében, de inkább nevezhették volna »Második Budá«-nak, mert majdnem úgy ismerte Budát, mintha õ építette volna.

Egy napon így szólt hozzánk:

- Esküdjetek meg, hogy senkinek se szóltok. Még az édesapátoknak se. Egy új korcsmát találtam. Micsoda rostélyosok, barátom! Megfoghatatlan az, miért jobbak a rostélyosok a Duna másik partján? Ki fejti azt nekem meg?

(Mindig az ilyen epikuri problémákon törte a fejét.)

- Az onnan van - feleltem -, mert a túlsó parton öreg teheneket ölnek a mészárosok, s a rostélyos csak az öreg tehenek húsából jó.

Balázs vezetett át bennünket nehányunkat a »Pává«-ba. Alacsony, hosszú házikó volt a Rácváros egyik kis utcájában, az udvaron egypár öreg fa tartott árnyékot, a fák alatt pirosra terített asztalok mosolyogtak a bejövõre.

Kívülrõl semmi se mutatta a korcsmát, csak egy piszkos pléhtábla a házikó homlokán, ahol a fehér páva pompázott rettenetes nagy farkával, alatta ez a felirat: »Oltsó ételek, ittalok és pettyegtetett² kiszolgálat.«

A házikó bizonyos Jahodovska nevû lengyel asszonyé volt, ki azt férjétõl, Jahodovsky József vasúti tisztviselõtõl örökölte, s a csekély nyugdíj mellé korcsmát nyitott. Egészen jól értette az üzletet, maga is korcsmáros lánya lévén Krakkóból. Nyájas, elõzékeny volt a törzsvendégekhez és egész familiáris lábra helyezkedett velök. Budán megkívánják az ilyesmit. Bár már a délutánban járt szépségével (felül lehetett a negyvenen), még mindig fürge volt, mint a karika, és éppen nem kellett az embernek félre nézni, ha magas, testes alakja megjelent. Volt benne valami különös, valami kívánatos, szinte azt lehetne mondani, hogy a szem rajta tapadt, mint a darázs a csöpögõ mézen.

De hát ez mind nem ért semmit, mert Jahodovska igen tisztességes asszony volt és csak üzletével törõdött, meg a lányával.

Õ maga szolgálta fel a vendégeit, bent a konyhában két magyar parasztasszonyt tartott, akik fõztek és mosogattak. Egy kicsit nehéz is volt már a Hebe szerepéhez (nyomhatott vagy kilencven kilót), de azért pompásan ment a dolog (és legalább soványító kúra is volt), futkosott ide-oda az asztalokhoz, most étellel, most késért, most villáért, nekimelegedve nagy pihegéssel, mint egy hízott lúd. Hatalmas karjain rengett a hús, a fehér kötényéhez kapcsolt kulcscsomag zörgött-csörömpölt, összecsapódó, kikeményített szoknyái zizegtek-sustorogtak.

Okos asszony volt. Nagyon okosnak kellett lennie, mert eltalálta a nagy üzleti titkot. Numerus clausussal dolgozott, de nem úgy, mint a fiskálisok szeretnék. Éppen megfordítva. Nem akart több vendéget, mint amennyi van. Azért dédelgette csak a stammgastot. A betévedõ idegen iránt hideg volt, hogy ott ne ragadjon. Kiszámította, hogy ennyi napi kiadással, ennyi szolgálattal, ennyi asztallal, bestekkel és ennyi fáradsággal hány vendéget bír ellátni s ehhez tartotta magát. Nem akart tovább terjeszkedni. A terjeszkedés befektetéseket igényel. A befektetések kockázatok, melyek meghozzák a bizonytalanságot. Jahodovska beérte az õ törzsvendégeivel, számon tartotta õket, mint a jó pásztor a juhait, és csak ha elhullt valamelyik, akkor édesgetett be helyette egy másikat a »póttartalékból«, az idegenek közül.

Azért aztán igen nehéz volt valódi törzsvendégekké válnunk, dacára, hogy már hónapokig jártunk oda.

Egy alkalommal panaszkodtunk Jahodovskának, hogy nincs rendes asztalunk, hol ide, hol oda kell ülnünk, néha pedig éppenséggel nincs semmi hely.

- Hja, a törzsvendégek az elsõk - mondá vállat vonva.

- Ej, hisz mi is azok vagyunk, mindennap itt lát bennünket.

- A többiek már évek óta ide járnak.

- Tehát nem kapunk rendes asztalt?

- Várjanak az urak, míg üresedik - szólt közömbösen.

- Hiszen mióta várunk már. De a vendégei sehogy se akarnak kimaradni.

Jahodovska kevélyen emelte fel fejét s fennhéjázó mosoly jelent meg ajkán.

- Az én vendégeim nem szoktak kimaradni. Õk csak meghalnak. És mondhatom (de ezt sajátságos gõggel tette hozzá) többnyire gutaütésben.

Nem tudom, mi lehetett ez. Pöffeszkedés-e a koszt jóságával és zsírosságával, vagy pedig egyszerû elriasztási szándék?

Hanem hiszen bottal se bírt volna minket elverni. Hovatovább jobban megszoktuk a »Pává«-t s lassankint megismertük összes személyeit, a törzsvendégeket és a »sipsiricát« is.

Hej a sipsirica! De kedves gyerek volt a sipsirica.

Már ti. leánygyerek. Mert a sipsirica süldõ leányt, bakfist jelent lengyelül. A krakkói rokonok, akikbõl egyik-másik gyakran fordult meg az özvegynél, sipsiricának szólították a kis Johankát, míg végre mi is így neveztük.

A sipsirica nem tartozott szorosan a »Páva« világához. Õ bent üldögélt az utcára nézõ lakószobában, kötögetett, leckéjét tanulta vagy a klavirt verte. Ez volt a »Fehér Páva« egyetlen kellemetlensége. A »Szeretnék szántani«. Százszor egymás után ez a nóta. Úgy tetszik, a mama szándékosan tartotta õt a szobában, óvta a vendégektõl.

- Sok olyan bolondságot beszélnek - mondotta Jahodovska -, amit jobb nem hallani a sipsiricának.

- Pedig határozottan ékesítené a helyiséget - vélte fõtisztelendõ Vidovics János úr, aki éneklõ kanonok volt Vácott, de minden héten két napot töltött Budán özvegy unokanõvérénél. (Merthogy ne lett volna unokanõvére az illetõ, azt csak a rossz emberek találták ki.)

- A gyermek csupa ártatlanság - jegyzé meg Jahodovska -, oly fehér lelkû, mint a galamb. Nem akarom, hogy tudjon még a világról. A vendégek nem mind egyformák. Elrontják az ilyen bárányokat.

Hanem, mint általában az asszonyok, nem volt állhatatos a maga elveiben, s ha sok vendég jött estefelé, hogy nagyon elfáradt a kiszolgálásukban, egyszerre vége lett a principiumnak s bekiáltott a szobába a nyitott muskátlis ablakon:

- Gyere ki, sipsirica! Segíts a mamának, szívecském.

Mintha madarat bocsátanak ki a kalitkából, vígan szökdelve ugrott ki a sipsirica. Nyúlánk, magas fiatal leány, akin már nem is festett jól a kurta szoknya és a kislányosan leeresztett szöszke haj, melyet piros pántlika szorított össze.

Fitos orra volt, kék szemei szelíden világították meg girbe-gurba arcocskáját. Megfoghatatlan, mi volt rajta, ami az embert megbûvölte, de volt valami. A homloka szûk volt, az ajka egy kicsit vastag, és a fejét kissé féloldalt tartotta, mintha az egyik válla lejjebb lenne. Mindezek egy-egy hiba különvéve, együtt ellenben igen kedves és harmonikus. Isten különös módon komponálja össze a nõi arcokat, odalehel valamit és ez a rálehelés teszi meg.

Mint ahogy a kiskacsa mindjárt tud úszni, a sipsirica is mindjárt pompásan tudta kiszolgálni a vendégeket. Megszedte magát poharakkal, tányérokkal végig a karján, föl a válláig és semmit se ejtett el útközben.

Valami üde szellõcske jött vele az õ perkálszoknyáiban, ami jólesett a forró nyári estéken. Szinte felvillanyozta jelenléte a törzsvendégeket. »Ni, hogy megnõtt a mi leányunk, a sipsirica, s hogy megszépült megint.« Bolondság, bolondság, de azt tartja Druzsba, hogy az ivási kedvet is emelte.

És csakugyan sûrûn hangzottak a felkiáltások:

- Nekem is egy fröccsöt, sipsirica! Hej, kis sipsirica, ide is!

Az öregebb vendégek, akik még kicsiny korától ösmerték, becézgették, mint egy hercegkisasszonyt, egy-egy cukorkát hoztak neki, kiexaminálták, ingerkedtek vele.

- Hányadik osztályba jár, sipsirica?

- Az utolsó évben vagyok.

- Hát mikor kap már hosszú ruhát?

- Azt mondta a mama, hogy jövõ karácsonykor.

- Teringette faszekere! Hisz ahhoz aztán udvarló is kell, ugye? Mi?

A sipsirica buta pofácskát vágott s a leánydeákok bizonytalanságával keresgélte a választ.

- Hohó ni, úgy tesz a kis selyma, mintha nem is tudná, mi az az udvarló.

- Még eddig nem tanultuk - felelte a sipsirica, röstelkedve, hogy nem tudja.

- Micsoda? - álmélkodott a törzsvendég és hirtelen a szeme közé nézett. - Hát csakugyan nem tudná? Kolosszális!

Nagyot kacag elõbb, aztán átkiáltja a többi asztalokhoz, a többi törzsvendégeknek:

- Bizisten nem rossz. Ki hinné a XIX.-ik században? Ebben a Szodoma-Gomorrában. Kérdezem tõle: tudja-e, mi az udvarló? S õ azt feleli, hogy még eddig nem tanulták. Hehehe! Hát ki hallott már ilyet? Éppen úgy válaszolt, mintha azt kérdeztem volna, mi a kétpúpú teve? Bravó, kis sipsirica! Hallja, Jahodovska, hány éves most a sipsirica?

- Johanka pünkösdkor múlt tizenöt éves - felelte Jahodovska.

Felpattant erre a szomszéd asztalnál Druzsba tanár, a megboldogult Jahodovsky barátja és komája.

- Maga nem jól neveli a leánykát, Jahodovska komámasszony, szándékosan a véka alatt tartja õt. Májusban cseresznyét kell enni, augusztusban szilvát, októberben szõlõt. Át kell élvezni az örömöket, melyeket az évadok nyújtanak. Ez volna a célszerû életfelosztás. De mit akar maga a sipsiricával? Lássuk csak! Maga azt akarja, hogy júliusban jusson a cseresznyéhez. Mikor már rothadt vagy férges. Ti. a cseresznye és nem a sipsirica. Maga elvonja õt az élvezetektõl. Igaz-e vagy nem? Lássuk csak. Jer ide, keresztlányom, hadd kérdezzelek ki.

Johanka odament a keresztapjához és meghajtotta magát elõtte.

- Itt vagyok, keresztapuska.

Jahodovska mosolyogva állt meg a háttérben s az anya kevélysége csillogott a szemeiben.

- Mondd meg nekem - szólt a tanügyi bácsi, a szokásos professzori redõkbe szedve pattanásos homlokát -, vannak-e örömeid, élvezeteid és mulatságaid?

- Igenis vannak.

- Helyes, és mik azok?

- Különfélék - felelte sipsirica.

- Éspedig? Sorold fel õket!

Sipsirica lesütötte a fejét és nem felelt.

- Hát mért nem szólsz?

- Szégyenlem magam, keresztapuska.

- Ejnye no, canis mater! Hát legalább egyet mondj. Pars pro toto. Mit tartasz ez idõ szerint a legnagyobb élvezetnek?

- Hogy mi a legnagyobb élvezet? - kérdé a sipsirica önmagától, hangosan, egy kicsit selypítve, ami felette jól állt neki, azután elgondolkozott egy kicsit, fölnézve az eperfára. - A legnagyobb élvezet - felelte lassan, gyermekes nevetéssel -, ha a hátam viszket és a mama megvakarja.

Hát erre megint kitört a hahota a törzsvendégek közt, s még a frivol fiskális, Tibuly Gáspár is mennyre-földre esküdözött, hogy ehhez fogható kis buta nincs a világon; akármelyik oltárra oda lehetne tenni angyalkának - csak le kellene elõbb vetkõztetni.

Fesztelen, családias hang honolt a »Pává«-ban. A törzsvendégek mintegy hozzátartoztak a családhoz és beleszóltak a házi ügyekbe is. Szinte érezték, hogy a sipsiricát férjhez kell adni egy napon. Bizony nagy gondunk lesz, gyerekek!

Különben nem valami nagy volt a gárda. Mindössze húsz-huszonkét személybõl állt rajtunk kívül. Az egyik asztalnál Druzsba ült, Kovik István doktor, a Vízivárosból, unalmas fráter, aki mindennap felpanaszolta, hogy boldogtalan, mivel nem ehet rostélyost. Mert a rostélyoshoz fokhagyma kell, a fokhagymához ellenben teljes függetlenség kell. Õ pedig nem független, mert minden percben valami grófné hívathatja, aki elájul a fokhagymaszagtól. Ebben neki mindenki igazat adott, dacára annak, hogy negyven év óta, mióta az orvosi praxist ûzi, egyetlen olyan perc se volt, hogy valami grófné hívatta volna. A harmadik perszóna az asztalnál Mliniczky Pál volt, a társaság generálisa, a »tongeber«, egy tót földesúr, aki vitalitiumba adván Turóc megyei birtokát, Budán éldegélt s azért járt effajta kis helyekre, hogy itt a nábobot és az oligarchát játszhassa. Egy kicsit tótosan beszélt és nagyon imponált mindenkinek.

A másik eperfa alatt a nevezett Tibuly Gáspár üldögélt az éneklõ kanonokkal. Tömzsi, gutaütésre hajló ember volt az éneklõ kanonok, és az volt a különös, hogyha a többiek, jó kedvük szottyanván, egyszer-másszor énekeltek is, õ sohasem. No, köszönöm az ilyen éneklõ kanonokot.

A harmadik asztalnál környékbeli háziurak tanyáztak, fölemlegetve a régi jó idõket, mikor ezekbõl az alacsony viskókból jobban lehetett pénzelni, mint a nagy házakból beljebb. Ez persze még 48 elõtt volt, a régi becsületes rablók és gyilkosok idejében. Az a statutum volt ugyanis, hogy az elfogott rablót vagy gyilkost szabadlábon hagyták, ha két budai háziúr jótállt érte. A háziurak kétszáz, háromszáz forintért jótálltak akárkiért, néha tíz-tizenöt személyért is egy-egy háziúr, mert nagy volt a kereslet. Ha aztán a vádlott megszökött, elkótyavetyélték a házat a jótállás fejében, s a licitáción újra megvette a volt tulajdonos potom áron és folytatta tovább a jótállásokat.

A negyedik asztalt kisebb miniszteri tisztviselõk tartották megszállva. Már kora délután beültek és preferáncot játszottak a vacsoráig, egyugyanazon kártyával egész nyáron. Az osztás közötti intermezzókban szenvedélyesen politizáltak s többnyire a minisztereket szidták, türelmetlenül áhítozva bukásukra. Az ember azt hihette volna, hogy disputáló képviselõk, - ha nem csinálják megfordítva. Mert a képviselõk inkább tûrik a rossz minisztereket, de gyakrabban változtatják a kártyát.

De ki az ördög gyõzné elszámlálni az összes törzsvendégeket. Részint nem is ismertem, részint nem is érdekesek. Egy darabig csöndesen éldegéltünk így együtt anélkül, hogy valami egyéb történt volna, minthogy a szeletek néha jobbak, néha rosszabbak voltak. Hanem a nyár másik felében két különös alak kezdett odajárni. Egy piperkõc öregúr, aki a haját festette, kockás, finom ruhában járt, vasalt nadrágokban, s ruhái olyan rezedaillatot terjesztettek, hogy egészen tönkretette vele a konyhából kipárolgó pecsenyeszagokat. Megfigyeltük, csak egyszer jött egy héten, csütörtök estefelé s mindig egy fiáker várta odakünn. Nagy havannaszivart szítt, gyûrûset, ami a »Pává«-ban feltûnõ dolog s meglehetõsen feltüzelte a fantáziákat.

- Nagy úr lehet - mondogatták a törzsvendégek. - Az ördögbe is, míg itt a messzely borát iszogatja, addig két forint árát áll a kocsi odakünn; azért a Nemzeti Kaszinóban is meguzsonnálhatna.

Eleinte Jahodovska se ismerte, tõlünk kérdezgette, ki lehet, pedig az öreg ficsúr gyakran beszélgetett vele.

Egyszer meg is kérdezte tõle, miért jár mindig fiákeren.

- Nem vagyok elég gazdag - felelte -, hogy gyalog járhassak.

- Hogy értsem azt? - kérdezte pajkosan Jahodovska, mert dacára a nagy testének, tudott kedves lenni.

- Ha gyalog jönnék idáig, megpumpolnának az emberek útközben. Takarékosságból járok kocsin.

- Jótékony ember lehet - gondolták a törzsvendégek.

Csak Mliniczky Pál kifogásolta a dolgot, nyilván, mert elhomályosítani kezdte úri voltát az idegen.

- Nem gavallér az olyan ember, aki így kijátssza a szegényeket. Hát úr az ilyen? Szökik a szegények elõl. Engemet látnának, mikor az utcán megyek. Elõlem a szegények szöknek, mert már elnáspángoltam a botommal néhány efféle csavargókat.

Az ismeretlen olyan pontosan jelent meg minden csütörtökön, mint az óra, és egy külön asztalhoz ült mindig egyedül. Késõbb, úgy látszik, megtudta Jahodovska, hogy kicsoda, mert szembetûnõ tisztelettel kezdett vele bánni, de elõttünk csodálatos módon titkolódzott, ötölt-hatolt, láthatólag zavart lett, ha kérdeztük.

Átláthatatlan rejtély alakjában gomolygott köztünk ennek az elõkelõ úrnak a csütörtöki megjelenése. Mit akar? Miért jön ide? Talán a borocska ízlik neki? Ej, bolondság, hiszen vitethetne belõle haza is.

Ehhez a rejtélyhez (mert az események mindég csõstõl jönnek) hozzájárult még egy érdekes alaknak elõnyomulása a »Pává«-ban. Ez egy daliás, hegyesre kifent bajuszú, Wesselényi-mellkasú, közepes korú férfi volt, ki megjelent egy napon és azontúl ott maradt sülve-fõve, egyre nagyobb és tekintélyesebb helyet szorítva ki magának a hét eperfa világában.

Jómódú ember lehetett, mert ujjai tele voltak gyûrûkkel, azonfelül jó vendég, mert Jahodovska alig gyõzte neki hordani a fröccsöket, végre pedig ügyes ember is volt és Jahodovska szívesen vitte neki a fröccsöket, mert mindig mondott neki egy-egy bókot. Más tekintetben is kedvében járt Jahodovskának, néha rózsát hozott, néha szegfût, amit az özvegy rendesen a keblére tûzött, a sipsiricának is hozott ajándékba egy papagájt. Örült neki a leány és mi is örültünk, mert most már többször volt alkalma kijönni az udvarra, hogy a papagájával játszhassék.

Így aztán hamar lett a törzsvendégek lajstromába beiktatva a Herkules. Már ti. a háziak részérõl. Mert a törzsvendégeket (a törzsvendég mind arisztokrata érzésû) némileg nyugtalanítá a parvenü dédelgetése.

Minthogy pedig az elõkelõ öregúr csak egyszer jött egy héten, míg a »Herkules« (ahogy elneveztük) mindennap ott volt a szemünk elõtt, a figyelem elfordult a rejtélyes öregrõl s mindenki csak a gyûrûs kezûrõl beszélt.

Mliniczky úr, aki mint a legnagyobb igényû »stamm«, féltékeny szemmel nézte az új alakulásokat, nem volt éppen ellensége:

- Végre is, úgy látszik, udvarias, figyelmes ember. Jól teszi, ha egy kicsit hízeleg Jahodovskának és a sipsiricának. A jó szó nem kerül pénzbe, a rózsa, szegfû se kerül pénzbe, a papagáj… hm, a papagáj, az már szamárság, az pénzbe kerül. De mindegy, Jahodovska megérdemli, hogy ne közönséges korcsmárosnénak nézzék. Jahodovska több annál!

Egyszer arra figyelmeztette Druzsba tanár, hogy Jahodovska nagyon is szívesen és sokat beszélget a Herkulessel, de Mliniczky ebben se talált semmi kivetni valót.

- Jahodovska hálás a papagájért, hálás a rózsákért, mert Jahodovska finom lélek.

Föl sem vette Mliniczky, míg ilyen téren mozgott az ismeretség, de amint késõbb észrevette, hogy Jahodovska a legszebb húsokat a Herkulesnek süti meg, egyszerre morogni kezdett:

- Ez már nem járja. Disznóság! Jahodovska ostoba asszony! Mit akarja azzal az emberrel? Szemlátomást nagyobb porciókat visz neki, mint nekünk. Az a Góliát mindent föleszik elõlünk, mert amivel többet ad neki, azt a mi szeleteinkbõl gazdálkodja ki.

Egyre szaporodtak a gravamenek. A »Herkules« mindennap tiszta asztalkendõt kapott az ételekhez, a többi törzsvendégek nem, este a nagy, fényesen világító petróleumlámpát megint Herkules kapta az asztalára, nekünk csak kerti lámpák jutottak. A Herkules fröccsét rendesen úgy hozta az özvegy, hogy egy darabka jég úszkált a tetején, csillogott-ragyogott, mint a lady Dudley nagy gyémántja.

No, ez már botrány! Hogy nem szégyenli magát a Jahodovska?

De ezt még csak mind eltûrte volna Mliniczky úr (bár az epe már forrt benne), ha elõ nem adja magát az a szerencsétlen eset, hogy egy fél rántott csirkét rendelvén, abban két fejet talált vala, míg ellenben látja sasszemekkel, hogy a szomszédos asztalnál hasonlóan egy fél csirkét majszol a Herkules s már a második mellsarkantyút töri szét a kis sipsiricával, hogy: ki él tovább?

Hát ez már égbekiáltó, ezt már nem hagyhatta annyiba; ingerülten csendítette meg késével a poharat.

Minden szem odanézett. Jahodovska kiszaladt a konyhából s meglátván a Mliniczky vésztjósló arcát, a szokásos »üzleti« ijedelemmel és sietséggel perdült a Mliniczkyék asztalához, azzal a rettenetes elõérzettel, hogy Mliniczky úr vagy legyet, vagy hajszálat talált az ételben.

- Jaj, tekintetes úr, tekintetes úr! Mért olyan nyugtalan, lelkem tekintetes úr!

Csak magát Mliniczkyt hívták tekintetesnek, a többi a neve szerint volt Druzsba úr, Kovik úr, Tibuly úr.

Mliniczkynek szikráztak a szemei, a homloka kivörösödött, mint a tégla és a szalvétájával haragosan csapkodta az asztalt.

- Hát azért, mert haragszok (ha dühbe jött, még kevésbé vigyázott a magyar grammatikára). Haragszok egy kicsit a kétfejû sasra is, de aztat mégis hiszek, hogy két feje van, hanem hogy egy csirkének négy feje volna, aztat nem hiszek. És ha volt, hát mért nem küldte õtet múzeumba az én barátocskámnak, a Pulszkynak, hanem adja nekem megenni? Ez impertinencia, hallja!

Jahodovska elpirult, kibeszélte magát a szakácsnéra, hogy az követte el a hibát, aztán hirtelenében beszaladt a konyhába és kihozott békítõül egy tányéron két pompásra pirult kirántott csirkecombot azon melegében, még szinte sistergett rajtok a zsír.

Mliniczky dühösen lökte félre a tányért.

- Nem kell, egye meg. Én rendet akarok és tisztességet enyim pénzemért, nem kedvezményt. Az nem kell nekem. Száz fácányt rendelek, ha nekem tetszik.…

Olyan hõsies gesztussal tette ezt, mint egy római triumphator, mikor egy koronát utasít vissza. Az effajta dolgok emelték õt a »Pává«-ban mindannyiok fölé.

- Ugyan ne haragudjék, édes tekintetes úr.

- Haragszok, borzasztóan haragszok - rikácsolta.

Erre aztán a sipsiricát küldte rá Jahodovska. A sipsirica rámosolygott és addig-addig kérlelgette, hogy végre õ is visszamosolygott és sipsirica kedvéért megette a két combot.

Hanem most már a gyanú fel volt költve, és általános gyûlölet tört ki a Herkules ellen.

Ki lehet ez az ember? És mit akar vele Jahodovska? Ez is egy valóságos rejtély. Most már két rejtély volt a »Pává«-ban. Két aktuális téma a borocska mellé.

Nemsokára némi világot hozott Kovik úr. Megtudta valahol, hogy a Herkules senki más, mint egy Manusek Vince nevû nyugalmazott burgzsandár.

- Csak? - jegyzé meg Druzsba úr. - No, ez nem sok.

- Ej, no - dörmögte Mliniczky -, mire nézi a király a civillistáját, hogy ilyen erõs, javakorú embert nyugalomba küld?

- Hogy azt mondják, nõül akarja venni Jahodovskát - újságolta tovább a doktor.

Druzsba úr felfortyant:

- Ez szemtelenség! Ki kellene innen lökni. Hogy mer ilyet gondolni!

- No, csak az kellene még - vélte Mliniczky úr -, hogy egy burgzsandár regnáljon fölöttünk, igaz magyarok fölött.

- Nem, nem, ez képtelenség - tûnõdött rajta Druzsba.

- Ki tudja? - veté ellen a doktor. - Minden asszony egyforma és csak a derekáig okos.

Druzsba szemlátomást nyugtalan lett, bántotta a dolog, izgatottan dobolt ujjaival az asztalon. Hm, csakugyan. Az ördög nem alszik. Pedig hej, az õ tervei közt is ilyen valami kóválygott, a feje legtitkosabb fiókjában. Megvárni, míg a leány férjhez megy és míg az asszony egy kis pénzecskét gyûjt az üzletbõl, s aztán azt mondani neki egy szép napon: »Kedves komámasszony, maga is öreg már, én is öreg vagyok, de az ördög bennünk még fiatal. Csukja be korcsmáját, és ami még hátravan az õszi verõfénybõl, élvezzük ki, kart karba fonva; az én Jahodovsky komám örömmel fogja nézni az égbõl.« De addig is, míg Jahodovsky az égbõl nézné a dolgot, Druzsba tanár úr mindennap azzal a gondolattal nézegette a vérbélû, hatalmas idomú, kívánatos asszonyt, hogy az egyszer majd az övé lesz, és íme most… Nem, ez nem lehet, százszor is nem. Ennek a végére kell járni.

Minthogy a Herkules nem volt még ott, Druzsba úr odaintette Jahodovskát s igyekezett közömbös hangon kérdezõsködni, de bizonyos reszketegségtõl mégsem tudta azt mentesíteni.

- Tudja-e, Jahodovska, kedves komámasszony, mit beszélnek a városban?

- Ugyan mit? - kérdé Jahodovska kíváncsian, mert nagyon szeretett híreket hallani.

- Hogy ez a burgzsandár miért jár ide…

Merõn szeme közé nézett az özvegynek, aki könnyedén elpirult s hirtelen egy kakast vett észre az eperfán, amely az érettebb eprek közt dúskálódott.

- Hess onnan, te cudar! - kiálta rá s a kezében levõ asztalkendõt lobogtatva, próbálta lekergetni. - Nézze meg az ember, hova veszi be magát?

- Hagyja csak a kakast, Jahodovska, hagyja - szólt közbe Druzsba úr komolyan, némi árnyalatával a tréfának és a szemrehányásnak. - Az egyik kakas csínyjeit nem lehet a másik kakas csínyjeivel eltakarni. Maradjunk csak az elsõ kakasnál, a burgzsandárnál, azaz beszéljünk a tyúkról, Jahodovska lelkecském.

- Miféle tyúkról? - kérdé az asszony váratlanul erõs és vidám tekintettel.

Kissé a világosság felé fordult. Látni lehetett arcán a finom pelyhet, mely bársonyossá teszi, olyanná, mint az érett barack. Druzsba úr szeretett volna beleharapni.

- Ott hagytuk el, hogy miért jár ide a burgzsandár? - folytatá Druzsba úr.

- No, hát miért jár? - kérdé Jahodovska hányiveti hangon, hullámos barna haját megigazítva.

- Azért, hogy magát nõül akarja venni - bökte ki végre a professzor úr.

Jahodovska felkacagott, egész lénye nevetni látszott, a kékes szemei szinte ugráltak a nevetéstõl.

- Ostobaság, bolondság! - kiálta fel. - És ezt beszélnék a városban?

- Ezt - szörnyülködék Druzsba úr.

- Csak hadd beszéljék, be nem foghatom a szájukat. Aztán lehet is, hogy nõül akar venni. Én még nem láttam belülrõl.

- Kit? Mit?

- A burgzsandárt. Csak azt tudom, hogy idejár, megfizeti, amit eszik, iszik, és olyan vendégem, mint a többi.

- Hát nem akar hozzá menni? Hát nem igaz? - kérdé a tanár megkönnyebbülve.

Jahodovska tiltakozón emelte fel karjait.

- No persze, csak azt lesse! Az igaz, hogy meg se kért, de ha megkért volna is, ha csillag lenne a homlokán! Hogy gondolja azt, Druzsba úr? Az isten szerelméért, mit képzel? Hiszen nekem nagy lányom van s én csak õérte élek. Õt nevelem. A helyet is megfújom, ahova leül. Én anya vagyok, Druzsba úr, semmi egyéb, és anya akarok lenni végleheletemig. Én nem létezem, csak a gyermek. Érte dolgozom reggeltõl estig a kimerülésig, hogy olyan vagyok, mikor este lefekszem, mint egy darab fa. Hát minek volna nekem a férj? Mikor és mire használnám, mondja csak, édes Druzsba komámuram, mondja csak?…

Édesdeden, de hamiskásan nevetett, miközben kivillogtak fehér fogai, melyek között némi aranycsillámok szúrták meg a szemet.

Druzsba szinte a könnyekig elérzékenyült ezekre a kijelentésekre s meghatott hangon felelte:

- Kegyed nemesen gondolkozik, Jahodovska. Kegyed példátlan anya és bocsánatot kérek, ha valamiben megsértettem. Igen, a gyermek az elsõ, s ha õt boldoggá tesszük, vagyis boldoggá teszi, aki teszi, akkor jöhet a többi… Úgy van, a többi… Azazhogy - süttessen kérem egy rostélyost és húzzon rajta végig egy kis fokhagymát… de csak leheletszerûen, Jahodovska!

A szállongó pletyka hát mindjárt csírájában megfojtatott, a törzsvendégek közt szájról szájra kelt, amit Jahodovska mondott, nem gyõzték mondogatni egymásnak: Nagyszerû anya. Remek anya. Ilyennek kell lenni egy anyának.

És most már beállott a szélcsend egész õszig. Minden maradt úgy, mint azelõtt, a Herkules mindennap eljött s egész otthonosan viselte magát, nemegyszer maga ment be a konyhába, hogy a palacsintát sütõ Jahodovska mellett legyeskedjék, s maga hozta ki magának az ételt vagy a fröccsöt, némelykor labdát játszott a sipsiricával az udvaron. Az elõkelõ öregúr is rendesen beállított minden csütörtökön s mialatt borocskáját lassan szürcsölgette, felváltva mulattatták az özvegy és a sipsirica. Egy nagy csomag Kugler-cukorkát hozott ilyenkor, de az mindig a kocsin maradt, és csak akkor hozta be az özvegy a köténye alatt, mikor elmenõben kocsijához kísérte az öreget.

Egyetlen figyelemre méltó mozzanat adta elõ magát. Pusztán egy morzsa; de a »Páva« verebeinek az is elég volt. Egyszer az öregúr ott felejtette az asztalon zsebkendõjét, mellyel a cvikkerjét törülgette volt; Kovik doktor odament és konstatálta rajta a kilencágú koronát, aztán utánakiáltott a kifelé tipegõ öregúrnak:

- Méltóságos uram, itt tetszett felejteni a zsebkendõjét.

Az összerezzent, megtapogatta zsebeit és megfordult. Fanyar mosolyt erõltetett és a fele útra visszatért a kendõért.

- Ösmer ön engem? - kérdé a doktortól halkan, hosszúkás, ráncos arcán feltûnõ kedvetlenséggel.

- Nincs szerencsém. Én egyébiránt Kovik doktor vagyok. (Meghajtotta magát.)

- Kuvik? - kérdé az minden gúny nélkül, csupán azzal a nagyúrias nyegleséggel, mely a közönséges halandók neveinek elferdítésében nyilatkozik.

- Nem. Kovik.

- Úgy? Nem tesz semmit. Örvendek, uram, és köszönöm a figyelmeztetést. Ön tehát nem ösmer engem? Mindjárt gondoltam, mert én nem vagyok méltóságos.

Ezzel biccentett fejével és eltipegett kocsijához.

E jelentéktelen epizódon kívül minden a régiben maradt, csak a levelek kezdtek lehullni az eperfákról és a beállott csípõs idõk miatt az asztalok vándoroltak be az úgynevezett étkezõbe, mely nyáron üres volt. Ilyenkor a törzsvendégek is felére fogynak, mert az eperfák vonzereje megszûnik.

Druzsba tanár úr egy októberi vasárnapon elvetõdött a templomba s éppen javában szundikál vala, magát félig-meddig a »Pává«-ban álmodván, amikor a szószékrõl, mint egy égi szózat, egyszerre hátba üti a Jahodovska, szül. Globa Franciska neve.

- Mi volt ez? - kérdé, ijedten felriadva, a szomszédjától, egy krisztinavárosi szatócstól.

- Ej, hát házastársul veszi valaki.

- Lehetetlen - dadogta a professzor elhalványulva. - És kicsoda?

- Bizony én nem vigyáztam meg.

- Misztifikáció! - szólt a professzor hangosan és felugrott, de észrevévén, hogy templomban van, visszaült megint, bevárta az istentisztelet végét és megszólítá a plébánost odakünn.

- Engedje meg a fõtisztelendõ úr, hogy kérdést intézzek a házassági hirdetés iránt; nem jól hallottam.

- Manusek Vince veszi el Globa Franciskát, - olvasta le a pap a kezében levõ céduláról.

- Lehetséges az? - kérdé Druzsba úr elképedve.

- A legtisztább valóság, uram.

- Ki mondta a fõtisztelendõ úrnak?

- Õk ketten.

- Globa Franciska is?

- Igen, szerdán délelõtt voltak nálam.

Druzsba urat a szédülés környékezte.

- Milyen volt az asszony? - dadogta.

- Egy magas nõ, mint egy gránátos, személyesen ösmerem, a »Fehér Páva« tulajdonosnõje.

- Megfoghatatlan!

- Van talán valami kánoni akadály?

- Van, van… azaz nem mondhatnám, de mégis furcsa.

Elrohant, nem is köszönt; a pap csodálkozva bámult utána. A Horváth-kert elõtt megállott, gondolkozott, aztán fölnézett az égre, hol éppen akkor barna felhõk száguldoztak: »Jahodovsky, megboldogult kedves barátom és komám - sóhajtott fel -, mit szólsz te most mindezekhez?«

Jahodovsky természetesen nem szólt semmit, hanem annál inkább szólt Druzsba úr azoknak, akikkel a törzsvendégek közül találkozott.

- Tudja-e, mi az újság? Most hirdették ki Jahodovskát a zsandárral. Ki hitte volna? Micsoda álnok asszony! Megvetem. Sohase megyek többé a »Pává«-ba. Így meggyalázni a vendégeit. És hogy szabadkozott elõttem. No, megállj! Egy zsandárnak adja a kezét. Egy zsandárnak! Azt a kezet, amellyel a túrós csuszákat gyúrta nekünk!

A törzsvendégek, akikkel találkozott, nem fogták föl ilyen tragikusan.

- Hát kihez akarta volna, hogy férjhez menjen? - kérdé Tibuly ügyvéd. - Hiszen nem vehette el az éneklõ kanonok.

Egyik törzsvendég a másiknak adta át a hírt, úgyhogy estefelé már a pestiek is tudták. Szokatlan számmal gyülekeztünk össze vacsorára, dacára a pocsék idõnek. Ott volt az egész had. Csak Druzsba úr hiányzott. Kati, a kis szolgáló (mert egypár hét óta ilyen is volt) mondta, hogy Druzsba úr elment arra délután kétszer is és mind a kétszer kiköpött a ház elõtt.

Természetesen minden szem a menyasszonyt kereste, figyelte ma este. Az vidám, eleven volt, mint egy fürj, és szeretetre méltó a vendégekhez. Mintegy dacolni akart a gúnyolódó tekintetekkel, melyek szurkálták-csiklandozták.

Bejárta sorba az asztalokat és maga hozta elõ a kényes tárgyat, mintegy röstelkedve, szégyenlõsen.

- Hát igenis, beleugrottam. Isten látja lelkemet, hogy csak gyermekemért teszem, a sipsiricáért. Nekem ugyan nem kell a házasság, se lelkemnek, se testemnek. De hogy legyen ez a gyámoltalan gyermek támasz nélkül? Maholnap vinni kell ide-oda, ha azt nem akarom, hogy elhervadjon gonoszul. De hát én nem mozdulhatok az üzletbõl, hacsak nincsen valakim, akit magam helyett hagyjak. Istenem, hiszen anya vagyok. Meg kellett hoznom ezt az áldozatot a Johankáért. Egy leány, akinek atyja nincsen, olyan mint a gazdátlan mezei virág, mindenki megtapodhatja, atyát kell neki szerezni, aki gyámolítója legyen, aki helyt álljon, ha kell. Hadd legyek én az áldozat. Hiszen én csak õérte élek. Én úgyse számítok semmit. Manusek, végre is szereti, végtelenül szereti õt, a kezén fogja hordozni, és a jó Isten beszámítja nekem a másvilágon, hogy láncokat vettem magamra a gyermekemért.

A »Páva« vendégei valóságosan elérzékenyültek.

- Milyen anya! - lelkendezett Mliniczky. - Milyen fölséges anya! (S titkon elhatározta magában, hogy egy nagy ezüsttálcát vesz neki a lakodalomra. Hogy fog ez majd imponálni a »Pává«-ban).

A lakodalmat megülték október végén, szüret után, abban az évben, amikor utoljára termett a budai Sas-hegyen bor (mely még most is tart).

Eleinte némi hidegség volt érezhetõ a »Páva« új gazdája iránt, néhányan ki is maradtak; de a szerencsés Manusek csakhamar visszahódítá a szíveket, mikor híre ment, hogy a fináncok gálócsi dohányt találtak nála és kegyetlenül megbírságolták. »Ohó, hiszen ez nem annyira zsandár, mint inkább szenvedõ hazafi.« Jó hatást tett az az újítás is, hogy a »pettyegtetett szolgálat«-ot kivakartatta a firmáról s »pontos magyaros szolgálatot« tétetett helyébe. A fehér pávát is bemeszeltette, minthogy fehér páva nincs a világon és egy rendes közönséges pávával cserélte fel: »Ohó, hiszen a Manusek reális ember.«

Apránként visszaszállingóztak a hívek, úgyhogy a következõ nyár együtt találta az egész tavalyi frekvenciát az eperfák alatt, kivévén Druzsba tanárt. Hiszen csak éppen olyan jó világ volt ott, mint azelõtt! Sõt a kiszolgálat még jobb lett, mert Manusek a mézes hónapok után egészen a vendégeknek szentelte magát. Mindig volt valami különlegessége; százesztendõs szilvóriuma Szerémbõl, remek folyékony túrója Liptóból, fölséges illatú dalmát taplója, amivel »gratis« kedveskedett nekik. Némelykor »bólét« csinált szamócából és vörösborból és sorba öntögette kancsóból az érdemesek poharába. De iszen illedelmes, szeretetre méltó ember volt Manusek. Látszik, hogy az udvarnál volt. Budai szokás szerint egyszer napjában körülhordozta a burnótszelencéjét is, melyet a király arcképe ékesített, megkínálta a vendégeket, s egy alkalommal tréfásan megjegyezte:

- Jobb, ha mi tubákolunk, mintha a király tubákol. Ámbár ha a király tubákol, mindig mi, alattvalók prüszkölünk.

Ez a mondása szárnyra kelt és egyszerre megejtette, megmelegítette a hidegeket. Manusek forradalmi lélek, a mi vérünkbõl való vér. Aznap este némelyek pertu lettek vele.

Mint pajtás meg éppen páratlan volt, gavallér és pazar, mint egy Esterházy, valamint szolgálatkész, mint egy Mungo. Ma én fizetek, barátaim, engedjétek meg. Azazhogy ma senki se fizet. Sipsirica, szívecském, hozz fel egynehányat azokból a homokba ásott palackokból!

Kétszer-háromszor is elõfordult hetenként, hogy begurult egy kis parázs dínomdánomba s egyszer még a cigányt is odahozatta az »Arany Szarvas«-ból a kis szolgáló, Kati által, aki ezért az útjáért egy ezüsthatost kapott Manusektõl és egy pofont az asszonytól, a »Manusovká«-tól.

- Húzz egy betyárnótát, móré! Azt, hogy »Korcsmárosné, citronyos bort adjék kend!« De igazán is bort ide, Franciska, bort ide a barátaimnak!

- Ne okoskodj, Vince, ne okoskodj - csillapította az asszony -, eleget ittál, nem adok többet. Aludni akarok az éjjel, Vince!

- Míg tele a pince, fénylik a Vince - kurjantá Manusek, megfordítván a gazdák szokásos példabeszédét. - Adj bort, Franciska, megfizetem, úgy, mint más - s kivágott az asztalra egy szép zöldhasú forintost. Hahaha! Kár, hogy te nem iszol, Franciska. Becsületemre mondom, nagy kár. Pedig szeretlek, mert kénytelen is vagyok vele. De mi hasznom is lenne belõle, ha nem szeretnélek? Ennélfogva szeretlek, Franciska, és felette sajnálom, hogy a természetünk nem egyezik. Hogy nem iszol. Mert akkor mi is úgy tennénk, mint az egyszeri korcsmárosék. Ha én innám, én fizetném meg neked a bor árát, ha te innál, te fizetnéd meg nekem a bor árát és így mindig nyugodt lenne a lelkiismeretünk, hogy csak az üzletet támogatjuk.

Szóval, jó, víg »spéci« volt, aki díszt és népszerûséget hozott a »Pává«-nak. A »Páva« most élte aranykorát. Mert másrészrõl a sipsirica szórt rá fényt, aki megtelt vállban egy kicsit, de amellett nyúlánk és harmatos maradt. Lássa meg az ember, mi lesz a kis gubóból! Egy-két vonáson ide-oda igazított valamit az utolsó hat-nyolc hónap - nagy piktor az idõ -, s a kecses, takaros leánykából rendkívüli szépség lett. Nem mehetett el anélkül az emberek közt, hogy minden szem meg ne akadjon rajta. »Mintha egy szarvas menne végig a Mályva utcán« - mondták a szomszédasszonyok, akik pedig talán sohasem láttak a Mályva utcán eleven szarvast végigmenni.

De nemcsak a vénasszonyoknak tûnt fel a sipsirica, sápadt kamasz diákok kezdtek a »Pává«-nál mutatkozni. Nem volt elég pénzük, keveset fogyasztottak és éppenséggel meg nem híztak, hanem inkább a szemeiket hizlalták, azért a néhány krajcárért, amibe a fröccs került.

Druzsba professzor úr ezekben az idõkben csodálatos járványt fedezett fel a nebulók közt éppen a nyolcadik osztályban. Az egész klasszison kiütött a versírási düh, minden betegség közt a legrettenetesebb. A szív, mint a megdagadt folyam, kiárad és elönti a fejet rímekkel. A fej annyira tele lesz velök, hogy semmi egyéb földi portéka, se latin nyelv, se görög nyelv, se történelem, se számtan bele nem gyömöszölhetõ.

Druzsba tanár úr több ilyen verset elkonfiskált; egytõl egyig szerelmes versek voltak: »Ideálomhoz«, »Õhozzá«, »J. J.« és több effajta címek alatt. No, hát semmi az, mosolygott a tanár úr szomorúan. Az vessen követ rájok, aki nem ludas. Hiszen õ is vágyott a »tepedt szõlõ« után. (Hm, a darázs is azt szereti.) Szíve fájdalmasan dobbant meg, amint a visszaemlékezés édes mézében megmártogatta. Rá se akart többé gondolni. Hanem ezek az átkozott versek! Olvasta, olvasta s egyszerre fejéhez kapott. Hm, hm, ez mégis furcsa. Majd minden versben egyforma rím fordult elõ: »sóhajtana-Johanna«, »tana-Johanna«, »rohanna- Johanna«.

- Az ördögbe is! - kiáltott fel Druzsba úr, a nagy feltalálók pátoszával. - Ez a sipsirica lesz, a keresztlányom. Hej, pedellus, pedellus! (A pedellus belépett.) Mondja csak, Kutorai, nem tapasztalt ön az utóbbi idõben valami különös dolgot?

- Különös dolgot? - tûnõdött Kutorai, egy hiúzszemû, sovány, mintegy harmincéves emberke, nagy ádámcsutkával a gégéjén.

- Valami olyan különös dolgot, ami önt megbotránkoztatja.

- De igenis, tanár úr.

- És mi az, édes Kutorai? - kérdé megfeszült érdeklõdéssel.

- Nem tudom, megmondjam-e? - habozott a pedellus.

- Kötelessége, édes barátom, kötelessége.

- Egy cvikkert találtam a minap otthon a lakásomon az éjjeliszekrényen. Kérdezem a feleségemtõl, kié a cvikker? Azt mondja, hogy nem tudja.

Druzsba tanár úr a fejét rázta.

- Nem ez, nem ez, de azért csak folytassa, kedves Kutorai. Meghallgatom önt.

- Másnap feljövök a gimnáziumba, és hallom Lermer tanár urat panaszkodni, hogy elhagyta valahol a cvikkerjét. Hazamegyek délre és kérdezem a feleségemtõl, nem járt-e nálunk Lermer tanár úr? A feleségem rám támad: hogy mit keresne nálunk Lermer tanár úr? A következõ reggel aztán magamhoz veszem a cvikkert és megmutatom Lermer tanár úrnak, mire Lermer tanár úr felkiált: »Nini, az én cvikkerem!« Hát nem tudom azóta, mit gondoljak. Megfoghatatlan dolog!

- Majd kombinálok és meditálok fölötte - nyugtatá meg Druzsba úr jószívûen -, de most egyelõre a tanulókról van szó. Nem járnak ezek a paniperdák valami korcsmába, teszem azt a »Pává«-hoz?

- De bizony éppen csak oda járnak - felelte a pedellus. - Láttam egyiket-másikat kijönni és bemenni.

- No, és miért nem jelentette fel?

- Mert azt gondoltam, hogy a tanár urat keresik, vagy az engedelmébõl mennek oda, tudva azt, hogy oda tetszik járni étkezni.

- Ah, Kutorai, Kutorai - kiáltott fel Druzsba úr bánatos fuvolahangon. - Mily tévedésben van ön! Én nem járok a »Pává«-ba többé.

- Én azt nem tudhattam - mentegetõzik a kis pedellus.

- Persze, persze, ön nem tehet magának szemrehányást. De én ad personam élénk lelkiismereti furdalást érzek. Mert ha én odajárnék, akkor a tanulók nem mernének odajárni. S ha õk nem mernének odajárni, akkor nem írnának verseket, de tanulnának. A kötelesség hív, és én nem fogok kitérni a kötelesség elõl. A kötelesség hív, és én megyek. Félrelököm a kevélységet és megteszem, õértük, a tanítványokért. Itt vagyok, Druzsba vagyok. S egy Druzsba nem tehet másként… Elmehet, kedves Kutorai!

Druzsba úr ereiben fölpezsdült a vér, nem adta egy vak lóért, hogy ürügyet talált a »Pává«-ba mehetni s hogy ennek a szívbeli gyengeségnek a neve férfias kötelesség. Megborotválkozott, kipödörte bajuszát, megkefélkezett mindjárt ebéd után és magához vévén a versezeteket, megindult a Mályva utca felé.

Útközben betért a »Wrabe et Comp.« ékszerkereskedésbe, hol egy arannyal befuttatott ezüstmalacot vásárolt, részint kiengesztelésül, részint, hogy a mamának is vigyen valamit. Re bene gesta poroszkált a selyempapírba takargatott zsuzsuval, midõn Mliniczkyvel találkozott, aki csibukját lóbázva, a sarkon levõ »Félhold« kávéházba igyekezett Tibuly fiskálissal, a rendes délutáni feketére.

Mliniczky úr megállította. - Hollá, Druzsba! Hova megy erre, Druzsba, ahol a madár se járja?

- Találják ki! - szólt Druzsba rejtélyesen, de miután látta, hogy nem találgatják, maga vallotta be, hogy a »Pává«-ba megy.

- Ilyenkor? - csodálkozott a fiskális.

- Szándékosan megyek ilyenkor, mikor még a »Pává«-ban senki sincs. Mint professzor és mint keresztapa megyek oda, kettõs minõségben.

S elmesélte a történteket, hogy a diákok odajárnak s verseket írnak a sipsiricához.

- Jó téma vershez - bólingatott Mliniczky, - szubtilis, mint egy liliom.

- Ha selyemviganót viselne, király lányának is beillenék - licitált a fiskális. - Sokszor bosszankodom az anyja fösvénységén, hogy nem öltözteti szebben.

- Mit? Nem öltözteti? - pattant fel Mliniczky. - Egy ilyen anyához ne tessék nyúlni. Hogy nem öltözteti? Isten se szebben a plántáit, a tulipánokat és violákat. Hiszen olyan selyemruhában volt egypárszor, hogy Worth se nem tudja varrni különbet.

- No, én még sohase láttam rajta perkálszoknyánál egyebet, pedig ott dangubálok sülve-fõve egész héten, a csütörtököt kivéve, amikor napibiztos vagyok a takarékpénztárnál.

- Bah, ha jól emlékszem, éppen csütörtökön volt selyemben. Mi van ma? Szombat. Igen, igen, csütörtökön. És a múlt héten is… lássuk csak? Szombaton nem volt otthon, pénteken esõ esett. Úgy van, úgy, a múlt héten is csütörtökön volt rajta egy májszínû selyemruha. Úgy látszik, spektabilis, hogy csak maga elõl bujkálják azok a selyemszoknyák. Hogy mindig csak csütörtökön. De mi az ördög jut eszembe? (Mliniczky a homlokára ütött.) Hm, hm. Tu je volacso. (Itt van valami.)

Kritikus pillanatban mindig tótul gondolkozott és morgott Mliniczky úr.

Nagy fejcsóválások között oldalgott el a »Félhold« felé, még kezet is elfelejtett nyújtani Druzsbának, aki elbúcsúzván az ügyvédtõl, egyenest befordult a kacskaringós Mályva utcába.

A »Három angyalhoz« címzett patikánál, ahol az utca megtörik, meglassítá lépteit, hogy kigondolja útközben, miként fogja eljövetelét elõadni, nehogy megalázkodást lásson benne az asszony, nehogy a szerelem által összetört lélek puhaságát tegye a »Pává«-ban közszemlére. »Méltóság, Druzsba - így szólott önmagához -, ne feledd el, hogy ki vagy«, s ezzel gondolatokba merülve, lehorgasztott fejjel lépegetett a nevezetes helyszín felé. Mikoron pedig felütötte a fejét, meghökkenve látta messzirõl, hogy a »Páva« elõtt nagy népcsõdület van; asszonyok, férfiak és suhancok verõdtek össze, nevetgélnek, zsibongnak és kíváncsian nézegetnek be a kapurácson.

Meggyorsítá lépteit, sõt ha nem lett volna Druzsba, még talán futott volna is. A népek egy része széledni kezdett már, egypár asszony jött vele szemben, akik kacagva tárgyalták az esetet. Talán mégsem szerencsétlenség - gondolta és nagy kõ esett le szívérõl. Az asszonyok között az egyik köszönt is.

- Dicsértessék a Jézus Krisztus, tanár úr!

- Mindörökké, Kutorainé asszony. Mi történik ott?

Csinos, gömbölyû arcú, bogárszemû asszonyka vált ki a sorból, megnyálazta ujjait és megigazgatta, lesimítá velök koromfekete haját elõbb, csak azután felelt:

- Ott bizony nagy parádé történik. A Páváné kihajigálja az urát az utcára.

Druzsba úr megdermedt a csodálatos hír hallatára.

- Lehetséges ez? - mondá, tágra nyílott szemeit Kutorainéra szegezve. - Ismételje, kérem még egyszer.

- Elkergeti az urát. Hát mi van abban? Az övé a ház, meg az üzlet. Asszony az a talpán.

A tudós férfiúnak úgy tetszett, mintha rózsavízzel locsolgatnák, de azért meg volt lepetve.

- És hát mi az oka, nem tudja?

- Hogy mi az oka? - kérdé Kutorainé csintalanul, kackiásan ringatva magát a csípõin, melyek rugókra látszottak járni és eszébe juttatták Druzsba úrnak a Lermer tanár cvikkerjét, mely szintén ilyen hajlékony szerkezeten mozog. - Hát lelkem, tekintetes tanár úr, mi szokott az ilyennek oka lenni? Õk ugyan mindenfélét kiabálnak egymásra, de az igazi oka csak az lehet, hogy vagy az úr unta meg az asszonyt, vagy az asszony unta meg az urát.

- Köszönöm, asszonyság, a felvilágosításokat, melyek bizonyára közel érintik a valódi tényálladék határait… bizonyára.

Biccentett a fejével, egy-két lépést tett elõre és megállt, habozva afölött, illõ-e ott ilyenkor megjelenni. Nem. Semmi esetre sem. A családi élet szentélyébe nem szabad behatolni. Ezt még a riporterek is hangoztatják, bár megcselekszik. Egy Druzsba azonban nem tehet ilyet. Tehát nem megy be a »Pává«-ba. Mármost aztán vagy visszafordul, vagy beáll a bámészkodók közé. Kétségtelen, hogy egy igazi gentleman elõtt a visszavonulás eszméje a rokonszenvesebb, és így rokonszenvesebb Druzsba úr elõtt is, a csõcselékhez való csatlakozás ellenben undorító. Druzsba úr visszafordult nagy léleknyugalommal, de a Mályva utca errõl a részérõl is kellemetlen, sõt elijesztõ látvány tárult eléje. Hajcsárok ökörcsordát tereltek errefelé. Csattogtak az ostorokkal, az állatok bõgtek és rendetlenül jöttek, nagy fejeiket megszegve, melyeken rettentõ villaszarvak ágaskodtak.

A rémület fogta el. Meglehet, belsõ furdalást érzett gyöngéd lelke a szegény oktalan állatokkal szemben, kiket annyiszor lealacsonyított, midõn tanítványait ökröknek nevezte, vagy csak egyszerû gyávaság volt, elég az hozzá, megváltoztatta útja irányát, megfordult újra és az utca túlsó oldalára lépegetett át, hogy ha elmegy a »Páva« elõtt, a szájtátó tömeget, mely a botrányon mulatott, lehetõleg elkerülje, füleit azonban nem dughatta be gyapottal (mert nem is volt nála gyapot), úgyhogy mégis hallott a csoportosulóktól némely értelmetlen és különös megjegyzéseket.

- Milyen patália! Azért a kis békáért, a kis szolgálóért.

- Pénzen vett szerelemnek ecet az alja.

- Kutya egy asszony!

- És mafla egy zsandár!

- Hát mi történt?

- Az Isten tudja. Nyilván a kis szolgáló okozta, mert ott bõg a baromfiólnál. Azaz a zsandár okozta.

- Azazhogy az asszony okozta, aki észrevett valamit.

- Hah, nini, csirkék és kacsák! Uccu, gyerekek, fogjatok belõlük.

Dulakodás közben nyilván fölfordult odabent az udvaron a borítókosár, s a hizlalásban levõ baromfiak, átbújván a kerítés lécei közt, elindultak világot próbálni.

A zsandár úr foga is csirkére vásott.

- Csinos a fruska.

- Maradt volna a párja mellett. Úgy kell neki. Tudta õ azt nagyon jól, hogy vén csontokból szokás jó levest fõzni.

- Látták, hogy vágta képéhez a jegygyûrût?

Füleit be nem dughatta Druzsba úr, de a szemére se tehetett ellenzõket, pedig azok okosan vannak kigondolva a lovak kantárjaira. Önkénytelenül áttévedt tekintete a sorompós kerítésen a »Páva« udvarára és éppen eleget látott, hogy soha többé el ne feledje a sajnálatos spektákulumot.

Mária szent szûzecske… az asztalok, székek mind egy rakásra voltak hordva az udvaron, mögöttük a Herkules, ki barikádokat épített belõlük, s azok mögül, mint valami bevehetetlen erõsségbõl, hadonászott, lármázott és alkudozott. A két szakácsné, az egyik piszkafával, a másik egy meszelõrúddal igyekezett hozzáférni. Eközben meg-megmutatkozott az ajtóban a Páváné alakja, kosztros hajjal, felgyûrt ujjakkal, fúriaszerûen, amint egy nadrágot hajított ki az udvarra, majd egy inget, majd egy csizmát, majd néhány pipaszárat.

- Nesze a cafatod, te cudar! - rikácsolá. - Mars ki a házamból, mars ki az udvaromból! Üssétek a kutyát, ahol éritek! Márta, Zsuzska!

Biztatta a két harcias szakácsnét, kik oda-odaugrottak, de a Herkules egy széket forgatott maga körül, mintha legyezõ volna, és emiatt sérthetetlen volt. Eközben azonban diplomáciai alkudozásokat folytatott az asszonyával.

- Adj haladékot, Franciska, ne okoskodj. Ígérem, hogy elmegyek, de nem most szégyenszemre, az összeszaladt népek elõtt. Elmegyek az est sötétjében, Franciska, szépszerivel. Belátom, hogy nem élhetünk együtt, de várd meg az estét, Franciska!

- Egy percig se, egy percig se - lihegte az asszony és újra beszaladt, meg elõre rohant.

A künn lévõ szájtátók röhögtek.

- A zsandár tudja a csíziót. Estig kér halasztást. Persze. Este minden asszony békülékeny. A kígyó is megszûnik mozogni naplemente után.

Druzsba úr lábai a földbe gyökereztek, szeretett volna továbbmenni, de nem lehetett, mintha bénulás érte volna. Minden táncolt és forgott vele, nemcsak az egész udvar, a künn álló népség, de még a szomszéd házak is, melyeknek egyikén ácsok csinálták a zsindelytetõt. De azért mindent látott, mindent hallott, mintha egyszerre meghatványozódtak volna halló és látó érzékei. Látta sipsiricát is, ki a muskátlis udvari ablakon kihajolva nézte a nagy és mulatságos »jelenetet«.

A zsandár is észrevette sipsiricát.

- Látod, hogy bánik velem az anyád - szólt hozzá panaszkodva. - Nincs szíve neki, nincs szíve. Tégedet is el fog adni. Hidd meg, hogy el fog adni, én tudom azt.

Sipsirica behúzta fejét és haragosan csapta be az ablakot s azután elkezdett zongorázni: »Szeretnék szántani.« (No, még csak ez kellett ehhez a nagy káoszhoz.)

- Hogy affektál a kisasszony - szóltak odakünn gúnyosan.

Eközben újra kirohant a korcsmárosné, még egy mellényt talált valahol, azt hajította ki a küszöbrõl, úgy röpült a levegõben, mint valami denevér.

- Hát mégis itt vagy? - kiáltja. - Hát mégse viszed el a cókmókodat? No, megállj! Szaladj be csak, Zsuzsa és hozz ki egy fazék forró lúgot!

De már ennek fele se tréfa. Az ács a szomszédház fedelérõl leszólt barátságosan:

- Most légy okos, Domokos!

Zsuzsa beszaladt a lúgért, Manusek Vince tekintete pedig végre mégis a kapuajtót kezdte keresni.

- Pukkadj meg, sárkány - hörgé -, elmegyek, de megkeserülöd.

Kár, hogy éppen ebben a pillanatban ért a »Pává«-hoz az ökörcsorda, és a publikum, anélkül, hogy a végjelenetet látta volna, szétrebbent; gyerekek, asszonyok sikítva menekültek elõle (nincs teljes élvezet a világon) - maga Druzsba úr is elinalt, mégpedig ugyancsak szaporán szedve a lábait, míg csak a Boróka utcába be nem hajlott. Onnan aztán a Szeleczky-féle park kerítése mellett egyenesen haza pályázott, hol is levetkõzött, lefeküdt, üvegeket melegíttetett a lábára, a hasára pedig egy forró pléhfödõt rakott. Arról panaszkodott a gazdasszonyának, hogy beteg, és azzal az üzenettel küldte el a direktorhoz, hogy holnap nem tart elõadást.

Mindez azonban egy csöppet se változtatott se a világ forgásán, sem pedig a város képén. Csak minden úgy volt ezentúl is, mint máskor. A nap sütött és a Mályva utca akácfái csak úgy illatoztak, mint tegnap, a verebek csiripeltek az ágak közt, a »Páva« asztalai rendben állottak a helyükön, a konyhából pompás pecsenyeszag párolgott ki, s a pajkos szél ingerkedve vitte fel a zsindelyezõ ácsok orrához.

A szokott idõben beszállingóztak a törzsvendégek, Páváné vidáman sürgött-forgott körülöttük ropogós szoknyáiban, a szokott mosolyával ajkai körül. A sipsirica a zongora billentyûit nyaggatta odabent, és semmi jel se mutatta a kora délutáni háborút. Csak a papagáj kalitkája állt üresen. Ha hadi bulletinek jelennének meg az ilyen háborúkról, akkor a mostani így szólna: »Egy sebesült és egy halott.« A sebesült Druzsba Tivadar úr volt, a halott a papagáj. Manusekné a csata ádáz hevében megfogta a papagájt, kicsavarta a nyakát és utána dobta az akkor már menekülõ Manuseknek az utcára. Az utcai gyerekek megtalálták a házassági viszálykodás áldozatát, megkopasztották szép zöld és piros tollait, fölékesítvén velök a kalapjaikat.