I. A rudas
A kis
fiaimnak, mikor kimennek falura a nagyanyjukhoz és ott lovasdit játszanak, két
kis lovacskájuk van. Az egyik mind a két szemére vak szegényke, úgy híjják,
hogy Párniczky Pali.
Kocsisnak
nem jó, mert ha a lovak ragadnak, vályún, fatuskón átugrálva, õmaga fölbotlik a
szerszámokban; de annál jobb lónak, mert figyel a gyeplõrángatásokra, a
»tülled«-re és a »hozzád«-ra, egyszóval hagyja magát kormányoztatni, amit az én
fickóim különösen szeretnek benne s állandóan lónak használják, egy kis
csengettyût kötve a nyakára, mely egész a hasáig fityeg kócmadzagon.
A rudas
lovacska (mert Párniczky Pali a rudas) nem született vakon, látta már a
világot, de alig emlékszik rá, hároméves korában esett himlõbe és teljesen
megvakult. Isten világáról igen keveset tud. A pajtásait sem látta sohasem, de
azért megösmeri õket a tipegésükrõl, a csoszogásukról: »Ez a Laci, az a Berci!«
Kevés szavú
fiucska, alig szól valamit, elmélyedõ, gondolkozó, komor egykedvûségét csak
akkor veti le, ha rajta van már a gyeplõ, vígan ficánkol és nyerítez:
- Nyihihi!
Nyihihi!
- Gyû,
cocó, gyû!
Prüszkölnek,
csörtetnek, rohannak, szinte dobog a föld. Rezseg tõlük az egész udvar, hápogva
riadoznak a kacsák, csipogva gurulnak szét a gyámoltalan apró libácskák
(némelyik azonban halálfia lészen a talpaik alatt), csak a komondor nézi nagy
flegmával.
A ház öreg
filozófját ki nem venné a sodrából semmi, csak ezek a szemtelen legyek ne
volnának!
Hanem ezen
se lehet változtatni, gondolja magában. »Hiszen azért adta a gondviselés ezt a
légycsapót!« S jobbra-balra csapkod bozontos farkával szüntelenül.
Meg sem
állnának a lovacskák és gazdáik talán a világ végeig se, ha közben nagymama nem
hozná az abrakot, puha foszlós kalácsot és piros cseresznyét.
- Hó, hahó!
Itt a
stáció. Álljunk meg, etessünk!
Nem mondja
már a lovacska, hogy »nyihaha«, hanem azt mondja, hogy »ham«. Nyisd ki, Palkó,
a szájadat!
A kis
gazdák versengve tömik az abrakot a Palkóba, aki csak ott bent a szájában
találja ki már, hogy mit eszik. - Ez a kalács, az a cseresznye. - Jaj de jó!
De hátha
még azt látná, milyen szép a cseresznye! A szárával fülbevalónak alkalmas
(tegyünk a lovacskák füleire is!), a magvából pedig golyó lesz, mely az
összeszorított ujjak közül messze pattan, s ha a létrán gubbaszkodó cicát
találja, az ijedten rohan el, mintha igazi lövés érte volna…
A
cseresznyemagok vadászokat hevenyésznek a kocsisokból; pihenhet a lovacska. A
nyerges ló, Marci maga is beállt vadásznak, de a rudas, a Pali félrevonul s
hanyatt dõlve a nagy akácfa alatt, epekedve kérdezgeti az arra menõ öregektõl:
- Borul-e,
bátyika?
Feltûnt
nekem, hogy a szegény fiucska mindennap kérdezi ezt.
- Borul,
fiacskám - feleltem neki egy ízben -, de miért kérdezed? Talán félsz a
mennydörgéstõl?
- Inkább
szeretem - felelte ábrándos hévvel. - Oh, de mennyire várom. Mindig várom.
- Aztán mért
örülsz úgy a mennydörgésnek?
- Mert
akkor villámlik is. Oh, szép a világ, bátyika. Szeretem látni, ha csak egy
kicsit is. Oh, be szép a világ!
- És a
villámlásnál látsz!
- Látok egy
csepkét.
- Igazán
látsz?
- Olyan az,
bátyika, mint mikor kicsike koromban gyufát gyújtottak a sötétben. Egy
szempillantásig megcsillannak a fák, a házak és az emberek. Nagy gyönyörûség
az!
- S
egyébkor semmit se látsz?
- Semmit,
semmit. Örökös éjszaka van. Olyan fekete, mint a szurok.
Tehát van
még szeme, látna - de a világosságban van a baj. A ragyogó naptányér, amely
sugár-kévéjével csak a földgolyóbis felét önti el, az õ két szeméig nem ér el;
tûz-láng, mely egy egész falut elboríthat s éjjel is bevilágítja a mennyboltot,
a Palikának nem mécses.
Micsoda
hitvány fény lehet ez mindkettõ a villámé mellett!
S mikor
mindenki búvik, bevonul nagy vihar, égiháború idején a födél alá, még az
oktalan állatok is remegve húzódván a félszerekbe, az ólakba, akkor a kis
Palika elõjön, leül a ház elé a padkára s vágyó, mosolygó arcát a haragos ég
felé fordítva, várja, nagy szívdobogva várja, míg egy-egy gyufaszálat gyújt meg
az istenke, keresztül-kasul húzgálva azt a firmamentumon.
Palika
megilletõdik a látványtól. Két fekete szeme, a két kiégett, holt planéta, él
egy percig.
- Oh, be
szép a világ! - susogja önfeledten.
De már
ismét nem lát belõle semmit, semmit.
II. A nyerges
A nyerges ló, a
béres kis fia, a Marci; lába, szeme hibátlan. A Marci erős, okos, jól lát,
jól tud szaladni, de neki meg az a baja van, hogy a nyereg ott a hátán; púpos a
szegény kis Marci. Úgy
nõtt fel az istenadta, éppen mint a Toldi Miklós lova. Igazán érdemes
elmondani. Hadd lássák azok az országigazító urak, hogyan terem a parasztember.
Mikor a
Marci született, abban a pillanatban halt meg az édesanyja.
Az apja,
Kópja Mihály, ahelyett, hogy sírt volna az egyik szemével az asszonyért és
nevetett volna a másikkal a fiúnak, se nem sírt, se nem nevetett, hanem csak a
fejét vakarta és káromkodott:
- Mármost
mi az istennyílát csináljak ezzel a poronttyal? Vagy az anyja is élne, vagy ez
se született volna.
Még az
Istennel is pörölt, az öklével fenyegetve:
- No, ha
csak úgy tudod dirigálni ezt a világot, abba is hagyhatnád, én öreg Istenem! Mi
legyen ez tõled, hogy ide dobod ezt a kölyköt? Hát az öklömmel szoptassam?
A gyereket
csakugyan alkalmatlan helyre hozta a gólya. Kópja Mihálynak mint béresnek
hajnaltól estig dolga volt künn a mezõben, pesztonkára, dajkára pedig nem telt.
De hát a
picinyke, ökölnyi Marcikát mégsem ölhette meg (mert becsuknák, felakasztanák
érte), hanem az Istentõl várta, hogy vegye vissza szegénykét, sorozza be az õ
angyalai közé, hátha még valami hasznát is veheti ott fent; itt egészen
fölösleges.
Abban meg
aztán éppen semmit sem látott Kópja Mihály, ha egy kicsit segít is az Istennek.
A csecsemõt
kitette hajnalonkint az eszterhaj alá egy teknõbe. Csak késõn este tért haza,
mindennap azzal a hittel, hogy meghalt a gyerek, hogy éhen halt meg. Mert jól
jár, ha meghal. Pedig milyen szépen tud mosolyogni.
De a
Marcika is ragaszkodott az élethez. Sírt-rítt, ordított a teknõben. A szép
kényes parasztmenyecskéket, akik arra jöttek-mentek kosárral a hátukon villogó
sarlóval a kezükben vagy filigrán gereblyével a vállukon, megállította a
gyermeksírás; nekik is van otthon kicsikéjük - talán az is sír most; hamar
átértették a helyzetet, megesett a szívük s bizony nem sajnálták kikapcsolni
azt a pruszlikot…
- Gyere no,
kis féreg, szopjál egy kevéskét.
És Marci
szopott. Végig kóstolgatta a falu összes tejeit… Még a királyfinak sincs olyan
változatos kosztja ebben a korban!
Olyan
dologtalan gyerkõc vagy aggastyán is elég akadt, aki unalomból odaült néha a
teknõhöz és lóbázta jobbra-balra, még tán dúdolt is hozzá valami altató dalt.
Egyszóval nõtt a Marci.
A béres nem
gyõzte a fejét vakarni csodálkozásában:
- Ez a
gyerek csak nem tud elpusztulni!
Hogy vigyáz
a gazdag a porontyára, és mégis meghal; elviszi a tejláz vagy az a nagy kõmûves,
aki azokat az apró dombokat építgeti a temetõkben: a difteritisz. Marcinak
pedig kezdtek rendre kibújni a fogai. Ugyan mire valók? Mit fog velök enni?
Hát azt,
amit a jó emberek adnak. Falun még vannak jó emberek. Marci megtanult járni,
szaladgálni, anélkül lett pólyás gyerekbõl karonülõvé, hogy valaha pólyákban
lett volna s karonülõbõl gyorsan cseperedett föl pendelesnek, mert hisz úgysem
volt kar, amin üljön.
A pendeles
gyerek pedig már ember. Marci fölment egyszer a padlásra verébfészket kiszedni
és leesett a létráról. A feje összezúzódott, a hátgerinc-csontja eltört.
Élettelenül, véresen feküdt az udvaron.
A béres nem
hívatott hozzá orvost:
- Hisz
úgyis meghal. Lehetetlen, hogy meg ne haljon.
Egy zsuppot
terített ki a fa alá, arra fektette a Marcikát és beüzent az ostorostól az alsó
végre Gunyánéhoz, aki mosott rá:
- Mondd
meg, fiam, a Gunyánénak, hogy tiszteltetem, mossa ki és vasalja ki íziben a
másik kis inget, mert kell, hogy tiszta legyen az ing, amiben eltemetjük.
Eképpen
intézkedvén, elment szántani. Gunyáné mosta az inget, a Marcika pedig
nyöszörgött, jajgatott.
Jajgatott
napokig, nyöszörgött hetekig, míg egyszer csak föltápászkodott, de már görbén,
púposan, s csakhamar annyira összeszedte magát, hogy megint olyan fürge,
tûzrõlpattant volt, mint a karika.
A béres nem
gyõzte a fejét csóválni:
- Ez a
gyerek csak nem tud elpusztulni.
Hanem az
idén, mikor a kis fiaimat a nagyanyjukhoz vittem, csak nem láttuk sehol a
Marcit, pedig mint hûséges lóhoz illik, ki szokott jönni jó messzire a gazdái
elé.
A béres
künn volt az udvaron és éppen egy faszöget alkotgatott a bicskájával, a
járomlyukba valót.
- Hát a kis
Marci hol van? - kérdem tõle.
A
gyerekeknek is az volt az elsõ szavuk: »Hol van a nyerges lovacskánk?«
- A Marci?
- szólt egykedvûen a béres. - Odabent az istállóban haldoklik szegény pára. A
szénatartóba fektettem le, a friss fûre. Alkalmasint már meg is halt. Az imént, mikor néztem, meg volt már
egészen feketedve.
- Szent isten, mi
baja lett?
Kópja Mihály
vállat vont:
- Az Isten tudja
- szólt könnyedén, nagy gonddal igazítva be helyére a járomszöget.
A kis fiaim sírva
fakadtak, hogy most már angyal lesz a Marciból lovacska helyett; nagyanyjuk nem
gyõzte õket vigasztalni:
- Ej, hát ne
sírjatok, kedveskéim. Hiszen
van még elég gyerek a faluban. Hozok nektek akár tízet is.
- Nekünk a
Marci kell - mond makacsul a László. - Azon már nyereg is van!
- Úgy!
Neked a Marci kell, szívecském? Ej, az a csúnya Marci! Nem szép tõle! Pedig még
itt szaladgált délben, névnapot jött köszönteni hozzám s még evett is, de
mennyit! Szabadjára hagytam a sok étel között.
A gyerekek
mindenáron látni akarták még a haldokló Marcit. Bementünk az istállóba.
Csakugyan
ott feküdt a szénatartóban felfordított, meghólyagosodott szemekkel, elkékülve.
Megtapogattam
a homlokát; nedves volt. Ez már a halálverejték.
- Marcikám
fiam, mi bajod?
Zavaros
tekintetét reám vetette.
- Meghalok
- suttogta tompán.
- Itt
vannak a kis gazdák, Marcika. Itt van a Laci meg a Berci. Nem jössz
velök játszani?
- Nem! - szólt elhalón és behunyta a szemeit.
De amint közelebbrõl megtapogatnám, megvizsgálnám, látni
való volt, hogy a hasa fel van puffadva, mint egy tömlõ, azaz mint két tömlõ,
mert a gatyamadzag (a pendeles gyerekbõl már azóta gatyás gyerek lett) mélyen
bevágódván, kétfelé osztja a felfújt hast; hátha ez zavarja a vérkeringést. Ej
no, hol a bicskám!
Nosza, elõkerestem hirtelen és elvágtam vele a madzagot.
A fiú gyors lélegzetet kezdett szedni; nini, a kékesség
múlik az arcáról…
Egy fél óra múlva már künn szaladgált az udvaron vígan,
pajkosan, nyerítezve:
- Nyihahaha! Nyihihihi!
A béres nem gyõzte a fejét csóválni.
- Ez a
gyerek csak nem tud elpusztulni.
A nagymama
pedig az uzsonnánál tanulságos mondásokat faragott az esetbõl az unokáinak:
- Így
járnak a torkosok! Marci sokat evett. Hét évig koplal és egészséges, egyszer
lakik jól és meg akar halni. Úgy, úgy, akit koplalásra teremtettek az istenek,
sohasem szabad jóllaknia.
De a
gyerekek nem hallgattak a nagymamára, talpaik alatt égett a föld, mert egyre
édesebben hangzott az udvarról a »nyihihi«.
- Gyerünk,
gyerünk! Hol van az ostor, hol van a gyeplõ!
… Tüsszög
már, kapál már odakünn a púpos lovacska, meg a vak lovacska.
|