No, ez már
csak új téma lesz, elcsépeletlen és pikáns. A mi saját, külön szerelmeinkrõl. A
közönségnek fogalma sincs róluk.
Érdekesek-e?
Nem, csak furcsák. Az író - különben is azt szeretik önök mondani - kivételes
lény, másféle vérbõl van. Igen, az õ szerelme is másforma.
De ne
legyenek tévhitben, hogy a múzsával példálózom; én a földi szerelmeket értem a
földi asszonyokkal, melyek azért mégis sajátosan a képzelet és a valóság között
lebegnek.
Bocsánatot
kérek az alábbi drasztikus kifejezésért, hogy a nyomtató ló száját nem lehet
befogni; tetszett ugyanis a mennyei gondviselésnek minket igen közel tenni a
szerelem forrásainak egyikéhez, persze a leghitványabbhoz, ahová csak az
elhagyottak járnak (mint ahogy a csóka csak az ökörnyomból iszik). E forrás
vékony, sovány, egészségtelen s környékén nincsen gyep, színes virág, csak
hervatag petrezselyem.
A
»Kishirdetések«-et értem, Vénusz pocsolyáját, amely a lap negyedik oldalán
terül el, a Merkúrnak szentelt berekben. Itt rikító tavasz virít, folynak a
titokzatos szavakba rakott korrespondenciák, randevúk, házassági ajánlatok,
részint dévaj pajkosságból, részint, hogy a rovat minél élénkebb, minél
gazdagabb és változatosabb legyen, mint agent provocateurök maguk a lap
munkatársai is beleugranak a levelezésbe.
Néhány éve
múlt már, hogy a kishirdetések közt ott volt lépnek ez az egy sor is: »Egy
fiatal költõ levelezésbe szeretne bocsátkozni egy szellemes hölggyel.«
Az aradi posta hozta az elsõ levelet a »fiatal költõ«-nek. A
kiadóhivatalban sejtették, hogy »otthoni csinálmány« a hirdetés, felhozták a
levelet a szerkesztõségbe, ott hányódott napokig az ollók és a kilyukasztott
lapok között.
Rózsaszín levél volt, a boríték hajtásán egy szárnyát
kiterjesztõ galambbal. Olyan szép kis ügyes levél volt, hogy megszántam.
- Melyitek az a »fiatal költõ?«
Egy vézna, nyomott arcú munkatársunk mondá:
- Én volnék, ha volnék.
Feltörte a levelet, átolvasta, aztán szó nélkül dobta le a
padlóra.
- Ohó, Gyula barátunk! Hát Ámor urat hívogatjuk, aztán így
bánunk azokkal, akiket küld?
- A szokott
Flórika felel. Hiszen ösmered? A negyvenes évek Flórikája, aki lelkesül a
költõkért - szólt azzal a gúnyos fitymáló mosollyal ajkain, amely sajátja volt.
- Szellemes-e?
- Nem
éppen-éppen, de elég kellemetes libácska lehet.
Fölemeltem
a levelet és átolvastam. Azon bájos levelek egyike volt, aminõket csak nõk
tudnak írni. Egy-két szeretetreméltó vétség a helyesírás ellen s egy csomó
naivság, e kedves tavaszi rügyek. Flórika álnévvel ajánlkozik, hogy õ kész
posta útján (a mama tudta nélkül) csevegni a fiatal költõvel s mindjárt fecseg
is ízelítõnek vagy három oldalnyit puszta semmiségekrõl.
- Válaszolj
neki, szegénynek!
- Ha ráérek
- szólt a fiatal költõ -, szeretném az igazi nevét megtudni. Különben ostobaság
az egész.
Csakugyan
válaszolt neki az igazi neve alatt, mely már jól hangzott az irodalomban. (Tíz
forintot fizettek egy-egy verséért a szépirodalmi lapok.) Néhány hét múlva
sûrûn folyt a levelezés »Tóth Mária« kisasszonynak címezve. A leány igazi neve
is megkerült már.
Eleinte
mindég elreferálta nekem a kapott levelet, egy idõ óta nem szólt semmit. Magam
hoztam fel egyszer.
- Mennyire
vagy már a Flórikával?
Elpirult és
vontatva mondá:
- Ostobaság
az egész.
De az
»ostobaság« gyors növekedésben volt. Gyula barátunk teljesen átváltozott, arca
mintha kigömbölyödött volna, szinte csinos fiú lett, szemei ábrándosan
csillogtak. Bizony még megérjük, hogy boldog ember lesz belõle, aki az örök
szomorúságra született.
A levelezés
egyre folyt, de most már titokban csinálta. Ott künn a folyosón adta át a
szerkesztõségi szolgának: »Adja fel ajánlva, Samukám!« Valamelyik nap egy
csomagot küldött: a verskötete volt benne, a »Magány«. Ajkairól eltûnt a
kesernyés vonás, s új költeményeibõl derûs ég mosolygott, tele vonatkozással az
ismeretlen ismerõsre. Egyszóval halad a szegény fiú, úton van a »verem« felé. A
rózsákkal kibélelt verem felé.
- Mennyire
vagy már, Gyula pajtás?
-
Semennyire - szólt elkomolyodva.
Aha, most
már nyakig benne van a veremben.
Nem
említettem többet, csak magamban mosolyogtam a szegény poéta-gyereket, aki egy
nõi nevet kap és azt felruházza saját ízlése szerinti termettel, arccal,
szemekkel, aztán bolondul érte…
Sok-sok hét
elmúlt, a levelek egyre jöttek-mentek, ha egyik elmaradt egy napra, akkor
barátunk nyugtalan, izgatott lett, szurkált, gyilkolt haragjában (mert õ
vezette a színi-rovatot). Hanem egy nap vidáman toppant be a redakcióba,
kicsípve mint egy gigerli, új kalappal, új nyakkendõvel, piros szegfûvel a
gomblyukában.
- Hát téged
mi lelt?
Egy percig
habozott, hogy szóljon-e, aztán egyszerre a szólásra határozta magát s kitörõ
bõbeszédûséggel hadarta:
- Jön. Itt
lesz ma. Látni fogom.
- Kit?
A Marit… A
Flórikát. Eljön, az anyjával. Vagy hogy itt is van már. Légyottom van délután.
Akarod, hogy neked is bemutassam?
Barátságosan
veregette meg a vállamat, mint akivel valami nagy kegyet kóstoltatnak.
- Nem bánom…
- Mit, hogy nem
bánod? Elhiszem. Délután háromra van a találkozás a Lloyd-épület elõtt, a
sósfürdõbe menõ kocsiknál. Isteni lesz, barátom.
- És hogy
ösmertek egymásra?
- Fölségesen van
kicirkalmazva minden. Az én gomblyukamban egy piros szegfû lesz, az õ hajában
is egy piros szegfû, a kalapján pedig kék pántlika. Mindezt elõre elvégeztük
levélben. Gyönyörû kombináció! Mari a sósfürdõbe megy anyjával, s a társas
kocsira mi is felülhetünk. A többi aztán az isten dolga.
- Jól van,
elmegyek.
*
Halad a világ,
gyerekek! Valaha (húsz év elõtt) az elbeszélés e stádiumán élceken törtem volna
a fejemet, amiket a sófürdõi omnibuszokra szórjak, mert létezett-e novella
anélkül? S milyen kitûnõ alkalom! Összes alakjaim az omnibuszra fognak ülni,
még magam is. De ez idõk elmúltak. Az írók nem vadásznak többé seregélyekre,
hanem medvékre és oroszlánokra. A becsületes pékek, kiket apáink humora úgy
mutatott be, hogy õk egyre vastagodnak, míg a sóspereceik vékonyodnak, már
múmiák. A pékeket felváltották az omnibuszok. Az omnibusz-lovakat felváltották
a tanfelügyelõk; a tanfelügyelõket felváltották a miniszterek. Ma már csak
miniszterbe érdemes kiereszteni a fullánkot.
Azért hát egészen
simán lehet elmondani, hogy amint ott álltunk délután háromkor, egyszer csak
kibontakozott a járókelõk közül egy sovány vidéki asszonyság, zöld krispinben
egy fiatal, cingár lánykát vezetve kezén.
- Ez az! -
szisszent fel Gyula izgatottan.
- Ej - szóltam -,
sok kék pántlika van a világon.
- Érzem, hogy az
- suttogta. - Nézd, nézd, egyenest ide tartanak; a piros szegfû is ott van a
hajában.
Valóban,
kenderszín hajában ott piroslott a szegfû. De nem is piroslott aztán más. Bágyadt,
halavány teremtés volt, fejletlen, vékonyka, nagy ábrándozó kék szemekkel.
Egyéb szép nem is volt rajta.
Felültek az
omnibuszba; mi is felugrottunk utánuk. Gyula átellenbe ült ideáljával, én pedig
a mama mellé kerültem. A kocsis bevárta, míg teljesen megtelik a kocsi, ami
igen lassan ment. Szerencsére odajött Korongi színész, a híres komikus.
- Hej, kocsis,
indulunk-e már?
- Az úr az
ötödik. Ha nyolcan leszünk, indulunk. A tréfás kedélyû Korongi is felült, de a
hatodik ember sehogy se akart megérkezni.
A mama az
esernyõjével játszadozott.
- Milyen unalmas
ez a várakozás - szólt rekedtes elfojtott hangon leányához, ki lesütve tartotta
a fejét s lopva vetett egy-egy pillantást Gyulára. A szegény fiú odavolt az
izgatottságtól és örömtõl.
- Cudar szeles
idõnk van - szóltam most én, valami társalgást akarva kezdeni, de senki sem
felelt. A mama rám nézett, aztán elfordította a fejét.
A színész kivette
az óráját, ásított s aztán leszállt a nyitva levõ ajtón. Mindnyájan
kétségbeesve néztünk utána; hiszen most már megint csak négyen leszünk! Megint
késõbb indulunk!
Korongi
átidomította a kalapját odalent, felhúzta a kabátja gallérját feljebb s fejét
behúzta a lapockái közé s újra odaszólt a kocsishoz vékony hangon, közbe-közbe
köhécselve:
- Mondja csak jó
ember, maga szállítja az utasokat a sósfürdõbe?
A kocsis, aki
flegmával pipázott a bakon, mogorván mondá:
- Ha nem vak az
úr, hát láthatja a kocsin felírva.
- Mikor indulunk?
- Mindjárt,
mihelyt még két személy jön. Az úr a hatodik. Csak üljön fel, öregúr.
De Koronginak
eszeágában sem volt felülni, magkerülte a rozzant bárkát, mialatt arca alakja
ismét más formát nyert és a másik oldalról lépett a kocsis mellé:
- Dicsértessék a
Jézus Krisztus! Mennyiért visz a sósfürdõbe?
- Húsz krajcár -
szólt a kocsis -, csak tessék üljön fel, tisztelendõ úr! Hála istennek,
mindjárt megtelik a kocsi. Korongi felült, de csak azért, hogy ott bent
lesimítsa haját a homlokára, ahogy a dandyk viselik, mire leszállt kinyújtott
nyakkal, akár egy gém s hosszúkás, meredeken leszelt arccal, elõre nyújtott
állal, raccsolva kiáltván a gyanútlan kocsisra:
- Mikkorr indul a
szekérr?
- Mindjárt,
nagysága! Mindjárt most - s gyorsan elõrántotta az ostorát. - Gyû, Beckó, gyû
Márta!
Beckó és Márta
makacskodtak egy darabig, de aztán mégis csak kipiszkálta belõlük az ostor a
kötelességérzetet.
Ekkor jött
lihegve egy péklegény a tele kosarával.
- Hollá! hollá! A
sósfürdõbe!
- Elkésett; de ha
tán ide mellém ül fel a bakra. Hova viszi azt a sok kiflit?
- A fürdõbe!
A Lánchídnál megállott az omnibusz; a péklegény megütközve
kérdé:
- Valami baj van?
- Régi baj. Hídpénzt kell fizetni.
- Ej, no! - szólt a péklegény. - Hát nem olvas kend
újságokat?
- Mire volna az?
- Hát nem tudja kend, hogy a tarka ló nem fizet vámot?
A kocsis meghökkent, mert Beckó és Márta tarkák voltak.
Fiatal korukban bizonyosan hintót húztak: egyformaságukon látszott, hogy valaha
gondos úri szem keresgélte õket együvé.
- Igazán? Az országgyûlés hozta a törvényt?
- Nem tudom, ki hozta, de arra a hitet is leteszem, hogy a
tarka ló nem fizet vámot.
- Mennydörgettét! - kiáltott fel. - Ha én ezt tudom. Mennyi
pénzt pocsékoltam már el. Ezek a gaz vámõrök nem figyelmeztetik az embert!
S hangosan csapkodta meg a lovait.
- Hahó! hó! - ugrott eleibe a vámõr. - Miféle dolog ez?
- Tarka ló nem fizet vámot - felelte emberünk önérzettel, a
péklegényre pislantva.
- Nem ám - szólt kacagva a figurás péklegény -, mert a
gazdája fizet helyette!
- Bolond az úr! Tegye máskor lóvá az öregapját! - dohogott
az együgyû ember, elõkeresgélvén mellényzsebébõl az aprópénzt, de aztán maga is
okosabbnak látta nevetésre fordítani: »Persze, a gazda fizet, nem a ló!«
Bent a kocsiban némaság honolt, a színész egy újságlapot
vett elõ s apróknak mutatkozó szemeivel nagy kínnal fogdosgatta össze a táncoló
betûket; a mama a hatosokat csörgeté zsebében, míg Gyula lopva nézte-nézte
hölgyét, anélkül, hogy megszólítani merné, míg végre a rázós kocsin egy
zökkenõnél kiesett a szegfû a kisasszony hajából.
Gyula felhasználta e pillanatot, érte nyúlt, de a másik
kezével leejtette ügyesen a saját szegfûjét és a fölemelésnél elcserélte. No,
ez jó ötlet volt. A vézna kis teremtés észrevette a csalást s édesdeden
elmosolyodott. Szinte szép volt e percben. Könnyed fejbiccentéssel köszönte meg
a lovagias szolgálatot s aztán haja helyett kebelére tûzte a virágot, a Gyula
virágját, miközben arca kigyúlt, mint a fáklya.
A színésznek is tetszett a kis intermezzo, összegyûrte
lapját, és kihajította az omnibuszablakon.
- Festeni való tájék! - szólt hanyagul, amint kibontakozott
a Kelen földje.
- Munkácsy ecsetjét érdemelné - feleltem, talán csak azért,
hogy mondjak valamit.
- Éppen
most olvastam Munkácsyról, hogy a Mozart halálát festi.
- Festhet
az már akármit. A Krisztussal megalapította a szerencséjét örökre.
- Igaz -
mond a színész. - Azzal, hogy leszedte róla a palástot és csak egy fehér inget
hagyott rajta.
- S fõleg,
hogy azt a kis aranyos sugarat is levette, ami a feje fölött volt. Nagy dolog
az,… nagy dolog.
-
Kétségtelenül az tette úrrá.
A krispines
asszonyság megbotránkozva fészkelõdék helyén s talán keresztet is vet magán, ha
e percben egy nagy zökkenés és reccsenés föl nem ráz mindnyájunkat.
Az omnibusz
kereke eltört (de szerencsére már közel a sósfürdõhöz), a nagy, idomtalan jármû
féloldalt dûlt, a kocsis káromkodva ugrott le a bakról:
- Ilyesmi
is csak velem történik!
- Jaj, jaj!
- sikoltott az asszonyság holtra ijedve. - Gyere, leányom, szálljunk ki!
Mindjárt tudtam, hogy az Isten büntetése el nem maradhat ilyen beszédekre.
Pogányok közé keveredtünk, gyermekem!
- Mama!
Ugyan, mama!
Mindnyájan
leszálltunk, kifizetve az obulusokat a kocsisnak.
- Hát a
többiek? - szólt az bámész szemeket vetve az omnibusz belsejébe. - Hol van a
többi három úr?
- Miféle
három úr? - csodálkozék Korongi.
- Hát a
pap, meg az úrfi és a köhögõs öregúr?
- Nem
láttunk mi, lelkem, egy fiát se ezekbõl.
A kocsis
szemei bambán meredeztek szerte, fejét csóválta, fülét vakarta.
- Ilyesmi
is csak énvelem történik - dohogta keserûen. - Elszunnyadtam a bakon. Isten úgy
segéljen, megesküdtem volna, hogy színrõl-színre láttam az urakat…
Gyalog
kellett mennünk most már egy darabon a fürdõig. Az õsz hangulatos köde
borongott a kies mezõn. A fû színe kezdte magát átjátszani a sárgába, a
puszpáng fehér pihéi rengve szálltak a keresztül-kasul guruló ördögszekerek
után; melyek úgy tûntek fel, mintha ezer meg ezer óriás pók szaladgálna egy
óriási pergamenen, lila színben.
Az út nem
lett volna kellemetlen, ha a tegnapi esõ apró tócsákba nem gyûlik imitt-amott,
amiket el kellett kerülni.
Az egyik
ilyen tócsa pláne olyan hosszan feküdt keresztbe, hogy szinte nem lehetett
kikerülni. A leány, aki elöl ment, félénken méregette szemeivel. Zavartan,
habozva állt meg; felemelte a szoknyáit, ki is csillant formás bokája egy
percre, mert a csinos fodor csakhamar visszacsúszott ismét a helyére és semmi
sem látszott többé.
Gyula
megérezte, hogy ez a perc a cselekvésé, odafutott, megelõzve s majdnem
feltaszítva az asszonyságot, vakmerõ elhatározással átfogta a vékony derekat s
belegázolván a csapadékba, áttette édes terhét a szárazra.
- Köszönöm
- rebegte a bakfis, aki útközben egészen odatapadt a lovagjához.
- Oh, ha
leírhatnám, amit érzek - sóhajtott fel Gyula mámoros égõ szemekkel.
Igazi írói
vér volt. Még a paradicsomban is arra gondol, hogy milyen szépen lehetne leírni
- az olvasóközönségnek.
- Oh, ha
olvashatnám amit leír - felelte a leány álmatag, elmélázó tekintettel.
- Elküldöm,
kisasszony - felelte ez lágyan, olvadón.
-
Elfelejtkezik - suttogá szemérmesen a leány.
- Soha,
kisasszony, soha. A költõk csak egyszer szeretnek.
- Hát elküldi. De tudja-e a lakásunkat?
- Nem írtam-e már számtalanszor?
A lányka felelni akart, de már késõ volt; a kifejlõdõ
jelenet nem engedte.
A mama most ért a pocsolyához s buzdulván a példán Korongi
úr, nemes elszántsággal vállalkozott, átnyalábolta az asszonyságot s kitette
hasonló módon a szárazra.
A mama megbotránkozva rivallt rá, szúrós szemeivel
átszegezve:
- Miféle szemtelenség ez?
- Bocsánat, nagysád - felelé Korongi könnyed mosollyal. -
Engedje jóvátenni a hibámat.
S ezzel újra felkapta hölgyét és visszatette a pocséta
innensõ végére.
De már erre
kitört a kacaj. Az asszonyság dühbe jött és az ernyõje nyelével fenyegette
Korongit.
- Belõlem ne
csináljon csúfot! Kikérem magamnak. Ejnye, mordizom-adta járdataposói! Nézze
meg az ember! De úgy van az, ha mindenféle emberekkel összeülünk.
- Mama, mama!
Ugyan, mama!
- Csitt, liba, ne
gágogj! Te is a magad lábán járhatnál. De neked is lovag kell. Ez az a híres zárdai
nevelés. Ezért fizettem én százakat! Ne beszélj, prücsök, ne beszélj.
Visszafelé fiákeren megyünk, ha mondom. De ilyen egy alázatot, hogy még
visszatesz! Elkotródjanak az urak, azt ajánlom! Mert mindjárt rendõrt hívok.
Még énhozzám mer nyúlkálni. Nem szégyenli magát, vén komédiás. No ‘iszen szépen
becsapta azt a szegény kocsist. Hát illik az? S még visszatesz. No, megállj! Át
tudok én jönni a magam emberségébõl is.
Felgyûrte
fekete selyemszoknyáját egész térdéig s magas everlaszting topánjában átgázolt
a pocsolyán, folytonos szitkok közt. A szegény kis lányka majd a föld alá
süllyedt szégyenletében.
- Menjünk,
urak, menjünk - biztatott nevetve Korongi -, mert felfal a sárkány.
- Derék
anyósod lesz - súgtam útközben Gyulának, ki elkábultan a szerelemtõl észre sem
vette a gúnyt, hanem szinte kevélyen felelte:
- Katonás
asszony, annyi bizonyos. Kár, hogy egészen elrontottátok a helyzetet. Most már
nem merek a Marihoz közeledni.
- Hát
tetszik neked?
Lehajtotta
fejét s halkan, érzéssel mondá:
- Meghalok
érte.
*
Mama és
leány jegyet váltottak a fürdõbe s a fürdõ után bérkocsin mentek vissza. Gyula
egyetlen szót se válthatott velök. Mindössze a kalapját emelte meg messzirõl,
midõn a kocsi megindult; a lányka kivette keblérõl a szegfût és megcsókolta,
majd búsan intett búcsút a fejével. Ez volt egészben a sósfürdõi kaland.
Mi ismét
társaskocsin mentünk be estefelé a redakcióba, ahol egy levél várta Gyulát.
Csodálkozva meresztette rá a szemeit.
Levél Aradról! Õtõle. Hogy lehet ez?
Sietve tépte le a borítékot. »Csodálatos« - mondta tompán s
idenyújtotta a levelet.
Tóth Mari értesíti, hogy anyja hirtelen rosszul lett, s
emiatt bizonytalan idõre elmarad a pesti út.
- Megfoghatatlan! - szólt és a halántékai lüktettek, hangja
rekedtes lett. - Hát mi volt ez?
- Mi volt, mi volt? Hát az volt, hogy nem egy piros szegfû
terem a világon. S a piros szegfûket össze lehet téveszteni.
- Milyen csalódás! - morogta Gyula keserûen. - Az ördögnek
tartoztunk egy úttal.
- De ha tetszik neked a leány…
- De ha nem az igazi - ellenveté Gyula.
Izgatottan járt-kelt fel s alá a kormos, füstös szobákban,
hol a modern világ csodái élnek és ágaskodnak, zakatol kívülrõl a nagy rotációs
gép, berreg a telefon, lobog a gáz, csurog a vízvezeték.
»Különös egy eset« - ismétli, újra és újra átgondolva az
egészet. Még elõtte lebeg az egész délután története, a leány kecses alakja, a
hangja, a szavai…
De kár, hogy nem
a Mariska. De kár, de kár…
S benyit a faktor
kék kötényével, felgyûrt karjaival.
- Kéziratot,
uraim!
Szállj, szállj
rózsaszín pára. Illanj szét, édes köd. Kézirat kell,
A kézirattal minden visszatér a régi nyomba. Jön a tegnapi
élet pontról pontra vissza.
A kaland el van fújva örökre.
Gyula másnap, harmadnap és mindennap megírja elõször a
nyomdába valót, azután a levelet Aradra. Minden úgy van, mint azelõtt. A levelek jönnek-mennek, a napok is
jönnek-mennek. Mindig úgy lesz ez, egyre, mindig.
Egy nap
azonban mégegyszer fölszínre jött az »ügy«. (Mert ebben a világban minden csak ügy.)
Egy novella
érkezett a szerkesztõségbe e címen: »Zsófika halála«. A kéziratra ceruzával
volt ráírva az a kívánság, hogy Gyulának adassék bírálatra, s hogy a névtelen
szerzõ S. Zs. betûk alatt a »szerkesztõi üzenetekben« kér választ.
Szép vékony nõi
írás volt, mint a pók szövése. Átfutottam. Egy boldogtalan leány szerelme van
benne leírva, Zsófika egy gazdag józsefvárosi háztulajdonosnõnek egyetlen
leánya, a Sósfürdõbe menet megösmerkedik az omnibuszban egy fiatal költõvel, Radványival,
és beleszeret. A poéta szintén szerelmet mutat, de késõbb aztán feléje se néz a
szegény kis Zsófikának, amire szerelmi bánatában beteg lesz s egyre sorvadozik,
egyre hervadozik…
- Kérlek, Gyula,
olvasd el ezt a novellát és felelj rá az üzenetekben valamit.
Gyula átvette, elolvasta, de nem szólt semmit.
- Nos?
- Gyenge - felelte közömbösen.
- Nagyon ismerõs nekem valahonnan az a Zsófika és a poéta.
Szomorúan mosolygott.
- A sósfürdõi leány az.
- No hát, felelj neki valamit, szegénynek. Tudom, nehezen
várja.
Másnap a szerkesztõi üzenetekbe pillantok, hát ott áll:
»S. Zs. Helyben. Üres szentimentalizmus, minden pszichológia
nélkül. Közölhetetlen.«
- Hóhér! - mondám fölháborodva.
Gyula vállat vont.
- De mikor a novella csakugyan gyarló.
- Mit a novella! De a lány kedvedre való és jómódú.
- De mikor nem az aradi.
- Akit még
nem is láttál, te bolond.
- De mikor
szeretem.
- Hiszen
ezt is szeretted.
- Mert azt
hittem, hogy az aradi.
Ezzel leült
nyugodtan az íróasztalához, kiterítette maga elé a recézett aranyos szegélyû
levélpapirost s belefogott a mindennapi levélírásba: »Kedves szép Mariskám!«
Arca
átszellemült, szemei fényben csillámlottak, amíg vele beszélt, õhozzá szólott,
amíg az elképzelt mézet nyalta.
S ezalatt a
szegény kis Zsófika talán otthon ült szobájában, kezében tartva a lapot, a
kegyetlen üzenet hozóját, és sírt, sírt keservesen.
Én pedig
arra gondoltam ezalatt, hogy minden fogy a világon. A szerelem is fogy. A föld
melege is fogy. Még a bolondok is fogynak. De miközöttünk, írók közt még mindig
nem fogynak el az együgyûek, akiknek a képzelt méz sokkal édesebb az igazinál.
|