HUSZÁR A TEKNŐBEN

1892

I. A Debernekyék kozákja

Deberneky János szelíd lelkû, csendes ember volt, aki még a légynek se vétett, s ha a nagyasszony (Debernekyné, született Székely Anna) megindult a szobákban a légycsapóval, borzongva hunyta be a szemét, hogy a tömeges gyilkolásokat ne lássa.

- Mi lett volna belõled, ha a középkorban találsz születni? - pirongatta a nagyasszony. - Mikor lovon kellett ülni, táborozni, csatározni, törökvért ontani. Milyen szerencséd, János, hogy ilyen aludttej-világban születtél.

Addig-addig mondogatta ezt Székely Anna, hogy egyszer csak kezdett az az aludttej-világ megfordulni. A tej belõle átváltozott piros vérré és nem aludt, hanem pezsgett.

A nagy nemzeti szónok kimondta a végzetes szót az országgyûlésen: »Mérkõzzünk össze!«

A nagy nemzeti költõ elszavalta a gyújtó dalt: »Talpra magyar, hí a haza!«

S egyszerre mozogni, elevenedni kezdett minden. Micsoda nyár volt az az 1848-iki! Forró, száraz. Fû helyett katonák nõttek a földbõl. De minek is lett volna a fû? A kaszák elmentek fegyvereknek, a kaszások katonáknak.

De a Deberneky-kastély csendes maradt sok ideig a nagy nemzeti harc alatt is. Debernek kis falucska messze a hegyek között, erdõktõl eltakarva; a harcvonalakba bele nem esett. János úr békében ült otthon, csak a férficselédjei szaladtak szét. Asszonyokkal és aggastyánokkal dolgoztatott.

A nagyasszony váltig zsörtölõdött:

- János, János! Van-e lelked, János, hogy itthon csücsülsz a hamun, mint egy vénasszony? Hát illik ez? Nem szégyenled magadat?

- Itthon is kell a férfi - védekezett János úr. - Ki tudja, mire leszek itthon jó? Hallgass, asszony, hallgass!

- No iszen, majd meglátom, hogy viseled magad itthon, ha lesz valami.

Egy tizenkét éves fiuk volt Debernekyéknek, a szõke fürtû Palika. Vézna, cingár legényke, de az anyja vére folyt benne, nem az apjáé, mert erõnek erejével a táborba akart menni.

- Hiszen én is el tudom már sütni a puskát.

- De hordani nem bírod, fiacskám. Leroskadnál te ott a fáradságtól. Nem eresztlek, fiam - csitította az anyja. - Ráérsz te még arra. Hiszen, ne félj, lesz még nekünk háborúnk ezekkel máskor is!

Messze a csataterektõl nem is valami nagyon borzalmas a háború. Csak a pirosló ég mutatja majd nyugaton, majd keleten, hogy városok, falvak égnek arra. János úr lefekszik a kertben a földre s úgy hallgatja, hogy van-e valahol valami. A föld sok, sok mérföldre elviszi az ágyú dörejét. A mi hazánk, a mi édesanyánk teste messze darabon rezg, ha valami fáj rajta.

János úr felsóhajt ilyenkor:

- Ma megint dolgoznak!

Aztán a munka eredményét várja izgatottan. Hozzák az újságok és az arra vetõdõ utasok. Elszivárog mindenüvé, még Debernekre is kuszán, elferdítve, néha megfordítva. Remény, aggodalom, lelkesedés, kétségbeesés tarkán váltakoznak. Ha egy csatát nyer a magyar, egyszerre magasra csap az önbizalom: »Meg sem állunk addig, atyafiak, míg egész Európa nem a mienk!«, s ha valamely csapatunkat megverik, nyomban megcsappan az önbizalom: »Jaj, végünk van!«

Pedig se nem hódítjuk meg Európát, se végünk nincs, mert a bátor nemzetek halhatatlanok.

A télen, meg a tavaszon át még csak voltak fordulatok, borúra derû is, hanem úgy nyár felé kezdett a szerencse lefelé fordulni. Rossz hírek jöttek:

- Nem bírt velünk a császár. Elhítta segítségül a muszkát!

Azután még rosszabb hírek:

- Itt vannak már a muszkák!

Eljöttek. Megették a zöld uborkáinkat, a faggyúgyertyáinkat és a szabadságunkat. Siralom völgye lett szegény Magyarország. Isten a balkezével kezdte begöngyölgetni a szép, kibontott nemzeti zászlókat. Sorba jöttek a csapások.

A muszkákból még Debernekre is jutott. Egy nap ijedten szaladtak össze asszonyok, gyerekek és férfiak a kastély udvarára.

- Jaj, itt vannak a muszkák!

- Ne beszéljetek bolondokat! - dadogta elhalványodva János úr.

- De bizony itt jönnek. Ahol fénylenek ni, a kopjáik!

Valóban Cserte felõl a dombon egy kis lovascsapat bontakozott ki a felvert porfellegbõl.

Egyenesen Deberneknek tartottak. Lehettek vagy tizennégyen. Bizonyosan elmaradtak a fõcsapattól, mely Kassa felé húzódott.

- Anyjuk! - hörgé Deberneky. - Mit csináljunk? Mit tegyünk, lelkem? (És a fogai vacogtak. )

- Hát semmit. Bevárjuk õket. Meg nem esznek. Te úgyis járatos vagy a szláv nyelvekben, hát beszélsz velök.

- No, még csak az kellene. Majd bolond vagyok. Én elmegyek, Anna, én menekülök.

A nagyasszony mérgesen toppantott a lábával:

- Itt maradsz, punktum!

Nem sok idõ volt a feleselésre, a kis csapat a templomtól, mint a zsinór, befordult a kastély udvarába. Egyet-kettõt csillant lovaik patkója, s ott termettek a tornác elõtt.

János úr rémülten ugrott be a pitvarajtóba.

- Ne szaladj, bátyuska, ne szaladj! - szólt a lovasok egyike meglehetõs szelíd hangon. - Adj inkább valami harapnivalót!

János úr egyetlen értelmes szót nem bírt kiejteni. A szeme kimeredt, az ajka némán mozgott.

- Sok baromfit látok az udvaron, bátyuska! - mondá a másik kozák epedõ tekinteteket vetve a pulykákra és a tyúkokra.

- Hát mért nem szólsz hozzájuk, te mamlasz? - riadt fel a nagyasszony. - Adunk nekik, hogyne adnánk!

- Szívesen adunk belõlük - hebegte most János úr, összeszedve magát valamennyire. - Szálljanak le a katona urak és pihenjenek meg nálunk!

Debernekyné rögtön kiadta a rendeletet.

- Zsuzsi, Panna, hol vagytok! Uccu, fogjatok egypár pulykát, egypár tyúkot; vizet forralni, te Sára! Aztán kopasszatok, süssetek. Hadd lakjanak jól ezek a becsületes muszkaemberek.

A muszkák leszálltak a lovaikról és letelepedtek a tornácon a nagy kerek kõasztal körül.

- Rátok nem haragszom - szólt a nagyasszony -, ti kénytelenek vagytok vele.

- Úgy van, anyuska; kénytelenek vagyunk. Eltaláltad, anyuska. Bár otthon lehetnénk a mi gyermekeink, asszonyaink mellett.

János úr is nekimelegedett lassankint. Hiszen nem olyan borzasztó emberek ezek! Egyre múlt a félelme, s mire az ízletes ételek elkészültek (nem eszik ilyen paprikást maga a fehér cár sem) egy fertályakós hordócskát elõgurított a pincébõl s tulajdon kezével ütötte nekik csapra.

Pompás volt a lakoma, a bor nemkülönben, jó kedvük szottyant a kozákoknak és a házigazda is beszédes lett. Egészen elérzékenyítették azzal, hogy felköszöntõt mondott rá valamelyik. Ejnye, de derék fickók ezek! No, csak igyanak, katona urak, igyanak!

Ittak is emberül, közbe muszkadalokat énekeltek, szidták az osztrákokat, dicsérték a magyarságot. János bácsi egészen föllendült mellettük.

- Kár ezekkel verekedni - mondá az asszonynak -, jó gyerekek mind. Könnyû lett volna velük kibékülni!

De a lakmározás már soká tartott egy kicsit. Az egyik kozák, a legnagyobb szakállú feltekintett a napra, mely már egészen alul volt a menny peremén, s élénken kiáltott fel:

- Elkésünk, fiúk! Szent András csontjaira mondom, elkésünk. Legyen már vége, azt gondolom.

- Ej, mindegy az, Jaroszláv! - bölcselkedett egy tömpe orrú nyurga. - Honnan késünk el? Mert hova siet az ember az õ földi pályáján? A sír felé, Jaroszláv. A sír felé. Honnan késünk hát el, Jaroszláv?

János úr is közbeszólt:

- Nem eresztlek benneteket. Maradjatok még egy kicsit.

- Köszönjük, bátyuska, te jó vagy - szólt akit Jaroszlávnak neveztek -, hanem a Nikoláj olyan furcsákat beszél a sírról. Utól nem érjük a sereget, ha mondom. A te lovad is fáradt, ne csábítsd hát a pajtásaidat szelességekre, hanem… nyeregbe, legények, egy, kettõ, három…

Mindnyájan felkászmálódtak a lovaikra, csak a tömpe orrú nem (akit »diák«-nak szólítottak maguk közt). A diák makacsul leült a kis hordóra.

- Van még az alján - hörgé villogó szemekkel.

- Nem jössz, Nikoláj?

- Nem megyek. Utólérlek benneteket!

- Igazán nem jössz?

- Kutya legyek, ha mozdulok.

Elvágtattak, ott hagyták. Nikoláj ivott és addig ivott, míg kidõlt, mámorosan elterülve a földön.

Deberneky kedvetlenül vakargatta a fejét:

- Ej, ej, mármost mi az ördögöt csináljak vele. Gyere ki, Anna lelkem. Nézd mivé lett. Te okos asszony vagy, adj tanácsot, hogy mitevõk legyünk.

- Tudod mit - mondá a katonás asszony -, vágjuk el a nyakát. Hadd legyen ezzel is kevesebb az ellenség.

- Bolond vagy! - hõkölt vissza János úr. - Mi jut az eszedbe, szerencsétlen! Ez az egy muszka már nem határoz. Talán a paptól kellene tanácsot kérni. Szaladj el, Pali fiam, a tisztelendõért.

A kis Pali lihegve futott a paplakba, ahol a méhesben meglelte a nagytiszteletû urat, amint éppen rajt vett fel.

- Jó napot, pap bácsi!

- Jó napot, Palikám. Nézd ezeket a méheket. Királyné nélkül szétszélednek s nem akarnak bemenni a köpûbe.

- Jaj, nem érek én most rá, pap bácsi, a méheket nézegetni. Nagy baj van otthon. Apám elküldött a bácsiért.

- Megyek, fiam, megyek. Mindjárt készen vagyok. De hát mi a baj?

- A muszka katonákból hátramaradt az egyik. Anyám a nyakát akarja elvágni, az apa pedig nem akarja.

A pap mosolygott. És szeretettel simogatta meg a Pali üde arcát.

Nagy zavarodás volt otthon, mire a pap megérkezett a fiúval. A nagyasszonynak János úr rimánkodott, hogy ne okoskodjék, mert abból nagy baj lehet. Aztán nagy vétek is.

A tiszteletes úr is az õ pártjára állott.

- El kell a kozákot távolítani szép simán.

- Hogyan?

- Föl kell a lóra ültetni, aztán hadd menjen, amerre a ló viszi.

- De hátha valami baja történik, és engem fog a cár okozni? - fázott tõle Deberneky.

- Kötözzük oda a lóhoz - mondta a tiszteletes úr -, hogy le ne eshessen róla!

Úgy is lett. A magával tehetetlen Nikolájt két béres meg a kertész lóra ültették, kezét-lábát oda kötözve. A kantárját odakapcsolták a kabátja gombjához s ezzel Deberneky János úr maga vezette ki a lovat a kapu elé, ott az ostorral jól megriasztva, az mint egy tüzes sárkány vitte lankadt lovagját, az összegyûlt falusi népek nagy hahotája közt, a szántóföldeken keresztül, észak felé.

Hogy mi lett belõle, soha nem tudódott ki, de a szegény Deberneky János nyugalmát elvitte örökre.

Mert se aludni se enni nem tudott azontúl az örökös félelemben, hogy a cár megolvassa egyszer a katonáit és a Nikolaj nem lesz köztük. Vizsgálni kezdik és kisül, hogy az bizony a Debernekyéknél veszett el. S megjön a pecsétes parancsolat egy nap, hogy »tessék a kozákot elõállítani«.

Ismerõsei, barátai is ijesztgették:

- Szegény János bácsi! Nagy baj lesz még abból.

II. A Debernekyék cserepárja

De nem lett belõle semmi baj. Vagy megkerült Nikolaj, vagy fel se vette az orosz cár az eltûnését, elég az hozzá, nem kereste a kozákot. Van még neki otthon elég.

Hanem az volt a baj, hogy míg a cár álmában jelent meg éjjelenkint a János úr ágyánál mennydörögve: »Add vissza a kozákomat!«, azalatt itthon a magyarságnál sem vált be a dolog dicsõségnek.

Mikor 1860-ban a szabadság megint elkezdõdött, a gyûlésen valaki azt kiáltotta, amint a Deberneky nevét olvasták:

- Muszkavezetõ!

Nagy nevetés támadt erre a tréfára; de az öregúr komolyan vette s ott az összegyûlt megyei bizottság elõtt komoly nyilatkozatot tett, hogy vezetett muszkát az igaz, de csak egyet s azt is csak az udvarról a kapuig vezette. És az se volt kozák, csak a lova. Õ csak a lovat vezette.

- Tudjuk, tudjuk! - kiáltották minden oldalról.

- De a kozák rajta ült! - sivított közbe egy hang.

- Különb bizottsági tag lenne a feleségébõl - harsogott közbe Tõthy Pál, hajdani alispán -, mert az le akarta vágni a kozák fejét.

- Éljen Debernekyné!

A nagyasszony, aki a karzaton ült, majd elájult izgatottságában a jelenet alatt. Egész arca égett.

De ki is kapott otthon János úr.

- Látod, ilyen a félember! Ha az ember valamit csinál, mindég egészen tegye. Most már se igazi magyar ember nem vagy, sem igazi német. Semmi se vagy.

János úr bûnbánóan sütötte le a fejét.

Sok mindenfélén kellett még átesni.

Nemsokára bejött a legtetszetõsebb divat: hogy nem kell adót fizetni. Éltünk már és mozogtunk. A hármas halom zöldült már, és ott ültünk a tetején. Volt ez rosszabbul is, mikor a hármas halom csak egy nagy sírnak látszott az ország címerében, s alája volt temetve minden, minden…

Debernekyék se akarták megfizetni az adót. Magának János úrnak is megtetszett ez a gondolat. »Nem fizetek, dehogy fizetek!«

De most is úgy volt, mint szokott lenni közönségesen, hogy adóintõ cédulát kap az ember, ha az adója nincs még rendben. Csak az adócédula volt másforma, állván nem holt betûkbõl, hanem eleven katonákból. Kisebb cédula egy katona, nagyobb cédula tizenkét katona káplárostul.

Ilyen nagyobb cédula jutott Debernekyékhez. A szép kis tornyos kastély megtelt cserepárokkal.

Az ámbituson Jarobitsek Vencel káplár úr pipázgatott otthonosan, az öregúr nádfonatos székében elterpeszkedve, vagy a nagy kõasztalnál kártyázott a pajtásokkal. A házbeliek idegenül, búsan jártak-keltek az õsi lakban.

Deberneky makacsul tartotta magát egy ideig:

- Se adót nem adok, se enni nem adok. Vegyétek el erõvel. Ha vesztek, esztek. Ilyen ember vagyok én.

De mikor a katonák aztán csakugyan erõvel kezdték beszerezni az élelmiszereket, levágták a bornyút, feltörték az éléskamrát, a pincét, leszedegették a fákról féléretten a finom sercika almát, az öregúr kezdett a béketûrésbõl kifogyni, nagy óbégatással szaladgált a magyarok nyakára, hogy õ nem ellenkezik tovább és kifizeti az adóját.

- Azt ne tegye, bátyám, - intették emezek. - Örökösen hazaáruló lesz a neve. Még a csontjait is kihányják a sírból az unokák.

- Jó, jó, de mikor ostobaság! Nincs értelme, hogy ne fizessek. Mi haszna abból a hazának, ha én tönkreteszem magamat. Megeszik, összerontják mindenemet.

Már alig lehetett visszatartani az öreget. Jarobitsek Vencel káplár úr azonban, aki a legjobban pusztított, a többi között izgatván, így biztatta az alája rendelt cserepárokat:

- Minden a mienk, ami az övék. Mi vagyunk az urak. Amit a szemünk meglát és a szájunk megkíván, azt mi mind elvehetjük a császár nevében, mert mi tizenketten vagyunk itt a császár.

Nagy ínyenc is volt Jarobitsek; szerette a pecsenyét és a bort. Azonfelül Jarobitsek tudta leghatalmasabban csörgetni a panganétját. Egyszóval félelmetes fickó volt.

A nagyasszony aranyrámás nagy falitükrébe lövöldözött, máskor a családi képekbe. Deberneky Ferenc kuruc generális balszeme volt az egyik célpont: aki legelõbb odatalált a katonák közül, az húzta be a betett hatosokat.

Csodálatos volt, hogy mennyit bírt megenni ez a tizenkét ember. Elõször a baromfiféléket falták fel, azután nekiláttak a sertéseknek, majd az ökrökre került a sor. Ha már elfogyott a húsféle, Jarobitsek bement az istállóba s egy-egy állatot maga lõtt le ügyesen.

- Még a lovakat is meg fogjuk enni - biztatta jókedvûen a háziakat. - Ettem már én lóhúst az aranyos Prágában. Jó ízû, csak egy kicsit édeskés. Bizony megesszük a Rárót és a Fecskét is.

S valóban veszedelmesen fogytak az igavonók. Egy nap elfogyott az utolsó ökör.

Jarobitsek kimondta az ebédnél:

- Holnap a tehenekre kerül a sor.

Délután körülnézegette a teheneket és a Talpast ítélte halálra. Szép kajlaszarvú tehénke volt, a nagyasszony kedves tehene.

Debernekyné sírt, mikor a rémhírt meghallotta, hogy a kedves tarka Talpas holnap meghal. Golyót lõnek a fejébe. Szép nagy okos szemét behunyja örökre.

Egész éjjel nem tudott aludni a nagyasszony. János úr hallotta sóhajtozni, hánykolódni.

- Valami bajod van, asszonykám?

- Semmi, semmi.

- Te sírsz, asszonykám!

- Ne fecsegj már annyit, hagyj békét!

- Anna, Anna, te a Talpast siratod és nem mered bevallani.

- Hát aztán, ha siratom is? Az én dolgom az, ha a szívem megszakad is…

- De azt már nem engedem, hallod-e? Nem engedlek szenvedni, megmentem a tehénkédet, holnap fizetek.

- Csak azt próbáld meg! - szisszent fel a nagyasszony kevélyen. - Rögtön itt hagyom a házadat.

- Anna! Lelkem, Annám, ne haragudj, hiszen én csak jót akarok.

- Ha jót akarsz, hát ne fizess.

- Hát nem fizetek, de a Talpasnak vége akkor.

- Ha az Isten akarja - felelte az asszony keresztényi megnyugvással, de mégis egy mély sóhajjal.

Reggel korán öltözött fel a nagyasszony, de azért a világért se mozdult volna ki a szobájából, hogy az iszonyú dolgot meg ne lássa az udvaron, mikor kivezetik kedves tehenét, akit kis borjú korától õ etetett, cukorral kényeztetett; mikor az a gonosz Jarobitsek megcélozza a halálra ítéltet a puskájával s oh jaj, mikor a lövés eldörren… De azt meghallja idebent is…

Remegve várta a borzalmas pillanatot, haloványan járva-kelve szobájában, megállt és imádkozott:

- Istenem, ne engedd, ne engedd!

E pillanatban szelíd kopogás hallatszott az ajtón.

- Szabad!

Jarobitsek Vencel lépett be. A hóhér, a gyilkos! De milyen szelíd, alázatos volt az arca.

A nagyasszony keményen rászólt:

- Mi tetszik?

- Bocsánatot jöttem kérni - mondá halkan, lesütött szemekkel.

János úr bámult, egyre bámult, és egy szót sem szólt, csak a nagyasszony mondta gúnyosan:

- Nincs miért, nincs miért.

- Beismerem, hogy gyalázatos, rossz ember voltam - rebegte Jarobitsek. - Bocsásson meg a tekintetes úr és a tekintetes asszony. Jó és alázatos leszek ezentúl.

- Legyen ön olyan, - pattant fel büszkén Debernekyné s halovány arca kipirult -, aminõ lenni akar. Semmi szükségünk az ön elnézésére.

- No, no, anyjuk - vágott közbe János úr. - Ne bántsd a káplár urat. Ha õ jó akar lenni, miért ne lenne? Mit von le az õ jósága a mi hazafiságunkból. Csak legyen ön, kérem, jó és alázatos. Ne hallgasson a feleségemre.

- Az leszek, tekintetes uram. Mert levelet kaptam az édesanyámtól Csehországból s õ int engemet, hogy jó legyek önökhöz. Az én szegény mamicám. S annak én szót fogadok, mint a császárnak.

- No lássa, az igen szép. Hát ösmer minket az ön mamicája?

- Nem, nem. De tessék elolvasni, hogy mit ír. Mert szépen tud írni a mamicám, pedig már hatvan éves, és még nem visel pápaszemet.

János úr átvette az eléje nyújtott levelet.

- Ugyan, ugyan, mit barátkozol vele? - pirongatta a nagyasszony magyarul.

- Ne okoskodj, Anna, ne okoskodj. Hiszen, látod, hogy már nem lövi meg a Talpast. - Majd a káplár felé fordult tótul: - Ugye nem bántja a feleségem tehenét?

- Isten mentsen attól - felelte Jarobitsek szinte fájdalmas hangon. - Ha nem adnak enni, hát tûrni fogjuk, éhezünk alázatosan, csendesen.

Deberneky helyeslõleg bólingatott a nagy fejével.

- Add ide a pápaszememet, Annácskám. Hadd olvassam el. Hogy minek? Ugyan ne duzzogj, ne légy már olyan engesztelhetetlen. Hiszen, érdekes az, hogy mit ír egy cseh asszony.

Deberneky fennhangon olvasta:

ȃdes fiam, Vencel!

Vettem leveledet s örülök, hogy egészséges vagy. Vigyázz magadra és imádkozz abból a könyvbõl, amit neked adtam. Írod, hogy ellenségek közt vagy, szeresd õket is, édes fiam. Légy kíméletes irántuk, tartózkodj a durvaságoktól, mert minden kölcsönbe történik. Az Isten visszahozza azt ránk, amit ti ott tesztek. Gondolj szegény öreg anyádra, Vencel fiam.

Most is egy magyar huszár van kvártélyban nálunk, s azon ürügy alatt, hogy ti az õ szüleit sanyargatjátok Magyarországon, a leghihetetlenebb kegyetlenségeket csinálja velünk. Tör, zúz, követel, eszik, iszik s annyira el van kényeztetve, hogy délutánonkint kardostól, tarsolyostul befekszik egy teknõbe, s nekem, szegény öreg anyádnak, órákig kell õt ringatnom, míg elalszik.

De végzem is levelemet, mert a huszár már ordít, hogy ringassam.

Légy jó és alázatos, édes Vencelem,

Szeretõ édesanyád

Bohumilla«

Deberneky bácsi felkacagott jóízûen, édesdeden.

- Aha! Most már értem. Minden csak kölcsönbe megy. Panna, Panna!

A szolgáló után kiáltott.

- Tessék parancsolni.

- Szaladj át, fiam, a paphoz. Van ott most egy piktor, aki az oltárt festi. Hogy jöjjön át azonnal, hahaha!…

- Mit akarsz vele? - kérdé a nagyasszony.

- Lefestetem vele a jelenetet. Egy huszárt a teknõben, akit egy öreg cseh asszony ringat. Valami fölséges!

Szemei szikráztak a vidámságtól és lelkesedéstõl.

- Most már legalább tudom, miért tûrök. Most már egy poltúrát se fizetek. Ha azok is tûrnek, az már más. Akkor én is tûrök. Most már megerõsödtem. Ha háború kell, hát legyen háború!

Majd újra elõfogta a kacagás:

- Hahaha! Képzeld el, azt a huszárt a teknõben! Nem éppen a mi Pali fiunk-e, hehehe? No, az volna csak a pompás! Valami gyönyörû látvány lehet, hihihi! Meglesz, megcsináltatom olajfestékben, hogy holtom napjáig nevethessek rajta… De már ilyet a mi cserepárjaink mégse tesznek.

Vidáman, fürgén ugrált egész nap, mint egy evet, s mikor a katonák összegyûltek déltájban a sovány lencsefõzelék mellé, melyet a Zsuzska szolgáló fõzött hús, szalonna nélkül, odaállt eléjök vakmerõen s elkezdte bosszantásukra énekelni: »Hazádnak rendületlenül…«

Az alázatos Jarobitsek letette a kanalat s utána próbálta dúdolni…

Ilyen idõk voltak azok!