|
Onnan hoztam én
az okos Nástya meséjét, ahonnan a mandátumot. A fogarasi havasok közt élt az
okos Nástya. Szép volt, mint a fiók zerge, fekete szemei voltak, a kökényhez
hasonlók, s olyan szája, mint a cseresznye. Hát még a nézése, hát még a járása…
Mondták is az irigy legények:
»Több szépség ez,
higgyétek el, mintsem hogy egy embernek szánta volna az Úristen.«
Belátta ezt
talán a férje is, mert meghalt. Nástya özvegy asszonyka lett, pajzán, izzó
vérû, aki még a szentekre is rámosolygott, mikor vasárnap a templomba ment.
Ilyenkor
rendesen egy pár csirkét is vitt a pópának, aki kedvteléssel simogatta meg
éjfekete haját, habfehér állát:
- Köszönöm,
kis mizi-mázi! Hamar akadjon szerencséd!
A dászkál,
egy ragyás ember, sóhajtozva dünnyögte:
- Hiszen
egyebet se csinál a szerencse, mint hogy utána fut, belekapaszkodik a
szoknyaráncaiba…
S igazán,
igazán. Amennyi duda van a havasok alján, az mind utána siránkozott a pásztorok
leheletével. Amennyi rózsa nõtt a kucsulátai ispán kertjében, az mind az õ
kebelén fonnyadt meg. Ellopkodták a legények, elõször a kertbõl, hogy neki
küldhessék, azután a mellérõl, hogy a fövegük mellé tûzhessék. Mondták is az
irigy fáták:
»Több
szerencse ez, higgyétek el, mintsem hogy egyetlen asszonynak szánta volna az
Úristen.«
Ahol csak
megfordult, mindenütt bolondultak utána a legények, de Nástya egyiknek sem adta
oda a kezét: »Elég volt egyszer - mondogatta -, lássátok be, hogy elég volt a
rabszolgaságból«, s fekete szemei, vakító fehér fogai incselkedõn nevettek a
kikosarazott kérõkre, mintha mondanák: »Menjetek a pokolba - de gyertek aztán
vissza hozzám.«
Tógyer, a
Nástya nagybátyja (azelõtt gyámja volt) egyre szidta, korholta, hogy mi lesz
belõle, ha férjhez nem megy. »Hiszen szép vagy, akár egy fürj, fiatal, friss
vagy, mint egy vesszõhajtás. Kár eltemetkezned.«
De Nástya
csak a fejét rázta és így felelt:
- Ej, hát
nem láttad a körtefát ott az országút szélén? Hát baj az annak, hogy nincs bent
valakinek a kertjében, hogy senkié? Azért csak virágzik, meghozza pirosló
körtéit és sohase vettük észre, hogy ott rothadnának el a gallyak közt. Valaki
mindig letépi, megeszi. Hidd meg nekem, bátyó.
Fölkacagott
az öreg, mint egy zuhatag:
- Hamis a
lelked, kis Nástya. S olyan a nyelvecskéd, mint egy ráspoly.
Nástya hû
maradt elhatározásához. Még a gazdag Petru, katonaviselt szép szál legény is
hiába kérte, hiába ígérte:
- Minden
ezüstömet, minden aranyomat neked adom, Nástya. Rétemet, földemet, minden
állatomat.
Nástya vigyorgott
s akaratos makacs fejét kacéran hajtotta a balvállára.
- Nem, Petru, nem
megyek hozzád feleségül. Nem kell az aranyod, ezüstöd, se a réted, hanem ha
meglátogatsz valamikor az én kis házikómban, hozzál nékem ajándékba egy új
bocskort.
Másnap Juon, a
bíró fia kellemeztette magát a kútnál. Csipkedte a Nástya arcát, kapkodott a
darázs-derekához szerelemittasan. Nástya azt súgta neki:
- Gyere el
szombaton estére, de ne felejts nekem egy új bocskort hozni.
A pópa nyalka
diák fia találkozott vele a mezõn, a rozsok közti gyalogúton. Búzavirágok
voltak a Nástya kezében. Megálltak beszélgetni. A diák lesütött szemekkel,
ábrándosan mondá a többi közt:
- Adj egy
virágot, Nástya!
- Hát szakíts
egyet, ha csak virágot akarsz - szólt Nástya nyeglén -, van itt ezer meg ezer -
és pajkosan hozzátette még egyszer: - ha csak virágot akarsz.
Mire aztán a diák
nagy hebegve, sok kerülõ szóval kihámozta, hogy biz’ õ egy csókot se vetne meg,
sõt hogy éppen arra lelkendezik.
- Nono -
fenyegette meg Nástya a diákot szende pironkodással. - Oh, te selyma. No, nézd
meg, mit ki nem talál! Majd meglássuk egyébiránt, meglássuk… Hozz egy pár
újdonatúj bocskort és gyere el vasárnap délután!
S lõn, hogy
megtelt lassankint a Nástya háza bocskorokkal. Egész garmadával álltak. Hogy az
egér hozzájok ne férjen, úgy voltak felaggatva köröskörül a szobában madzagon,
mint a kukorica szokott lenni. De volt még azonfelül a szuszékban is; sõt a padlásra is jutott. Annyit
hordtak oda össze azok a gonosz csontok, a férfiak, de annyit, hogy tán fel is
ment a bocskorok ára a városban. Az ismerõsök, a szomszédok váltig csodálkoztak,
hogy mirevaló lesz Nástyának az a temérdek bocskor.
Iliána
anyó, aki eljárogatott Nástyához, nem gyõzte neki mondani:
- Minek az
neked, fiacskám, csak nem akarod õket elhordani? Szattyán csizma való a
te piskótalábadra.
Nástya, a
kis Nástya kinevette.
- Eszembe
sincs, anyóka. Inkább járok mezítláb. Hiszen elég fehér a lábam.
- De hát
akkor mit csinálsz velök?
- A másvilágra se viszem, majd meglátod. Hasznukat veszem
még ezen a világon.
- Az ördög értsen, gyermekecském.
- Pedig már elég öreg vagy hozzá, hogy megérthetnél.
Híre ment a sok bocskornak, s egy napon eljött a tímár is a
városból: nagy vörös ember, posztókabátban.
- Hallod-e, Nástya, megveszem az összes bocskoraidat jó
pénzért és boltot nyitok velök. Hogy adod?
- Nem adom a bocskorokat - felelte a menyecske határozottan.
- Bolond vagy, szép Nástya. Mi hasznukat veszed?
- Majd meglátjátok - szólt titokzatosan.
Így volt, szóról szóra így volt. És azontúl még jobban törte
a fejét a környék, hogy mit csinál majd valamikor Nástya a bocskorokkal. Egyik
is mondott valamit, másik is. Hogy egy vén kalugyer megjósolta volna, miszerint
egy nap kivesznek az összes állatok a földrõl s akkor a bõr ára fölszáll, ahány
font bocskor, annyi font arany. Mások azt találgatták, hogy fogadalma van
Nástyának a gyûjtésre, s mikor sok ezer lesz, elküldi Bécsbe a királynak,
csináljon magának egy bocskoros regimentet. Legyen már egyszer igazán takaros
katonasága…
Sok mindenfélét fecsegtek. Mert tudjátok, milyen ostobák a
kíváncsiak. Évekig rágódtak ezeken az ostoba bocskorokon. Mert évek jöttek,
mentek, s még mindig nem derült fel a különös titok, még mindig gyûltek a
bocskorok Nástyánál, de már lassabban, gyérebben.
Egyszer
aztán annak is vége lett. Nem jött több bocskor.
Nyíltak még
a rózsák a kucsulátai ispán kertjében, de már csak a szél hozta el illatjukat…
Igaz, hogy
Nástya se volt már a régi, a liliomokat leszedte formás arcáról az idõ, a piros
cseresznyét az ajkáról szintén az esztendõk ették meg. Rosszul fizettek érte;
egy kis ezüsttel, amit hajszálak alakjában hagytak a fején.
Nem volt már
szép, de még eleven, virgonc. Még pislogott az egykori tûz a szemeiben. Még
érdeklõdött a világ iránt. Eljárt a mezõre, a kúthoz s megszólította
barátságosan a legényeket:
- Mi dolog az,
Gyorgye, hogy olyan régen voltál nálam?
- Nem értem rá,
Nástya - felelte Gyorgye kelletlenül. - Sok dolgom van.
- Gyere el
valamelyik nap; félretettem neked egy szép erõs bocskort.
Majd egy másik
legényt korholt meg a malomban, ahova õrölni jártak:
- Rossz már
a lábbelid, Pável. Bizisten kilátszik a nagyujjad. Nem illik, hogy úgy elhagyod
magadat.
A legény
kedvetlenül vont vállat.
- Hol
vegyem, ha nincs!
- Kurta
eszed van, Pável, mert hiszen gondolhattál volna, teszem azt, énrám is. Van
elég bocskorom. Hátha még jut abból a te lábadra is.
S lõn, hogy
a Nástya bocskoraival megfordult a dolog; amilyen szépen gyûltek egykor, most
olyan szépen el kezdtek fogyni…
Az öreg
Iliána anyó, aki még mindig élt és ott gyomlálgatott a Nástya udvarára nézõ
kertjében, valahányszor egy-egy legényt látott elmenni a szomszédból újdonatúj
bocskorral a hóna alatt, vigyorogva intette elõ menyecske unokáját:
- Lám, lám.
Nézd csak, nézd! Hm, hm. Okos, elõrelátó volt… mindig okos volt ez a Nástya.
|