|
I. MENNYIT ÉR EGY KIRÁLY SZERETETE?
I. Ferenc császár
és király sok viszontagságon ment keresztül, úgyhogy nagyon megélesedett az
esze. A szerencsétlenség a legjobb köszörűkő.
De ha a
pesszimisták szerint minden jónak van valami rossz oldala, bizonyára kell, hogy
egyszersmind jó oldala legyen minden rossznak, s így lőn, hogy mikor a
szövetséges hadak leverték a féktelen titánt, I. Napóleont, roppant hadisarcot
vetettek ki a franciákra, amiből csinos, kerek summa jutott az I. Ferenc
országaira is. E hadisarc ugyanis, mint a Napóleon által elkövetett dúlások enyhítésére szánt összeg lett
Európa előtt indokolva.
I. Ferenc így
okoskodék magában: »Ez a pénz voltaképpen engem illet.« Pedig neki csak az
arcát dúlták fel a napóleoni hadjáratok.
Tíz évvel nézett
ki idősebbnek, mikor a háború után megjelent Pozsonyban, ahol nagy
számításokban törte fejét a városi magisztrátus; még éjjelenkint is gyertya
égett a városházán. Kárfelvételeket eszközöltek, addáltak, kombináltak,
sokszoroztak, extraháltak, egy szenátor (Kozsehuba István uram) bele is
bolondult - míg végre kisütötték napnál világosabban, hogy a hadisarcból a károk
arányában éppen kétmillió illeti meg Pozsony városát. Ennélfogva hármat kell
kérni a császártól, akkor talán kapnak másfél milliót.
Gyönyörű
latin orációval járult tehát a legfelsőbb úr színe elé a tanács, Schranek
Mihály polgármester uram vezetése alatt, előadván a tűrhetetlen
nyomort, melyet a háború okozott a koronázó ősvárosban, mély alázattal
esedezve, kegyeskedjék ő királyi felsége odahatni, hogy a rájok eső
hárommillió sürgősen kifizettessék.
A király
csodálkozó szemeket meresztett a tanácsbeliekre s némi zavarral kérdé:
- Valóban annyi
volna a szenvedett kár?
- Igen, fölség.
- Szomorú, nagyon
szomorú atyai szívemnek - mondá fájdalmas, tompa hangon. - Ami a pénzt illeti…
Megakadt, más
szavakat keresve - de hasztalan; abba kellett hagynia a mondatot.
- Természetesen -
folytatá - vannak sebek, kétségtelenül ejtettek sebek, és ezen sebek
különfélék…
(Pedig csak
kétféléknek tartotta; olyanoknak, melyek maguktól gyógyulnak és olyanoknak,
amik gyógyíthatlanok: tehát egyikre sem kell tapasz.)
- Igen, amint
mondottam, dilectissimi, vannak sebek, s nekem szinte jobban fájnak, mint
kedvelt népeimnek, de a pénznek… igenis, azon úgynevezett hadisarcnak már van
helye…
(S valóban volt
már helye, mégpedig elég tág és alkalmas helye - az angol bankban.)
Szenátor uraimnak
arcát halotti sápadtság borította el e kijelentésre. Végső próbául térdre
vetették magukat az uralkodó lábainál, s reszketeg hangon rebegé Kolárik Mátyás
uram:
- Felséges
császár és király! Inkább vágassa ki tövestül a nyelvünket fölséged, mintsem
hogy el kellene vele beszélnünk e lesújtó választ odakünn, tönkrement
polgártársaink előtt.
A király
megütődék kissé e különös szavakon és föllépésen, s jóságosan lágyra
fordítá hangját:
- No, no dilectissimi, nem úgy kell azt fölvenni. Az állam
követelményei sokfélék. E követelmények parancsolnak. A pénznek sok helye van.
De isten kegyelmébõl egyéb eszközök is állnak még rendelkezésünkre, s szeretett
Pozsony városunkat bizonyára nem engedjük rövidséget szenvedni.
Halk, tiszteletteljes »vivat« szakadt fel az éledezõ
polgárok ajkairól.
- Pozsony városa nyugodt lehet - fûzé odább szavait
nyájasan. - Különös súly lesz fektetve, hogy más módon kárpótoltassék azon
összeghez megfelelõen. Sõt, örömmel állíthatjuk, hogy a Pozsonynak szánt
adomány értékesebb, becsesebb és kedvesebb lesz nektek, mint ama pénz, melyet
kértetek. Egyébiránt adjátok át királyi üdvözletünket küldõiteknek.
Sugárzó arccal távozott a küldöttség, széthordva a hírt
villámgyorsan mindenfelé, hogy a király nem adja meg ugyan a milliókat, hanem
ad helyettük egyebet, valami többet érõt. Lett ujjongás, öröm, éljenzõ tömegek
a nádori palota elõtt, ahol a király szállt, este fáklyászene, kivilágítás,
transzparentek »a legjobb király«, »Pozsony atyja« stb. feliratokkal.
S azután is
hetekig, hónapokig lázban volt a város. A szíveket a várakozás feszítette, a
kíváncsiság pedig csiklandozta. A jámbor polgárok nem beszéltek egyébrõl se
otthon, se a kocsmákban, csak a király adományáról. Hányták, vetették,
találgatták: »Ugyan mi lesz hát? Mindenesetre nagy dolog lesz!«
»Ej, mi
lehetne? Minden polgárt nemessé tesz a király, s minden nemest báróvá.«
(Hát ez se lenne
éppen rossz! )
Özvegy Cziperer
Gáspárné, aki azelõtt apró malacokat nevelt az óljaiban, erre a rovásra
kutyakölykeket kezdett tenyészteni, mondván, hogy tudja õ, mit csinál; mi lesz
a kelendõ portéka a bõrök dolgában - a tömeges diplomák idején.
Némelyek azonban
kevesellték a megnemesítést, s másfelé nyomozták a király ködbe burkolt
ígéretét.
»Meglássátok,
valami különös privilégium lesz. Olyasfélét rendel majd el Ferenc, hogy a bécsi
hídakon Pozsony városa szedhessen vámot.«
(Hm, bolond az
ötlet. De a királynak minden szabad. S ami fõ, sokat hajtana a városnak.)
A
vérmesebbek még többet reménylettek, kinevetvén a fentebbi kombinációkat.
»Ostobaság
- mondák -, nemessé a király nem tehet egész várost, mert ha mind úr lenne, ki
szolgálna fel bennünket? Még lehetetlenebb, hogy Pozsony szedje Bécsben a
vámot. Hol láttátok már valaha, hogy kis hal egye a nagyot? Hanem az lesz a
vége, hogy a király megengedi Pozsonynak a bankócsinálást. Higgyétek, ilyesmi
lesz. A város annyi pénzt nyomathat, amennyi neki tetszik - persze a Schranek
Mihály aláírásával. Az aztán a város dolga, hogy forgalomba tudja-e hozni. Hát
mi is volna ebben lehetetlen? Papirosunk van, hála istennek, csak az engedély
kell hozzá, meg a prés. S ha van érvényes pozsonyi mérõ, miért ne lehetne
érvényes pozsonyi bankó is az országban?«
Képzelhetni
tehát, mennyire fel volt csigázva a közvélemény, midõn fél év múlva leérkezett
Bécsbõl a palatinus õfenségéhez egy nagy politúros láda két hatalmas zárral,
csinos acélpántokkal, a város részére.
Hat hófehér
ökröt fogtak be egy szekérbe, az ökrök szarvaira hatalmas bokrétákat kötve; úgy
vitték a ládát a nádori palotától a városházáig. Nyolc panyókás huszár
lépkedett a szekér mellett kétoldalt, meztelen kardokkal. Király ajándékát
illõen megtisztelték.
Nagy
néptömegek álltak sort az úton, ujjongva, kalapot, kendõt lengetve; bent a
városházán pedig együtt ült a tanács díszben, izgatottan a várakozástól. A láda
két kulcsa, melyet már elõbb elküldött volt a nádor, ott csillámlott a
tanácskozási asztal posztópázsitján.
Mikor aztán
felhozták a ládát a lépcsõkön, minden szív gyorsabban vert, hogy mi lehet
benne: az a bizonyos ötezer kutyabõr-e, vagy pedig smaragdok, rubintok?
Remegõ
kézzel nyitotta fel a zárakat Schranek Mihály uram, s bezzeg elhûlt, mikor
végre kibontakozott a sok gyapot és papírtakarók közül I. Ferencnek a
márványszobra, azzal a kegyes aláírással:
AMOREM
MEUM POPULI MEO
A
tanácstagok megmeredve tekintettek egymásra, ahelyett, hogy a szobrot nézték
volna, mely elvégre is elég sikerülten adta vissza õfelsége arcvonásait. A
császári ajkak körül nyájas mosoly látszott lebegni. Hát nem ér ez meg
hárommilliót?
Körös-körül
minden arc savanyú lett, csak a kõarc mosolygott.
És mosolyog
még mai napig is, mert ma is híven õrzi a lojális Pozsony a becses szobrot - de
véletlenül ha vevõ találkoznék rá, én azt gondolom, engedne valamit a
hárommillióból.
II. MENNYIT ÉR EGY KIRÁLY MEMÓRIÁJA?
V. Ferdinánd
királyunk, akit népe már életében a
jóságos melléknévvel tisztelt meg, átadva trónját, csendesen éldegélt az
»aranyos« Prágában, elgyengülve, megöregedve, de megelégedésben; nem kellett
többé sopánkodnia, hogy kormányozni
könnyű, csak aláírni nehéz. Nemigen kínozták többé aláírásokkal.
De még így is
elég ügye-baja maradt. Elég nagy potentát még egy volt császár arra, hogy sokan
alkalmatlankodjanak neki. Az audienciás napokon mindig tele voltak az
előszobák. Azonfelül egy olyan ház körül, mint a Hradzsin, folytonosan
akad eligazítani való galiba.
Hogy példának
okáért egyet mondjak, az történt a vár szomszédságában lakó özvegy takácsnéval,
hogy a libái bementek valahogy a Hradzsin kertjébe egy kis udvari füvet enni.
Meglehet, hogy az jobb ízű. De ha nem lettek volna libák, talán eszükbe
jut, hogy az ilyen magasabb atmoszféra veszedelmes.
A
kertfelügyelőségi »adjunkt« (a százezer Mayerek egyike) fogta a seréttel
töltött puskáját, rádurrantott a libákra, úgyhogy tizenegy maradt közülök
elterülve. De legalább szép haláluk volt, vérük, ahelyett, hogy zsírban
megsülve ennék meg a takácsné falánk kölykei, a királyi kert dísznövényeire
frecsegett szét, s megitatta a gyökereiket.
A takácsné
(nagynyelvű, kardos asszony), amint az előre látható volt, nem ilyen
költői véget szánt a libáinak, de sokkal polgáriabbat, s szitkot-átkot
szórva, de két marékkal, a gyilkos felügyelőségi gyakornokra, még aznap
felment kihallgatásra a császárhoz, kiöntve keserves panaszában könnyekbe vegyített
epéjét.
A puhaszívű
császár elérzékenyült, izgatottan fészkelődött székén, majd részvéttel
kiáltott fel:
- Tizenegy libát!
Ez borzasztó! Értem önt, szegény asszony. Szívem vérzik. Oh, én ismerem a
nyomort, s azonnal intézkedem a kárpótlás iránt. Menjen nyugodtan haza, szegény
asszony.
A takácsné
eltávozott, de a császár felháborodása meg nem szűnt. Az utóbbi
időkben igen érzékeny volt már a kedélye.
- Fellázító így
bánni a népeimmel! Tizenegy libát lelőni! Egy ilyen szegény lelket
megfosztani a vagyonkájától. Igazán rettenetes!
S annyira
belebiztatta magát a haragba, hogy a lábával toppantott, és ami ritkaság nála,
kemény hangon adta ki a rendeletet:
- Holnap
vezessétek elébem azt a fickót! Majd megtanítom én, hogyan kell jobbágyaimat
megbecsülni. Hogyan kell vért ontani az én házamban. Ezer ördög, ezt nem viszi
el szárazon!
A boldogtalan
gyakornok megidéztetett, és azt is megsúgta neki az udvari zsandár, hogy
őfelsége felette ingerült hangulatban hívatta, ami meglehetősen sötét
gondolatokat ébresztett a százezer Mayerek ezen holnapra megidézett
példányában. Nyugtalan éjszakája volt szegénynek. Felriadt álmából, s ha
elaludt, borzalmas víziói voltak. Jött a tizenegy holt liba (gänsemarsch-ban) egyenkint, egymás után,
fehér lepedőben volt az egyik, csak a sárga csőre látszott, a másik a
lábával fenyegette meg a gyilkost, gágogva rohant rá a harmadik, a vér
szivárgott a negyedikből, s a vér lepotyogó cseppjeiből e hét
betű rajzolódott le a szoba közepére: »Meghalsz.«
A szerencsétlen
gyakornok ilyen borzalmas éjszaka után kimerülve, reszketve a félelemtől,
holthalványan állított be reggel a császár előszobájába a többi várakozók
közt.
Nemsokára
rákerült a sor. Kinyílt előtte a császár elfogadó szobája, mint egy
sárkánytorok, amely elnyeli; szíve elszorult, lélegzete elállt: »Istenem,
istenem, mi fog velem történni?«
Őfelsége
bizonytalanul, révedezve tekintett a belépőre, amit azonnal észrevett gróf
Trauttmansdorff, a helyettes hadsegéd, s hirtelen ott termett, hogy emlékezetét
kisegítse.
- A gyakornok,
fölség - súgta -, az a bizonyos lövés… A tizenegy liba…
- Igen, igen -
kapott bele felvillanó emlékezettel a császár, most már biztos léptekkel
közeledve a se élő, se holt adjunktushoz, aki csak azt vette észre, hogy a
királyi kéz a vállára nehezedik s elkezdi azokat veregetni.
- Jó lövés -
mondá V. Ferdinánd nyájas, biztató hangon. - Tizenegyet egyszerre, igen jó
lövés… Istenemre, kitűnő lövés! Vegyen fel a császári pénztárból öt
forintot!
S kegyes
kézintéssel elbocsátotta a százezer Mayerek legboldogabbikát.
Nos, de hát mi
ebbõl a tanulság? Az-e, hogy egy császár szeretete hárommilliót ér, vagy az,
hogy egy másik császárnak a memóriája nem ér meg öt forintot? Sem ez, sem az.
Egyszerûen az a tanulság, amit már elfecsegett a cím, hogy a királyok is csak
emberek.
Kitalálták ezt
már énelõttem is elegen, meg is mondták sokszor; de amilyen könnyen kitalálják,
éppen olyan könnyen elfelejtik.
|