Nem szeretek a
betegségeimrõl írni, elég azokat átszenvedni, de már az én tisztelt látogatóim
úgyis elmondták a lapokban, sõt Murai Károly kedves barátom vidámságra is
fordította a »Pesti Hírlap«-ban, (ámbátor a halállal nem jó kötekedni),
megírván, hogy egy látogatóm elõtt, tekintetbe véve, hogy tizennégy nap óta
csak tejet iszom, így fakadtam volna ki:
- Ha
meggyógyulok, beállok szoptatós dajkának; több helyre is, - mert csak az
ujjamat kell megvágni s tej csordul belõle.
Miután immár a
humor játszi nedve is elcsöppent az én bajom felett, egyszerre eltûnik,
elpárolog elõttem is a sok medicinaszag, s egész tárgyilagosan el tudom mondani
a betegségemet, a betegségem közben, a térdemre támasztott kicsike fadeszkán.
Hát bizony
különös ez! Se az elejét nem tudom, se a végét, mint a karikagyûrûnek, csak az
egész szorít.
Ott vettem biz én
észre, hogy szédülök, járni nem tudok, étvágyom nincs és rossz kedvem van.
Mikor ez így
tartott vagy két hétig, végre megembereltem a doktoromat.
- Kedves
doktorkám, vajon mi bajom lehet?
Megvizsgált,
megkopogtatott, hallgatta a mellem járását.
- Semmi ez, csak
egy makacs gyomorhurut.
- De lázam
is van.
- Hát az
azzal jár. Majd kigyógyítjuk.
- No, ha
azzal jár, isten neki. De hát
meddig tart ez el?
A doktor
vállat vont.
- Eltarthat
ez õszig is.
Azt már
magam is tudtam a gyomorhurutokról, hogy akihez szegõdnek, megbecsülik,
önfejûen ragaszkodnak hozzá. Szép asszony, jó barát hamar elhagyja az embert,
de a gyomorhurut hû, szilárd és becsületes.
Határozottan
megijedtem, mert a legcudarabb betegség. Az ember életunttá lesz,
világgyûlölõvé s amellett az a rekompenzációja sincs, ami más betegnek, hogy a
világ legalább részvétet érez, sajnálkozik felette. Ha valaki elpanaszolja,
hogy gyomorhurutja van, szinte látja a többiek arcán: »Úgy kell torkos, úgy
kell falánk, minek eszel annyit?« A gyomorhurutban és tágulásban elhaltakat még
fenn a más világon is kinevetik: »Nos megromlott bödönök, hát itt vagytok?«
Azonfelül
pedig kezdett az én hurutom naponkint tûrhetetlenebb lenni, minél több
medicinát, koktumot, port vettem be (az isten mentsen meg minden igaz lelket
ettõl a Pantocsek konyhájától; sokat próbáltam életemben, de ilyen rosszul
sehol se fõznek), csak egyre hanyatlottak az erõim, az ágyba kellett feküdnöm.
Ej, mégis csak szégyen, egy hitvány huruttal az ágyban!
A szegény
feleségem erre megkötötte magát, hogy még egy orvost is hívat.
Derék tudós
tanár, õ megvizsgált, megkopogtatott és azt találta:
- Az úrnak
tífusza van.
- Hát nem
gyomorhurut? - szóltam némi elégedettséggel.
- De az is
van.
Az ijedelem
verejtéke ütõdött ki a halántékomon.
- Hát
mármost mit csinálunk?
-
Egyszerûen védekezünk a tífusz ellen.
- De hát a
gyomorhuruttal mi lesz?
Akaratlanul
is elmosolyodott:
- Mire a
tífuszból kigyógyul, annak bottal üthetjük az árnyékát, nyoma se lesz.
- Úgy? És
körülbelül meddig gyógyulok ki a tífuszból? - kérdem félénken.
- Hat hét
múlva.
Majdnem
ujjongtam örömömben.
- Hiszen ez akkor
nagyszerû! Hat hét, hat hét! Hiszen akkor én hónapokat nyertem, mert a hurut
õszig tartott volna.
- Igen - szólt a
doktor -, de a tífuszba bele is halhat, ha nem vigyáz, pedig ugye nem szeretne?
- Megvallom -
szóltam szerényen -, egy kicsit nehezemre esnék, így a ciklus közepén.
Hanem bezzeg lett
erre ijedelem a családban.
- Tífusz, jaj
tífusz! A tífusz már nagy atout a betegségek között. Az már legalább is udvari
tanácsos a halál-királynál. Egyszóval õ már elöl van a dietenklasszisokban.
A másik orvosom (az,
aki a hurutot fedezte fel) fiatal ember és még nem gyógyított tífuszt, megörült
neki, mint a tudományszomjas bogárgyûjtõ egy még nem látott példánynak.
- Tífusz! -
kiáltá, a kezeit dörzsölve. - No, ez derék! No, csakhogy utamba kerültél. Majd
rendbe szedlek. Ohó! Ohó, tífuszkám! Hiszen te csak harmincnyolc fokos vagy,
afféle kölyök!
Új orvosságokra
fogtak s elrendelték, hogy ha egyebet eszem édes tejnél, halálfia vagyok.
De ha megnõtt a
baj, megnõtt belé a rangom is a háznál. Egyszerre súlyos beteg lettem, igazi
kényúr, aki körül lábujjhegyen járnak, akinek minden szisszenését figyelik,
teljesítik. A nagyobbik fiam rémült arccal jött az ágyamhoz:
- Igaz, apám,
amit én hallok, hogy te meg is halhatsz?
- No, már az ugyan nem igaz! Ki mondta neked azt a bolondot?
- A cselédek.
- Ej, ej, kis csacsi. Hát nem tudod te, nem hallottad, hogy
a képviselõket az immunitás védi?
Mire lassankint felszikkadt fekete szemecskéibõl a bánat.
A feleségem szelíden proponálta:
- Híjunk még egy harmadik orvost is.
Mérgesen pattantam
fel:
- Isten ments! Az
még egy harmadik betegséget fedezne föl. Nem kell harmadik betegség.
Ilyenkor indul
meg a sopánkodás, a találgatások ezer neme. A betegség már megvan - a
meggyógyítás a doktor dolga -, de hogy honnan került elõ, annak a kiderítése a
családé. - Hol kapta, istenem, hol szerezte?
A sógorom, aki
ellenzéki, így szólt:
- Hát hol szedte
volna fel?! A klubban.
(Még jó, hogy nem
a miniszterektõl ragadt rám.)
A Pali rokonom,
aki gavallér és a Nemzeti Kaszinóban szokott étkezni, gúnyosan jegyzé meg:
- Bizonyosan
valami negyedrendû korcsmában ettél vagy ittál valamit.
Vége-hossza nem
volt: mi lehet az oka? Talán a szakácsné adott fel valami fertõztetõ falatot?
Talán ez, talán az? Hátha a doktor gyógyított rosszul? Meglehet a járvány
okozta? Utálatos fészek ez a Pest. Elevenen kellene megégetni ezeket a
Gerlóczyékat.
Mindez a
találgatás valóságos mániává fajult s napokig tartott, míg én erõs lázban
csodálatos képek és víziók közt hintáztam, az öntudat és eszméletlenség között…
Láttam, hogy vágtat le az égbõl arany szekéren Wekerle, négy püspök a szekérbe
fogva… Csak úgy porzik a tejút… Rég elhalt embereket hozogat elõ nekem a
sírjaikból ez a tündér-tífusz: Apám itt pipázik mellettem a széken nagy
tajtékszerszámából és szidja a Bittó-kormányt. »Bár csak már, bár csak már ez a
Tisza vergõdhetne zöld ágra.« Egy kis parasztleány, Gernyei Erzsi, aki vagy
harminc év elõtt halt meg falunkban, ugyanabban a pettyes perkálszoknyájában,
ugyanazzal a koszorúfonatos szõke fejecskéjével, amint akkor járt, váltig
húzogatja a kabátomat: »Gyerünk, úrfi, gombát szedni.«
A cseléd kinyitja
a spalétákat: elillan a homály, a hõ nyári nap bezúdítja sziporkázó fényét,
mint egy olvasztott aranyat szökellõ kút; kinyitja az ablakot: külsõ levegõ
csapja meg a homlokomat s a ravaszkodó tífusz fut hóna alatt sírból hozott
alakjaival…
Csak messze a
harmadik szobában lát elbágyadt, láztól duzzadt szemem egy állatot, amint
kísértetiesen reám mereszti vörös szemét.
Eszméletnél
vagyok s mégis látom. Valóban ott áll nagy füleivel, fehér bajszával, sovány,
nyurga testével.
- Mi az? - riadok fel.
- Semmi az! Semmi az - csitítanak -, a kis nyulacska. Csak a Bercike kis nyula.
Ah igen,
visszaemlékszem, a kis nyúl volt, amit a Berci fiamnak vettek tavaszkor a
piacon.
-
Elkergessük innen? - szólt gyöngéden a feleségem.
- El, el -
feleltem unottan -, ki nem állhatom. Mióta ez a kutya állat a házba került,
azóta én odavagyok.
Nagy szó
volt ez, könnyelmûn odavetve, egy hatalmas kényúr szava, mely egyszerre
megrendítette a nyúl pozícióját. Pedig nem kis állást viselt. Nagy potentát
volt. Bercinek, a ház kedvencének kedvence. Neki kedvezett mindenki, mert õ
végezte a legfontosabb feladatot a házban, õ húzta a Bercike kocsiját, kis
ekéjét. Hordták neki mindenfelül a zöldséget s adogatták az édes tejet. Egész
nap hangzott a lakásban »Muci, Muci, jó reggelt Muci, gyere ki a dívány alól,
Muci…« És most mégis megrendült az állása.
Az
odavetett gondolat megfogamzott. Hm, csakugyan azóta vagyok beteg, mióta ez a
nyúl itt van. Mikor is vettük csak? Május elején. Éppen azóta volt a baj.
S bizonyos
ellenszenv, bizonyos népszerûtlenség kezdett felburjánozni a kényeztetett Muci
iránt. Hja, egy a legfelsõbb helyrõl jött szó könnyen tör össze egy pályát.
A feleségem
kikergette a szobából s kiadta a rendeletet:
- Az úr
szeme elé nem szabad bocsátani, mert - tette hozzá - nem szenvedheti.
Most már
csak a gyerek- és elõszobára volt szorítva, és talán maga is érezte karrierje
hanyatlását, mert néha beosont a nyitott ajtókon s gúnyosan, gyûlölettel nézett
rám a fehér szõrét felborzolva, mintha mondaná:
- Ugye, még
nyögsz, ugye még fekszel, hehehe!
Mindjobban
meggyökerezett bennem a beteges hit, hogy a nyúl gyûlöl, hogy valami ellenséges
dzsin lakik benne, ki ellenem tör. Babonás félelem vett rajtam erõt, ha a nyúl
bekukkantott s rózsaszín bélésû füleit idegesen mozgatva, vörös szemeibõl
szemrehányón látszott szólni:
- Te eszed meg
minden tejemet!
Ingerülten
rángattam meg egyszer a csengettyût.
- Ezt a nyulat el
kell pusztítani - kiáltám. - Ez megöl engem. Addig én meg nem gyógyulok, míg ez
a háznál van. Ez borzasztó.
- Mit csináljunk?
Agyonüssük?
- Nem, nem. A
halálesetek ne kezdõdjenek meg. Csak
el kell távolítani.
A szentencia ki
volt mondva. Komor, mogorva csend nehezedett a házra, mint ahol szomorúság fõ a
tûzhelynél bögrékben. A nyúl félénken bújt meglapulva egy almárium alá és nem
engedte magát elõpiszkálni. A rémhír a gyermekszobába is elszivárgott, hogy a
nyúlnak távozni kell a háztól.
Bercike
fájdalmasan kiáltott fel:
- Én is vele
megyek!
- Oh, dehogy
mégy, kis gyémántom! - könnyezett együtt a gyermekkel az anyja. - Te jó fiúcska
vagy, bele kell nyugodni, mert látod a szegény apa akarja.
- Apád
betegségének õ az oka - kapacitálta Nelka néni, a sógorném. - Te okos gyermek
vagy, be fogod látni.
Emellett száz
kérdés merült fel. De oh én istenem mi lesz vele? Hova tegyük? Eleresszük az
utcán? Hova megy? Hol fog aludni? Kitõl kap enni? Valami szekér agyontapossa.
Szegény nyúl, szegény nyúl! A gyermekek a kezeiket tördelték és zokogtak.
Végre, kisírt
szemmel, félénken benyitott hozzám a Berci. Amnesztiát jött kérni.
- Apám, te el
akarod a nyulacskát küldeni?
- El.
- Nem hagyod meg,
édes apuskám, az egyetlen igavonó barmocskámat?
- Nem - mondám
mogorván -, válassz apád és a nyúl között!
A fiúcska
gondolkozni kezdett, mintha habozna. Könnyben úszó szemeivel rám nézett. Szívem
hevesen, féltékenyen vert. Jaj, kit fog választani?
Egyszerre zokogni
kezdett, ágyamhoz ugrott, felkúszott rá, mint az evet és a nyakamba
csimpaszkodott. Kis szíve az enyémén pihegett lázasan hangosan.
- Nem kell a nyúl
többé! Nem kell, nem kell!
Én gyõztem. A
nyúl elbukott. Én voltam a hatalmasabb, õ volt a gyengébb. Ki tudja, ha még egy
hétig tudta volna húzni, akkorra már én lehetnék a gyengébb.
De nem tudta húzni s átadatott a szegény Muci a szakácsnénak,
hogy sikkassza el valahogy. Csak nagynehezen vállalkozott a hóhérságra, mert
érzékeny jó szíve van. Ha úgy tudna fõzni, mint érezni, aranyat érne az én
szakácsném.
Megesett vajszíve a kis számûzött sorsán s így gondolkozott
magában:
ȃn bizony el nem sikkasztom a nyulat, hanem van egy kis
unokám Kõbányán, annak elküldöm holnap a lóvonatú kocsis fiamtól, addigra
elcsukom a fásszekrénybe és azt a jelentést teszem az úrnak, hogy már nincs a
háznál.«
Úgy is lett. Csendes, szelíd nyugalom szállt meg mindnyájunkat.
Minden neheztelés, gyanakodás, bizonytalanság kipárolgott a szívekbõl. Nem
haragudtunk a doktorokra már, hiszen nem õk az okai a bajnak, nem kutattuk, nem
fürkésztük többé a ragály keletkezését. Hiszen a nyúl volt az oka mindennek.
Volt bûnbak. És végre is a bûnbak a fõ. Minden bajhoz találni illik egyet. S
csakhogy már nincs itt! Remény és bizodalom, ez a két fiatal csikó lett befogva
a gondolataink szekere elé. Mintha csak a baj fõoka szûnt volna meg.
Láztalan éjszakám következett, de teljesen álom nélkül.
Morpheus úr nem jó barátom, kerül. Csak karhatalommal lehet elõvezetni, ha a
doktorom álomszert ad. S ez az egyetlen édesség betegségemben. Leteszem fejemet
és hallom, hallom zúgni a nógrádi erdõket, gyíkok rejtelmes suhogását a bokrok
között, hûs, altató szellõ, Naszály felõl jövõ, legyezgeti a homlokomat,… egy
denevér röppen, egy csillagot az égen megkoppantanak, és elalszom.
De mikor nem veszek be álomszert, nem alszom egész éjjel.
Mereven bámulok végig a szobákon, nézem a képeket, a tárgyakat, amik egészen
más alakot kapnak. Két vasból készült rózsa áll az egyik szekrényen, a mostani
belügyminiszter ajándéka, mintha két fekete macska lenne, mely engem bámul; egy
pipatartó van szemközt, a Wolfner-Singer kiadótól kaptam valamikor, egy fából
kifaragott tömzsi ember tartja kezében az almanachot, amelyik kinyitható (abba
kell tenni a szivarokat); a sötétben ez az ember a megboldogult Bánffy Béla;
szakasztott az, vonásról vonásra felösmerem, közeledni látszik, jaj, jön, jön…
ilyenkor behunyom a szememet, de még rosszabb, mert most meg a szokott
susogását vélem hallani: »Van egy jó kerületem, fiú, számodra odafönn.«
(Idelenn is bíztatott effélével.)
Majd a falakból hasadoznak ki lepedõs alakok, integetõ
árnyak, táncolnak, libbennek hívogatva; valahol a távolból, mintha az édesanyám
húsz év óta elnémult édes szava csengne: »Gyere, fiam, gyere.« A kis János fiam
is megjelenik dohányszínû bársony ruhácskájában, amelyben el van temetve, a
perlmuttergombok hogy fehérlenek a kabátkáján: »Hát készülsz, apa?«
Nyugtalanul dobálom magam az ágyamban. A virrasztó feleségem
figyelmes lesz s rám szól:
- Valami baja van?
- Nem, nem. Csak valami rossz látományaim vannak.
- Mert valami rosszra gondol. Mit gondol?
- Ah - sóhajtok fel -, arra gondolok, hogy szeretném hallani
még legalább egyszer a békák kunkogását.
- No, ez elég szerény kívánság - szólt biztatólag.
(De én tudom, hogy ez a kívánság nem naiv - mert
egyszersmind a csalogató árnyaknak felelet.)
Azután megint tovább nézek végig a szobákon.
A holdvilág valami spalétanyíláson át tejfehér vásznat terít
végig a padlón.
Egyszerre rémülten kiáltok fel. Minden hajamszála égnek áll.
- Jaj, a
nyúl, a nyúl!
A hold
ezüst sávján ott guggol a nyúl, a tegnapi nyúl, oh borzalom, rám néz s a
lábával hármat kapar, mintha gödröt ásna.
- Sírt ás a
nyúl. Hamar, fogják el!
Fölriad
ijedten az egész háznép, gyertyákat gyújtanak, s míg engem a halálos verejték
ver, megfogják nem kis rémüléssel a rejtélyes állatot. Csak a szakácsné vallja
be töredelmesen, hogy a fáskamrából szabadult ki - mivelhogy neki más terve
volt.
- No, semmi
- szóltam lecsillapodva -, de mihelyt megvirrad, azonnal vesznie kell, vagy
különben maguk távoznak a házból.
Reggel,
mihelyt a kaput kinyitották, maga a sógorném ment le a szolgálóval és
eleresztették a nyulat az utcán. A sógorném visszajött, megnyugtatott.
- Nincs már
itt, elment.
- Valahára
- mondám szinte vidáman. Azután félénken hozzátettem - és merre ment?
- Jobbra
ballagott lassan, szaglászgatva.
- Tehát a
temetõ felé - jegyzém meg fázékonyan.
Jó napom volt.
Könnyebben éreztem magam. A biztonság is, hogy nincs itt már a nyúl, üdítõn,
csillapítón hatott. Estefelé még látogatókat is fogadtam.
A cselédleány
bejelentette, hogy itt van egy innen a negyedik házban lakó képviselõtársam
fiacskája, hogy valamit hozott.
- Ah, a kis
Gyuri van itt. Hadd jöjjön be!
Bejött a
fiú.
- No, mi
újság Gyurka?
- Hoztam
valamit, bácsika.
A hóna alá
nyúlt. Azt hittem, egy palack tokaji bort küldött a képviselõtársam.
- Hát mit
hoztál, fiacskám?
Ezzel
kihúzta s a mellette lévõ székre tette. Összerázkódva s aléltan dõltem hanyatt
a vánkoson.
A nyúl
volt, az átkozott nyúl.
- A
gyerekek megfogták, bácsika, az úton, de én megösmertem, hogy a Bercié,
elvettem tõlük és visszahoztam.
A
feleségem, sógorném elhalványodva, kõvé meredve nézték a jelenetet.
- Meg kell
halnom - hörögtem vacogó fogakkal -, végem van. A nyúl megint visszajött.
A dolog
csakugyan nem tréfa. Most már az egész háznép valóban megrémült. Hátha
csakugyan a halál követje ez a nyúl. Most már se szó, se beszéd tovább, rögtön
öltözködni s menni; majdnem az egész família vitte végsõ útjára a rossz hírbe
keveredett házinyulat. Elvitték messze, messze, el a kilencedik utcába, ahonnan
soha vissza ne találhasson.
Ott aztán
egy ponton, mielõtt eleresztették volna, a Bercike mégegyszer megcsókolta:
»Menj isten hírével nyulacskám!« (Õ még most is szerette.)
A kis nyúl
megindult a sínek mentében, ment, ment lassan gondolkozva, guruló szekerek
alatt, lovak lábai között.
Hol, hol
megállt, mint egy céltalan vándor és visszapillantott. A Berci
integetett neki:
- Csak menj, menj!
- Vidd el az apa betegségét! - kiáltá utána a Laci.
Egy óra múlva visszatértek diadalmasan:
- A nyúlnak vége van.
Mintha nagy gonosztól szabadultunk volna. Vígan jártak,
keltek népeim az ajtókon, mosolyogva mondogatva: »Az ugyan vissza nem jön
többet.«
Én magam is tehát örömmel tudatom veletek, tisztelt
tudakozódó barátaim, hogy már azóta három nap elmúlt és a nyúl nem tért vissza.
Pompás jel, úgy gondolom. A nyúltól bizonyosan megszabadultam, - most már csak
a betegség és a doktorok vannak hátra.
|