A NÉMETKE

1893

Azokban a napokban született egy fiam, mikor a miniszter rendeletet bocsátott ki a német nyelv tanulására, s a véderõ-vita javában dühöngött az utcákon.

Gonosz, izgalmas idõk voltak. A Schneider szürkéi száguldva rohantak végig az utcákon. No, már ezt csakugyan sohase képzelték volna el magokról a szegény szürkék. A Sándor utcától kezdve a Kerepesi útig, sõt még a Kerepesi úton is fenyegetõ tömegek ácsorogtak. A múzeum fáin nem verebek ültek, mint béke idején, hanem csizmadialegények, rögökkel, kövekkel a zsebeikben. Egyszer egy ilyen rög éppen a kalapomat horpasztotta be. Odanézek, hogy honnan dobták, s ím látom dühös gesztusokkal a fa tetején Korenka Mártont, a házmesteremet. No, megállj, gazember, hát ezért tömlek én esténként borravalókkal!

De aznap este, mikor a kapun beeresztett, már megint alázatos, szelíd volt, mint egyébkor.

- Korenka! - mondám. - Ön ma egy röggel hajított meg engem!

- Az bizony meglehet - felelte vigyorogva -, az ember nem mindig célozza oda, ahova találja.

- És vajon mi bántja önt az új véderõ-javaslatban? - Talán csak nem a német nyelv, hisz ön éppen csak tótul és németül tud; a kétéves önkéntesi szolgálat még kevésbé, mert hiszen gyerekei sincsenek. Mondja meg nekem, Korenka, õszintén, miért haragszik hát ránk?

- Harakszok - mordult fel indulatosan -, mert harakszok. - S bevágta a kaput olyan szilajan, hogy az egész ház megrengett.

Körülbelül még ez volt eddig a legigazabb argumentum e javaslat rovására, mely a közönséget fölingerlé, nemcsak a kormány, de a szegény mamelukok ellen is. Az utcákon gyakran voltunk kitéve inzultusoknak, úgyhogy az elõrelátóbbak befüggönyözött ablakú kocsikon jártak-keltek a városban.

Én magam is jól leeresztettem a zöld függönyöket, mikor a kisfiút keresztelni vittük. A csõcselék talán megszagolta, hogy kormánypárti képviselõ ül bent, mert véges-végig zúgott az »abcug«, s néha egy-egy kõ koppantotta meg a jármû oldalát. A kis fickó fölébredt és sírásra fakadt. Egy felénk dobott porcelán-cserép bevágta a kocsiablakot. Az üvegek csörömpölve hullottak szét rám s a gyermek vánkosaira, akinek azonban tetszett a csörömpölés és elkezdett mosolyogni. De én dühbe jöttem. No, hát csak azért is dongó. Most már éppen azért is németnek nevelem ezt a gyereket. Isten engem úgy segéljen, megteszem. Ha ti kötekedtek, hát én is kötekszem.

Azon mérgesen vittük a fiúcskát a pap elé.

- Mi legyen a neve? - kérdé a lelkész.

- Albert.

- Albert! - szólt csodálkozva. - Hiszen az német név.

- Hát éppen azért.

Nagy fejcsóválások közt írta be a nevet. Ezt most már a macska se kaparja ki onnan, ámbátor az anyja mindent megpróbált, hogy lereszelje a németes rozsdát, s lett Berci, Bebsi, Beckó s isten tudja mi minden, csak éppen Albertnek nem hítta kívülem egy lélek sem. Ez még nyakasabbá tett. Amit megfogadtam, megtörténik. Hadd legyen a német az elsõ nyelve, a magyart majd úgyis megtanulja. Az beleszalad, mint a fülbemászó bogár.

Mindjárt kerestem német dajkát, a következõ nyáron Stájerbõl hozattam a pesztonkát; szakácsnét is németet fogadtunk a házhoz, hogy hermetice legyen elzárva más nyelvtõl. Elcsapatás terhe alatt volt eltiltva magyarul szólni hozzá. De nem is lehetett, mert nem tudtak. Ez idõben meglátogatott Helfy és az egész lakásban azt felelték a kérdéseire, hogy »nix ungrisch«. Csodálkozott és nagyban veszekedett velem, hogy kiíratja az újságba, de én csak azt feleltem: »No, azt bizony senki sem hiszi el az én háznépemrõl, hiába íratod ki.«

Így nõtt a kis Albert nyáron át Stájerben, Gleichenbergben, télen pedig itthon német szón, mintha Drezda kellõ közepén lenne. Játszótársat a Szepességbõl hozattam melléje, s én magam is törtem a német nyelvet a kedveért. Nem jutott ahhoz magyar szó, még tán elvétve sem.

De mintha kõbõl lenne a nyelve, már két éves is volt, járni, szaladgálni tudott, megszólalni mégsem akart se tüled, se hozzád, se németül, se sehogy, mindössze két szót gagyogott, amely minden nyelven beválik: »mama« és »Pepe«. (A pesztonka neve volt Pepi.) Azt is nehezen, akadozva, szinte érthetetlenül mondta. Már sopánkodni kezdtünk. Mire vár még ez a gyerek?

Karácsonyra két falovat kapott. Sokáig nézte õket, félénken, idegenül, az ajtó sarkába húzódva.

Az anyja ijedten kiáltott fel:

- Jaj nekünk, fél a lótul!

Pár nap alatt azonban megbarátkozott velök, meghúzogatta a pejnek a farkát s mikor látta, hogy nem rúg és nem harap, órákig elsimogatta mind a kettõnek a sörényét, de hogy felüljön valamelyikre, nem árult el semmi vágyat, kedvet.

- Istenem, istenem, sohase lesz belõle magyar ember.

Egy délben hazajövök az országgyûlésrõl, nagy pityergésben találom az asszonyt s veres szemekkel a sógornémat, a fiúcska keresztanyját.

- Mi történt? Albertnek van valami baja?

- Megszólalt szegényke - mondá a feleségem fuldokló hangon -, megszólította lovacskáit. Oh, mindjárt meghasad a szívem…

- Megszólalt? No, hála istennek! Annak csak örülni lehet.

- Úgy? - pattant fel. - Hiszen örülhet. Megölte a lelkét. Vége van. Nem az én szívembõl nõtt, nekem nem gyermekem.

- Jó, jó - vágtam közbe nevetve -, valami borzasztót mondhatott, hogy ilyen gyászba borultak.

Most aztán a fiú keresztanyja vette át a szót.

- Bizony pedig, hallja sógor, maga is gyászba borulhat. Mert az nem illik, amit tett. Isten ellen való vétek. Ha nem restellném, odamennék a paphoz és kitörültetném magam a matrikulából. Tudja meg hát, hogy az a poronty »Fuchs«-nak és »Lizl«-nak szólította meg a lovait. Geh, Fuchs! Geh, Lizl! Így hajtja õket az ostorával.

És mintegy bizonyságul e percben betört maga a kis Albert a szobába. Ostor volt a kezében, végigütött rajtam pajkosan: »Geh, Vater, geh!«

Hát bizony ez testestõl-lelkestõl német gyerek. Az naptól rendesen kezdett beszélni. Kevés beszédû volt, de értelmes, világos. Bezzeg a der-die-das-t nem hibázta el egyszer sem. No, asszony, ez aztán könnyen leteheti a tiszti vizsgát.

Büszke voltam rá, azaz magamra, mert az én eszmém volt, hogy németnek neveljük. Dicsekedtem most vele. Ha látogatók jöttek, kiszóltam a gyerekszobába: »Hozzátok be a Csáky-gyereket«. (Mert »Csáky-gyerek«-nek neveztük ama bizonyos rendelet miatt.) Mint valami újkori csodát nézegették a faluról feljött rokonok. Bámulatos! Ilyen fiatal és már németül beszél. Magyarul pedig egy szót sem tud. Hát nem nagyszerû dolog ez?

Az anyja is kibékült lassan-lassan. Végre is nem árt neki, úgy lesz késõbb a német nyelvvel, mintha lyukas hídon találta volna. Aztán mennyi mulatságos részlete van! Mikor imádkozik reggelenkint, kis ingében az ágyon térdelve: »Vater unser, der du bist im Himmel«, mikor megharagszik és felkiált, kis arcát morcosra összehúzva: »Tausend krucifix!« vagy mikor tagadóan rázza valamire a szöszke fejét: »Papperlapapp!« Az ember halálra kacaghat rajta.

- Ej, nem is nevetnénk - szoktam mondani -, ha ez a német bogarunk nem volna.

Némelykor szondírozni próbáltam, magyarul szólítottam meg. Rám nézett csodálkozva, majd az egész szobát körülvizsgálta szemeinek együgyû pillantásával, még az ágy alá is benézett: nem-e onnan szólt valaki? Máskor kacagásra fakasztották a gömbölyû szittya szavak. Olyannak látszott, mint a nedves tapló, akin nem fog ez a tûz-szikra. Német ennek a lelke is - gondoltam magamban -, s a magyar szavakat bizonyosan úgy veszi, hogy azok afféle bolondságok, amiket kis fiúk mulattatására fundálnak ki, »erge, perge, berge«, hogy nincsen azokban semmi értelem.

De bármennyire német gyerek volt is, egyszer csak odajött az õ kis ágyacskájához is a magyar gyerekek kaszása, a difteritisz. Szép diószín szemecskéi lázban égtek, halovány arca kigyúlt, mint a fáklya és apró ujjaival kábultan mutogatott a torkára: »Weh tut, Weh tut!«

Az orvos komoly, megriadt arcot vágott. »Tüszük vannak a torkában, ki tudja, hova fejlõdik a baj.«

Szívünk összeszorult, minden nyöszörgése végighasogatta; amint ott hánykolódott, égett a fehér párnák közt, úgy éreztük, mintha az egész világ meggyulladt volna és égne, fogyna lassú tûzzel.

Az éjszakán át még csak fokozódott a láz. Másnap magához hítta anyját és elkérte tõle a Jánoska játékait. Erre azután elkezdett sírni az egész család.

Hát tud az a csepp lélek a János játékai felõl? Hogy jutottak eszébe, mi sugallta neki a gondolatot? Hát nincs-e neki elég játéka, különb is?

De csak elõ kellett szedni a nyulat, a lovacskát és a bárányt, amikhez még a János halála óta senki sem nyúlt, amik el vannak zárva örök emlékül egy szekrénybe.

És most a beteg gyermek a meghalt bátyácska állatjait kéri.

Az anyja remegõ hangon közli sötét gondolatát:

- Jaj, már készül… oda készül Jánoskához!

Forogni kezd velem a világ. Csak a lehetõség is összeszorítja a szívemet. Elkészül, útban van a Csáky-gyerek is, a német tudományával együtt. Bezáródik piciny piros szája örökre egy német fájdalomkiáltással. Istenem, istenem! Hát tetõled ez is kitelhetik?

…Elkéri a János játékait, végignézegeti, hogy beszélhessen neki felõlük, mert Jánossal együtt lesznek a másvilágon s János tudakozódni fog: »Mit csinál az apám és a szegény mamám? Hát a lovamat láttad-e, megvan-e még rajta a nyereg, meg a kengyel? Hát a bárány nyakán a csengõ?«

…Óh, csak nézd meg, nézd meg! Mindene rendben van. Semmi se tört még el. A piros pántlika, amit õ kötött a nyúl nyakára az utolsó napon, még most is ott fityeg. A lovacska sörényét mama megfésüli minden vasárnapon, a bárányka gyapját kiporozza…

A Csáky-gyerek hol az egyik állatot fogta meg, hol a másikat; hosszan nézegette egyenkint, majd izzó ujjával meglökte a bárány nyakán a csengettyût.

A csengettyû szomorúan kongott-bongott. Csin, bin, csin, bin.

Jaj, ha erre a csengetésre bejön a halál.

- Ne, ne bántsd az állatokat, fiacskám. Jaj, ne csengess. Ha meghallja a Jánoska az égbõl, megharagszik.

Engedelmesen tolta el magától a játékokat. Csodálatosan szófogadó volt mindig. Lehetetlen az, hogy megéljen.

A feleségem zokogva rakosgatta vissza, miközben kitört belõle is, ami már az én fantasztikus fejemet megjárta:

- Ím, megnézegette, már elbeszélheti!

Elkezdtem a szegény asszonyt vigasztalni:

- Ugyan ne beszéljen bolondokat!

De mert én is hasonló kedélyállapotban voltam, hát én még bolondabbakat beszéltem.

- Már hogy beszélné el, hiszen meg se hal. De ha meghalna, se beszélhetné el, hiszen a Jánoska egy szót se tud németül.

No, ezzel aztán még jobban elkeserítettem. Hogy nem is beszélhetnének a testvérkék a másvilágon, hogy Jánoska talán nem is vállalná a Bercikét: »Ugyan ne bolondozz, te nem vagy a mi fiunk!«

Sõt nemcsak az asszonyt, de magamat is végképp kétségbeejtettem. Megnyomta a lelkemet a föltevés, hogy ha most hal meg a fiú, anélkül, hogy egyetlen magyar szót, szívembe édes zsongással beszivárgót, hallottam volna tõle, milyen idegen lesz rám nézve a Jánoskához képest, kinek száz meg száz szava cseng fülemben álmatlan éjszakákon, s ha végigmegyek magányosan a városon fényes nappal is, egy-egy hang üt meg az ismerõs helyeken, ahol azelõtt jártunk, összerezzenek, õt hallom, bár nem szólított; hátrafordulok, ott kell lennie valahol, bár nem látom.

- Ejh - kiáltottam fel keserûen -, hibáztam, nagyon hibáztam. Életemet tudnám od’adni most, ha az a fiú magyarul tudna.

A »németke« fölkönyökölt az ágyában, hosszan, fürkészõn nyugtatta rajtam bágyadt tekintetét, aztán magához intett.

Odatámolyogtam, mire beljebb húzódott a nyoszolya közepe felé, hogy szélére ülhessek, de csak nem akartam a kényelmét rontani.

Megfogta a kezemet, simogatta, aztán megbökte a paplan szélét és így szólt tisztán magyarul:

- Ülj le koma, itt a kõ!

Káprázat ez vagy álom? Talán elvesztettem az eszemet vagy hallucinálok?

- Te szólottál, fiacskám?

- Persze én.

- Oh szívecském, gyémántom, hát tudsz te magyarul?

Átfogtam, összevissza faltam örömömben.

- Hogyne tudnék!

- Szent isten, de mért nem beszéltél hát eddig?

- Hát szabad? - kérdé félénken, pihegve.

- Természetesen!

- Akkor szüret - mondá a gyerek élénken, látható vidámsággal.

S aztán megindult, mint a kifagyott patak; fecsegett, csörgött olyan zamatos magyarsággal, akár csak egy fiók Vas Gereben.

- Ej, ej, gyerekecském! No, ez csoda. Mikor, hol tanultad te ezeket?

Nem felelt, gondolkozott, a homlokát összeráncolta, mintha az emlékezõtehetségét firtatná, majd így szólt, becsületes, nyílt szemeit rám függesztve:

- Hol, mikor? Nem tudom, apa. Azt gondolom, hogy már akkor is tudtam, mikor kicsi voltam.

- Oh, te bolondom, hiszen most is kicsike vagy!

- De mikor olyan kicsi voltam, mint egy mákszem. Már akkor is tudtam. Úgy kell annak lenni, édesapám.

…Valóban, úgy kell annak lenni. A Csáky-gyerek felgyógyult s ma (ötéves korában) már csak ellenértékekért, egy piculáért, vagy egy mákos patkóért vehetõ rá, hogy az érkezõ bácsiknak és néniknek a pacsiadásnál németül feleljen a kérdéseikre. Mikor a tiszti vizsgára kerül a sor, már akkorra talán a kardbojt se lesz elég kecsegtetõ érték.

Így ment üres szalmába fáradságom, hiába volt minden rendelet, mindenféle pesztonka, a gyerek magyar maradt, mint ahogy fehér tolla nõ a hattyúnak, ha fekete lúdak nevelik is.

De a költségem nem veszett mégsem kárba, mert ha õ elfelejtette, amit tanult, én újra megtanultam, amit már elfelejteni kezdék: hogy van külön magyar vér és talán egy külön isten is. Egy csodálatos mag a lélekben, mely se puha nem lesz, sem össze nem zúzza semmi erõ, mely kicsírázik, elõbújik, szántás nélkül, borona nélkül, esõben, fagyban, szárazságban, még ha sziklát hempergetnek is rá. Magyarok! Minden összeomolhat, átváltozhat, de ti világvégeiglen megmaradtok. Elég sokan talán egyszer se lesztek, de végképpen soha el nem fogyhattok.

PALI PÁLYÁJA

(Gyerekeknek való mese)

1893

Volt egyszer egy borbély mesterember, aki már harminc éve verte a szappanhabot és csinos vagyonkát kuporgatott össze. Földjei, rétjei, ökrei, lovai voltak s ha akarta volna, ezüstből csináltathatja vala boltja elé a réztányérokat, de nem akarta.

A borbélymestert Bilinke Mátyásnak hítták. Sok mindenféle zsírral volt megkenekezve, sok mindent tudott, többek közt olyan gyûrûket készített emberi hajból, hogy az, aki a gyûrût ujjára húzta, mindent csinálhatott azzal, akinek a hajából való volt a gyûrû. Hej, ha egyszer a király hajából kaphatna egy gyûrûre valót!…

Volt azonfelül Mátyás mesternek egy Kriska nevû leányzója, s annak messze vidéken nem volt párja a hülyeségben, úgy is nevezték csak rövidesen »Ostoba Kriska«. De ez nem nagyon búsította Mátyás borbélyt. Van vagyona bõven, olyan férjet állíthat hozzá, akinek több esze van, mint kellene; éppen elég lesz kettejöknek.

- Hiszen az olló is két ágból áll - szokta mondogatni az öreg -, csak az egyik ága éles s mégis jól vág együtt!

Akadt is olyan legény, aminõt õ gondolt. Egy foltozó vargának a fia, Talyicska Palkó. Csodákat beszéltek a legényrõl, ilyen okos, ilyen gyors felfogású. Nem is emlegették becsületes nevén, hanem csak úgy, hogy »Okos Pali«. Hogy miért tartották okosnak? Hát tudom is én! Néha az ilyesmit nehéz megmagyarázni. Ha annak tartanak valakit, az akkor okvetlenül okos, mint ahogy megfordítva is, ostoba marad, akit a világ annak kürtöl, ha mindjárt a Deák Ferenc szemöldökéig érne is föl.

Egy szó mint száz, az ostoba Kriskához igen alkalmatos férjnek ígérkezett Okos Pali. Így eszelte ezt ki Bilinke Mátyás s egy nap magára öltvén az ünneplõ dókáját, elment a foltozó vargához, megkérni férjül Okos Palit.

Okos Pali ellenkezett, kimondta kereken, hogy neki bizony nem kell az Ostoba Kriska, amiért az apjától, a foltozó vargától, nyomban egy nyaklevest kapott s amiért Bilinke még csak jobban ragaszkodott a tervéhez, belátván, hogy mégis nagyon okos a legény, a hír egy csöppet se csalt. »Hiszen éppen abból látszik az okossága, hogy nem kell neki a Kriska lányom.«

Mindamellett ütötte-verte a hideg vasat, míg meleg lett, hogy még újbor elõtt meglett a lakodalom, Pali és Kriska egy pár lettek, már csak ásó-kapa választja el õket.

Az esküvõ és a három napos víg lagzi után így szólt a borbély vejéhez:

- No, fiamuram, most már megjött a dolog ideje. Hát mihez fogsz a nagy eszeddel? Mihez értesz?

- Mindenhez - felelte Okos Pali.

Tanácskoztak együtt és abban állapodának meg, hogy a Pali lásson valami kereskedelemféléhez, elõször csak nagyon kicsiben, azután mindég beljebb-beljebb. Hiszen a Rothschildék is valahogy így csinálták!

- Az bizony jó lesz, apámuram.

- No, hát itt van száz forint - szólt az öreg -, ezzel vesd meg a szerencsédet.

S megköpködte a ropogós banknótát: Apád, anyád idejöjjön.

Okos Pali mindjárt másnap reggel szétnézett a ház tájékán, hogy mivel kezdhetné meg a kereskedést. Volt a borbély kertjében egy almafa, amelyrõl harminc hamvas alma csüngött alá.

- Hm - szólt magában Pali -, ezeket az almákat elõbb-utóbb megeszi valaki. Ez bizonyos. De lássuk csak, ha ezekkel kezdeném a kereskedést, mi történnék akkor az almákkal? Abban az esetben is megeszi õket valaki. Nos tehát világos. Ha nem adom el, akkor is megeszik, ha eladom is megeszik, ennélfogva ha mindegy, inkább eladom, mert az értük bevett pénz ilyenformán tiszta nyereség.

Ezen filozófiába belenyugodva, rákiáltott a feleségére:

- Kriska lelkem, hozz ki egy tarisznyát és szedd le iziben az almákat; viszem eladni a vásárra.

Még kora reggel volt, mikor Pali a piacra ért. A kofák még csak akkor ébredeztek a sátruk alatt.

Egy komédiásbódé volt a piac közepén, ahol férgeket mutogatott egy talján. (Elefántot, tigrist, medvét.) A bódénál volt a legnagyobb elevenség, tehát ide telepedett Pali az almáival, leguggolván a tarisznyája mellé. Éppen mellette rakodott ki ugyancsak almákkal egy öreges, nagyorrú paraszt.

- Kend is almákat hozott, bácsi?

- Az ám.

- Hány darab?

- Éppen harminc.

- Babona ne legyen benne, az enyém is annyi.

Élénk beszélgetésbe eredtek, mert még lehetett. Mondom, a kofák még nem ébredtek volt fel, akik miatt különben a saját szavát sem hallaná az ember. Csak a kakasok kukorékoltak vidáman a borító kosarak alatt.

- És hogy szándékozik adni az almákat, bácsi?

- Kettõ egy krajcár - felelte a paraszt.

- Harminc alma tehát tizenöt krajcár - számította össze Okos Pali.

A paraszt a fejével bólintott:

- Annyi, annyi! És te hogy árulod a tiedet?

Pali gondolkozott kicsinyt, elöl eresztvén az éles eszét, aztán így szólt fölénnyel:

- Én csak tíz krajcár bevételre számítok. Én hármat adok egy krajcárért, mert tudnia kell, öregem, hogy az idõ is pénz. S ha olcsóbban eresztem az almát, hamarabb adom el, kevesebb idõt vesztek.

- Ez bizony igaz lehet - hagyta rá a paraszt nagy cseréppipáját egykedvûen tömögetve.

Az almákra nem mutatkozott kereslet. A komédiásbódé környéke élénkülni kezdett, de leginkább a férgek miatt, amik láthatók voltak a hasadékokon. Hetyke szobalányok, kackiás szakácsnék lépkedtek el mellettük. Egyik-másik meg is kérdezte: »Hogy az alma, édes?« vagy »Édes-e az alma, édes?« (Édes bizony, édes!) De egyik sem vett.

A Pali nagy esze ezalatt folyton mozgott:

- Hallja-e, bácsi gondoltam valamit.

- Hallom, édes öcsém; mit akarsz mondani?

- Azt, hogy ha én az almáimat átönteném a kend kosarába, szépen hazamehetnék, ezáltal egy ember meg volna gazdálkodva. S mivelhogy én három almát adok egy krajcárért, kend pedig kettõt, adhatna ezentúl két krajcárért öt almát. A dolog tetszetõsebben venné ki magát a vevõknél, ránk nézve pedig egyre menne. Igaz-e, bácsi? Én aztán déltájban eljönnék a tíz krajcáromért. Jó lesz-e? Mi?

- Persze jó, mert tökéletesen egy kutya - mondá a paraszt s ezentúl maga árulta az almát.

Okos Pali hazament és csak déltájban jött újra vissza, éppen akkor adta el a paraszt az utolsó öt almát egy iskolás fiúnak.

- Jókor jöttél, hékás - fogadta Palit vidáman -, mindent eladtam, osztozkodhatunk.

S ezzel kioldozván a kendõ csücskébõl a krajcárokat, kiolvasott elõször tizenötöt magának, a többit odatolta Palinak.

- De ez csak kilenc krajcár! - ellenveté Pali. - Tíz jár ám, bátya, a harminc almáért.

- Se égen, se padláson nincs több. Ha neked tízet adok, nekem csak tizennégy marad. (A paraszt a fejét vakarta.) Kutya teremtette, hogy van ez?

- Talán elvesztett egy krajcárt?

- Egy felet se.

- Talán megcsalta egy vevõje?

- Ha maga az ördög lett volna, akkor se.

Elkezdték számítani; hatvan almáért, ötöt adva két krajcárjával, huszonnégy krajcár jön ki. Ej, mégsem lehet ez igaz; hiszen harminc alma hármával egy krajcárért, behozza a tíz krajcárt, a másik harmincnál pedig, kettõ egy krajcárért, elmaradhatlan a tizenöt krajcár, ami összesen huszonöt igaz krajcár. Hogyan van az, hogy ötöt adva két krajcárért, ami pedig ugyanaz, elkallódik a huszonötödik krajcár? Megfoghatatlan egy eset!

Addig-addig tünõdtek, számítgattak, hogy az este is rájok borult. Belezavarodtak, rekedtre ordították magukat, egyik se akarta hagyni a maga krajcárját, utoljára is elmentek a vásárbíróhoz, õ döntsön közöttük. Kapor Pál uram kihallgatta õket s megértvén, mirõl van szó, számítgatni kezdte, káromkodott, a ceruzáját a földhöz vagdalta és kimondta a végzést.

- Az ördög tudja, hol az egy krajcár. Én csak egyet tudok, hogy immár a matematika se tudomány.

Ezzel aztán kilökte õket a sátorából. Õt ne tegyék ilyen bolond esettel õrültté.

Ott künn a két ember összetûzött, jól elagyabugyálták egymást, másnap pedig pört indítottak, az egyik is, a másik is meg akarván mutatni, hogy nem engedi az egy krajcárját - ha mindene utána megy is.

A bíróságok egy egész évig keresték, hol az egy krajcár s ezalatt elfogyott az Okos Pali száz forintos bankója a pörlekedésre.

Bilinke Mátyás idejét látta a nagy tekintélyével beleavatkozni a világ folyásába.

- A kereskedelemre nincs eszed fiamuram. Ezzel tehát szakítunk. Más valami után kell látnod. Megpróbálom veled a borbélyságot. Megtanulsz egyetmást, nekem segítesz s te öröklöd végül a boltomat, ha a szememet behunyom.

- Jó lesz, apámuram.

- Mi? Az, ha én behunyom a szememet, vagy az, ha te beállasz a mûhelybe? Világosan beszélj.

- Az, ha beállok.

A mi Okos Palink tehát az officinában maradt, megtanult habot verni, borotvát élesíteni, köpülyözni, tyúkszemet vágni s több effélét. Nagyon okos lévén, gyorsan haladt elõre a mûvészetében.

Az öreg meg volt vele elégedve, mígnem egy napon dolga akadt a szomszéd városkában, el kellett mennie és a mûhelyt ráhagyta Palira. Ez elsõ ízben történt.

- Jól ügyelj mindenre. Ma teszed le, kedves võm, a vizsgát.

Este hazakerült Mátyás mester és kikérdezte a nap történetérõl.

- Nincs semmi baj, fiam?

- Nincs.

- Nem tört össze semmi?

- Nem.

- Nem történt valami különös?

- Semmi figyelemre méltó, két fejet nyírtam és három arcot borotváltam.

- Nem keresett más senki?

- De igen, itt volt a lázi pusztáról az a gazdag paraszt, Szücs Márton, a fájós lábával.

- Ah, itt volt? Teringette, de nagy kár. És mit üzent?

- Kivettem neki a lábából a tüskét.

Az öreg Bilinke mérgesen ugrott fel:

- No hiszen, szép jövedelmet húztál ki a zsebembõl! Hogy merted azt tenni, te szerencsétlen?

- De hiszen egyenesen azért jött be õkelme.

A mester a haját tépte:

- Oh, szamár, szamár, már félesztendeje minden héten beljebb tolom a lábába azt a tüskét, amiért fizet egy-egy tallért, és te most kiveszed neki a tüskét, hogy õt örökre elveszítsem. Eredj, sohasem boldogulsz ezen a pályán!

Így lett vége az Okos Pali mûvészi pályájának, de Bilinke Mátyás nem az az ember, aki elhagyja a maga vejét. Így szólt hozzá egy napon:

- A borbélyságra nincs eszed, fiam, hanem átadom neked a falusi gazdaságomat. Kezeld, vezesd önállóan!

Ujjongva fogadta az ajánlatot, mindjárt falura költözködött s mindenekelõtt házat kezdett építtetni, mert lakóház nem volt a kicsiny birtokhoz. Szép zsindelyes ház nõtt ki a földbõl három hónap alatt, vert sárból volt ugyan, de tömör, zöldre festett zsaluval, tornáccal. Ellakhatott volna abban még egy tiszttartó is!

Vígan, boldogan éltek az új házban, nem zavarta õket semmi baj, kivévén az olyan apró veszõdést, bosszúságot, aminõ a gazdaságnál gyakran elõfordul, hogy például sehol sem találják meg egy nap a kerékkötõ nagy láncot.

Hol lehet? Merre lehet? Talán ellopta valaki! Mikor is láttuk utoljára? Igaz, a házépítésnél. Biz az még az õszkor volt. Azóta se híre, se nyoma.

Keresték, kutatták minden szögletben, ágy alatt, szuszék alatt, de hasztalan, míg végre az Ostoba Kriska megpillantott a házfalban egy láncszemet, egyetlen karikát, amint az elmállott vakolat alól elõcsillogott.

- Itt a lánc, itt a lánc! - kiáltozta az Ostoba Kriska.

Okos Pali meg a szolgája odaszaladtak. Csakugyan a lánc lesz az! Azok a bolond kõmûvesek beleverték valahogy a sárfalba. Talán részegek voltak a gazemberek. No, de ilyet tenni!

- Hanem iszen most már nem baj - vélte Okos Pali -, most már megvan. Majd mindjárt kihúzom én.

Ezzel megfogta a karikát és húzta, de bizony csak nem akart a lánc kijjebb jönni.

Okos Pali nem jött zavarba. Parancsolta a szolgájának:

- Vezesd ki a Ráró lovat, Gyurka!

A Ráró lovat befogták a karikába.

- Te csak szólítsd, Gyurka, én meg majd az ostorral biztatom.

A Ráró nekirugaszkodott, húzott, húzott, erõlködött, hogy szinte ívbe görbült a háta, de a lánc mégsem engedett.

- Nem jössz ki, kutya? Dehogy nem jössz. Majd mindjárt teszek én róla. Vezesd csak ki, Gyurka, a jármos ökröket!

Kihozták a Bimbót meg a Csákót, két erõs, tagbaszakadt ökröt nagy villás szarvakkal. No, jól van mármost; hátulra kell õket fogni, a Ráró hadd segítsen nekik elöl.

- Te csak szólítsd õket, Gyurka, én majd az ostorral biztatom. No, most!

Az ostor nagyot csattant a Csákó bõrén, akkora kolbászt vágva rajta, mint az ujjam, de a Bimbó farát is érte a hegye.

- Hajrá, Csákó, Bimbó!

A két izmos marha nem vette tréfára, elkezdte húzni a bolondos láncszemet, csak úgy feszültek inaik, s csikorgott a járom… Még egy ostorverés, nagyot rántottak közös erõvel - s hopp, kijött a lánc.

De a fal is vele dõlt, a fallal pedig a födél, s lezuhanván agyonütötték a Bimbót meg az Okos Palit. Okos Pali még azt sem mondhatta, hogy »bakfitty«.

A Bimbót megették a cigányok, Okos Palit pedig elsiratta az Ostoba Kriska, szép prédikációs temetést rendezvén neki. A temetésen ott volt Bilinke uram is és váltig jajveszékelt: »Oh, be kár volt annak az okos embernek elpusztulni!«

»NE IZÉLJ, MATYKÓ«

1893

Egyetlen szál muskátli nyílik az ablakban, egyetlen leány van a háznál, a lenhajú Ancsurka. Mert olyan a muskátli, mint a borókaág. A borókaág annak a jelentõje, hogy pálinkát árulnak odabent; a muskátli annak a jelentõje, hogy eladó leány lappang a bokorban.

Lappang, lappang, fon, tollat foszt, burgonyát hámoz, vagy tudja isten mit csinál, akár a szobában, akár az udvaron, de amikor elhajt a ház elõtt a Matykó a kocsiján, annak a kocsinak a zörgését, a hámok csörgését, lovak dobogását már messzirõl megösmeri, s mire odáig érne a kocsi, már õ is ott áll véletlenül a ház elõtt; valami dolga akad, vagy a tyúk szalad ki apró csirkéivel s azokat kell visszaterelni, vagy a kutyát kergeti, aki egy a kéménybõl leesett sonkát kapott el, és azzal szalad valami békés sövény mögé; de rá is fér a szegény Garamra a konc, mert olyan sovány, mint az egyiptomi hét rossz esztendõbõl a leghitványabbik. Meg is kérdezte múltkor az idegen úr, aki a várromokat járt itt a környéken nézegetni, hogy »miért olyan sovány ez a kutya?«

- Mert nem eszik - felelte az Ancsurka apja.

- Hát mért nem eszik?

- Mert nem adunk neki.

- Hát mért nem adnak?

- Mert magunknak sincs.

Sovány a kutya, de sovány a vidék is. A magyar rónák arany kalásza nem reng itt, sem a hegyeket nem ékesítik szõlõfürtök, mint lejjebb; itt csak zab terem és krumpli. S az is csak akkor terem, ha nagyon a kedvében járnak a mostoha anyaföldnek. Ez már az igazi tót ország.

Ha búza nincs, van jó kõ (bõven pedig), egészséges víz és elég árnyék a susogó nyárfák és fenyõk alatt. Az erdõkben nimfák és driádok picike lábai tapossák a sárga agyagot. Van költészet, van szerelem, vannak szép leányok, derék szál legények.

Hát az Ancsurka is szép leány - legalább a Matykó szemének elég tetszetõs. Ha van valami hibája, nem egyéb az, mint hogy erõsebb lehetne valamivel. Mert itt azon kezdõdik a jó parti, ha zsákot tud emelni. S bizony az Ancsurka vállait tán össze is törné egy közönséges zsák. Éppen csak olyan piskóta vállak ezek, hogy a Matykó ölelõ karjait kibírnák.

Hát az is valami. Mert Matykóval meg úgy áll a dolog, hogy az egész világon nincs olyan hely, ahová szívesebben tenné a két karját.

Bezzeg õ is sorát keríti, hogy megálljon egy kicsinyt az Ancsurkáék háza elõtt, vagy a lovak hámján akad ilyenkor valami igazítani való, vagy egy szöget kell beütni a kocsi-szerkezetbe, de az is megtörténik, hogy a nyerges ló éppen ezen a helyen átlépi az istrángot (mert az okos kocsisnak jól tudja a lova: mikor mit kell csinálni), egyszóval dolga támad a Matykónak, s minthogy véletlenül éppen kint van az Ancsurka is, beszélgetésbe erednek, mintha arany kenderszöszbe lenne a szívük begöngyölgetve, s abból fonnák a szavakat.

Hej, furcsa az a kocsis-szerelem. Eleinte csak olyan ház volt ez a muskátli-ablakos is, mint a többi; késõbb ahogy egyszer mélyen belenézett azokba a rejtelmes kék leányszemekbe, mindig közéje vágott a lovaknak, hogy vágtassanak a ház elõtt, szikrázzon a patkójuk, lengjen a sörényük, ne gondolja az a kis fruska, hogy fazekakat hoz a kocsiján…

Õ maga oda se nézett, csak nagy kevélyen pattogtatta az ostorát, s behúzta a kalapját a szemére - az ébredõ szerelem idején.

Még késõbb, mikor egyszer-kétszer találkoztak (lakodalmakon dudaszó mellett, vagy disznótorokon), meglassítá a lovait ezen a helyen s odafordítá a fejét az udvaruk felé, mintha fürkészné az Ankát, hogy merre van, mintha kifelé húzná a delejes szemeivel.

A lovak andalogva lépkedtek, õ pedig félrecsapta a kalapját. Ez volt az epedõ szerelem.

Most pedig már fejebúbjára van feltolva a kalap, ez a boldog szerelem, s a lovak magoktól állnak meg az ösmerõs kerítés elõtt.

- Hát hogy vagy Ancsurka?

- Mi bajom lenne? - felelé Ancsurka a vállait rángatva kecsesen.

Matykó egészen közel lép hozzá, s leereszti az ostora nyelét, ami a hosszabb maradást jelenti.

Csönd van a faluban. Csak a fák susognak a templom körül. Egyetlen lélek sem jár az úton. A levegõ szinte mozdulatlan, csak néha fut végig a falusi kerteken egy széláram, s ringatni kezdik csöveiket a kukoricaszárak, mint a dajkák.

- Szép idõ van, Ancsurka.

- Ühüm!

Nagy hallgatás áll be. Mintha valami nagyon fontosat böktek volna ki elméjükbõl, mindenik gondolkozni látszik rajta, végre mégis Matykóból hasad ki az elsõ szó, amint szétnéz körös-körül:

- De szép templomotok van, Ancsurka.

- Van ám - felelé Ancsurka. - Voltál már benne?

- Nem voltam, de nem is megyek, ha csak…

- Eredj, te pogány. Nem szégyenled magad, hallottam a híredet. De nekem ne is mondj ilyeneket, mert megborzadok tõled. Jaj, te csúf ember! Hogy nem mégy a templomba…

- Hiszen nem mondtam, hogy nem megyek, de inkább azt mondtam, hogy elmennék, ha…

- Ha pálinkát mérnének benne ugye?

- Ne izélj, Ancsurka! Elmennék, mondom, ha te is eljönnél… ha te fognád a kezemet.

Ancsurka arca lángba borul.

- Ne izélj, Matykó, ne izélj!

Zavartan süti le a szemeit.

- Hát eljönnél-e, ha nagyon kérnélek? - sürgeti fojtott hangon.

- Jaj, ne izélj, Matykó. Miért mennék? Mit keresnék én veled a templomban? - feleli elhaló, szaggatott hangon. - Hisz a sekrestyés is elmehet veled, ha csak az kell.

- Oh, de bolond vagy szívecském - kacagott fel Matykó. - Hát a sekrestyés kopasz fején legyen a koszorú? Hát a sekrestyésnek mondjam én a holtomiglant?

S úgy kacagott, de úgy kacagott ezen a Matykó, hogy az Ancsurka kék szemeibõl kibuggyantak a könnyek, és most is csak azt dadogta fejét lesütve:

- Ugyan ne izélj, Matykó!

- Felelj hát, Ancsurka. Megteszed-e? Eljössz-e az õsszel? Hát felelj, no!

De az Ancsurka ajkain nem bírt kijönni szó, bentfulladt mind az a sok, sok léha szó az érzelmek tengerében, csak a búzakalász-szín hajú fejecskéjét horgasztotta le még mélyebben, s keze öntudatlanul nyúlt az ostor lecsüngõ sudara után, s ujjaival morzsolgatta, rajta babrálgatott.

Ez volt a felelete. Ámor ott ugrált, ott pajkoskodott az ostor hegyén. A leány szeretett volna közeledni a Matykóhoz, a szíve tolta, tolta, de a szemérme visszahúzta, s így Matykó helyett csak az ostoráig, annak is csak a hegyéig jutott el. De hiszen az ostor is a Matykóé - és azt Matykó megérti.

- Felelj már, Ancsurka, felelj már - lihegi zihálva -, csak egyetlen szóval, de felelj!

Ancsurka fölemelte a fejét, s még izgatottabban morzsolta, nyomogatta az ostort, s aztán így szólt elpityeredve:

- Hát csakugyan olyan nagyon szeretnéd látni azt a templomot?

De nem folytatom tovább, mert lehetetlen is, minthogy a Ferraris Artúr képén, mely a holnap megnyíló kiállításon lesz látható, csak idáig tart a Matykó regénye. Okos ember könnyen kitalálhatja a folytatását.

A BOKRÉTA

1893

Egyszer csak rikácsoló nõi hangok zavartak meg írásomban. Éppen a Kohn-féle bûnügyben dolgoztam a vádbeszéden.

A szomszéd szobában, mely az alügyészé volt, ezt kiáltá valaki:

- Nincsen itt az a gazember?

- Kit tetszik érteni? Csak nem az alügyész urat? - kérdé egy félénk hang, melyet ösmertem, a Szmetany írnok hangja.

- Õt, õt, az alügyész urat. Azt a semmirekellõt, azt a gyönyörûséges mákvirágot. Jaj, csak a kezem alá kerülne! Mindjárt kikaparnám az átkozott két szemét. Mondja meg: hol van? de tüstént, mert…

- Nem tudom - nyöszörögte az öreg írnok.

Felugrottam székemrõl. Ez mégis furcsa! Ilyeneket mondani egy kollegáról, egy alügyészrõl itt a saját hivatalos helyiségében. Ez tûrhetetlen. Azonnal elfogatom.

Kinyitottam a szobaajtót, de egy pillantást vetve a dühöngõ, toporzékoló nõre, hirtelen becsaptam újra és a harmadik szobába vonultam írni.

Az alügyészné volt. Barcsó Istvánné. No, ez már más. Ebbe nem avatkozom. Ez az õ dolguk. Akinek ilyen felesége van, tûrje. S édes megelégedéssel gondoltam az én szelíd, jó kis Annámra…

Tovább folytattam az írást, de egy kifejezés megrezzentett, mert a felbõszült asszony szavai ide a harmadik szobába is áthatoltak:

- Majd adok én annak más becsületes emberek feleségét csábítgatni, bokrétákat küldözgetni nekik, az én hozományomból, az én hozományomból!

Mi volt ez? Hogy süvített, hogy zúgott ez a nehány szó! Ej, ostobaság! Tegnap este egy szép kaméliás bokrétát láttam a feleségem asztalán. Meg is kérdeztem, ki küldte. »Egy udvarló« - felelte hamiskás mosollyal, amire aztán én tréfásan mondám:

»Nevezze meg, asszonyom, hogy kardomat szívébe márthassam.«

»Nem, istenemre nem, uram - szavalta csintalan pátosszal -, ifjamat nem engedem át a halálnak.«

Eközben behozták a vacsorát, s valami másról kezdtünk beszélgetni, a bokréta teljesen kiment eszembõl. De most figyelmes lettem, lecsaptam a tollat és a másik szobába mentem hallgatózni, hátha az én feleségem bokrétájáról van szó. Elvégre is semmi se volna benne, ha Barcsó küldi a bokrétát. Gyakran jár hozzám és vagy kétszer volt ebéden is. Az illendõség is úgy hozná magával, hogy ilyesvalamivel kedveskedjék a háziasszonynak.

De már késõn mentem. Barcsóné becsapta volt az ajtót. Kemény, katonás léptei a lépcsõzeten kopogtak.

Kinyitván az ablakot, utána néztem. Valóságos fúriában rohant végig a piacon, egyenesen a Csapó utca felé, hol a lakásuk volt. Ingerült gesztusokkal lóbázta napernyõjét, a mantillája úszni látszott utána.

Barcsóné izmos, magas, fekete arcú asszony volt, villámló haragos szemekkel, sas orral, duzzadt piros ajkakkal, kettõs állal. Barcsó a pénzeért vette el; azt mondják, újság útján nõsült, de e tekintetben sohasem lehetett valami bizonyosat megtudni. Szabó Julianna egy budapesti hentesnek volt a lánya, s csinos örökségébõl emeletes házat és tanyát vásárolt itt az alföldi városkában.

Sokat beszéltek felõle, Xantipperõl se többet annak idején. Indulatos volt s ilyenkor brutális, de különben kitûnõ háziasszony, aki maga dagasztotta a kenyeret s híres befõzötteket tudott csinálni. A kisvárosi pletyka kifogyhatatlan volt a szapulásában. Csinos kis esetek keringtek róla. Hogy fogott egyszer puskát a férjére s kényszeríté bevallani, hogy a pénzét elkártyázta. Máskor téli idõben utazván együtt, összefeleseltek a kocsiban, mire Juliánna egyszerûen ráparancsolt a férjére: »Takarodj le a kocsiról, a kocsi az enyém!« - s hóban, fagyban otthagyta az út közepén, gyalog volt kénytelen hazajönni.

De a legjobban jellemezte az alügyésznét, egy ez idõ szerint még friss stiklije, mely most eszembe jutott. A múlt héten beszélte valaki a patikában. (Ilyen kis városban minden a patikában készül.) Augusztusban Abbáziában nyaraltak Barcsóék, de alighogy odament az asszony, megtévén a nagy utat, hirtelen, talán ötödnapra megint itthon toppant. Mindenki csodálkozott: mi történt, mígnem kisült a dolog: egy barátnéja arról értesítette, hogy itthon a szolgáló hanyagsága miatt a kedvenc kanárija kilehelte a lelkét. Dühbe jött, tört, zúzott és felkiáltott: »Meghalok, ha haza nem mehetek, hogy felpofozzam!« Vasútra ült, hazaért, felpofozta a Zsuzskát s ezzel visszautazott re bene gesta.

Visszaültem a periraton dolgozni, de a bokréta minduntalan fúrta a fejemet. Kellemetlen hangulat nyomta a kedélyemet. Hiába csillapítgattam magamat. Ostobaság, hiszen ki tudja, kinek küldte a bokrétát? S ki küldte a feleségemét? Meglehet maga vette, mert szereti a virágokat. De ha Barcsó küldte is, hát mi van abban? Semmi sem. Bizonyára nagy bolond vagyok, ha ilyeneken töröm az eszemet, mikor a Kohn-féle bûnügy olyan szép, olyan érdekes… Ámbátor, hogy ez a Barcsó is szép, érdekes fiatalember, nyalka egy ember, s ha asszony volnék…

Kivettem a zsebtükrömet és megnézegettem magamat; nem voltam megelégedve. Beösmertem, hogy a Barcsó sokkal csinosabb, sokkal, sokkal. Kipödörtem a bajuszomat, helyreigazgattam fejemen az elromlott választékot, s újra próbát tettem a tükörrel, de hasztalan. Barcsó még így is szebb volt.

Valami ellenállhatatlan vágy fogott el Barcsót látni, Barcsóval beszélni, belenézni a Barcsó szemeibe. Csengettem a szolgának:

- Barcsó ügyész úr még nincs itt?

- Nincs.

- Nem tudja hol van?

- Nem.

- Szaladjon el, nézze meg, hogy nincs-e nálam?

A szolga elment és én izgatottan vártam, míg megjön. Kiszámítottam a perceket, most a Kossuth téren van, most befordult a Kálvária utcába, ha jól ment, most lehet a színháznál, sõt már haza is érhetett.

Nyugtalanságomban kétszer is kimentem az öreg írnokhoz.

- Hol lehet Barcsó ügyész úr?

- Bizony nem szolgálhatok vele. Éppen a felesége is kereste.

- Úgy? Minek?

Az öreg írnok ravaszul mosolygott.

- Ebben az irányban nem nyilatkozott - mondá szokott rideg hivatalos stílusában.

A szolga csak nem jött, csak nem jött, újra kimentem a Szmetanyhoz:

- Menjen, bácsi, keresse meg valahol. Különös, hogy nem jött be. Tudja meg: hol van, miben jár? Mert különös, igazán különös.

Szmetany nemigen értette, hogy mi különös van abban, mikor az alügyész úr máskor sem szokott délután bejönni, hanem azért vette a kalapját, megtömte a pipáját, rágyújtott és elcammogott.

Kisvártatva megjött a szolga.

- Nos?

- Nincs ott.

- Nem is volt?

- Nem.

Az arcába néztem.

- Nem csalsz meg, János?

- Nem, tekintetes uram. Ugyan miért is csalnám meg ebben?

Igaza volt. Elpirultam, restellve önmagam elõtt, hogy már gyanakodni is kezdek. Ostoba vagyok. A féltékenység környékez. Érzem, érzem. S a féltékenység nagy hatalom, kísérettel jár, hát az igen természetes, hogy gyanakszom is.

De ez nem járja, illetlen és méltánytalan.

Elhatároztam, hogy munkámhoz látok s nem gondolok erre a képtelenségre többet. »Igazán olyan sületlen vagy, Józsi, mint egy tizenhét éves gimnazista« mondogattam magamban, de azok a kis bolondos fekete betûk a periratban elkezdtek összevissza szaladgálni, kánkánt táncolni, mintha megannyi párok lennének, az »a« betû a »b« betûvel, a »c« betû az »e«-vel összeölelkezve lejtettek.

A szemem káprázott, talpam alatt égett a föld, s bizonyos zsibbadtság fogta el egész lényemet. Összecsaptam az aktát és hazafelé siettem. Miért? Hát tudom is én miért. Csak úgy. Hazamentem, valami hazavitt - pedig a periratra már reggel szükségem van. De ez egy csöppet se bántott most engem.

A feleségemet otthon találtam, az ablaknál varrt, nála volt a húga is (egy igen csinos leány, aki akkor jegyben járt egy bécsi katonatiszttel). Nem tudom, mit varrt az asszony, de már az is bántott, mikor az utcáról megláttam, hogy az ablaknál ül. Miért ül az ablaknál? Mi szüksége neki az ablaknál ülnie? Nem virágcserép õ, hogy ki legyen téve az ablakba. Persze, hogy lássák, és hogy õ is lásson. Forrni kezdett bennem a méreg. Hiszen csak azt tudnám, kinek mutogatja magát vagy kire leselkedik.

Az udvaron találkoztam az apósommal, mert a földszintes ház egyik oldalát õ lakta a Mariska lányával, mi pedig a másik oldalában vezettünk külön háztartást. Nagy, ódon, tornyos ház volt, két utcára szolgáló. Az apósom nagyapja építtette, aki polgármester volt.

Az öregúr szokás szerint megállított és dicsérte, hogy milyen szép õszi idõk járnak. Hiába, ez az Alföld, ez az Alföld…

Bántam is én most az Alföldet, mérges voltam, siettem Annáékhoz.

- Hamar elkészültél a vádbeszéddel - szólt Anna, szelíd, kék szemeit reám vetve.

- Igen? Nem tetszik talán, hogy hazajöttem?

- Sõt. Elviszel egy kicsit sétálni.

- Minek? Mintha nem elegen látnának az ablakban? Ha neked volnék, kivitetném a varróasztalomat az utcára.

- Ugyan, Józsi!

- Hát minek ülsz ki az ablakba?

- Hogy minek? Istenem, hát a világosság miatt. Hiszen az egész világ az ablaknál szokott varrni. Te csacsi!

Kedveskedni próbált, de én mogorván feleltem:

- Semmi közöm a világhoz. Nekem a világra ne hivatkozz. Én nem vagyok a világ majma.

Anna csodálkozva nézett rám, s ártatlan szemeinek bája lassanként kiszítta belõlem az epét, mint ahogy a napfényben fölszikkadnak a nedvek.

Hiszen persze, hogy igaza van. Aki varr, az ablakhoz megy, a világosság felé. Olyan természetes, és mégsem jutott volna eszembe, ha õ nem mondja. Ej, az emberi ész is csak olyan, mint a rossz ló, nem húz egyenes irányban, hanem a saját akarata szerint. No, már az igaz, hogy rám férne egy kis gyeplõ.

Elõvettem a friss hírlapokat, de nem olvastam, hanem a bokrétát keresgéltem szemeimmel a lap alól. Csodálkozásomra nem leltem sehol. Benyitottam a másik szobába, átvizsgáltam a harmadikat is, de a bokréta ott sem volt.

Szerettem volna szóba hozni valami ravasz módon, mert büszkébb voltam, hogysem féltékenységemet eláruljam (az olyan férj különben is veszve van), leültem tehát a hölgyekhez, tréfálkoztam, kedélyeskedtem velök, a sógornõmnek megcsókoltam a nyakát, az hirtelenesen pofon ütött érte, erre aztán a haját is megcsókoltam, amiért a feleségem »csúf kékszakáll«-nak nevezett, a sógornõm pedig összeszidott, hogy elrontottam a frizuráját, és hogy most már fésüljem meg.

Megigazgattam a kezemmel a fényes, fekete hajkévét, becsületemre mondom, nem utolsó élvezet az efféle babrálás a nõi hajzatban, s azután így szólottam:

- Oh, de remek hajad van, Mariska. Oh, be jól illene bele egy fehér kamélia. Ugyan no, hadd tûzzek fel egyet. Engedd meg, kicsikém, engedd meg, kérlek. De nini, Anna, hol a bokrétád, amit tegnap mutattál, hadd húzzak ki belõle egy szálat.

- A bokréta? - szólt Anna elfogulatlan hangon. - Az nincs itt. A Mariskánál van.

- Hogyan? Neki adtad? - kérdém közömbös hangon.

- Oh, nem. Voltaképpen az övé volt.

- Az övé? - kérdém végtelen lelki megkönnyebbüléssel. - És kitõl kapta, gonosz menyasszonyka?

- Kitõl, kitõl? Maga kezd egy kicsit nehézkes eszû lenni, kedves sógor uram. Hát kitõl kaptam volna? A Károlytól. (Károly volt a võlegény neve.)

- A Károlytól? Azt a drága fehér kamélia-bouquetet?

Mariska egy strikkelõ tûvel beleszúrt a hátamba pajkosan.

- Ugyan menjen, cudar! Összevissza sérteget ezzel az utálatos bámulásával. Hát olyan nagy dolog az, hogy kaméliákat küld? Talán nem érdemlem meg? Vagy talán Károly nem elég gavallér arra? Azt hiszi, hogy csak maga az? Persze maga jobban szeretné, ha egy nyaláb mályvát küldött volna. Tudja-e, uracskám, hogy ön egy igen rossz modorú egyéniség?

De bántam is én most már! Hadd zörögjön, korholjon a kis fruska, hadd költse Károly hadnagy minden gázsiját kaméliákra, csakhogy nem az Annáé a bokréta. De hiszen persze, persze. Mindjárt ráösmerhettem volna, hogy azt nem itt fonták, hogy valóságos elõkelõ bécsi pofája van.

Víg lettem, mint a madár, s fütyörészve siettem vissza a hivatalba. Útközben, a Flórián utca szögletén szembejött velem Barcsó.

- Jó, hogy talállak - kiáltá messzirõl -, kerestettél?

- Honnan jössz?

- A hivatalban kerestelek. Valami mondanivalód van? Történt valami?

- Már most semmi - feleltem önkéntelenül -, de nini, mi bajod van?

A szegény Barcsónak összevissza volt hasogatva az arca.

- Semmi - felelte vontatottan, kedvetlenül -, egy kis kellemetlenség ért, nekimentem otthon a tükörnek, átkozott tükörje…

- Valóban, nagyon mérges egy tükör - feleltem -, magam is hallottam a recsegését.

Barcsó elpirult és zavartan dadogta:

- Mit? Hogy mit hallottál? Hol hallottad?

- Hát ott járt ebéd után a hivatalban.

- Ki? mi?

- Ej, a tükör. No, de hagyjuk ezt. Hová mégysz most?

- Haza - sóhajtott és lecsüggesztette a fejét.

- Elkísérlek.

Valami hazugságon törtem a fejemet, amivel a kerestetését indokoljam. Karonfogva mentünk a Csapó utca felé, s én egy aktáról beszéltem, amelyben egy fennakadás volt, vele akartam megtanácskozni, de azóta már rájöttem a kérdés fogantyújára, egyszóval: nincsen hála istennek semmi baj.

A kapuajtóban elváltunk, Barcsó bement, én is tovább folytattam az utamat átmenve a Barcsó-ház frontja elõtt. Az egyik ablakban a Barcsóné olajszín arca villant meg. Egészen olyan volt, mint egy ragadozó madáré. Megbillentettem a kalapomat és elhaladtam. De villámgyorsan felcsattant az ablak két szárnya, s Barcsóné utánam kiáltotta:

- Ügyész úr, ügyész úr, jobban vigyázzon a feleségére!

Minden vér arcomba szökött, megfordultam:

- Mit mond?

Fölfelé görbített karjával integetett, hogy jöjjek közelebb.

Egy darabig haboztam. Fejem zúgott, lábaim a földbe gyökereztek, képtelen voltam mozdulni, sõt el akartam onnan futni, be akartam dugni a fülemet, de átkozott szemeibõl mintha két drót sodrony ereszkednék a két lábamra, megkötne, s mint két hurok feléje húzna akaratom ellen.

- Csak azt akarom mondani, ügyész úr - szólt gúnyosan, kicsillanó epével -, hogy a kedves nagyságát nem szabad elhanyagolnia. Mert az unalom, édes ügyész úr, az unalom, az az ördögök inasa. És az a kis ártatlan asszonyka meg is érdemli, hogy a szemét róla le ne vegye. Hiszen olyan szép, olyan harmatos, mint egy bimbó, és olyan ártatlan, mint egy galamb.

- Kirõl beszél nagysád?

- Hát a kedves nejérõl.

- Az én nõmrõl? De hogy jutok én ahhoz - szóltam büszkén -, hogy kegyed…

- Ah, istenem, az ember annyi minden iránt érdeklõdik. Kivált ha az embernek férje van. És olyan férje, mint az enyém. Aki szereti a természetet s rajong mindenért, ami szép.

- Nem értem önt.

- Természetesen. A férjek legkésõbb értik meg az effélét. Én nem fogom megmagyarázni. De ha van önben egy kis találékonyság és meglát otthon egy kaméliás csokrot, kérdezze meg e kedves virágokat, hogy mit is beszélt csak az a Barcsóné? Hátha meg találnák mondani. De ön persze nem tudja a virágokat kihallgatni - mert a perrendtartás semmit sem tud az efféle vádlókról.

- Nálam nincsenek semmi kamélia-virágok.

- Akkor hát eldugták õket azok a pici gyöngéd kezecskék, és csak titokban szagolgatja õket az a kedves fitos orrocska…

- Nagysád, az istenért!

- Ugyan, ugyan! Ön rögtön felindul. Pedig hiszen kicsiség az egész. Egy kamélia-csokor. Huszonöt-harminc forint. Mi az Barcsónak? Hiszen jól nõsült. Van a bolond feleségének. Bagatell az egész. És én nem is haragszom. Annak a kedves, jó léleknek bizonyára örömet okoztak. Én nem panaszlom fel, csak azt restellem, hogy városszerte beszélik már és nevetnek a hátunk mögött.

- Az lehetetlen - dadogtam -, ki beszélne ilyesmit, ami nem igaz.

- Már az este mondta a szakácsnémnak a »Veres Sárkány« pincére, a Gyuri: »Ma szép kamélia-csokrot vittem az uradtól a szép ügyésznének.«

- Hazudik a »Sárkány« Gyurija, ha mondom. Hazudik az alávaló. Majd a végére járok!

Mérges, nagyon mérges és zavart lehettem, mert köszönés nélkül rohantam, egyenesen a »Veres Sárkány«-hoz.

Barcsóné utánam süvítette:

- Tiszteltetem azt a drága szép asszonykát, a lelkemet, tiszteltetem.

Alig mentem ötven-hatvan lépést, midõn a Plicha-féle fûszerkereskedésbõl a Barcsóék szakácsnéját látom kilépni egy nagy, kék köteggel hóna alatt.

Zömök, kövér teremtés volt, szemei mélyen benõve, haja úriasan befésülve a homlokára, s a hajában egy szép kamélia fehérlett. Sohasem láttam még tenyerestalpas szakácsné hajában kaméliát.

Kezdtem érteni az összefüggést. Gyuri vitte a kaméliákat a feleségemnek, de egyet útközben elcsent az õ Veronája számára. No, lám, a tolvaj! Hja, a szerelem is virág, mely néha a mocsarakból meríti életnedvét.

Az est-szürkület leszállott, a nagy vaskos toronyban (minden meg van hizlalva, minden széles ezen az Alföldön, még a torony is), melynek az árnyéka feketén terpeszkedett végig a nagy piacon, mintha óriás denevér lenne, a hét órát ütötte. A »Sárkány« még üres volt, csak a fõkapitány, Pál Sámuel uram iddogált az egyik asztalnál egyedül, magyarázván a korcsmárosnak Sári Pál uramnak, hogy a jó borban egyesülnie kell minden vallásnak: régi legyen, mint a katolikus hit, ne legyen benne keresztség, mint ahogy nincs a zsidó vallásban, és hasonló a lutheránus hithez, ne legyen se fehér, se piros… Ej, no, a fõkapitány úr tehát a siller-borocskát kedvelte.

A Gyuri pincér tartlit játszott a csapossal az egyik szögletben. Õvele volt dolgom, odakiáltottam neki:

- Hozzon egy »stehbier«-t, Gyurka!

Ami nem azt jelenti, magyarra átfordítva, hogy a sör áll, hanem hogy azt a vendég állva fogja meginni, mert siet, minélfogva a pincér is siessen cito, citissime. A korhelyekben is van poézis. Azok is csinálnak maguknak virágnyelvet.

Gyuri felugrott, magával hozván a két táblát is, a tartlihieroglifekkel (nehogy azalatt a csapos hibás korrektúrákat csináljon rajtuk), a habzó söröspoharat ide nyújtotta.

- Friss csapolás - mondá -, pompás sör!

- Jó. Majd még adjon eggyel! Maga derék legény, Gyuri. Szép bokrétát hozott tegnap a feleségemnek. Nagyon örült neki.