FARKAS A VERHOVINÁN

1892

I. RÉSZ

A VARÁZSLATOS RÓKABÕRÖK

Mármarosvármegye levéltárában a poros akták közt⁴ van egy vádlevél e század elejérõl, melyben ez a csiklandós kifejezés is elõfordul:

»Ille rex centum virgines defloravit.«

Ami, ha nem is hûségesen, de inkább illendõen lefordítva körülbelül annyit tesz, hogy a király száz virágot letört.

Volt hol. Igazi paradicsomkert Mármarosvármegye; sója, fája, vize van, mindene van. Még gyémántjai is. Napokig lehetne róla mesélni. Szép nemzeti folyónk-, szõke hullámú Tiszának itt jön meg a kedve útra kelni. A Kabola-Polyánán kellett lakniok valaha a görög isteneknek. Junó a Sosarkában fürdött. Talán arról fecsegnek az acélszürke habok. Az igézetes rahói völgyben azt hiszi az ember, hogy no, most mindjárt egy nimfa, vagy egy driád lép ki a fák mögül. Persze, a valóságban egy-egy hosszú-kaftános, tincses zsidó bukkan ki helyettük. Hanem ez újabb akvizíció. S ennek dacára is paradicsomkert Mármaros. Terem benne tömérdek fehér rózsa, szelíd nézésû orosz leányzók, még ennél is több piros rózsa, tüzes szemû oláh fáták… Hiszen tán meg se látszott az a száz letört virág!…

Szinte nem érdemes értök szót vesztegetni.

De csak mégis elmondom, hogy Mihályi Pál uram megyei esküdt éppen azokban a nehéz napokban, mikor a megyei nemesség odajárt az inszurrekcióban, a nagy Napóleon ellen, kihirdette járásában a Verhovinán, hogy Péter-Pál napján odaérkezik a király, hû népe látogatására.

Dobszó mellett kiáltották el a tizedesek a községekben:

- Adatik tudtára mindeneknek, hogy király õfelsége megérkezik Péter-Pál ünnepnapján a Verhovinára, s a kamionkai völgyben lészen tartózkodása sátorában, ahova is minden telkes jobbágy egy rókabõrt tartozik elvinni ajándékba, s minden egyes község a legszebb hajadont.

Szállt, szállt a hír. Miért ne lehetne való? Míg a nemes urak elverik Napóleont, ide jön nyaralni biztos helyre, a Verhovinára. Hát okosan teszi. Olyan ez, mint a vár. Hegyek mögött hegyek, amikrõl ezüst giliszták futkosnak lefelé pajkosan… örökké futnak, ezer év óta sietnek, soha sehol meg nem állnak e keskeny csermelyek.

Az ezüst giliszták erre a hírre se álltak meg, csak az emberekben keltett érdeklõdést, pezsgést.

Bezzeg lett becsülete a rókáknak. Sokra vitte isten a dolgukat. A leghíresebb medveölõk is kicsibe kezdték venni a mackót, hadd nõjön, hadd szõrösödjék, mindenki a rókákra vetette magát. Elannyira, hogy tán maguk a medvék is észrevették ezt és sopánkodának: »Nagyon elszaporodunk, ha ez így megy; mi az ördög történhetett a bõrünkkel, hogy senkinek sem kell többé?« (Nyilván a szûcsöket okolták!)

Hát még a szép hajadonok értéke hogy fölszállott! Nem is folyt szó másról a falvakban, mint: melyik a legszebb, ki menjen a királyhoz? S milyen elõny háramlik abból a leányra, famíliájára, a községre, ha a király szeme megakad valamelyiken? Volt aki szepegett, hogy el kell mennie, de azt is restellte volna, ha otthon marad.

»Nem tör ki a lázadás, hehehe« - nevetgélt Mihályi uram a markába, mikor végigkocsizva a falvakon, látta, hogy patyolat-ingvállakat varrnak az asszonyok a ház elõtti padkán, hogy a csizmadia kaptáján kordováncsizmácska szárad künn a kis ablakban, s mikor panaszra jöttek hozzá apák, anyák:

- Jaj, nemzetes uram, égbekiáltó igazságtalanság történt a leányommal. Nem õt választották bíró uraimék a király elébe, hanem a verébfejû Olényát, pedig isten, ember tudja, hogy a mi leányunk a szebbik. Sír, rí szegény azóta, mint a megbolygatott lánc.

- Hát õ is hadd jöjjön! - rendelte a hatalmas esküdt s még jobban nevetgélt utána.

…Hja, bizony ostoba fenevadak voltak azok a sárkányok, kik a magyar népmesékben mindennap egy szüzet reggeliztek fel, a fekete posztóval bevont város nõnemû fiatalságából, hogy ki nem találták a dolog tetszetõsebb formáját (pedig a hét fejükben lehetett volna annyi ész): mindég a következõ legszebb leányt kérni; amennyire hiúk ezek a bohó kis leányok, biz isten önként is elmentek volna a sárkányhoz. S mennyi fekete posztót lehetett volna megkímélni.

A Verhovina hajadonai nem ellenkeztek egy csöppet sem, mert aranyból volt a horog, amelyen kifogták: hogy a legszebbek jöjjenek. A rókákról nem lehet ennyi jót mondani. A rókákban kevesebb lojalitás és hiúság van. Igaz viszont, hogy a hajadonok közt az a legenda volt elterjedve, mintha a király házasodni akarna, hát nyilván asszonyt választ a verhovinai lányok közül (no iszen, majd adna annak a felesége, Mária Terézia császárné), és ez elég maszlag volt; de a rókák közt nem volt forgalomban semmi legenda, s a rókák végre is szeretik a bõrüket állandóan magukon viselni, bármennyire megtisztelõ legyen is egyébként egy róka hüvelyére nézve, ha az a király tulajdonába megyen át.

Öreg Tahó Mihály uram, aki nagy versifikátor volt a maga nemében, versekben írta meg valamikor a Verhovinát, Mármaros legelhagyatottabb hegyi vidékét, hasonlítván annak mappai ábrázatját a pacalhoz, s minthogy kulináris ember volt inkább, mint festõ, a fenyvesek illatáról a malacpecsenye szaga jut eszébe, írván:

Itt sütik a tarka farkú
Kis malacot
Fűzfanyárson,
Faparázson.

Egyéb figyelemre méltó dolgot nem lehet mondani a Verhovina egyforma kinézésű völgyeiről, hegyeiről. Azt meg éppenséggel meg sem álmodhatta, hogy itt valaha király tanyázzék - ahol még a nemesség is restellt letelepedni. A Hatfaludyak, Pogányok, Szaplonczayak a megye szereplő famíliái, mind az enyhébb részekbe húzódtak. A Verhovina volt az ismeretlen megyerész. A szolgabírák évtizedekig be se szagoltak oda, vicispán arra sohase járt, hacsak nem valamikor Mátyás idejében. De hova is szállt volna ott be egy akkora nagy úr? Nem volt ott se kastély, se vendéglő. Nem volt ott semmi, amit megehetett volna. Ami azonban őt megehette volna, egy-két medve, sűrűn akadt. A Verhovina a vármegye mostoha földje. Azért húzódtak aztán oda a mostoha gyerekei és a katonaszökevények, meg az üldözött betyárok. Oda már a pandúr se ment utánuk. Az ördög találjon meg valakit a Verhovinán!

S most szinte képzelhetlen, a király jön oda. Ilyen bolondság is csak az olyan fejben teremhet meg, amin korona van. Közönséges kalap alatt lehetetlen.

Minden mutatta már a nagy nap közelgését. A környékbeli mesteremberek sátort emeltek a kamionkai csendes völgyben, mely szép, de vad. Mihályi ügyelt fel mindenre. Nemzetiszín szövettel volt bevonva a sátor, aranyozott kopjára feltûzött ajtófüggönyökkel. Köröskörül az ország és a megye címerei tarkállottak. A sátor belsejében aranyos trón készült s pompás ágy medvebõrökkel. A sátor mögött vagy ötven lépésnyire sütõkemencéket, katlanlyukakat vájtak a földre a napszámosok. A híres Vojteknét hozatják el Husztról, az fog a királynak fõzni. No iszen, nem is evett az még Bécsben olyan töltött káposztát és levélensültet!

Egy magas árbocon, a hegy tetején hosszú piros-fehér-zöld zászló kígyózott. Csak úgy dagadtak tõle a szívek. Réges-régen röpködött itt ilyen, csak a nagyon öreg emberek hallottak valamit… csak a nagyon vén fák susognak róla, s csak a legvénebb rigók füttyében hallik még valami elmosódott hang abból a nótából, amin a kurucok masíroztak erre…

Nagy dolog lesz itt Péter-Pál napkor, ha megéljük. Nagyon nagy dolog lesz.

Össze is gyûlt az egész környék ünnepi ruhában. Nem látott még eleven ember annyi új bocskort és annyi új halinát egyszerre. Csak a vakok maradtak otthon és a csecsszopók. De még olyan rivalgás is régen volt, mint mikor a kanyarodónál feltûnt a négylovas hintó, röpködõ mentéjû huszárral, cifra árvalányhajas kalapú kocsissal a bakon.

De elhalt a vivátozás, mikor a hintó közelebb ért, abbanhagyták a rókabõrök és kendõk lengetését, mert csak egy fiatal, szürkeköpenyeges úr ült a hintóban, keskeny, fekete bajuszú, csinos, piros arcú, nemigen lehetett több huszonhat évesnél. Nem volt azon semmi királyi, se korona, se palást, se aranyalmás-bot.

- Ez talán csak a palatinus! Vagy annál is kisebb!

De amint a négy tajtékos paripa megállott a sátor elõtt, fél térdre ereszkedék a hintó-hágcsónál nemzetes Mihályi Pál uram, s így szólott a lelépõ deli legénykéhez:

- Isten hozta közénk felségedet!

Szél zúgott a Bisztra Hora felõl. Alig lehetett hallani a szavakat. Csak lassan terjedtek, morajlottak a nép között, hogy mégis a király az, saját fölséges személyében. No iszen, szépen vagyunk, még csak a kalapot se billentettük meg! De ki hitte volna?

Mihályi az öklével fenyegetõzött:

- Éljenezzetek hát gazemberek, csürhék!

De mire észrevették magukat, már akkor a király benn volt a sátorban.

- Úgy kell, magára vessen - mentegetõztek némelyek -, miért nem öltözött fel illendõképpen?

Az esküdt dühbe jött:

- Persze hogy ezüst bocskorba, selyem halinába, ti szamarak. De legalább hoztatok-e elég rókabõrt? Akinek rókabõre van, álljon ide! Õfelsége átöltözködik elsõbben királyi ruhába, aztán bevisszük neki a bõröket.

A rókabõrösök gyorsan verõdtek össze, mert édeskevesen voltak, harmincan-negyvenen. A lembergi szõrme-kereskedõk már kora tavasszal összevásárolták ami kevés készlet volt a környéken. Ki sejthette volna még akkor a királyjárást, hát még azt, hogy rókabõr megyen adóba.

Volt is sok szóbeszéd, találgatás e furcsaság miatt.

- Valami szûcs van talán a király miniszterei között?

A rutén parasztok másképp találták el:

- Az orosz cár ellen visz télire hadat a király, mert a katonák kabátját bélelteti a bõrökkel.

Szárnya nõtt az oláh fantáziának (de ebben már valami okosabb dászkál eszének is része van).

- A nagy Napóleontól jön a dolog. Az követeli királyunktól a bõröket hadisarcban. Világos mint a nap. Mert úgy van az, atyafiak, hogy »kakas« van a francia zászlókon. Kakas bizony. S a rókák már annyi kakast megettek a világ eleje óta, hogy most megfordult a kocka, a kakas akarja elpusztítani a rókákat.

- Csak az a baj, nemzetes esküdt uram - sopánkodának a rókabõr nélküliek -, hogy nekünk nem jutott. Meg is vagyunk ijedve cudarul: mi történik velünk?

Mihályinak már elmúlt a haragja, nyájasan biztatta meg a nyugtalankodókat:

- Nagy büntetés érhetne, bizonyos. Csakhogy azért mégse lesz kutyabajotok se. Mert itt vagyok én és szeretlek. Bajotokban el nem hagylak. Hát ne is féljetek, míg engem láttok. Engem pedig mindaddig láttok, amíg meg nem vakultok.

(Ez célzás akart lenni azon instanciára, melyet a verhovinai jobbágyok az alispánhoz intéztek tavaly, hogy a zsaroló, kegyetlen esküdtet vegye el a hatóság a nyakukról.)

Ekképpen proklamálván miheztartás végett a saját örökkévalóságát, bizalmas kedélyességgel folytatá:

- Lesz itt annyi rókabõr, amennyi kell. Mindenitekre jut egy, bizony meglássátok!

De már erre kétkedve néztek össze az emberek, bár jól esett nekik a biztató szó - de csak olybá vették, mint hiábavaló kedveskedést: mintha búzapálinkával kenegetnék a fülüket -, szinte kár a pálinkáért… Némelyik elfordult, fejét rázta: »De már azt nem hiszem«. Egy-kettõ könnyedén vont vállat. Ej, hátha! Hatalom a vármegye. Hátha példának okáért olyan csodasípja van a nemzetes úrnak, amit ha megfúj, az erdõkbõl egyszerre összefutnak az összes rókák…

- Az ám - tréfálózik a majdánkai takács, a vállán lógó rókabõrt megelégedetten simogatva. - Összefutnak a rókák természetesen, hogyne? És természetesen megnyúzva? És a bõrüket a szájukban hozzák. Hát egy kis friss brindzát ne hozzanak belekötve?

Nevettek a takács ötletének, de mégis bíztak Mihályiban.

- Az atyuska megsegít, ha mondta. Biz isten megsegít. Hiszen csak nem beszél olyan úr a levegõbe?

Nem volt ugyan csodasípja, de mégis szavának állott az esküdt úr. S amint az elsõ húsz embert bevezette a sátorba, kik lerakták hódolatul a rókabõröket a trón zsámolyához, nemsokára kijött a sátor másik nyílásánál, ugyanazon átadott bõröket hozva a hóna alatt, egy-két ravasz szemhunyorítással odainté a népeket és a Márton hajdút:

- Fogjad a bõröket, Márton, és add el öt huszasával. Ide, ide atyafiak! Õfelsége nem veszi észre, s a becsület meg van mentve, hehehe. No-no-no, ne elõzködjetek! Elõször az érdemesebb emberek kapják. Ez a dolog rendje.

Eszök ágában sem volt elõzködni, sõt inkább nagy ímmel-ámmal vették az öt huszasos ajánlatot. A nemzetes úr maga válogatott ki húsz embert a tömegbõl, akik a bõröket megvehetik öt huszasával.

A többiek nem is bánták valami nagyon, de Mihályi jó kedvvel feddette õket, rájok fogva, mintha bánkódnának, türelmetlenkednének.

- Ne csináljatok zenebonát, fiaim, ne okoskodjatok a bõrök miatt. Hiszen nem moly a király, hogy megegye õket! Ahogy egyszer kihoztam, kihozhatom máskor is. Türelem, türelem, népecskéim. Úgy elcsinálom én azt, hogy mindenki leteheti a maga adóját. Hiszen nektek lesz az jó, nektek lesz az öröm.

S valóban õfelsége kegyesen fogadta a színe elé járulók második csoportját is.

Az õsz Nóga István mondott néhány szót a trónon ülõ fölséghez, amint õ s társai letették elõbb a szõrme-nemût.

- Fölséges urunk és királyunk! Elhoztuk fölségednek e csekélységet, e nehány róka bõrét. De ez csak annak a jelképe, hogy ha egyszer a mi bõrünket kívánja fölséged, azt is el fogjuk hozni.

A király nyájasan mosolygott, aztán így szólt:

- Meg vagyok gyõzõdve hûségtekrõl.

Majd Mihályi felé fordult:

- Jegyezd fel, hívünk, e derék emberek neveit. Mindnyájukat nemessé fogjuk tenni.

Mire körülnézett öreg Nóga István a társain, egyre nagyobb meglepetéssel, míg végre így szólott reszketeg, gyenge hangján:

- Mi itt már eddig is mind nemesek vagyunk, felséges uram, ahogy nézem.

- Annál jobb, annál jobb - szólt õfelsége szinte kedvetlenül, hogy dicsõ elõdei már elszedték elõle ezt az örömet, s fenségesen elõkelõ kézmozdulattal intett távozást.

Mihályi uram sopánkodva mondá a kimenõ bocskoros nemeseknek:

- Ejnye, ejnye, de furcsa véletlenség, hogy csupa nemes atyafiakat válogattam ki kegyelmetekben. Ejnye, ejnye!

Nagy fejét, mely úgy viszonylott testéhez, mint a káposztafejhez a káposzta torzsája, búsan csóválgatta, míg apró fürjszemeiben a ravaszság látszott bujkálni.

Mintha tudta volna, mitõl döglik a légy; mert ez a véletlen összeválogatás megtermé a maga gyümölcseit. Mint a futótûz terjedt a tömegben, hogy a király mind nemesekké akarta tenni a bentlevõket. A nevezetes esemény szemtanúi nagy, álmélkodó csoportok elõtt beszélték a részleteket.

S amint újra feltûnt a hajdú az újra kihozott rókabõrökkel, egymáson gázolva, egymást lökdösve rohantak feléje a parasztok.

- Nekem is egy bõrt! Ide is egy bõrt!

- Öt tallért adok érte, nem öt huszast!

- Tíz tallért adok érte!

Némelyik egy egész harisnya pénzt nyújtogatott a hajdú felé nagy csörgetéssel:

- Márton lelkem, nekem egy bõrt!

Mihályi uram megelégedetten dörzsölgette a kezeit, meg-meglökve a mellette álló Peléczi Jánost, egy vén írnokot, ki most mint szertartásmester szerepelt:

- Pompás ünnepély. Ördöngösen sikerült ünnepély! Hanem most már magán a sor, domine Peléczi! Rendben vannak-e a nyalánkságok?

Peléczi vigyorgott.

- Együtt van mind a száz.

- Hát akkor siessünk elvégezni a prózát, hogy hamarabb áttérhessünk a poézisre, amice…

Ment fürgén az új köldöttséget bevezetni, hogy azután ismét és ismét azt csinálja. Így lõn az a csoda, hogy húsz-harminc rókának a bõrével ezer meg ezer ember takaródzék. A jámbor uralkodó nem vette észre az ártatlan csínyt, s kora reggeltõl messze délutánig szakasztott ugyanazon bõröket vette át a hódoló hûséges alattvalóktól. Az egyik sátornyíláson bevitték, a másikon kihozták. Miközben a Márton hajdú keze alatt egy egész zsák telt meg huszasokkal, tallérokkal.

Messze délután volt, még mindig rajzottak a hódolók, pedig már a Vojtekné asszonyom hírnökei erõsen szorongatták az udvart. Egyik is, másik is jött, hogy »kész már a leves«. Vojtekné üzeni, szakítsák már abba az országkormányzást. Mind nem használt semmit, míg végre dühbe jött a derék asszonyság, s keresztülvervén magát a sátor nyílásánál meztelen karddal álló két hajdún, felgyûrt ujjakkal, »varecskával« a kezében berohant a sátorba, nagy méltatlankodással rikácsolva:

- Az istenért, mind megkozmásodnak az ételek!

Ez valóságos kényszer volt.

- Mindjárt, mindjárt! - tuszkolta Mihályi gyöngéden kifelé.

- Könnyû a királynak, annak mindig meg lesz a királysága - morogta Vojtekné haragosan -, a korona akkor is korona, ha penész van rajta, de hova lesz az én becsületem, ha rossz ételt adok?

- No, ez már igaz! - hagyta rá az esküdt, s legott kiadta a rendeletet Peléczinek, hogy a király szemlét tart, míg odabent terítenek.

A vén írnok méltóságteljes arcot vágott… Nem kis feladat az, ami õreá vár. S mint ahogy a csirkéket szokás elõhívogatni a búzaszemekre, elkezdte kiáltozni oláhul, oroszul, kedveskedõ nyafka hangon.

- Ide leányok! Rezedaszálak! Ide, ide, édeskéim!

Ha valaki azt kiáltaná a réten a füvek, a kórók, labodák, lóherék felett: »Elõ, elõ, kedveskéim«, s erre a szóra mind egy rakásra jönnének össze a réti virágok, kibontakozva rekenyõ farkastej-szomszédjaik mellõl, micsoda gyönyörû bokor keletkeznék…

Itt úgy volt. Ömlöttek a szebbnél szebb leányok Peléczi mellé. Egyik magas, kevély szépség, hosszú aranyhajjal, mint egy királyleány, a másik zömök, barna teremtés, de helyes, formás és fürge, mint az orsó, a harmadik mélázó szemekkel, filigrán termettel, mint a suhogó nád. A mennytõl van szemszíne lopva amannak, az utánavalóé csak a diótól, de mégis milyen beszédes.

- Hohó, te Nástya, majd kicsattan az ajkad, fiacskám. Nem festetted be, kis selyma, málnával? (De nem bizony, ha mondom). Hát te, gyíkszemû Marinka, azért jöttél mezítláb, hogy a piciny hattyúlábadba belebotoljék a király? No, valld meg, hogy azért.

Becézgette, ingerkedék velök, akár valami vén udvarmester, miközben szakértõen helyezte el õket mûvészi tarkaságban, mintha koszorút kötne. Ide egy bimbót, oda egy violát, közbül valami bágyadtat, egyszerû marmancsot: »Állj ide báránykám, Moldon Klára!«

Kifogyhatatlan volt az észrevételekben, a rendezkedésben.

- Ereszd le a hajadat, Anuta; hidd el, sokkal szebb úgy. Igazítsd meg a csipkekendõdet, Dunjecska. Az istennyila üssön ezekre a hasítékokra, amit elöl az ingen hagytok; nem merek odanézni. Dülleszd ki a melledet, Borbála, hadd lássék a derekad minden mivoltjában. Teringette, ha még fiatal lehetnék. Nem anyától lettél, ha jobban megnézlek, valami darázs szült ezzel a derékkal, úgy van az valahogy… Mi a kõ, Iliánka, mi a kõ? Hátrahúzódunk, félénk hamupipõke? Állj íziben az elsõ sorba! Ne tarts attól, hogy a király beléd bolondul. No, volna is kibe?… Hopp, ide a középre, te napraforgó a liliomok között, te, te, óriás Katharina. Ha én király volnék, sohase ülnék a trónra, ha a te öledbe… (»Ne bomolj, bátyika, ne bomolj!« - felelte pirulva az óriás Katharina.)

A mindenütt jelenvaló Mihályi hol elszaladt, hol odaszaladt meglegeltetni a szemeit.

- Szépek, üdék, mint a cseresznyék, domine. Igaz, ami igaz! Van mibõl választani a királynak. Ugyan melyiket választja? Mit fordítgatja a szemeit ég felé, hogy nem tudja. Hiszen nem azért kérdeztem, hogy feleljen, mert maga, Peléczi, egy közönséges fatuskó, némi lélekkel kibélelve. De a bélés is rossz, kopott és szakadozik. Ej no, vén gyerek, csak nem húzza fel mindjárt az orrát? Hiszen nem rosszból mondom. Hiszen éppen a bélés miatt becsülöm. Csak azt akarom mondani, Peléczi, hogy mikor a király kiválasztja a legszebbet, a két utána való legcsinosabb maradjon itt az asztalnál felszolgálni a »királynét«. Ezek a palotahölgyek, hehehe.

Az öreg szertartásmesternek megtetszett az ötlet; neheztelõ arca egyszerre nekiderült:

- Persze - mondá -, persze - de a másik felét a foga közt morogta.

- Mit dünnyög bolondot? Hogy »de mi nem vagyunk apródok?« Mindegy, amice, mindegy, ámbátor természetesen sajnálatos. Mindannak dacára, naponkint hármat rendel be ezután is, szõkét, barnát vegyítve, míg csak tart a készletbõl. A királyi háztartás pazar legyen, amice. Nem tesz semmit, ha az ételek érintetlenül maradnak. Az asztalt mindennap meg kell azért rakni.

A ceremóniásmester köhécselni kezdett:

- No, mi az? - riadt rá Mihályi. - Mikor maga köhög, az annyit tesz, hogy valami kifogása van?

- Semmi, semmi - suttogta Peléczi ijedt hangon -, õfelsége közeledik!

Delejes áram futott át az emberek hátgerincén… Ott jön, ott jön! Kilépett a sátorból és a szüzek felé tart.

Szép, délceg növésû, bátor tekintetû. Tiszta együgyûség volt rá nem ösmerni! Daróc ruhában is fejedelmet mutatna. De nincs ám darócban. Megittasult a szem selyem atilláján, piros bársony mentéjén. Görbe aranykardja drágakõvel rakva, negédesen csörgött. Sárga szattyáncsizmáján mindenik lépténél egyet pendült kevélyen az ezüst sarkantyú.

Nagy »vivát« hangzott fel hömpölyögve. A felség kedvesen integetett a fejével jobbra-balra. A leányok úgy tettek, természetesen úgy tettek, mintha oda sem néznének - pedig mindnek odaszaladt a pillantása különbözõ álutakon. Némelyiknek a szája is nyitva maradt. Hiszen eddig csak a fonó meséiben élt szakasztott ilyen alak, ezüstszõrû tátoson, a királyleány almájáért nyargaló. Talán ez is csak álom…

A király felvillanyozva sietett a leányokhoz. Forrt már talán a vére. Mert ez oszt’ a szemle! Hórihorgas gránátosok helyett, harmatarcú, fényes szemû szüzek. Éppen száz, egy század!

De a király útja, még ha párnáznák is, tele volna röggel, tele akadállyal. Panaszos emberek instánciákat dobnak a lábaihoz, megállítják zokogó szóval, elébe dobják magukat, térdre esnek.

Két férfi és egy szelíd arcú asszony (valamennyien Szinevérrõl valók) eléje toppantak. Mihályi el akarta õket ûzni, de a király így szólt:

- Szaporán, mit akartok?

- Igazságot kérek - szólt az egyik férfi. - Ez a nõ megölte a testvéremet, a férjét. Három évvel ezelõtt eltûnt örökre.

- S ki látta, hogy megölte? - kérdé az uralkodó.

- Senki sem látta, felség, de õ maga mondja, maga elösmeri. Megölte s elásta, messze, túl Szigeten, a Soporka patak mellé.

A szép, bánatos asszony tétova, dúlt tekintetét a királyra emelte s egykedvûen, mélán ráhagyta:

- Igaz, igaz, úgy van!

- Felség - szólott közbe a második férfi. - Én a testvére vagyok, s azt tartom: a férje eltûnése meggyengíté a húgom eszét.

- Tegyen ítéletet felséged - esengett az eltûnt férj testvére, s ugyanezt sürgették az ott álló szinevéri bírák.

- Hol van a holttest? - kérdé a király.

- A holttest nincs meg, mert a Soporka egy ölet vitt el három év óta a partjából.

- Úgy? - mondá a király. - Mielõtt döntenék, vezessétek elébem a patakot!

E bölcs ítélet (mely mint a mármarosi krónika megjegyzi, méltó volt egy király szájába és a corpus delictit követelõ törvények szelleméhez) egyszerre elseperte onnan a szinevéri bírákat. Megdermedt ereikben a vér. - Elõvezessék a Soporkát? Hiszen nem valami vándorlólegény az, hogy a bakter a fülénél fogva elõhurcolhatná! Ámbátor esztelenebb a vándorlólegénynél, mert butaság kell ahhoz, hogy valaki a saját partjait széthordja, megegye. Hiába, víz a víz csak, ha pálinka folyna a Soporkában, az nem tenné!

Alig tett pár lépést õfelsége, már újra megakaszták a dorankájai atyafiak. Nagy bajuk vagyon, mondák, maga az egyházfi adta elõ. Tahó Mihály uram, aki Nyágován lakik (egy borzasztó nagy diófa van az udvarában, felséges uram), tartozott Dorankája községnek néhány száz tallérokkal. De mindez per alatt volt, penészedett, mint a gazdátlan túró: a prókátorok voltak benne a kukacok. Végre aztán kiegyeztek: isten neki, legyen vége, csináltasson Tahó úr az egészért az eklézsiának egy harangot.

Mihályi megrezzent a Tahó névnél, magát a királyt is kedvetlenül érintette, de mégis kegyesen biccengetett szép fejével; szemvakítóan rezgett ezalatt fövegén a kócsagtoll.

- Csak folytasd, bátran folytasd!

- Az uraság meghozta a harangot Besztercebányáról, maga komponálván rá köriratnak ékes versezetet: »Holtakat temetek, - Felhõket kergetek, - Élõkkel beszélgetek.«

- Eleget vállal a harang - jegyzé meg a felség mosolyogva.

- Vállalta, hiszen vállalta, de mi történt? Föltettük (mert még a tornyunk nem volt kész) a haranglábra. Másnap azonban leszakadt valamiképpen s az ott játszó ártatlan gyerekek közül agyonzúzott egyet. Ott találtuk vérrel befecskendezve a szent ércet. A nép felzúdult. Micsoda harang ez? Hát úgy beszélget az élõkkel, hogy maga csinálja halottakká? Lázban van Dorankája, felséges uram, hogy õk a gyilkos harangot nem engedik a tornyukba. Voltunk Tahó uramnál, vállat vont, voltunk a rézöntõnél Besztercén, az is vállat vont. Hát mármost azért jöttünk apostoli felségedhez…

- Csak sebesen!

- Hogy mitévõk legyünk?

A király elgondolkozott kicsinyég, aztán így igazítá el:

- A harang kétségtelenül rosszul kezdte a maga feladatait végezni, de ti mégis bízvást föltehetitek a toronyba, ha egy kalapácsot csináltattok hozzá, amelyik büntetésül üsse-verje idõk végezetéig örökké.

A félkaréjban álló dorankájai hívek beleegyezõleg bólingattak a fejeikkel: »No, ez bizony jó lesz, ebbe belenyugszunk«, s a király végre tova mehetett, amerre kétszer száz delejes szem vonta.

Mihályi mellette poroszkált, s megelégedett szempislogással kísérve súgta:

- Ügyes Mátyás voltál, gyere most IV. Lászlónak!

A király szinte meghökkent egy percre, szemben állva a leányokkal. Fesztelensége elveszett. Míg tekintete bizonytalanul szaladgált arcról-arcra, mint mikor a billegetõ ugrál barázdáról-barázdára, szívét valami szorongatás-féle kényelmetlenség fogta el, mint a közönséges boltfeltörõt, mikor elõször megy lopni a templomba. Úgy tûntek fel neki ezek a leányok, mint valami szent csoportozat. De csak egy percig tartott e szorongó érzés. Lassan-lassan visszanyerte ruganyosságát. Néhány enyelgõ kérdést, megjegyzést tett. »Sok esõ eshetett a vidéketeken«, mondá a szálas Katharinának. A Nástya tejszín arca körül egy nagy aranyzöld légy röpködött szemtelenül, a király feléje legyintett a kesztyûvel, elkergette: »Hess, - te is szereted az édeset.« (Nástya fülig pirult.) Az éjhajú Nustyán Borbála kezébõl kiesett a slingelt kézi keszkenõje. A király pajkosan, menten rátette a lábát: »Nem adom ám oda egy csóknál alábban.«

Borbála természetesen elfutott a csók elõl szemérmesen, s ezzel látni hagyta a mögötte álló Glidor Erzsébetet. Az nem volt olyan szép (ámbár a növése kifogástalan), de a király hátratántorodott bámulatában, mikor megpillantotta; világoskék szoknyája tele volt aggatva köröskörül, aljától a derékig, kukoricaszem nagyságú gyémántokkal. Ingerlõn csörögtek s szemvakítón fénylettek olyan sokaságban, olyan sûrûn, mint mikor a mennybolt a legcsillagosabb.

- Álmodom-e - dünnyögé. - Hisz ez az indiai nábobok összes kincse!

- Mármarosi gyémántok - világosítá föl nevetve Mihályi.

De különben is másfelé fordult már a figyelme; a gyémántszoknyás lány egyszerûen öltözött szomszédnéjára.

- Hogy hínak, kis lányka?

Megbiggyesztette pici száját gyerekesen.

- Nécsa Iliánának.

Volt az egész lényében valami eredeti, valami dévaj makrancosság. A szemeiben, a mozdulataiban. Az ingválla oldalt félrecsúszott, s egy kis darabot látni lehetett a vállából, olyan színût, mint a körtefa virága. A királynak eszébe jutott, hogy bizonyosan olyan édes is, mint a körte. Be jó volna beleharapni! A legfelsõbb kéz meg nem állhatta ez igézet alatt, hogy legalább meg ne csípje.

Iliána fölszisszent, arca lángba gyúlt fáklya lett. Amellett egész teste vonaglott, zsugorodott, rezgett, mint a balzsamina szirom, ha kézzel érintik.

- Hova való vagy?

Érezte vérét a fejébe tolulni, hangjára fátyolt vont az izgalom. A király is csak gyenge ember.

- Dorankájára - felelte Iliána halkan.

- Hány éves vagy?

A leány lopva a királyra tekintett. Ej mit, hisz ez is csak legény! Nekibátorodott:

- Eggyel több mint tavaly voltam.

Ezzel a királynak még csak jobban tetszett; nem volt megsértõdve.

- Hány szeretõd van már? - évõdék tovább is.

- Eggyel kevesebb, mint ahányat akarnék.

- Ugyan hányat?

- Hát egyet.

- Leszek én az az egy.

Iliána féloldalt görbíté fejét, mintha letört volna, majd ingerkedve felelte:

- Ugyan ne mondja!

Nem is mondta többet, hanem villámhirtelen lehajolt és megcsókolta.

S ezzel mintha maga is megrestellné, ami fölhevülésében történt, megfordult, sietõ léptekkel a sátorába ment. Míg a leány ott maradt földbe gyökerezett lábakkal, elámulva, megdicsõülve, reszketve.

Két lányka, a virgonc Marikuca és a kis Anuta (a lencsével a bal állán), Peléczi által betanítva, egy alkörmössel pirosra festett garabolyból kígyóhagymából font koronát vettek ki; páfrányok voltak rajta a lemezek, gyöngyvirágbogyó alakú pelyhei a gyöngyök, piros rózsabimbók voltak a rubintok. Isten engem, szebb volt egy igazi koronánál.

A koronával odaszaladtak Iliánához és térdet hajtva elõtte kecsesen, megszólíták ígyen:

- Hajtsd le a fejedet, szép királykisasszonyka.

A szegény bárányka mintegy hipnotizálva hagyott tenni magával mindent. Lehajlott, s társnõi tömött kenderszín hajára feltûzték gombostûkkel a koronát, mialatt elkezdték énekelni az alkalmi rutén dalt (talán Peléczi szerzeményét):

Húsz pici bimbó a fejeden,
Mind, mind kinyílott rózsa legyen,
Holnapra, talán holnaputánra,
És magad is, szép Iliána.

A szüzek kara utána zengte:

»És magad, és magad is«…

Peléczi büszkén dörzsölgette a kezeit. »Valami nagyszerű ezekkel a selyemhangokkal« kiabálta. A rigók vidám füttyeikkel segítettek a különös nászszertartásban. Peléczi egy rögöt dobott a sűrűségbe: »Ne fütyüljetek bele, szamarak!« Egész lázban volt, biztos, hogy ő komponálta a dalszöveget.

Az ezeréves őstölgyek komoran rázták haragoszöld lombjaikat, de a ledéren ringó füvek, a szerelemre teremtett apró erdei virágok, elandalítva a vadméhek döngésétől, megrészegedve a nap sugaraitól, csak nevettek, pajkosan nevettek…

Ej, bizonyosan nem a királyt nevették. Nem bolond ember az. Csakugyan a legszebbet választotta ki. Nyúlánk termetéhez festõi ráncokban tapadt a hímzett ing. A két katrinca, két színes kagylószárny zárta össze testét elöl-hátul, kétoldalt szétnyiladozón. A kurta katrincák csakhogy éppen befedték a térdeket, kecsesen verdesve nyalka rojtjaikkal formás lábikráit.

Fázott és égett egyszerre. Szemeit becsukta, mintha össze akarna esni, meg akarna semmisülni, de ezek a szemek két égõ zsarátnok bent a hosszú pillák alatt.

Mihályi megfogta az izzó kezet.

- Gyere, kis Iliánkám, gyere, gyere, ne félj! Te vagy a legszerencsésebb, fiacskám! Ne reszkess, mitõl reszketsz? Te tetszettél meg a királynak. Te leszel a királyné egy napig. Ott ülsz a király mellett az asztalfõn délben is, este is.

Ment gépiesen, hagyta magát vonszolni a sátorba, mint az alvajáró. A huszárok a kardjaikkal tisztelegtek elõtte. Az ajtóban maga a király fogta kézen. S fent a hegyen eldördült három tarack-lövés.

»Király és királyné az asztalhoz ülnek!«

Boldog Marikuca és Nástya, akik megláthatják. Mert õket rendelte ki udvari szolgálatra Peléczi.

Ott bent ebédel egyébiránt õ is, Mihályi is, de külön asztalnál. Õket csak a hajdúk szolgálják. Hanem azért ott is lesz mit enni, mit inni. Istenem, istenem, de nagy úr is a király!

S meg kell adni, illõ pompával ment minden. Mikor a harmadik tál ételt bevitték, kijött a Márton hajdú egy szakajtóval, mely színültig tele volt huszassal, s a leányok közé állva, elkezdte jobbra-balra szórni marékkal, mintha gabonát vetne. Ezt a király rendelte így.

Mihelyt felkapkodták a fruskák, megparancsolta a népeknek, hogy most aztán oszoljanak szét istenhírével, a leányok pedig jöjjenek el holnap is.

De az ebéd még sokáig tarthatott azután, mert a szétoszlott jobbágyok messze túljártak már völgyön, hegyen, erdõn, mikor újra eldördült három mozsár.

Akik hallották a távolban, kitalálták:

- Most kelt fel a király az asztaltól.

Igen, akkor kelt fel és elbocsátá a környezetét. Egyedül maradt a sátorban Iliánával.

A kamionkai völgy néptelen volt már akkor. Mély csönd honolt köröskörül. Az a néhány ember nem igen zavarta.

A »palotahölgyek«: Marikuca és Nástya az edényeket mosogatták a pataknál; Mihályi uram ott legyeskedett körülöttük. A vén szertartásmester a délutáni álmát aludta egy fa alatt. Vojtekné egy kappant spékelt a tûzhelyeknél a vacsorához. A fülemilék énekeltek, a rigók fütyültek, a vadméhek pedig körülrajzották az erdei virágokat és döngtek, zümmögtek nekik a szerelemrõl.

II. RÉSZ

A NYÁGOVAI TÓSZT

Nem lévén adónak való rókabõrünk, nem térünk vissza többé a kamionkai sátorhoz, pedig még bizonyára ott kellett idõznie a királynak nehány napon és éjszakán át, de a Márton hajdú parancsa nyilván nekünk is szól, s elûzetve történetünk színhelyétõl (mert a király minden áron egyedül akar lenni), mi okosabbat tehetnénk irodalmi ember létünkre, mint némi kollegiális érdeklõdéssel Tahó Mihályhoz fordulni, aki az összes felbukkant személyek közül legismerõsebbnek látszik a múzsákhoz való atyafiságos viszonya által.

Tahó Mihály uram (fia az egykori kuruc hadnagynak, Lászlónak) hatvan év felé jár, Nyágován lakik, közel a híres sóbányákhoz (de van is só a verseiben - igaz, hogy nem attikai, hanem csak mármarosi). Csinos kis jószága van a Verhovinán és Dorankáján, sõt, többet mondok, a szép Iliána is az õ jobbágyaihoz tartozik.

Történetünket annyiban viszi csak elõbbre az öregúr, mert a fentebb leírt jelenetek után nehány napra átjött a dorankájai birtokára és Iliánkát elvitte magával Nyágovára, mert, mint mondá, egyetlen leánya, a fõbíróné, nála tölti a nyarat az idén, s egy fürge leányra volna szüksége, akit szobaleánynak használhasson. Neki az egy szakácsnéján kívül csak férficselédei vannak.

Az öreg faragó-gazda, Nécsa Pável, aki a Tahó kis birtokát kezelte, maga ajánlotta Iliánkát. »Vigye el, jó uram, mert az ördög van benne a gyerekben, se nem eszik, se nem alszik egy idõ óta, hanem egyre sóhajtozik, sír.«

Elment Iliánka, de az ördög vele ment. Csak egyre búsult, hervadozott a nyágovai kastélyban is, pedig úrnõjétõl ráragadhatott volna egy kis jókedv, mert az meg alig bírt magával az elevenségtõl, mióta hazajött - két évi számûzetés után.

Mert nem titkolom el (más valakitõl találnák meghallni, aki még told is hozzá), egy kis hiba esett a férjhez menetelénél. Úgy történt az egész, hogy majálesen volt Nagyszõllõsön. (Most valamikor múlt két esztendeje.) Oh, be szép lány volt akkor az a Tahó Kati - ámbátor kellemes csecsebecse az még most is.

Hát igen - hol is hagytam el? - Amint ott van a majálesen, egyszerre csak beleszeret egy csinos fiatalemberbe, nemes Nagyiday Ferencbe. Együtt táncoltak egész éjjel, hajnalig. Másnap a fiatalember utána jött Nyágovára és megkérte.

Az öregúr nem ösmerte Nagyidayt, egy heti idõt kért a válaszra.

Tudakozódott azalatt a kérõ felõl. Bizony csak szomorút hallott; hogy könnyelmû fráter, semmije sincs, szeretetreméltó, de léha, hogy sohasem fekszik le azon a napon, amelyiken fölkelt…

Amire azt felelte Katica:

- Hát nem egyre megy az, mert te, apuska, meg sohasem kelsz fel azon a napon, amelyiken lefekszel?

Azt mondták, ledér, kicsapongó, végig udvarolta Ugocsát, Bereget.

- Annál hízelgõbb reám nézve - felelte Katica, apja borostás képét simogatva -, ha mégis engem akar nõül venni.

Rémítgették az öregurat, hogy sohase lesz belõle semmi.

- Nem igaz - ellenveté Katica dacosan -, mert valami mégis lesz: az én férjem.

De már erre Tahó uram sziszegte, hogy nem igaz. »Nem szedtelek én fel a szemeten, szívecském, hogy akárkinek odadobjalak«, s miután eltelt az egy hét, megírta Nagyiday Ferencnek a választ ekképpen:

A nevem Tahó,
A lovam Fakó,
A lányom Kató,
Kendnek öcsém nem eladó.

E pogány strófára csakhamar megjött az üzenet a gavallértól; lovas ember hozta:

»Ha ide nem adja, bátyámuram, Kata húgomat tisztességgel, elviszem erőszakkal.«

- No, azt szeretném én látni - dühösködék az apa, széttépvén az episztolát.

S lőn nehány nap múlva, midőn a kisasszony künn lovagolna az Irholc felé vezető úton, előtte termett Nagyiday Ferenc két cimborájával, megfogták a ló kantárját, levették róla a Katót (mert könnyű Katót levenni), föltették a kocsiba, lovát a saroglyához kötve, a legelső plébániára vágtattak és összekeltek. Így esett ki a Tahó uram verséből két kádencia egyszerre, a Kató és a Fakó.

Dühöngött, káromkodott, de mit tehetett már ellene?

Hiszen még méz is volt az ürömben. »Legalább szótartó a fickó, csakugyan elvitte erõszakkal.« De azért fájt, nagyon fájt a szíve és a fiatalok bocsánatkérõ levelét visszaküldte fölbontatlanul, csak annyit üzent a lovásztól Nagyidaynak, hogy a Fakót küldje rögtön haza, mert a lólopásra törvények vannak. A leányról egy szó említést se tett, mintha nem is volna.

Mindamellett mikor a télen tisztújítás volt, mindent elkövetett úgy szûr alatt, hogy Nagyidayt, ámbár Ugocsába való, megválasszák fõszolgabírónak. Vér nem válik vízzé, hiába!

Nagyiday meglett fõbíró, s azóta sok biztatót hallott róla. Akinek jó hivatala van, annak a híre is jó. Megjavult. Sok esze van. Ember lesz még abból. S több efféle szivárgott a füléhez.

Végre is õ közeledett hozzájuk, meghítta a leányát, kétévi számûzetés után, töltse a nyarat Nyágován. El is jött és boldog volt a szülõi házban a régi bútorok közt, a kertben a régi lugasokban, hol az ismerõs bokrok, fák nyájasan köszöntötték: »Eszel-e cseresznyét, körtét, kis Katica?«

A Tisza komondor farkával verdeste, ugrált körülötte: »Hát te is megismersz, öregem?« A Fakó nyerített az istállóban, mikor meglátta és ránézett okos szemeivel csodálkozva, mintha azt mondaná: »Mi szél hozott vissza, édes gazdasszonykám? Hiszen üres nyereggel bocsátottál haza?«

Minden új volt, minden kedves volt, amit unottnak hagyott el, de a legkedvesebb az öregúr, aki esténkint, mint hajdan, újra ölébe vette fejét a nagy diófa alatt, simogatta, borzolgatta azt a szurokszínû fényes haját.

- Hát szereted azt az uradat?

- Minek is kérdezed, apuskám?

- Hát õ szeret-e téged?

- Boldog vagyok.

És annyi jót tudott elmondani ilyenkor az õ uráról, úgy tudta festeni, glorifikálni, hogy az öreg szíve teljesen kiengedett, hiszen olyan volt az, mint a vaj, csak egy kicsit kellett ráereszteni a melegbõl.

Egy ilyen meleg hangulatban megkísérlé végre a döntõ rohamot:

- Nem haragszol-e meg, ha másodmagammal jövök esztendõre?

- De megharagszom, mert én azt szeretném, ha esztendõre már harmadmagaddal jöhetnél.

Katica elpirult, de azt még az apja se láthatta, mert hirtelen a nyakába ugrott, s addig nyalta-falta, míg az õ redõs arcbõre is kiveresedett.

- Te vagy az apák közt a legaranyosabb!

- Te vagy a menyecskék közt a legármányosabb.

Ezzel megpecsételtetett a nyágovai béke. Nagyidayné víg lett, dalolt, ugrándozott, nevetett, szeleskedett naphosszat és csak egy rontotta a széles jókedvét, az a szomorú gyermekleány, akit a Verhovináról hozott apja; a bánat pusztítá rokonszenves arcát, napról-napra fehérebb lett, nagy méla szemei egyre bágyadtabbak. A fiatal úrnõ aggódva nézegette alattuk azokat a kéklõ abroncsokat.

- Mi bajod, Iliánka? Szólj, fiacskám! Téged öl valami?

- Semmi, bizony semmi. Ne is kérdezgesse, tekintetes asszony.

Sok-sok idõ eltelt, amíg bevallotta, hogy õ a királyba szerelmes.

Nagyidayné felkacagott:

- Hát megbolondultál? Láttál is te királyt valaha?

A fáta keblébõl mély sóhaj szakadt fel:

- Bár ne láttam volna! Hiszen ott volt, vagy még most is ott van a Verhovinán.

- Kicsoda? A király? Oh, hogyisne! Hol van most a király, te bolondos! Verekszik valahol a franciákkal. (Szegény leány - gondolta magában -, meg van az esze zavarodva.)

De bizony csak azt állították a Verhovináról való aratók is, hogy ott volt az idén a király, úgy lehet el se ment még. Ez már mégsem tréfa! Kell valaminek lenni a dologban.

Újra elõvette Iliánát:

- Hogy nézett ki az a király?

- Csinos barna ember, jegenye növésû, bátor a szeme, mint a sasé, édes a mosolya, mint az ákácméz.

(Hm, ez nemigen hasonlít az I. Ferenc arcképéhez.)

- Hány éves lehet?

- Vagy harminc, de annyi sincs.

- Ostobaság! - kiáltott fel Katalin álmélkodva. - Hiszen a mi királyunk öreg ember. Itt valami borzasztó csalás történt. Beszélj el szaporán mindent!

Megeredtek benne a keserûség zsilipjei, elmondta amit tudott, a Mihályi, Peléczi szereplését, mindent, mindent. Jaj, még olyan részleteket is, amiket az ember csak a gyóntató pap fülébe szokott belehagyítani.

Nagyidayné összecsapta a kezeit, elhalványodék, meg tûzbe jött:

- Hisz ez hallatlan, vérlázító! Fényes nappal, ezernyi nép elõtt a király személyével ûzni ocsmány csalást. Ilyesmi még nem történt sohasem.

- Hát igazán hiszi a tekintetes asszony, hogy nem a király volt?

- Hogy gondolod, fiam Iliána? Egy nyomorult kéjenc lehetett, akire pallos vár. De Mihályi Pál is alighanem megrövidül egy fejjel.

…És mindezt az uram járásában tették!

Iliána leborult az asztalra és hangosan zokogott. A fõbíróné magához vonta a fejét, simogatta a homlokát, biztatta, vigasztalta.

- Törüld le a könnyeidet! Ne félj semmit. Ami volt, elmúlt, elfelejted. A világ még hamarabb. Annak annyi emlékezõtehetsége sincs, mint egy kétnapos csirkének. És végre is, van még igazság! Majd leszakítom én szemeirõl azt a rongyot, amellyel be vannak kötözve. Hazamegyek a jövõ hónapban, elviszlek magammal. Panaszt teszünk a férjemnél, aki fõnöke Mihályinak. Meglakolnak a bûnösök. Az én uram kemény ember, de jó szíve van. Meglásd, hogy nem hagyja annyiban…

A szép hervadozó fáta csak a fejét rázta, hogy az neki semmit sem ér. Ha a király volt, akkor úgyse lesz bántódása. Ha nem a király volt, akkor nem akarja, hogy a fejét vegyék.

Katalin rögtön közölte a történteket apjával.

- Canis mater! - dohogta az öreg, s minden hajaszála égnek borzolódott. - Ez nagy dolog! Crimen laesae majestatis. És még azon felül is valami.

- Mihályi hitvány ember volt mindig, nem is csodálkozom, de ki lehet a másik, mit gondolsz, apuskám?

- Majd megösmerem a fejérõl, mikor a kassai hóhér felmutatja.

- Mihelyt hazamegyek, rögtön elmondom a férjemnek.

- Hátha még hamarabb…

Tahó uram a szájára ütött, ahonnan véletlenül szaladt ki a »hamarabb« szó.

Katalin elértette örömrepesve.

- Feri jönne? - lihegte fojtott, reménykedõ hangon.

- Meglehet - dünnyögte az öreg úr némi bosszúsággal.

Mert meglepetésül szánta Katalinnak férje érkezését. Már napok elõtt vitte neki a békítõ s hívó levelet a Herke cigány. De csak a levél maradt ott, válasz nem jöhetett. Vármegye dolgában jár valahol a fõbíró.

No, már az igaz, hogy szép dolgai vannak a téns vármegyének. Ez a legújabb se kutya. Füstje lesz, szaga lesz ennek még a bécsi burgban is.

Formálisan lázadozott a világrend ellen. - Hát mire valók az Úristennek a mennykövei, ha nem tud velök célozni? Hát nem kellett volna ezeket az urakat elõlegesen agyonütni? Hiszen neki tudnia kellett errõl, ha igazán mindentudó. S ha tudott, mért nem intézkedett? (A nemzetes úrban megvolt már akkoriban is az a matéria, melybõl a mai interpellációk bugyognak.)

A földi igazságszolgáltatásra bízza a büntetést? Az utólagosan bicegõ törvényre? Erre a sánta kutyára? Hát mit ér az? A gazembereket ugyan összetörheti, de az összetört pártákat össze nem rakhatja…

Ez elegikus hangulatban elrejtõzött a méhesébe egész estig, még másnap is, ódát faragott a régi görög istenekhez, dicsõítve õket, mint akik a halandó lényekre jobban vigyáztak, mert többen voltak, s több szem többet lát. Bolondság is vala egyébiránt megelégednie a keresztény vallásnak egy istennel (a több mindig több, akárki mit mond). A letaszított istenek szépen fölosztották maguk közt a közigazgatást. Neptun a vizekre vigyázott, Vulkán a kovácsokra, Ceres a vetésekre, Merkur a pénzeszacskókra, Themis a tisztviselõkre, Juno pedig vigyázott volna a verhovinai hajadonokra…

Örök kár, hogy a vége felé megakadt, sehogy sem bírván kisütni, hogy ki vigyázott volna az istenek közül a rókabõrökre?

A latinul írt poéma azonban még így töredékben is elég amabilis volt, úgyhogy mikor néhány nap múlva meglátogatta Hatfaludy Miklós alispán, aki könyv nélkül tudta az ókori klasszikusokat, nem átallott elõhozakodni a fábrikátummal.

- Hadd halljam, olvasd el! - sürgeté az alispán.

- Hja barátom, az nem megy olyan könnyen. Arra nézve, hogy meghallgassad, szükséges elõbb elmondani a keletkezési indokokat.

S elmondta szögrõl-végrõl a kamionkai csínyt. Hanem azzal bizony éppen az ellenkezõ célt érte el; azt, hogy az alispán meg ne hallgassa a poémát.

Felugrott ingerülten, villámot cikázó szemekkel:

- Mit beszélsz? Honnan szedted ezt?

- Itt van az egyik leány, a faragó-gazdámé. És a verhovinai aratóim is mind megerõsítik. De hát ülj le már veszteg, hadd olvassam föl.

- Az ördögbe most a verssel! - mondá a vármegye hatalmas alispánja. Hisz ez egy fõbenjáró, nagy bûntett! - Mindnyájan a fejünkkel játszunk. Hívasd be az embereket!

- Ki akarod õket hallgatni?

- Azonnal - felelte izgatottan. - Szerencse, hogy magammal hoztam a jegyzõmet is.

Egész délelõtt folyt a kihallgatás, a vallomások jegyzõkönyvbe vétele, az álkirály személyleírása.

- Csak tudnám, ki lehet, csak tudnám - sziszegte az alispán.

A nótárius tollpercegésébe belevegyült a toporzékoló alispán fogcsikorgatása.

(A fogcsikorgatás már kiment azóta a divatból. Az emberek nem olyan vadak többé. Most mosolyogva kegyetlenek, hajdan fogvicsorgatva voltak szelídek.)

- Ilyen botrány a vármegyében! Huh, ez sok, ez sok! (Fújt egy rettentõt, s homlokát törülgeté kendõjével.) Huh, huh! Ilyen világra szóló botrány! Õfelsége meggyalázása s a többi, s a többi. És mindezért én is felelõs vagyok.

Rekedt hangon osztá parancsait:

- A huszár lóra üljön, tizenkét pandúrt hozzon Técsõrõl. Magam indulok velök azonnal Verhovinára.

- De bizony nem szaladsz, nem eresztlek - protestált Tahó uram. - Legalább megebédelsz.

- Nem lehet, mennem kell, punktum - türelmetlenkedék az alispán. - Hogy gondolod? A király becsülete, jó híre van szóban.

- Jó, jó, de finom ludaskását fõz a Kati keresztlányod gombával, s ropogós malacpecsenye lesz.

- Hm, malacpecsenye! Azt mondod, hogy malacpecsenye? Hm.

Habozni látszott. A király nagy potentát, de a sültmalac is nagy potentát.

- Igazad van. A pandúrok se jönnek meg elég gyorsan. Igazad van; a cinkosokat se nyeli el addig a föld. De én majd elnyelem õket.

Denique megmaradt ebédre. A malacon akarta megkezdeni az elnyelést.

Bár pompás volt az ebéd a malacpecsenyén innen is, s érdemes a leírásra, de mégis a malac tette meg. Annál állunk meg. Mert a malac nagy tekintélyben állott õseink elõtt. Az volt, ami a kappan most, valóságos politikai egyéniség. A kappan lecsapta azóta. A malacnál mindég volt egy tószt, mint ahogy most a kappannál van, sokszor politikai szónoklat is; olyannyira elmaradhatlan járuléka ez már, hogy szinte annyiba lehet venni, mintha maga ezen állat volna a szónok. Sõt a malac több volt a kappannál, nemcsak szónok volt õ, hanem egyszersmind meghatalmazott nagykövet a szerelmesek dolgában. Mert ha õ jelent meg az asztalon a kérõk elé, ez azt jelentette virágnyelven: »Adjuk a leányt«. Egyszóval a malac fontos egyéniség volt mindaddiglan, míg a tekintélyek kora le nem járt, de természetesen csak holtan, szép ropogósra pirítva, sült almával a szájában.

Ebbõl magyarázható, hogy ezúttal is, mihelyt feltûnt szép gömbölyû alakja a láthatáron, mint villanyütésre fölemelkedék Tahó Mihály uram, hogy miként szokta, nehány most komponált strófában, felköszöntse a ház fõ vendégét, az alispánt, intézvén szavait a jegyzõhöz.

- Uram, uram, Timóczy Gábor uram, szállok az úrhoz!

Timóczy nótárius uram felkelt, de ebben a pillanatban minden figyelem a megnyílt ajtóra fordult, amelyen belépett Nagyiday Ferenc.

Az öröm meglepetése hallatszott mindenfelül.

Katica egyenesen a nyakába futott. Az alispán vidáman köszönté:

- Szervusz, öcsém! Az isten küldött, hogy te menj el helyettem. (Mintha az isten is az alispánok kedvét keresné.)

Az öreg Tahó is kénytelen volt letenni köszöntésre emelt poharát; eléje ment az ajtóhoz, megrázta a kezeit és megcsókolta két oldalról:

- No, az isten hozott, édes fiam. Csakhogy itthon vagy már.

Nagyiday alig bírt felelni a tömérdek nyájas kérdésre:

- Honnan jöttél? Hogyan jöttél, hogy észre nem vettünk, hogy a kocsid nem zörgött?

- A kocsi hátul maradt, apámuram - nevetett Nagyiday. - Meg akartam lepni magukat, leszálltam és a rövid úton a kerten át jöttem.

- No, az derék, hanem hát elrontottad a tósztomat. Egye meg a macska, egyetlen versemmel sem tudok szóhoz jutni ma.

Hatfaludy elnevette magát, kezdett megjönni a jókedve.

- Hiába nevetsz, nem szabadulsz. Hanem hadd üljön elõbb ez is az asztalhoz. Ide, ide, a Katád mellé! Nini, Katkám, még egy terítéket az uradnak!

Katica fölkelt és kikiáltott az ebédlõajtón:

- Hozz hamar egy terítéket, Iliána!

Elmúlván a zavar, Tahó köhintett egyet-kettõt és újra felállt. De újra nyílt az ajtó. No, semmi, csak Iliánka jött be a tányérral, amelyen villa, kés volt keresztbe téve.

Nagyidayné némán intett, hogy ki elé tegye a tányért. Tahó zavartalanul kezdhette:

- Uram, uram, Timóczy Gábor uram, szállok az úrhoz…

Timóczy Gábor uram fölkelt - de ebben a pillanatban idegbántó csörömpöléssel mállott szét a padlón ezer darabra az Iliána kezébõl kiesett tányér. Villa, kés elgurult messzire.

Mindenki ösztönszerûleg oda pillantott.

Hát nemcsak a tányér volt összetörve, hanem a szép oláh leány is. Ott fetrengett holthalaványan a padlón, kezével átölelve a Nagyiday lábait. Remegõ ajka csak e két szót tagolta.

- Királyi fölség! Királyi fölség! (Egyebet nem tudott mondani.)

Nagyidayné a férjére nézett ijedten. Az fehér volt, mint a kréta. A szegény asszony mindent megértett; egy szívettépõ sikollyal esett össze.

- Hát mi ez, mi? - dadogta az öreg Tahó, a tele poharat kiejtve a kezébõl, tétován, hüledezõn.

- Semmi - felelte az alispán zordonan, helyébõl fölemelkedve. - Nem történt semmi más, csak az, hogy az egyik gazember immár horogra került.

S ezzel, szemének rettentõ villámait lövellve, Nagyidayra mutatott:

- Íme, a verhovinai király.

Nagyiday akadozó nyelvvel hörgött valami mentségfélét. »Egy kis tréfa volt, urambátyám; nem kell azt úgy venni«, de az alispán rá se ügyelt. Éppen most csörtettek be az udvarra a Técsõrõl jött pandúrok. Kiszólt a nyitott ablakon:

- Gyertek be! Tegyetek egy kis vasat õfelségének a lábaira!

BEFEJEZÉS

Évekig folyt a vizsgálat, a pör (Mihályi meg is szökött idõközben), úgyhogy csak Nagyiday sorsa volt már szóban, lázban tartva Mármaros vármegyét, sõt az egész országrészt. Maguk a tanúvallomások félmázsát nyomnak papirosban.

Hát még az isten elõtt milyen terhesek lehetnek?

A bíróságok sokáig piszmogtak, de végre eldõlt az ügy a szeptemvirális táblán is.

Pallos általi halál.

Senki sem folyamodott kegyelemért, még Nagyidayné se. Csak egyszerû megerõsítés végett ment fel az ítélet a királyhoz. Tihanyi Tamás udvari konziliárius referálta, mint »extraordinárius aktát«.

A király csípõs kedélyhangulatban volt, s amint fölemlíté ebecki Tihanyi, hogy az elítélt Nagyiday Ferenc királynak adta ki magát, közbeszólt:

- Egyszerûen bolond!

S mikor az jött sorra - miképp is mondjam csak -, hogy azt a bizonyos száz virágot letörte, kedélyesen kiáltott fel:

- Mégse bolond!

Majd mereven tekintve a referendárius semmitmondó szürke szemeibe, mintegy tûnõdve jegyzé meg:

- Sok, egy kicsit sok.

A mármarosi hagyományok szerint feltûnõ érdeklõdéssel kegyeskedett aztán végighallgatni a részleteket, de az ítéletnél a lábával toppantott:

- Sok, nagyon sok! Pallos általi halál! Hogyisne!

- A mi uraink - folytatá szokott panaszkodó, fáradt hangjába esve - helytelenül kormányoznak nevemben, és rendjeleket akarnak; ez a szegény ördög mindössze helytelenül mulatott a nevemben. Nem találja, kedves Tihanyi?

- Mély alázattal bátorkodom ellentmondani, fölséges úr. Az elítélt több rendbeli bûntényeken kívül egyszersmind fölségsértést követett el, mert egyenesen a fölséged reputációját csorbította.

A király elmosolyodott, s kedvenc öreg tanácsosának kordiálisan veregette meg a vállát.

- Ej, hagyjuk ezt. Ha jól meggondolom, kedves Tihanyi, az ellenkezõ állítás se látszanék alaptalannak.

A referendárius savanyú ember volt - egyszerûen meghajtotta magát.

- Fogságra kegyelmezem meg - utasítá I. Ferenc.

- Mennyit parancsol fölséged?

Gondolkozott egy pillanatig.

- Nos, mondjuk talán, egy leány egy hónap. Száz leány tehát száz hónap. Mit gondol, édes Tihanyi?