KÍSÉRTET LUBLÓN

1892-1893

»Jön a Kaszperek!«

Ez a rémkiáltás zúdul a hancura közé (vagy az anyjuk, vagy a pesztonka hangja), mire a gyermekeim ijedten rebbennek szét, ki az ágy alá, ki az almáriom mögé. Jaj a Kaszperek, a Kaszperek!

A virgonc porontyok egyszerre megszelídülnek; csönd lesz, de milyen csönd, szinte hallik a szívecskéik dobogása.

Szemeiket behunyják, de azért mégis látják a jöttét. A falak foszlanak, válnak, mint a köd, s messze elõcsillan Kaszperek, száguldó fehér paripán, veres ruhában.

Az olvasó, fogadni mernék, azt hiszi most, hogy tán Kaszperek, a nevelõ úr jön. Úgy ám, de a nevelõk nem járnak mostanság fehér lovon és veres ruhában. Épp ezen indoknál fogva nem lehet kéményseprõ sem, mert attól félnek ugyan a gyerekek, de szintén nem jár fehér lovon; sõt nem is huszár Kaszperek, mert az ugyan lovon jár, de nem félnek tõle a gyerekek, - még kevésbé valami vásott gyerek, aki birkózásban õket földhöz vágja, vagy a játékaikat elszedi, mert már annak több mint kétszáz esztendeje, hogy a Kaszperek gyerek volt.

De mindegy, azért Kaszperek mégis eljöhet, minden percben itt toppanhat. Huh, csattog is valami ott künn a levegõben… Talán a lovának a patkói.

Hihetetlen bár a történet, de feleljen érte Bél Mátyás⁵ uram és a »Liber Actorum«,⁶ melyet Vilsinszky Ferenc nótárius mester hagyott ránk ékes lengyel nyelvezetben. Ha õkegyelmeik bolondot írtak a könyveikbe, miért legyen az nekem hibám?

De ezeken kívül még sok más forrás is megerõsíti, hogy Kaszperek Mihály kétszáz év elõtt mi mindent mûvelt életében és holta után. Valószínûleg vígan élt, mert borokkal kereskedett, a gégéje sohase lehetett száraz, valamint a zsebe sem volt üres. S azonfelül olyan szép felesége volt, hogy magát a lublói sztarosztát is a hideg lelte utána.

Úgy bizony, a sztaroszta, a nagyságos Lubomirszky Tivadar kormányzott a város fölött, mert a jó Lubló még mindig lengyel szón volt, ahogy azt századok elõtt megboldogult Zsigmond király elzálogosította.

A hegyen fekvõ város, melyet »Lõcse leányának« neveznek, mert hasonlít ahhoz, elevenebb, pezsgõbb volt idegenben, mint ma, mikor ismét visszakerült az édes anyai szárnyak alá.

A várban székelõ sztaroszták sok gondot fordítottak intézményeire, kereskedelmére s Lubló mind nagyobb virágzásnak indult. A négyszögû piacot gyönyörû lábas házak díszíték, melyeknek nyílt csarnokaiban a kereskedõk portékái voltak kirakva. Fõleg aranymûvesek, gyolcsosok, gombkötõk és borkereskedõk voltak nagy számban.

Kaszpereknek már az apja is borkereskedõ volt. Tokaji borokat szállított egy varsói borkereskedõnek, névszerint Csernyiczky Jaroszlavnak, kinek összeköttetései voltak egész Szentpétervárig vagy még azon túl is.

Különös dolgokat beszéltek már az öreg Kaszperek üzletérõl is. (Azaz, hogy még akkor nem volt öreg.) Örökösen útban volt Tokaj, Lubló és Varsó között; Varsóba tutajokon járt a Poprád vizén, Tokajba gyalog. S itt a Hegyalján vette eleinte a finom borokat két aranyon és eladta a varsói kereskedõnek öt aranyon. Késõbb vette a tokaji borokat a Hegyalján három aranyon és eladta a varsói kereskedõnek két aranyon. Csernyiczky ennélfogva gazdagodott, Kaszperek pedig szegényedett.

Hogy mi vitte erre a bolond dologra Kaszpereket, az akkor élõ borkereskedõk váltig törték rajta a fejüket, de nem is csodálom, - pedig hiába törték, mert azt csak egy regényíró találhatja ki, - miután Bél Mátyás semmi egyéb felvilágosítást nem hagy, hacsak azt nem: hogy igen keveset tartózkodott otthon Lublón, pedig háza volt ott és a felesége is benne lakott a gyermekeivel, míg ellenben Varsóban nagyon szeretett lenni, - ahol pedig csak Csernyiczky Jaroszlavnak volt háza és a Csernyiczky felesége lakott benne.

Úgy, úgy, sokat beszéltek a gonosz nyelvek: hogy Csernyiczky kitiltotta volna egyszer a házából - ki tudja, mit tapasztalt? - de hogy aztán késõbb mégse bírt ellentállni az olcsó borliferánsnak. De mindegy. Ami volt, régen volt. Juventus ventus. Kaszperek lassankint megöregedett s valószínûleg Csernyiczkyné is, mire a bor árát fölemelte; - végre egy napon meghalt Kaszperek és meghalt Csernyiczky is, - végezzék egymással dolgukat a másvilágon.

De azért az összeköttetés nem szakadt meg a két borkereskedõ-família közt, folytatták tovább a firmát. Csernyiczkynek egy fia maradt, Csernyiczky Mihály, és a Kaszperek-fiúk közül is Mihály vette át a borüzletet.

Gyakran járt Kaszperek Mihály Varsóba még az öregek életében s onnan hozta a szép asszonyt is, Jablonszka Máriát, egy odavaló borbélymesternek a hajadon leányzóját, - aki egyébiránt a Csernyiczky-gyerekbe volt szerelmes, s az el is vette volna, ha a vén Csernyiczky nagy gõgje engedi.

- Grófkisasszonyt kell elvenned, vagy legalább nemes leányt. Aranytyúkot, nem pedig egy közönséges polgári libát.

Csernyiczky Mihály bosszúsan mondá:

- Az aranytyúk sem nekem nem kell, sem én nem kellek neki.

- Semmit se félj, fiam! Van nekem egy bûvös kis hordóm, - felelt az öreg Jaroszláv - mikor az megmozdul és azt mondja, hogy cip, cip, azok a címeres kis csirkék mind feléd szaladnak.

Csernyiczky Mihály elpanaszolta a szíve baját egy ízben a fiatal Kaszpereknek, mire az nyomban kíváncsi lett a Máriát meglátni. Gyönyörû leány volt; magas, karcsú, vállas, hosszú, rõtbe játszó szõke hajjal, nagy, nedves, beszédes, kék szemekkel. Megtetszett, de hogyisne tetszett volna meg a fiatal Kaszpereknek, s elcsípte a Csernyiczky-gyerek orra elõl. Megbabonázta-e Máriát, vagy mit csinált vele, hogy az olyan egyszerre hozzá pártolt? Volt is aztán Lublón olyan lakodalom, hogy még a sztaroszta is becsípett rajta.

Búsult-e, nem búsult-e a fiatal Csernyiczky, ki tudja; Kaszperek elõtt nem mutatta, sem apja életében, sem azután. De hogy a szíve nem repedt meg, az bizonyos, mert a rákövetkezõ másik farsangon odaajándékozta azt egy litván leánynak. Legalább ezt a hírt hozták Kaszpereknek Lublóra átutazó kereskedõk.

S igaz is volt, mert mikor a tavaszon újra borokat szállított Kaszperek Varsóba, a vele ment Fajor János és Kelemen István pincemesterek tanúvallomásaiból olvashatni, már az új asszony fogadta a tornácnál, mégpedig - mint Fajor János hit alatt erõsíti - e szavakkal, amikre kár volt annak idején több súlyt nem fektetni:

- Hamar megjöttél, édes férjem!

- Kár, hogy nem vagyok az - felelte mosolyogva Mihály a tanúk szerint. - Én csak a liferánsa vagyok a férjeurának, a lublói Kaszperek. Elhoztam kegyelmeteknek a megrendelt borokat.

Esthomálynál történt-e, vagy rövidlátó volt-e a menyecske, nem találunk semmi magyarázatot rá, hogy szinte a nyakába akart ugrani. (Hm - jegyzé meg az öreg Kelemen István, hamiskás nyelvcsettentéssel, - a megboldogult Csernyiczkyné is éppen így tett a megboldogult gazdámmal.)

De ez talán nem is tartozik ide; azért mondom »talán«, mert nem lehetetlen az sem, hogy a csodálatos mesében ez az a kacsaláb, amelyen az egész forog.

Az eleven, pici litván asszonyka zavarodottan mosolygott:

- Isten hozta nálunk, Kaszperek Mihály uram. De bizony a szegény uram nincs itthon, általment Krakkóba a beteg öreganyjához, ám azért meghagyta, ha elhoznák a borokat, rakják le a pincébe, az üres hordókat pedig szokás szerint vigyék vissza kegyelmetek.

S fürgén, mint az orsó, befordult, hogy elhozza nekik a pincekulcsot, egy litván dalt dúdolgatva útközben:

»Boldog az, akinek semmije sincs,
Pehely helyett békével van az alvó vánkosa rakva.
Dunyhája enyhe fuvallat,
A lepedője ködből van szőve,
A tolvaj semmit sem lophat el tőle.«

Átadta a kulcsot, Kaszperekék pedig lerakták a hordókat annak rendje és módja szerint a pincébe, mely a világ legjobb boraival volt megtöltve. A hatalmas száz-akós hordók, mindenik egy-egy apostol faragott arcképével, vagy valamely bibliai jelenettel (meg lehetett volna itt az egész keresztény vallást tanulni, a mulatva való oktatás rendszere szerint) úgy állottak sorban, mint egy nagy zigzugos város utcáin a házak és gyönyörűen beosztva az illető szent férfiak rangja és érdeme szerint. A Júdás hordóban csiger volt (nem érdemel egyebet az áruló). Szent Pál szegzárdi vörössel vala megtöltve - talán jutalmul, hogy az oláhokat otthagyta. - A szelíd János apostol gyomrában egri bikavér forrt, a Szent Antaléban gránát villogású burgund. (Ebből ered, úgy látszik, a Szent Antal tüze.) Két egész utcasor a Rajna kincseivel büszkélkedett, egy mellék-alagútban a spanyol borok állottak, míg messze a pince legvégében csapóajtón kellett lemenni egy fiókpincébe, melynek fekete falairól szürke pókhálók lógtak. Ott csupa kis hordók voltak, mégpedig befalazva, hogy valamiképp lábat ne kapjanak. Ez a tokaji aszúk birodalma. Itt minden hordóhoz tradíciók fűződtek. Ebből mulattak a Báthory István installációján. Amabból szokott rendelni a török szultán a kedvenc odaliszkjai számára. Az meg ott olyan régi, hogy talán Zsigmond király is abból itta meg az áldomást, mikor Lublót zálogba adta…

Szó ami szó, ez a földalatti világ nagyon megszépíti azt a másikat a föld felett…

De hátha még azt a hordót találhatnák meg, amelyről az öreg Csernyiczky azt mondta a fiának:

»Van nekem egy bűvös kis hordóm, mikor az megmozdul és azt mondja, hogy cip, cip, azok a címeres kis csirkék mind feléd szaladnak.«

Megtalálták-e, legfeljebb sejteni lehet, de hogy Csernyiczky Mihály, mikor Krakkóból visszakerült, nem találta meg többé a bűvös hordót, arra sok jel mutat. Egy csomó e jelekből a litván asszonyka hátára is jutott. (De nem is vett ám kivágott ruhát vagy három hétig.)

Lihegve, izgatottan kereste a hordót Csernyiczky:

- Hej, asszony, asszony, hol a hordó?

- Miféle hordó?

- Az volt ráírva: »Körmöci termés«.

- No bizony, nem érdemes érte olyan lármát csapni. Ha még legalább tokaji termés lett volna.

Csernyiczky a haját tépdelte, eszeveszetten futkározott a pincében.

- Jaj, hallgass, hallgass! Színültig tele volt körmöci arannyal.

Most már elsápadt az asszony is és együtt keresték, kikutatván érte minden zeget-zugot, de bizony a cip-cip hordó oda van, elveszett.

Tudom, lesz rám neheztelés az országban, hogy az én beszélyeimben korbáccsal verik a férfiak az asszonyaikat, de mégis kénytelen vagyok elmondani, hogy Csernyiczky az asszony megverésével könnyített magán; elismerem azonban, hogy vétek volt azokat a hófehér patyolat vállakat felszántani kék barázdákra.

- Az isten verjen meg, te vigyorgó béka, a gondatlanságodért. Hát nem tudtad szemmel tartani Kaszpereket? Hát nem láttad az arcán, hogy gazember! Vagy tán megtetszett a buja szemeidnek? Mert ismerem hitvány fajtátokat. Még meg is vacsoráltattad? Még talán azt is megsúgtad neki, merre van a hálókamrád! Nesze neked, gyalázatos!

Piff-paff! csattogott a korbács. Hanem iszen nem volt az valami kegyetlen bikacsek. Olyan korbácsot én is szeretnék magamnak. Mert a Katharina lebomlott, bokáig érõ varkocsa volt; azzal ütötte-verte a kárvallott ember s tajtékozott, toporzékolt kétségbeesésében.

- Elvitte a zsivány az üres hordók közt. Talán te magad adtad oda neki. No, már most fel is út, alá is út, nekem ugyan haza ne kerülj, csak azon a hordón ülve. Szerezd vissza vagy a törvénnyel, vagy a pofáddal!

Katharina egy prókátort vett maga mellé s ahol lehetett, váltott lovakon, sehol meg nem állva sietett Lublóra Kaszperek után.

Ott elsõ dolga volt beállítani a sztarosztához, a Lubomirszky Tivadarhoz; az éppen aranyakat olvasott az asztalon, szép ménesekbe rakva a sárga csikókat, mindenikbe ötven darabot. A sztaroszta nyilván csak ötvenig tudott olvasni.

- No, mi a baja, szép asszony?

- Jaj nagyságos uram, nagy az én panaszom! Kaszperek Mihály lublói polgár ellopott a férjem pincéjébõl egy hordó aranyat.

- Ejnye a gazember, - kiáltott fel önkénytelenül a sztaroszta - hát azért fizette az most ki az én hétszáz aranyamat.

De csakhamar észrevette a sztaroszta, hogy bolondot mondott.

- No no, csak úgy tréfálok, szép asszony, mert Kaszperek Mihály becsületes ember, nekem magamnak is jó barátom. Jónevû borkereskedõ itt, vannak ugyan adósságai, de becsülettel fizeti. - Nekem mindig megfizetett. Azért nagyon meg kell rágni az ilyen vádat. Ki látta?

- A jó isten látta - sóhajtott az asszony.

- Jó, jó, - mondá a sztaroszta - csakhogy az nem alkalmatos tanúnak.

Hanem addig-addig erõsködött Katharina és ügyvédje, hogy mégis össze kellett híni az ítélõszéket a kúriára: Zavadszky János uramat, a fõbírót, Hertely József és Pawlovszky Kristóf esküdteket, akik a fennforgó ügyben igazságot tegyenek a varsói asszonyszemélynek.

Maga a sztaroszta elnökölt a tanácsban - de õ maga nem szavazott.

- Én csak felakasztatom a Kaszperek barátomat, ha kegyelmetek elítélik - mondotta vaskos humorral. - De ami a szavazást illeti, nem tehetem azon gyöngéd viszonynál fogva, melyben vagyunk, hiszen értik kigyelmetek.

Annyira értették, hogy már eddig is hunyorgattak egymásra pajzánul a komoly, mogorva tanácsurak, mintha mondanák: »Nem is lenne rossz felakasztani, hehehe, a menyecske özvegyen maradna.«

Kaszperek ártatlan arccal jelent meg a bírák elõtt; nagy brontes ember volt, deli termettel, csinos, piros arccal, csak a fekete szemeiben volt valami különös démoni. Olyan kellemes, imponáló volt a külseje, beillett volna akár szepesi grófnak is - nem hogy egyszerû borkereskedõnek.

Mikor Katharina elmondta a vádat, elmosolyodott:

- De hisz ez nevetséges!

S mikor ez tovább folytatta, megütközéssel jegyzé meg:

- Kegyelmed álmodik, ifjasszonyka. Én csupa üres hordókat hoztam haza, bár csak valami jó szellem megtöltötte volna valamelyiket útközben. De éppen tegnap mostuk ki az összes hordókat, nem volt azokban egyéb, mint borseprõ.

Az esküdtek, szokás szerint, mindenféle keresztkérdések alá vették Katharinát.

- Látta-e valamikor a hordócskát és mekkora volt?

- Nem láttam sohasem. Csak az uram mondta. Én csak akkor értesültem róla, mikor már ellopták, mikor az uram elkergetett, hogy a hordó nélkül vissza ne térjek többé. Mert én voltam az oka, én eresztettem be a pincébe Kaszperekéket.

A sztaroszta fejcsóválva simogatta a deresedõ szakállát:

- Furfangos fickó lehet a kegyelmed ura. De amellett üzenem neki, hogy nagy szamár: ha én nekem ilyen kis madaram volna, nem nyitnám ki neki a kalitkaajtót.

Katharina nem értette el; csak azután késõbb, mikor Kaszperek felelt a fõbíró kérdéseire: »Hát mit szól ezekhez?«

- Azt mondom, nagyságos sztaroszta és nagytekintélyû tanács, hogy egy gonosz férjjel állunk szemben, akinek van egy szép, jó felesége, de ahelyett, hogy a tenyerén hordozná, kigondol egy mesét egy arany-hordóról - hogy ennek a mesének révén szabaduljon meg tõle.

Az esküdtek a fejeikkel bólintgattak, hogy ez bizony igaz lehet, ha az Ádám egyik bordájában, amelybõl az asszony formálódott, annyi hamisság volt, bizony valamennyi maradt még a másik bordájában is. A gonosz férfiak se ritkák már.

A szép Katharina halotthalavány lett, benntörtek ezek a mérgezett szavak a szívében, odakapott a kis kezével, míg ajka elhalón nyögte:

- Hazudik ez az ember!

Azután a varsói prókátor mondta el a maga mondókáját latinul. A sztaroszta rágyújtott, azon a héten kapta az elsõ pipát ajándékba Szembeck Mihálytól, a krakkói püspöktõl. Még eddig sohasem láttak Lublón ilyen ördöngös szerszámot. Az egész tanács azt bámulta, senki sem hallgatott a prókátorra, nézték a pipa alkatát, a kupakját, a szárát és a sztaroszta szájából kiömlõ füstöt. Valami csodálatos volt ez. A sztaroszta kevélyen köpködött ide-oda, - míg egyszer csak szédülni kezdett a feje, mire dühösen rivallt rá a prókátorra:

- Ne beszélj szamarakat, édes fiam, mert mindjárt kirúgatlak innen, ha pontot nem csinálsz. Máris rosszul lettem a beszédedtõl.

A tanács azután még csak a Kaszperekkel járt pincemesterek, Fajor János és Kelemen István tanúk vallomásait vette protokollumba (persze a hordóról semmit sem tudtak õkelmeik), azután kihirdette az ítéletet Zavadszky fõbíró uram:

- Kaszperek Mihály köteles letenni az esküt, hogy az arannyal telt hordót nem lopta el.

- Kész vagyok esküt tenni - felelte Kaszperek nyugodtan.

Hertely uram fölkelt és egy fülkébõl egy csomó vesszõ, bot, vas-karperec (mind a Themis akkori játékszerei) közül kikeresett két viaszgyertyamaradékot; ez a két gyertya volt az egyedüli fény az igazságszolgáltatásban. A két gyertyát meggyújtották, közéjük téve a feszületet, mire a feszülethez lépett Kaszperek s jobb keze két ujjával befogta a Krisztus szívsebét, elmondván a szokásos eskümintát.

Tompán, ünnepélyesen kongtak-bongtak az ódon teremben a rémletes szavak:

- Vesse ki testemet a föld, ne vegye be lelkemet a menny, ha nem igazat mondtam.

Ezzel vége volt. Katharina sírva-ríva fakadt, hogy megy már most õ vissza Varsóba? Kaszperek pedig csendesen visszaült az elõbbi helyére a fal melletti lócán; templomi csend volt, csak a tollak percegése hallatszott, míg a jegyzõkönyveket elkészítik: hadd vigyen haza egy kópiát belõlük az asszony is.

Végre azok is készen lettek. A fõbíró behintette porzóval. Vilsinszky nótárius uram rájuk nyomta a pecsétet.

- Punktum - mondá a fõbíró. - Most már ezt is elvégeztük, megihatjuk az áldomását.

Mert ahogy most minden ügydarab külön számot kap és elkönyvelik, valamikor minden ügy után egy-egy külön áldomást kebeleztek be a bírák. Így romlik el minden apródonkint.

Maga a sztaroszta is nagy kedvelõje volt az efféle »piatikának« s kirúgván maga alól a széket, kifelé menet kedélyesen szólítá meg Kaszpereket:

- Hát csakugyan minden hordóját kimosatta ma, vagy maradt még vagy egy, amiben más is van, mint seprõ?

Kaszperek nem felelt.

A sztaroszta kötekedve ütött a vállára.

- Szóljon hát kigyelmed!

De bizony most se szólt Kaszperek egy mukkot sem, csak félrebillent, mint egy megmozdított fadarab. Teste teljesen merev volt. Nagy szemkarikái tágra nyitva, ijesztõn meredtek a sztarosztára. Kaszperek meg volt halva.

A tanácstagok ijedten néztek össze; csak Katharina kiáltott fel élénken:

- Látod, sztaroszta, látod, látod! Azt mondtad nekem, hogy az isten nem alkalmatos tanúnak. Nem idéztétek, mégis idejött. No hát, állj most már szembe vele!

De bizony a szegény sztarosztának úgy vacogtak most a fogai, hogy eszeágába se jutott helytállni a mondásáért.

Villámként terjedt el az eset híre odakünn. Estefelé tudták már a szomszédos Obgarton, Gnézdán is. »Isten ítélete volt!« súgtak-búgtak a népek. »Ej, - mondták az istentelenek - szívszélhûdés érte, ennyi az egész.«

A hajdú elszaladt a szomorú hírrel a nemzetes asszonyhoz. »Hozzon kend lepedõt is, amibe beletakargassák.« Mlaczkó, a tizedes, a Szent-Mihály lováért futott el a temetõ bódéjába, míg fiát, a Gyurit elküldte a kántorhoz, hogy lódítsák meg a harangot.

Tudós Topovszky Melichar kántor uram értesülvén a történtekrõl, legott felküldötte a harangozót a toronyba, de biz a szent harang nem adott semmi hangot, amint egyet ütött rajta a nyelv, megrepedt, beállt a szava, mintha mondaná: »No, én bizony nem sírok a Kaszperek miatt.«

Mlaczkó pedig, midõn hozná vállán a Szent-Mihály lovát, megbotlott a kis hídon egy kiálló rozoga dongába, õ maga hanyatt esett, a ló pedig lebukfencezett a patakba, mely, éppen hóolvadás lévén (1718-ban febr. 28-án), dagadtan, szilajan vitte tova. Hát a Szent-Mihály lova is elszaladt, mintha mondaná: »No, én ugyan nem viszem a Kaszpereket.«

Rémület szállta meg a lakosságot e jelekre. Kaszperekné, aki a szomorú hírre ott termett a kúrián, hiába volt szép asszony, hiába kérte összetett kezekkel a jelenlevõket, hogy tegyék fel a holttestet egy saroglyára és hozzák haza, senki sem mert moccanni; ha már a lelketlen tárgyak is megtagadták, élõ ember hogyan merje?

- Ne is vegye rossz néven, nemzetes asszonyka, de senki se bolond, hogy elkárhozzék.

Mária kitörülte a könnyeket a gyönyörû szemeibõl, aztán megvetõleg biggyesztette el azokat az élveteg, duzzadt ajkait.

- Hát nincs Lublón egyetlen férfi sem?

Mire elõlépett maga a sztaroszta és így szólt, nagy mellét kidüllesztve:

- Hát én kutya vagyok, Jablonszka Mária? Nekem szólj, ha akarsz valamit.

Mária egy hálás pillantást vetett rá. Vére megbizsergett! Ej, ha ilyen az az elkárhozás, többet ér a mennynél.

- Intézkedj, jó uram - felelt Mária, - hogy a férjem holttestét hazahozzák.

- Én magam vinném el, ha bírnám. Mert egy Lubomirszky nem fél a pokoltól sem, de a többinek nem parancsolhatom meg, mert az isten ellen nincs jogom senkit küldeni. Hanem eredj, fiam Mlaczkó, vezesd ide íziben Kaszperek istállójából az õ fehér nyerges lovát. Majd hazaviszi az a gazdáját.

Éppen beállt már az esti szürkület, mikor a fehér paripa, a híres »Palkó«, felnyerített a kúria udvarán. A sztaroszta felkapta ölbe a Kaszperek nehéz holttestét és felültette a Palkóra, a lábait összekötözve kötelekkel a ló hasa alatt, és a halott meggörbített derekán a kantárt átkapcsolva.

Azután maga fogta meg a ló zabláját és így szólt Máriához:

- Menjünk hát, Kaszperekné asszonyom.

A tömeg lassú morgásban adott hangot a csodálkozásának.

Mégis csak valami ez! Ilyen tán sohasem történt! Egy sztaroszta, egy ilyen nagy úr vezeti a lovát! Hát nem volt szép végtisztessége a tolvajnak? No, nézze meg az ember. Hát legyen aztán valaki becsületes. Hanem iszen a sztaroszta bõrében se szeretnék lenni a másvilágon.

- Annál inkább ezen az egyiken! - jegyzé meg irigy csillámlású szemekkel a Salgovicsék siheder fia.

- De iszen, viszi már a sztarosztát is az ördög - vélte Folkusházy József uram.

- Nem is egy ördög, de kettõ - duplázott rá Hertelyné asszonyom. - Mert két szeme van ám annak a menyecskének.

- Már az igaz. Látszik, hogy eddig se zörgött hiába a haraszt.

Zörgött itt mostan száz haraszt is - de a különös menetet senki se kísérte. Egyedül mentek a kúriátul a Kaszperek házáig az obgarti úton. Csak néhány vásott kölyök kullogott utánuk messzirõl. A sztaroszta a lovat vezette, mely lassan, szomorúan lépkedett; volt az aprózott lépteiben valami gyöngédség a holt lovas iránt. Sem a fejét nem hajigálta fel kevélyen, mint egyébkor szokta, sem a testét nem rázogatta, sem a farkával nem csapkodott, csak ment, ment egyenletesen, csendesen, mintha tó szelíd tükre úszó ravatalt ringatna…

Balról az özvegy jött, bágyadtan felelgetve a sztaroszta szavára. Egyedül voltak, beszélgethettek.

- Lehet-e most reményem, Mária? Eddig hiába esengtem a kegyei után, pedig mindent elkövettem. Hiszen tudja, Mária. Ma éreztem az elsõ édes nézését. - Lehet-e most reményem?

A nõ összerázkódott.

- Nem tudom, nem tudhatom, - tagolá - most még ne kérdezzen semmit. Hátha hallja?

Mintha megmozdult volna a holt lovas. A paripa megállott magától. Valóban, a kötelek engedtek alul s a test féloldalt csúszott. Jaj, mindjárt leesik a locsokba.

A sztaroszta megigazította, tovább mehettek.

- S mit szándékozik egyelõre tenni, Mária? Ott marad egyedül abban a puszta házban?

- Nem, haza megyek Varsóba, a szülõvárosomba.

- Húzza oda valami?

- Nem, innen tol el valami.

- Megmásíthatatlan ez a határozata?

- Csak a halálom változtathat rajta. Mindössze néhány napig maradok itt a temetés után, míg némileg rendbe hozom a dolgokat. A megboldogultnak sok követelései vannak künn.

- De adóssága is sok van. - Egyik megeszi a másikat. Egyszerûbb volna, mindent itthagyni és elmenni. - Én is veled megyek, Mária, ha megengeded.

A negyvenes években járó sztaroszta hangja olyan lágy, reszketeg lett, mint egy diáké. Mária elfordította a fejét.

- Miattam azt teheti, amit akar - felelte hidegen.

- Tudom, hogy mit tegyek. Elküldöm holnap a lemondásomat. Elég gazdag vagyok, nem szolgálom többé a királyt, hanem a szívemet. Mit szólsz ehhez, szép Kaszperekné?

A szép Kaszperekné csak sóhajtott erre és beburkolózott a nagykendõjébe. A kutyák rémletesen vonítottak a portákon, amerre átmentek, a templom tájékán egy kuvik hallatta vérfagyasztó hangját.

A Luzanszkyék házánál egy macska leugrott a hijuból és egy darabig a zsúpfedélzeten csúszva, egyszerre kinyújtózkodott s hopp, levetette magát a lóra, a halott mellé és ott a ló hátán megállt, fénylõ szemeivel a sötétben is világítva. Valami borzadály-gerjesztõ volt ebben. Hát mit akarhat ott az a nagy fekete macska? Sicc innen, te gyalázatos!

De a macska meg sem mozdult, míg csak be nem értek a Kaszperek-portára. A »Palkó« ló megállt terhével a tornác elõtt. Nem várta ott senki, csak egy nagy fehér komondor és a szolgáló.

- No, már most vegyük le a halottat, segítsen, sztaroszta uram. Te pedig siess be, Annuska, gyertyát gyújtani.

Lubomirszky még egyszer átnyalábolta Kaszpereket és bevitte azt a szobába, végigfektette a nagy ebédlõasztalon. Hanem fújt és lihegett is utána.

- Ne maradjak itt virrasztani? - kérdé suttogó hangon a menyecskéhez hajolva.

- Nem, nem. Isten mentsen!

- Pedig jól elbeszélgetnénk…

- Majd máskor, majd késõbb, majd valamikor… a temetés után.

Egyedül maradt halottjával az asszony, egész éjjel. Megcsinálta neki a ravatalt, felöltöztette legszebb ruhájába, vörös nadrágba, kék dolmányba, a lábaira ráhúzta a sárga sarkantyús csizmáit, fejére feltette a vörös kalpagot. Úgy festett ottan kiterítve az égõ viaszgyertyák között, mint egy alvó kuruc-vitéz.

A következõ nap a temetés elõkészületeivel telt el, de már abban a testvérek is segítettek. Megérkezett Kaszperek György Lõcsérõl és estefelé Kaszperek Erzsébet, férjezett Manácsy Pálné is elõkerült.

A temetés harmadnap délután volt, március elsején. (Úgy látszik, ebben az esztendõben hosszabbnak ütött ki a februárius a rendesnél.) Kaszpereket mint elõkelõ polgárt a templom melletti Szt.-János nevû temetõben illette egy hely - ami ellen nagy zúgolódásban tört ki a nép, de a sztaroszta elrendelte, nemkülönben azt is, hogy a város összes harangjait meghúzzák. Azok nem is voltak olyan makacsok, mint a tegnapelõtti kis harang. Sõt azóta a Szent-Mihály lovát is kihalászták egy félórányira a város alatt, minélfogva teljes rendben és pompában ment végbe a temetés. Nagy népsokaság volt jelen, nemcsak Lublóról, hanem Gnézdáról és a szomszéd helységekbõl is, két pap celebrált s a kántor szép búcsúztató verseket mondott.

Künn a temetõben, mikor a rögök dübörögni kezdtek a lebocsátott koporsón, irtózatos orkán kerekedett. De hát ebben nincs semmi csoda. Egyébként pedig minden a maga természetes rendjén ment. S a lublóiak azzal a megnyugovással léptek ki a temetõ kapuján:

- No, egy rossz embert már megint bekapartunk. Ezzel is kevesebb, punktum.

A szép özvegyasszonyt a sztaroszta vezette karonfogva a koporsó után, sõt visszajövet is a lakásáig, mert bizony csúszós volt az út a reggeli fagy után. Hát mi rossz van abban, hogy a gyenge, összetört folyóka-virág valami támogató karóhoz kapaszkodik?

A sztaroszta víg, szeretetreméltó volt visszafelé menet, csevegett-fecsegett mindenfélét, még meg is nevettette Kaszpereknét. Ilyenek az asszonyok! Oh, be szépen vette ki magát a mosoly azon a bánatos arcon. Mint hófehér ruhán piros rózsabimbó.

Otthon a kapuban tegnapelõtti ígéretére emlékeztette a sztaroszta:

- Ugye megengedi, hogy megmelegedjem egy kicsit odabenn?

Cudar, csípõs idõ járt; tele volt a bajusza, szakálla zúzmarával.

Kaszperekné habozott.

- Megérdemlem, Mária - súgta érzelgõsen. - Hidd meg, Mária, megérdemlem.

Mária intett neki, hogy jöjjön hát.

Keresztülmentek a pitvaron. A sztaroszta szíve hangosan dobogott s meg nem állhatta, hogy át ne fogja a derekát nagy csintalanul. Egy kis elõleg a boldogságból.

- Ugyan menjen, sztaroszta, maga nagy bolond. A kezére ütnék, de az enyém meg van dermedve, mozdítani sem bírom. Inkább nyissa ki hamar az ajtót.

A sztaroszta kinyitotta a szoba-ajtót, de egy irtózatos ordítással hõkölt vissza.

Barátságos meleg csapott ki belülrõl, az asztal meg volt terítve és az asztalfõn ott ült Kaszperek Mihály, piros arcával, vidáman, úgy, amint szokott, bicskájával nagy karajt vágva az elõtte lévõ kenyérbõl.

A sztaroszta elrohant, mint az õrült, ki a pitvarajtón, a kapun, futott, lélekszakadva futott egész hazáig, ott befeküdt menten az ágyába, kilelte a hideg. Egész éjszaka félrebeszélt, csodálatos lidércekkel viaskodva; éjféltáján felcsert hozattak hozzá, aki eret vágott rajta; reggelre egy kicsit jobban lett.

Éppen herbateáját itta, amit a gazdasszonya tartott a kezében, mert forró volt a bögre, úgy hogy csak kanalakban adogatta neki, mikor megnyílt az ajtó és belépett Kaszperek Mihály.

- Jézus Mária, szent József! - kiáltá rémülten a gazdasszony, s a bögre kiesett a kezébõl, száz darabra összetörve.

Kaszperek megállt az ajtónál. Egy nagy ezüstcsatos kék köpönyeg volt rajta, kihúzta alóla a jobb kezét s megfenyegette vele az ágyában sápadtan fetrengõ Lubomirszkyt.

- Vigyázz, sztaroszta, azt mondom, vigyázz magadra. Ha még egyszer kedved jönne a feleségemet megkóstolni, földön, falon, fán, vason keresztül ott termek és megfojtalak. Vigyázz magadra, sztaroszta.

Az volt, Kaszperek volt, a másvilági út semmit se változtatott rajta - csak a hangja lett idegenszerû, különös; valami dohos síri volt rajta.

Ahogy jött, eltûnt, lépteit nem lehetett hallani, de mindenki látta. Az udvaron találkozott a sztaroszta hajdújával, jó reggelt mondott neki és megcibálta a szakállát. A hajdú ordított, mert a szakállnak egy része a Kaszperek kezei között maradt. A vártán, míg õ fent járt, odaadta a lovát egy polyák katonának fogni. Egy aranyat dobott oda neki most, miután elõbb jól hátba ütötte. Igazán kedélyes egy kísértet volt.

S aztán felpattant a Palkóra, végigszáguldott a városon. Vöröses gõz lövellt ki a ló orrlyukain s patkójának nem volt semmi nesze a keményre fagyott göröngyökön. Az emberek rémülve futottak szét, amerre ment.

- Ugyan korán jött vissza - hüledezének a babonás vénasszonyok. - Még meg se melegedett a föld alatt. De persze, így kellett annak történnie. Arra esküdött meg, »be ne fogadja testemet a föld«, hát itt van ni, be nem fogadta.

- Jó szerencse - fecsegték mások -, hogy a litván asszonyka még a halála napján hazament, most rajta töltené a bosszúját.

- Elér ez Varsóig is, ha kedve tartja. Hiszen azért lovas kísértet. Ilyen még nem is volt. A rendes, közönséges kísértetek mind gyalog jártak eddig s többnyire éjfélkor. Lucifer is tanul és újít. Az az egy bizonyos, majd meglássák kegyelmetek, hogy a ló nem hiába van alája adva.

Egész Lubló városa lázban volt. A fõbíró összehítta rögtön a szenátust a kúriára tanácskozni, mitévõk legyenek. S a kúriát viszont kíváncsi népsokaság állotta körül. Egész nap jöttek a csodálatosnál csodálatosabb hírek. Itt volt, majd ott volt Kaszperek. Ezt tette, vagy emezt mondta. Innen egyenest Obgartra lovagolt, ott a mészárosnál, Oszvald Pál uramnál odalökött a tõkére negyven tallért:

- Kend már tegnap ott járt a feleségemnél a tartozását követelni, mikor én a ravatalon feküdtem. El akarta vinni az egyik üszõjét; tanulhatna kend mórest máskor. Itt vannak a tallérjai!

S ezzel újra felült lovára, de visszájára ült; háttal a ló feje felé.

Maga Oszvald uram jött jelenteni ezt a kúriára, öt darab tallért leolvasván a zöld asztalra, azzal a töredelmes vallomással:

- Nagy bûnös vagyok magam is, nemzetes nemes tanács. Gonoszul jártam el. Nekem csak harmincöt tallérral tartozott Kaszperek õsz óta. De engem is elkapott a bûn, gondoltam magamban, az asszony úgyse tudja, és negyvenet mondtam elõtte tegnapelõtt. S íme, ma mikor megolvastam, csakugyan negyvenet találtam. Elfogott a félelem, nem merem megtartani az így szerzett pénzt, elhoztam a templomra.

A fõbíró dühbe jött:

- Takarodjék kend innen, de íziben. Még a templomra hozza az ilyen pénzt, hogy nem szégyenli magát!

Aztán a bírói botjával lökdöste el egyenként az asztalról az istentelen tallérokat, undorral dünnyögvén:

- Guruljatok vissza a gazdátokhoz, Belzebubhoz!

Déli harangszóig együtt ült a tanács, de semmit sem bírtak határozni. Mindössze sopánkodtak, jajveszékeltek, míg végre azt indítványozta Pawlovszky Kristóf:

- Hívassuk el a papot: »Ubi humana deficiunt, ibi divina incipiunt auxilia«. Az emberi segedelem itt bevégzõdött. Gyarló földi törvény, hóhér pallosa, katona golyója, kardja nem fogja Kaszpereket. Most már hadd csinálja tovább a dolgot tisztelendõ Hanulkovics János uram. Ha igazi szolgája az istennek, hát beszéljen most a gazdájával.

Véghez is ment az engesztelõ mise a halottnak bûneiért, de a beharangozott lakosok e szent buzgólkodás alatt is egyre a Kaszperek mai viselt dolgairól sugdostak, tereferéltek.

Biz az csakugyan visszájáról ült a lovon. Úgy ment végig Gnézdán is, ahol szintén fizetett egy pár helyen adósságot. De iszen derék, becsületes kísértet az, aki tudja a maga kötelességét. Annál bizony okosabbat is tehetne a tisztelendõ úr, mint hogy visszaimádkozza az anyaföldbe. Ma is apró ezüst pénzt szórt Obgarton a gyerekek közé. Hát nem szép ez egy kísértettõl? Legalább addig hagyjuk künn, míg az a hordónyi arany elfogy. Bizony kár Kaszpereket bántani. Elfér õ itt köztünk.

(Már ugyan hiába zálogosította el Zsigmond király Lublót. Mégis magyar föld ez, magyar erkölcsökkel. Még a kísértet is mindjárt népszerû lesz, mihelyt a hatóság kezdi üldözni.)

Estére hazakerült Kaszperek, miután a városi erdõben is csatangolt; egy öregasszony legalább azt mesélte (ezek az öregasszonyok mindig többet látnak, mint más ember, pedig rosszabbak a szemeik), hogy a lejtõn lefelé hempergett a lovával együtt, majd a ló, majd a lovas került alól. Nem látott még ilyen lovaglást soha anyaszülte - dícsértessék a Jézus Krisztus.

Este vacsoránál az Anna szolgáló hordta fel neki az ételeket. Úgy evett, mint egy arató tót, nem pedig mint valami finnyás kísértet - legalább így beszélte Anna másnap reggel a kútnál; hozzátette azt is, hogy sokáig beszélgetett este a feleségével, túl az éjféli kakaskukorékoláson is. Bár szepegett, mégse állta meg, hogy ne hallgatózzék a kulcslyuknál; mit ér, lengyelül beszéltek, nem értett meg semmit, de reggelre már híre-hamva se volt; a megvetett ágyába bele se feküdött, vánkos és lepedõ gyûretlennek maradt.

A lublóiak megörültek, hogy az engesztelõ mise csakugyan segített. A sztaroszta is feléledt néhány nap múlva, de maga mégse mert elmenni a szép asszonyhoz; hanem a szakácsnéját küldte megkérdezni, hogy mikor költözik Varsóba.

- Semmikor - felelte a szép asszony mosolyogva. - Az uram nem engedi.

- Ej, ostobaság - dörmögte a sztaroszta -, az a bolond kísértet megzavarta. Pedig mi köze már õhozzá a Kaszpereknek? - Aztán a szakácsnéjának mondá, de mégis a maga megnyugtatására:

- Mert ritka házasság az, édes fiam Katka, amelyik az egyik fél halálával be ne végzõdjék.

No, ez éppen azokból a ritkákból való volt, mert két-három hét múlva, mikor már-már napirendre kezdtek térni a lublóiak, majdnem abban a hitben, hogy egy napig álmodtak mindnyájan, ennyi volt az egész, - egyszerre csak megjelent Kaszperek, fehér lován, vörös kalpaggal, veres nadrágban, kék dolmányban, sárga sarkantyús csizmákkal. Uram én istenem, éppen azt a ruhát viselte, amelyikben eltemették.

Megint megszállta a páni félelem a lakosokat - kivált mert Kaszperek is kellemetlenebb kezdett lenni. Be-benézett adósaihoz, mikor éppen nem várták, ott termett fehér lován a házuknál, néha fényes nappal, néha sötét éjjel és bezörgetett az ablakaikon:

- Itt vagyok, én, Kaszperek Mihály. Hozzátok el holnap a pénzemet, amivel tartoztok.

El is vitték másnap rendesen. Nem kellett ahhoz egzekúció. Mondta is a szepesi kormányzó, Kozanovich Felicián, nagy nevetve, mikor meghallotta:

- Ördöngös Kaszperek. Meg kellene tenni királyi adószedõnek.

Váratlanul jött, s váratlanul tûnt el hetekre.

Járt-kelt mindenfelé. Köd vette körül az alakját. Mert sok megmaradt még abból a ködbõl, amit Kálmán király elfújt. Ami rossz történt a városban, azt mind a Kaszperek csinálta. Roppant tevékeny kísértet volt. Salgovics Andrásnak megérintette egyszer a jobb karját, azóta csúz van benne, nem tudja emelni. Obgarton meggyúlt egy szénáspajta - nem akadt a tûznek gazdája, hát bizonyosan azt is Kaszperek gyújtotta fel.⁷ Rá néhány napra sok veszett kutya támadt Lublón. Azoknak is állítólag sós kenyérdarabokat hajigált volna ki az ablakon Kaszperek; attól vesztek meg.

Végre is ez nem mehet így örökké. Tenni kellene valamit. Meg kellene nézni a halottat a temetõben. Hátha voltaképp el se temették? Hátha csak üres koporsót eresztettek le a sírba?

Igen, de erre engedélyt csak a krakkói püspök adhat. Hát jól van, hadd menjen egy deputáció azonnal Krakkóba nagyeszû Szembeck Mihályhoz, hogy engedje meg a sír megnyitását s a halott megégetését. Hadd komponáljon egy szép levelet Vilsinszky Ferenc⁸; az a legjobb pennájú emberünk. Aztán hadd vigye a püspökhöz Maczkó Jakab és Jozeffi János; mindakettõ mestere az ékes szavaknak, kikérik azok még az agártul is annak a háját.

De addig is ki kell hallgatni hit alatt a tanúkat, legfõképpen pedig a szép Kaszpereknét; õ tudja legjobban, aki együtt él vele, hogy kísértet-e vagy ember; a hajdani férje-e vagy az ördög a férje képében?

De legjobban keserítette el Kaszperek jelenléte Lubomirszkyt. Nem volt itt többé maradása. - Ideges lett, félt s mindjárt a tavasz elsõ fuvalmánál átköltözött Krakkóba az udvarhoz. Ha az embernek egy kísértet a vetélytársa, akármilyen gavallér legyen is, jó odább állni az útból. Hiszen van Krakkóban elég csinos asszony.

A királynak kedvenc embere volt a sztaroszta, gyakran meghítta a palotába; lõn, hogy egy este l’hombret játszottak, s a király nehány aranyat nyert Lubomirszkytõl. Õfelségének az volt a szokása, hogy amit a szerencsejátékon nyert esténkint, azt másnapi sétájában kiosztogatta a legrongyosabb utcagyerekek közt.

Egy ilyen királyi séta után történt, hogy Krakkó különbözõ pontjain öt vagy hat gyereket fogott el a rendõrség, kik hamis aranyat akartak váltani. A kihallgatásnál minden kölyök egyiránt vallott.

- Hol vetted az aranyat?

- Õfelségétõl kaptam.

A rendõrfõnök a másnapi kihallgatáson bátor volt elõhozni õfelségének a különös esetet.

A király, II. Ágoston, az »erõs« (ha nem volna király, akkor »vastagnak« neveznék), megütközéssel mondá:

- Én Lubomirszkytõl nyertem az aranyakat. Járjon utána a dolognak.

A rendõrfõnök, Nowogradszky Péter, mindjárt a palotából áthajtatott a barátjához, Lubomirszkyhoz és ezer aranyat kért tõle kölcsön: hogy valami sürgõs becsületadóssága van.

Az rögtön kinyitotta a fiókját és kiolvasta az aranyokat. Mire Nowogradszky elkezdte azokat egyenkint vizsgálni, pengetni, két külön rakásra osztályozva.

- Hát ez mire való? - kérdezte a sztaroszta.

- Hát csak elválasztom a hamisakat az igaziaktól, hogy mikor aztán vissza kell adnom, tudjam, mennyi igazat és mennyi hamisat hozzak magammal.

- Ne beszélj bolondokat - nevetett a sztaroszta.

- Éppen nem tréfálok - szólt sötéten a rendõrfõnök. - Az aranyak, amiket a király nyert el tõled tegnapelõtt, hamisak voltak egytõl-egyig.

A sztaroszta elsápadt.

- Lehetséges-e? - dadogá.

- Annyira bizonyos, hogy íme ezeknek is mintegy kétharmada hamis pénz. Gondolj csak vissza rá, kitõl kaptad!

A sztarosztának gyorsan megvillant az eszében:

- Huh, tudom már; attól a gaz Kaszperektõl!

- Hát az ki! Hol lehet elfogni?

- Sehol, mert már meghalt.

A rendõrfõnök összeráncolta a szemöldeit.

- Teringette, úgy teszel, mintha nem hinnéd - jegyzé meg a sztaroszta neheztelve.

- Egyszerûen nem szeretem a meghalt vádlottakat. És mennyi aranyat kaptál tõle?

- Hétszázat.

- De hisz már ezek közt is több a hamis, mint hétszáz - ellenveté Nowogradszky.

- Nos, akkor a többit egyszerûen nem tudom, hol kaptam.

- Hát majd utána járok én. Hanem addig is nem tanácslom, hogy az udvarnál mutasd magad. Õfelségére kellemetlen lehetne.

A sztaroszta dühöngött, a haját tépte, levelet írt a királynak, a miniszternek, ki akarta hívni párbajra a rendõrfõnököt.

A király jó ember volt, kibékítette:

- »Én jól tudom, kedves Lubomirszky - írta válaszul levelére -, hogy nem ön vereti a rossz aranyakat. De ha veretné is, csak azt tenné, amit én. (Az efféle vastag emberekben mindig van némi humor.) Én legkevésbé ítélhetném el önt. Hát jöjjön ezentúl is, de ha velem akar l’hombret játszani, hozzon ön igazi aranyakat stb.«

Nowogradszky pedig még aznap két titkos rendõrt küldött Lublóra, akik csakhamar kinyomozták, hogy Lubló és környéke teljesen el van árasztva hamis pénzekkel, és azokat a kísértetként hazajáró néhai Kaszperek Mihály terjeszti.

A király méregbe jött, mikor mindezeket így jelentette a minisztere.

- Természetesen, - szólt gúnyosan - egy kísértet terjeszti és vereti a hamis pénzeket. Ez a legkényelmesebb. Mert a kísértetnek nincs is megtiltva és mert a kísértetet meg se lehet büntetni.

A miniszter kedvetlenül rágcsálta rõt szakállát.

- Parancsát várom, fölség!

- Csak egy kis észrevételem van - jegyzé meg II. Ágoston csípõsen.

A miniszter meghajtotta a fejét, kezeit mellén keresztbe téve, lengyel udvari szokás szerint.

- Azt a két titkos rendõrt nagy kedvem volna a másvilágra küldeni a rendõrfõnökkel együtt, hogy ott nyomozzák ki a tényállást, ahová õk maguk teszik a helyszínt. Ez volna a legegyszerûbb.

De legott elmosolyodott a saját ötletétõl - mert nem volt kegyetlen, csak indulatos.

- Hogy azonban komolyan vegyük a dolgot, - folytatá kisvártatva - írjon nevünkben egy parancsot Kozanovich Felicián kormányzónknak, hogy miután kísértetek tudomásom szerint nincsenek, de tõlük eredõ hamis pénzeim vannak, gondolkozzék ezen csoda fölött és harminc nap alatt tegyen újabb jelentést. Futár vigye neki a parancsot. S erre az idõre teljhatalmat, pallosjogot.

Egyidejûleg érkezett meg Lublóra Kozanovichnak a parancs, a jus gladii decretum és a krakkói püspöknél járt követség, Jozeffi János és Maczkó Jakab.

A püspök ugyanazt mondta élõszóval õkegyelmeiknek: »Akit egyszer a halál kaszája levág, higgyétek el, gyermekeim, nem ébred az fel, csak a Jozafát-völgyében«, - de azért mégis elküldte a pecsétes engedélyt (a mellénye belsõ zsebébe bevarrva hozta Jozeffi uram), hogy a Kaszperek Mihály sírját föl lehet bontani s tetemeit, ha az a lakosság megnyugtatására szolgálna, elégetni.⁹

Lõn erre izgalmas sürgés-forgás Lublón - amint kiszivárogtak a hírek. Kozanovich Felicián rögtön kihirdettette dobszóval a jus gladiit. Élet-halálnak ura mától fogva a kormányzó.

A várra felhúzták az ünnepi selyemlobogót. Mintha maga a király lenne jelen. A másik hajdú kihirdette szintén dobszóval, hogy a hamis pénzeket két nap alatt hordják be a kúriára - s akinél azontúl csak egy hamis dénárt találnak, azt mindjárt kegyetlenül sújtja a törvény.

A kormányzó nem késett; mindjárt másnap hozzálátott a nyomozáshoz, színe elé idézve Kaszpereknét.

A szép asszony nem volt még künn az utcán a temetés óta. Pedig nagy érdeklõdés mutatkozott iránta a városban. Egynémelyik kíváncsi még tán a kisujját is meg engedte volna vágatni, csakhogy lássa: miképpen néz ki? szép-e még? Ott vannak-e még arcán a régi rózsák - mióta egy kísértet tépdeli?

Ah! lebbent el az ajkakról a csodálkozás, mikor megjelent a bírák elõtt a kúrián. Sugár dereka gyengén meghajolva, tejszín arcán üde mosoly. Fekete selyemszoknyája ingerlõn suhogott. Hát még hogy illett rá a kis zsinóros lengyelke (az is fekete, mert gyászban volt), mely annyira testhez tapadt, hogy a lélegzetet meg lehetett róla olvasni a keble táján. Hanem már az efféle fejszédítõ olvasást senkinek sem ajánlanám. A kormányzó maga is ott felejtette a szemeit. Hertely uram pedig meg nem állhatta, hogy oda ne súgjon Pawlovszkynak:

- Canis mater! Ezért már csakugyan érdemes feljárni a sírból. Mit szól hozzá, komámuram?

Pawlovszky Kristóf uram kevés szavú ember volt, hosszan elgondolkozott elõbb ezen a témán, csak azután mondta:

- Minden asszony csak asszony. Semmi más. Én vissza nem jövök az enyémhez.

Kozanovich Felicián megkezdte a vallatást:

- Mondja meg nekem kegyelmed, mért van gyászban?

- Mert az uram meghalt - felelte csendesen.

- Úgy, de hát akkor miféle ember az, akit a házában fogad s aki némely éjszakát kegyelmednél tölt?

- Õ, az uram.

- Kaszperek Mihály?

- Ha a másvilágon más nevet nem kapott, akkor az.

- Kísértet õ, szellem-e, árnyék-e, ördög-e, vagy igazi testbõl-vérbõl való ember?

- Nem tudom - felelte halkan, rejtelmesen.

- Hogyne tudná, hiszen férj és feleség. Ne mondjon olyat, Kaszperekné, hogy nem tudja. Hiszen beszélnek együtt… hiszen meg is csókolja. Igaz-e vagy nem?

Kaszperekné egész a halántékáig pirult s csipkés, selyem kötényét fölemelve, eltakarta vele a félarcát szégyenlõsen.

- Igen.

- Nos, - kérdé Kozanovich - olyan meleg-e az a csók, mint más férfié, annyi gyönyör van-e benne?

Mária sértõdve rázta meg a fejét s a szép hullámos hajból egyszerre üde ibolya-illat kezdett szétáradni a teremben. Valóban egy pár ibolyaszál volt a hajfürtei közé tûzve.

- Engem sohasem csókolt meg más férfi.

Kozanovich Feliciánnak (végre is csak harmincöt éves volt még) nagyon megcsiklandozta az orrát az az ibolyaszag, mely a nõi test és haj ingerlõ, buja illatával összevegyülve terjengett, ringott a bírói asztal körül, szinte kedve lett volna fölugrani és megcsókolni a szép asszonyt - persze a közszolgálat érdekében: hogy ilyen-e hát az a csók? Hanem mégse tette, mégis türtõztette magát.

- Jablonszka Mária, - szólt fojtott hangon, akadozva - az isten és a király nevében ülünk itt, hogy a gonoszságnak eleje vétessék. Nem a kegyelmed oktalan faggatása okoz nekünk örömet, hanem az igazság s a valódi tényállás. Nem akarunk mi bekukkantani szemtelen szemekkel a kegyelmed ágyasházának függönyei közé, sem arca pirulását élvezni, hanem arról akarunk meggyõzõdni, hogy fantom, egyszerû látomány-e azon alak, akirõl szó van, vagy pedig olyan, mint egy igazi férfi, és férje-e õ kegyelmednek, még így a síron túl is: valóságosan-e és mindenben-e?

A menyecske elfordította a fejét a bíráktól és az egyháziaktól, mert ott ült a tanácsban a plébános is és a zaklicsyni kolostor két meghívott tagja, majd alig hallhatóan mondá:

- Mindenben.

- (Oh, a kujon! dünnyögte magában Hertely uram fejcsóválva.)

- Hit alatt vallja ezeket?

- Hit alatt - felelte felbátorodva.

- Vegye jegyzõkönyvbe - szólt a kormányzó Vilsinszkyhez fordulva, majd újra Kaszpereknét fogta vallatóra:

- És mit mond a férje, meddig fog tartani e sírontúli vándorlása?

- Rámparancsolta, hogy soha semmit se kérdezzek ezekrõl.

- Hát mirõl beszélnek úgy kettecskén?

- Közönséges napi dolgokról.

- Nem tud arról, hogy életében valamely varázslatokat ûzött volna, vagy boszorkányokkal állt volna összeköttetésben? Vagy volt-e amulettje? Nem hordott csodaszereket az inge alatt, aszalt gyíkot, bûvös füveket vagy gyûrût?

Mária mosolyogva rázta a fejét.

- Nem, nem; semmit se vettem észre.

A kormányzó kételkedve nézett rá… Õ föltétlenül a varázs-szerekben vélte rejleni a lublói rémeset nyitját - amin éppen nem lehet csodálkozni abban a korban, mikor még maga Themis istenasszony sem átallotta komolyan utána szaladni a seprõnyélnek a pallosával.

(Mit tudhatta azt még akkor Kozanovich Felicián, hogy a boszorkányok és kísértetek nem egy kategóriába esnek a gonosztevõkkel, hogy ezek ellen pandúrokat kell küldeni, amazok ellen pedig néptanítókat.)

Mária vissza akart vonulni.

- Még csak egy kérdést, Kaszperekné. Mibõl pénzel a férje?

- Úgy gondolom, beszedi a tartozásait.

- Egyéb forrása nem volna? Igen sok hamis arany és tallér jutott forgalomba õáltala, most a holta után.

Kaszperekné gúnyosan húzta szét parányi piros száját.

- Hacsak a másvilágon nincs valami pénzverdéje. De úgy tudom a katekizmusból, hogy az ott nincs.

Pawlovszky Kristóf nem állhatta tovább. Nini, még õ pajzánkodik; nézze meg az ember az incifinci fehércselédjét!…

- Nem a szép fehér fogaidra vagyunk kíváncsiak, Éva leánya - szólt pátosszal -, hanem mondd meg nekünk, hol van azon arannyal telt hordócska, melyet férjed egy bizonyos Csernyiczky Mihály nevû varsói borkereskedõtõl lopott el? Mert hogy ludas volt benne, azt már tagadni sem lehet.

De az asszony a hordórul sem tudott semmi tájékozást adni, vagy konok volt egészen, vagy igazán semmit se tudott. Aztán jöttek a különféle tanúk vagy negyvenen, akiknek dolguk volt Kaszperekkel a halála óta. Az egyik látta a temetõ kapujában eltûnni, a másik birokra kelt vele a Kováts János szíjgyártó mester kocsiszínjében. Kazimirszky István õrt álló katonának olyan pofont adott, hogy az utca túlsó végére hempergett tõle. Nagy Mártonné valami hideget érzett a testén, múlt vasárnap egy hete éjjel, aztán erõs gyomorgörcsei voltak. A sötétben ugyan nem látott semmit, de az bizonyos, hogy Kaszperek kísértette. Ezeket mind jegyzõkönyvbe vették, bár nagy része merõ bolondság vagy képzelõdésen alapult.

Végre egy szûkebb értekezlet félrevonult a terem szögletébe tanácskozni a további teendõk iránt. Mert ezek a jegyzõkönyvek, mint helyesen mondá a Debrecenbõl ideszakadt tanácsbeli Bujdosó Ferenc uram, nem segítenek az állapotokon. Itt okvetlenül tenni kell valamit.

A bizalmas tanácskozás után újra visszaültek ünnepélyesen a helyeikre, csak a plébános maradt állva és így szólt:

- A püspök nevében! Én ezennel megengedem Kaszperek Mihály sírjának felbontását s átadom hulláját ismét a király kezeibe. Amen.

Mire Kozanovich Felicián föltette a kalpagját a fejére, de ülve maradt, és így szólt a beállott templomi csendben:

- A király nevében! Én ezennel elrendelem Kaszperek Mihály sírjának felbontását s hullájának máglyán való elégettetését.

Helyeslõ morajlás zúgott a teremben, mely tele volt ködmön- és pálinka-szaggal, a tanúk leheletével. Oh, milyen falánkul, mohón ették meg a különféle szagok finomabb testvérüket, azt a parányi ibolyaillatot, mely közéjük elegyedett és elszállt… A tömeg zsibongott; a köd és pára nagy gomolyokban terjengve szállt-szállt, egy káprázatos szürkeséggé olvasztva össze mindent, szinte úgy látszott, mintha egy piszkos folyam hömpölyögne, egy fekete koporsót lóbázva a hullámain.

- Holnap lesz az exhumáció - tette hozzá még a fõkormányzó a fõbíróhoz fordulva -, intézkedjék kegyelmed.

Holnap lesz a sírbontás. A nagy hír hirtelen kiugrott, mint egy eleven fekete macska, az utcára, mindenki örült neki és a farkába kapaszkodott. Nagy csoportok gyûltek a kapuajtókban, az utcákon a rügyezõ fák alatt. Sírbontás lesz. Mekkora mulatság lesz. Ilyen is csak nálunk, Lublón eshetik. A kormányzót hazamenet a kúriától a várig utcahosszat megéljenezték.

Az emberek minden idõben egyformák voltak. Milyen nevetséges és félszeg dolog! Midõn a szép május hozza a maga üde, selymes légáramlatát akácvirágillattal és az új növények leheletének balzsamával megtöltve - akkor az okoz nekik nagyobb örömet, ha egy dohos sírt nyithatnak ki és egy megkorhadt koporsót feszíthetnek fel, hogy megbámulják az elenyészést a maga borzasztóságában.

Sokan már éjfélkor felkeltek és körülállták a temetõt, hogy reggel ki ne szoruljanak a látványosságról. A fõbíró még mindjárt a tanácsülés után egy máglyát rakatott a fõpiacon; az ácsok egész éjjel ülõhelyeket tákoltak össze a máglya körül, a hivatalos személyiségeknek és a város elõkelõ asszonyainak. (Hogy nem féltik a bõrük fehérségét, hátha elsül az arcuk a közeli tûztõl.) Kár, hogy a legszebbik, a Kaszperekné nem jön el.

Mondják, hogy a közeli házak és pajták fedeleit már elõre roppant varjúseregek lepték el. (Jó és gyors értesüléseik lehettek az akkori varjúknak.)

Bent a házakban egész reggelig égtek a gyertyák. Egyrészt nem voltak álmosak az emberek az izgatottságtól - csak a gyerekeiket fektették le: »Buválj, kicsi fiam, csak még az éjjel ne tegyen benned kárt a gonosz Kaszperek«, másrészt, mert csakugyan ma van Kaszpereknek az utolsó uralkodása, holnap már semmi sem lesz, csak hamu, hanem ma még õ az úr, tudnivaló, hogy felhasználja az utolsó éjszakáját s alkalmasint olyan csínyeket fog elkövetni, hogy arról koldulunk mindnyájan. Hát ma bizony jó lesz le nem feküdni.

És a künn alabárdjaikkal kopogó éji õröktõl meg-megtudakolták az ablakot kinyitva: »Nem történt-e vajon künn valami?«

De baj nélkül múlt el az éjszaka. Semmi se történt.

Azaz dehogynem történt, dehogynem. Addig-addig kérdezgették Mutsanek baktert, megkínálván õt imitt-amott egy-egy kupica égett szilvalével, hogy végre is történt valami.

Éppen éjféltájban a temetõ felõli úton egy nagy fekete, kereken járó ládát látott végiggurulni, amint két hízott sertés húzta nagy röfögve. Mellette két oldalt két-két macska poroszkált kinyúlt derékkal, tüzesgolyó szemekkel, a különös jármû elõtt pedig egy nagy feketeszõrû kutya a két hátulsó lábán ment - úgy, ahogy apportírozni szoktak ezek a csúf állatok - az elsõ két lábában pedig egy fekete zászlót vitt - itt süllyedjek el mindjárt, ha nem igaz.