AZ ELADÓ BIRTOK

ELBESZÉLÉS

1893

Tudják-e, mi az újság? Eladó a Bogárka! Bogárkának hívják a peresznyei 128. sz. telekjegyzõkönyvben foglalt jószágot, mely a Patáncsy Pál nevén áll. Mindössze kétszáznégy katasztrális hold. Csak ennyit mond ridegen a telekjegyzõkönyv, a »Tudás könyve«.

De aki természetben látja a kis birtokot, az már a paradicsomon se fog csodálkozni, ha véletlenül odajut. A dombon fenyõerdõ, vegyítve itt-ott õstölgyekkel. Ezek valamikor Árpád idejében lehettek süvölvény fácskák. A domb meneteles részén nagy darab szõlõ, amelyre még rá nem talált se a filoxéra, se a peronoszpóra.

Alant a völgyben van a rét, kövér, sokat jövedelmezõ. A vidéken az »Isten szakállának« hívják a rétet: az is az. Gyorsan nõ, minduntalan borotválni kell. Négyszer kaszálnak ott egy esztendõben.

A rétet kanyargó, tiszta patak szeli ketté, mely egy kidõlt-bedõlt zsúpfedeles malmot hajt, de csak mikor ereje van hozzá. Tisztes régi fickó ez a malom, sok hasznot már nem hajt. Hanem amint elszaladnak ezek a bolondos évtizedek és évszázadok, mintha csak a talpuk viszketne, jól esik látni, ha valaki vagy valami megköti magát, hogy õ bizony a szentnek se megy az idõkkel, és itt marad.

Hát eladó a Bogárka. Mekkora forrongást idézett az elõ a környéken. Eladó, eladó, meg lehet szerezni. Bankóért, aranyokért ideadják. Azt a csodaszép birtokot, az erdõt, a szõlõt, a malmot, az »Isten szakállát«.

De miképp lehetséges ez? Hogy jutott idáig Patáncsy, mikor sem nem iszákos, sem nem kártyás? Hogy nem fáj a szíve megválni a Bogárkától? Dehogynem fáj, dehogy, hanem ha kénytelen vele. Hogy miképpen történt?

Hát szenvedélyes gyûjtõ volt.

Gyûjtõ? Különös! Hiszen igaz, hogy külföldön vannak amatõrök és gyûjtõk, akik antikváriustól antikváriushoz járva, mûbecsû tárgyakat, vázákat, gobelineket, ritka könyvpéldányokat vásárolnak õrült szenvedéllyel, minélfogva tönkremennek, de Magyarországon én csak olyanokat ösmerek (a barátaim között is van nem egy), akik szivarvégeket gyûjtenek. Ott hordják a zsebükben a szivarcsipegetõt vagy a penecilust, s aggódva sietnek odanyújtani egy-egy könnyelmû teremtménynek, aki a szivarvéget le akarja harapni. »Ohó, ide nekem a szivarvéget!«

Régenten, hja régenten még voltak áldozatkészebb gyûjtõk, is, a tajtékpipák világában. De hol vannak már a tajtékpipák? Ahol a pataki malmok. - A papír-cigaretta, ez a könnyed fattyú, tette õket tönkre. Ma már senki sem gyûjt tajtékpipákat.

Ugyan mi a kõt gyûjtött akkor Patáncsy?

Nos, mégis Korvina-kódexet, Rafael-képeket, mûfaragásokat gyûjtött volna? Pedig milyen jó magyar arca van!

Nem, nem, Patáncsy pöröket gyûjtött. Szenvedélye volt a pörlekedés, egyszerre húsz-harminc pört is vitt, s ha hallotta, hogy valakinek különös pöre van, megvette tõle jó pénzért. Minél komplikáltabb, kétesebb volt, annál jobban vágyott rá, hogy megszerezze. A tiszta, világos pörök nem érdekelték. »Hisz errõl a bolond is tudja, hova dõl el.« Hanem egy-egy szövevényes esetnél csillanó szemekkel kiáltott fel: »Szép pör, fölséges pör, ritka példány, ha olcsón adják, megveszem.« És rendesen meg is vette a felperestõl.

Patáncsy Pálnak az apja is Pál, s tudta Pál, mit kaszál, mert õ maga nagy kártyás volt (de szerencsés kártyás), megeskette Pali fiát a halálos ágyánál, hogy sohase nyúl kártyához.

Nem is nyúlt - pedig benne volt a természetében. Pótolnia kellett valamivel. Úgy-úgy, uraim. Egy pszichológiai problémával állunk itt szemben. Ifjabb Patáncsy Pál kártyás lett, mert arra volt teremtve. A Girgl kártyáihoz nem nyúlhatott, hát a pöreivel kártyázott. E pörök hullámzása, sorsa izgatta, s különfélesége okozott neki örömet - míg végre a Bogárka eladó lett.

Hogy ki veszi meg a Bogárkát? Ezt találgatta az egész környék. Alkalmasint valami zsidó! Oh, de isten ellen való vétek! Nem lesz már ebbõl az országból kutya se!…

Köröskörül a Bolontó-hegytõl le a füzes Kotorna vizéig csupa szegény ember lakik. Az mind arra vigyáz, hogy a maga földje el ne szaladjon a lába alól, nem hogy birtokszerzésre gondoljon. Apró parcellákra osztott földek, melyek minden emberöltõben még keskenyebbekre hasadoznak szét. Mert a föld nem nyúlik; pedig mikor egy-egy gyereket hoz a gólya, útközben egyet húzhatna, ránthatna az irtványon is - de mikor nem nyúlik.

A föld jó kövér, de az emberek bizony soványkák. Maga az Úristen is csak minden negyedik faluban juthatott saját házhoz köztük. Az zsindely alatt van, de a többi bizony szalmazsúpos.

Hanem a kovárnoki udvarház gazdája, az talán megvehetné a Bogárkát. Az úgyis éhes a földre. S a föld utáni éhség, az a legnagyobb éhség az éhségek között, mert az még szomjúság is egyszerre. A kovárnoki udvarház gazdája jómódú ember, magának is szép tagja van egy darabban, meglehet, hogy ládáját se a régi királyok kosztolják.¹³

Ez úgy volt, eltalálta a közvélemény. A kovárnoki udvarház gazdája-, Marjánszky Mihálynak (de Felsõ-Bogács és Közép-Marja) megdobbant a szíve arra a hírre, hogy eladó a Bogárka, eladó, eladó!

Ez a Bogárka, ez a kétszáz hold, mely úgy el van találva, mintha a király legszebb köntösébõl éppen azt a darabot vágná ki az ember, amelyikbe a pénzes zacskó van bevarrva. Micsoda föld ez a Bogárka! És most eladó.

Egész éjjel nem tudott aludni. Egész éjjel hallotta a bogárkai malom zúgását. Hajlongtak, suttogtak a vén tölgyek, csörgött a kis réti patak. De milyen bolondokat csörgött:

Házasodj meg Marjánszky Mihály, házasodj meg. Ne bolondozz, mert csak egy Bogárka van a világon. Vén legény leszel már maholnap, eddig ellentálltál. Azt mondtad, nem sietõs. De hiába mondtad, mert az idõk mégis elmentek. Fejér szál is van már a hajadban. De még hagyján, az idõ csak idõ, elöl is, hátul is van belõle, a tegnap is idõ volt, a holnap is idõ lesz. De most már siess, Marjánszky, mert Bogárka csak egy van. Ha most elszalasztod, soha utol nem éred.

Hallgass, hallgass, patak, ne csörögj ilyen ostobaságot!

Ámbár nem volt az egészen ostobaság, mert úgy állt a dolog, hogy Marjánszky Mihály igen csinos legény volt a maga idejében, s még most is az volna, ha kimosakodnék. A nagybátyja, Körmöczy Péter, a fõhercegi tiszttartó, váltig biztatta a nõsülésre (de már néhány év óta fösvény a szóval).

- Házasodj meg! Tudok egy negyvenezer forintos lányt a számodra.

(Olyan titokzatos arccal mondta, mint a diákgyerek, aki verébfészket tud.)

Mihály csak a fejét rázta. »Jobb nekem így«, mondá.

- Egészen elparlagosodol.

Igaz is, hogy elhanyagolta a külsejét, nem borotválkozott, piszkos, toprongyos kabátban járt; az apjától maradt ruhákat egy obsitos katonából lett béresével, aki a tûhöz is értett, fordíttatta át a maga számára. A peresznyei szabó, Sándor János uram, mindig halálra nevette magát, mikor megpillantotta rajta.

- Házasodj meg - nógatta az öreg egy-két évvel késõbb. - Van egy harmincötezer forintos csirkém, csak a kezedet kell utána nyújtani.

- Nem nyújtom én.

- Majd nyújtanád, szamár, csakhogy már akkor köszvény lesz benne. - Mindig ilyféle szemrehányások, rábeszélések járták.

- Hogy leszel el a világon asszony nélkül?

- Hiszen van másoknak.

Megint elmúlt egy-két év, az öreg nagybácsi csak mindig ütötte a vasat.

- Éppen van most in petto, édes öcsém, egy harmincezer forintos özvegy asszonykám.

- Hát csak egye meg, ha van, Péter bácsi.

Péter úr szájában minden alkalommal leolvadt ötezer forint. Íme, már csak harmincezer - és még özvegy is hozzá.

Pedig még Marjánszky nem idõs, a harmincnegyedik évében járt, bronzszínû arca férfias, nyílt, termetben deli volt. Igaz, hogy nem a régi szikár fiú többé: hízik, vastagodik. És talán éppen mert õ egyre több-több, azért mondja a bácsi a hozományt folyvást kevesebbre.

Hanem hiszen mindegy. Így se kell, úgy se kell. Marjánszky hallani se akart a nõsülésrõl. Ügyet se igen vetett a leányokra. Ha itt-ott a vidékbeli kisasszonyok közé került, elfogult, ügyetlen volt s elvágyott onnan. Jobban tetszettek neki a parasztmenyecskék. »Ez is csak szoknya, az is csak szoknya, az egyik asszonynak fölfelé áll az orra, a másiké lefelé, de alapjában egyre megy.«

Nem szeretett mást, nem foglalkozott egyébbel, csak a birtokával. A föld volt az õ szeretõje. A Pálfa nevû tag gyümölcsösével, piros fedelû aklával, hatalmas búzatábláival, nagy káposztás földjeivel, melyek úgy csillogtak az õszi napfényen, mint egy ezüst tó.

Ezt szerette, ebben turkált, ezzel pepecselt. S az is viszonozta szerelmét. A Pálfa is szerette a gazdáját. Enyelgett, kötekedett vele, egy-egy ismeretlen virágot vetett fel neki, amit pedig oda senki sem ültetett; máskor megrakta a barackfáját zamatos gyümölccsel, hogy a király is nyelvet csettentene rá; néha meglepte, olyan görögdinnyét növesztvén, amit két béresnek kellett emelni, vagy olyan óriás, tömör káposztafejet, hogy a káposztavevõ tótok õszkor sírva fakadtak amiatt, hogy az az ostoba Szvatopluk nem tudott még csak egy kicsit lejjebb jönni a népeivel. Inkább a fehér lóban engedhettek volna a magyaroknak; hadd lett volna az csak szamár.

Kimeríthetetlenek voltak a Pálfa szeszélyei. Elszomorította és megvigasztalta a gazdáját. Egyszer kedvetlenül hozta a termést, máskor pazarul. Ezelõtt négy évvel olyan sárgás növényt vegyített a füvei közé (de hol a pokolból nõtt ki), hogy a lovak, birkák nem ették a szénát. Ez gonosz egy tréfa volt. Még beszélni is tudott a Pálfa. A réten egy kis darabkán szép repceszálak bújtak ki s nõttek fel. Mintha csak azt súgná a Pálfa: »Vess ide repcét, barátom.« Marjánszky megpróbálta és nagyban sikerült. Oh, a Pálfa mindenre képes volt, ha akarta, de néha nem akarta. Virágokkal cicomázta fel magát a hasznos termények helyén, pipaccsal, puszpánggal, varjú-hájjal, kakukkfûvel. (Hiszen õ is hiú.) Olyankor odaadó volt, olykor megcsalta. Egészen hasonlított egy asszonyhoz. Érdemes volt beleszeretni.

Ezért nem házasodik meg Marjánszky sohasem. A Pálfa visszatartja, kielégíti, boldoggá teszi. Az ügyvédi diplomáját is miatta dobta sutba, ott van valahol a szekrény alján, ha még az egerek meg nem ették. De ha meg nem ették még (mert már azok a csúf állatkák is finnyásak, válogatók), isten hírével elkölthetik, mert Mihály úrból örökös paraszt lesz már és agglegény. Kihal a Marjánszky família, s lefordítják az õsi címert: a koronás menyétet kék mezõben. De semmi az. Ez az egy menyét nem számít. Csak megmarad a világ e szegény menyét nélkül is.

Így elmélkedett Körmöczy Péter úr s többet elõ sem hozta öccsének a házasságot. Annál jobban volt meglepetve tehát, mikor az egy reggelen izgatottan nyitott be hozzá:

- Megházasodom - hörgé.

- Hm, - szólt az öreg, vörhenyes bajuszát simogatva - és kit veszel el?

(Valamelyik cselédlányra gondolt az öreg úr - mert így szokott az lenni.)

- Kit? Hisz azt a bácsi tudja!

- No, én ugyan nem tudom.

- Hát hol van az a leány vagy asszony, vagy mi, akirõl harmadéve szólott?

- Hja, az akkor volt! Hó olvad, hozomány fogy, asszony öregszik.

Az öreg úr szeretett szaggatott mondatokban, spártai rövidséggel beszélni.

- A dolog úgy áll, kedves bátyám, hogy a Patáncsy Pali tönkrement, és a Bogárka eladó. Hallja, eladó a Bogárka? Hát azt nekem meg kell vennem. Ha belehalok is, ha a pokol kapuján kell is bebújnom. Hallja? Érti?

- Hallom, öcsém, mert nem vagyok süket (de ülj le hát elébb); értem, mert nem vagyok szamár és helyeslem, ha a pokol kapuján való keresztülmenetel helyett a házasságot választod, mert ez mégis jobb, könnyebb - talán - valamivel. A Bogárka eladó. Meg kell venni. Persze, hogy meg kell venni. Harmincezer forintért ideadják. Hát a harmincezer forintot az asszony kellene, hogy hozná. Nagyon jól van. Nem is teszek én semmilyen diffikultást. A Bogárka szép birtok, szinte megérdemelné, hogy a Bogárka helyett Boglárkának nevezzék, mint ahogy a boglár a legbecsesebb a kalpagon vagy a mentén. Nem, én nem teszek ellenvetést, csak egy kérdést, hogy szoktál-e te néha tükörbe nézni?

Mihály úr elnevette magát:

- Eltörött a tükröm, s biz én nem csináltattam meg.

- Tudom, mert hanyag vagy és fösvény. Minden garasodat a Pálfába teszed, begyömöszölöd, betaposod. Még jó, hogy nem sáfránnyal trágyázod, vagy liliom szirmával. Hátha annak még jobban megörülne a földed?

- A bácsi gúnyolódik!

- Nem, csak az újmódi gazdálkodástok jut eszembe. De nem errõl van szó most. Inkább arról, hogy nincs odahaza semmi tükröd. Amott függ ni a falon egyik! Nézd meg magad benne, Mihály öcsém!

- És aztán? - szólt Mihály fanyarul.

- Nézd meg jól a fiziognómiádat, aztán mondd meg, van-e valahol olyan bolond vászoncseléd, aki azt harmincezer forinttal honorálná? Hiszen úgy nézesz ki, mint egy bozontos medve.

- Hát mit tegyek?

- Mindenekelõtt eredj ki az elõszobába, mondd meg a Mátyás hajdúnak, nyírjon meg, borotváljon meg, aztán gyere vissza, megnézlek az ablaknál és megmondom, hogy tied lesz-e a Bogárka.

Bizony nem tehetett egyebet szegény Marjánszky Mihály, minthogy elõkereste a Mátyás hajdút, aki aztán elõkereste a beretváját (verje meg a ragya, csorbás volt vagy három helyen), elkérte a Zsófitól a szappant, hogy habot verjen belõle, a Demetertõl a juhnyíró ollót, s olyan csinos legényt formált egy félóra alatt Mihály úrból, hogy mikor ismét visszakerült Péter bácsihoz, az csodálkozva csapta össze a kezeit:

- Tyük, ezer vaspatkó! Hiszen te megkapod még tán a Borcsányi-kisasszonyt is!

- Ki az a Borcsányi-kisasszony?

Péter úr felhúzta a szemöldjeit, leeresztette a nagy fejét a mellére, mintha egészen átadná magát a visszaemlékezésnek.

- Oly szép anyja volt annak, mint a Rafael madonnája.

- Jó, jó, de csak nem az anyját szánta nekem a bácsi.

- Eredj, te golyhó! Az elment, elhagyta az urát. Az asszony és a cserép hamar törik. Talán meg is halt már azóta. De egy leánya maradt. Az apjánál van Selmecen. Az apja kenyeres pajtásom volt. Most árvaszéki ülnök. Bizony már régen nem láttam. Van vagy tizenöt esztendeje. A kis Erzsike nagyleány lett azóta, eladó leány. Oh, be szép lehet. S ahogy én tudom, van ott leves. Ott aztán van leves…

(Péter úr levesnek hítta a hozományt, nem tudhatni, milyen nyelvtani okoknál fogva.)

- Van-e annyi, hogy a Bogárkát megvehessem?

- Többnek kell lenni. Oh, többnek. A Ferkónak nagy háza volt a fõpiacon és tömérdek földje Szélakna táján, sõt még örökölt is azóta az anyja után. Mert folytonos kontaktusban vagyunk, levél jön, levél megy tizenöt esztendõ óta. Csak a tavasszal írta, hogy az Erzsike már nagylány, egy jó férj kellene a számára.

- Itt vagyok! Próbáljunk szerencsét. Menjünk oda, bátyám.

Az öreg úr hihetetlen tekintettel mérte végig:

- Hát igazán akarod? Komolyan elhatároztad? Hogy azután útközben le ne ugorj a kocsiból.

- Ha akarom-e? Mindent, mindent, ha a Bogárkát megszerezhetem. Ha harmincezere van, elveszem miss Pastránát, ha nincs annyija, Tündér Ilona se kell. Menjünk, bátyám!

- Mikorra gondolnád az indulást?

- Nem bánom, menjünk holnap.

- Ohó! Az hamar lenne. Hiszen így csak nem mehetsz leánynézõbe. Hová gondolsz? Mindenekelõtt egy szép új ruhát kell csináltatnod a városi szabóval.

Mihály meghökkent, szinte belesápadt.

- Új ruhát? Hm. Az nagy rizikó! Hátha nem jön hozzám?

- Ostoba vagy! Legrosszabb esetben megmarad a ruha.

- De a nagy költség! És mire való? Mért ne lenne jó ez a ruha is, ami rajtam van? Hiszen egy Marjánszky mindenféle ruhában Marjánszky.

- Hallgass! Utálatos fösvény vagy. Vagy tisztességesen jössz, vagy nem viszlek. Punktum.

- Engedje meg legalább, hogy meggondoljam.

Délután kiment a Pálfára. Tanácskozni ment vele. Végignézte azt a gyönyörûséges tagot. Volt ott a kertjében egy díszjávorfa, az alatt gyeppamlag. Ott eldõlt, elgondolkodott.

Milyen különös egy fa ez! A fiatal levelei alul egyforma zöldek, az öreg levelei felül egyforma fehérek, hanem a közbülsõ levele, ha millió van is, mind különféle fehér csíkokkal cifrázott. Két egyforma levelet aranyért se lehetne köztük találni.

Van-e ugyan két egyforma férfi a világon? Csak a gyerekek egyformák és az aggastyánok.

Nincs, nincs két egyforma lélek. Érzi-e még valaki szívében azt a forró szeretetet a föld iránt, amit õ? Meg tudja-e úgy érteni valaki az anyaföld gondolatait?

A Bogárka õserdeje üdén, hullámosan zúgott kelet felõl.

A hûs szellõ láthatlan bódító áramokat hajtott maga elõtt. Boróka-illatot összekeverve a fenyõével. S ez a szag ott lengett, rezgett és kóválygott, ellepve mindent, együtt röpülve a szétfoszlott bogáncs fehér pelyhével, a békanyálakkal, a jövõ-menõ legyekkel és bogarakkal.

A Pálfa érezte ezt az illatot, mint valami szerelmi üzenetet. A füvek álmosan, mámorosan bújtak összébb.

Mély csend volt köröskörül. Szinte hallani lehetett a föld leheletét. Néha megrepedt egy-egy káposztafej és nagyot pattant. Megint csend lett. A föld párája, mint valami szürkés folyadék, látszott elömleni a végtelenben.

A Bogárka nagy fái pedig csak egyre zúgtak és integettek messzirõl Marjánszkynak ágaikkal, mintha kiterjesztett kezeik volnának: »Vegyél meg bennünket«.

S azalatt köröskörül a növények, a suhogó kukoricaszálak, a kacéran himbálózó mákok egyre azt hajtogatták a Marjánszky füleibe - sõt az a parányi méhecske is, mely a tökvirág harangjában lakmározott, ugyanazt döngte: »Nézd csak, nézd csak, jaj de szép az a Bogárka!«

Oda látszott a malom is - a kis réti patak szép ezüst szalagja.

Marjánszky felugrott, nem nézhette tovább, el volt már határozva. Behajtatott a városba s másnap már jelenthette Körmöczynek:

- Megrendeltem az új habitust. Már varrják!

Az öreg érdeklõdve tette le a pipáját.

- No, az derék dolog, de nem elég. Egy új bricska se ártana.

- Azt is veszek. De ön igazán kegyetlen.

- És a lovakra új szerszám - folytatá.

- Borzasztó - hörgé Marjánszky.

- És a kocsisra szép libéria.

- Jaj, még az is? Meglesz az is.

Meg is lett minden egy hét alatt. Igazi csoda volt, mikor a két prüszkölõ vasderest befogták a filigrán, cifra kasú kocsiba. Az egész falu megbámulta. »Milyen pompa, milyen pompa!«

A strucctollas kocsis egyet cserdített ostorával, s aztán megindultak a görbe város felé, amelynek a gyomrában egy pokol van aranyból. A »Fecske« lónak volt egy kis csikaja: az is ott poroszkált, ott ficánkolt az öregek után, nyakán a tíz csörgettyûjû fekete szíjjal…

A nagybácsi vígan pattintott az ujjaival:

- No, most már csak az a fõ, hogy valami bolond nyúl ne szaladjon keresztül az utunkon.

Kovárnoktól Selmecbányáig másfél napig tart az út, várak mellett, erdõk között, mindég hegynek fel, istenverte úton, kõrül-kõre hágva, folyton a feldõlés esélyeiben. Elunja azt nemcsak az ember, aki ide-oda lötyög a hátulsó ülésen, hanem még talán a ló is.

Rég lement a nap, mire elhagyták Lestet, ahol jó, becsületes nép lakik, csak egyet nem szabad tõlük kérdezni: Igaz-e, hogy kánikulában fagyott meg náluk a birka?

Biz ott már hideg van. Otthon még minden smaragdzöldben, itt már sárgába öltözött a mezõ. Kezdõdik az igazi Tótország, kopasz hegyeivel, sovány zabföldjeivel.

Lesten túl a Lopata rengeteg nyújtózkodik el s visz egész Tótpelsõcig, hatalmas bükkök fehér héjú szelíd nyírfákkal váltakozván, néhol egy veszekedett nagy szikla ráhemperegve az útra, másutt egy földhasadék. Itt csak úgy lehet éjszaka járni, ha a hold világít, de akkor is csak lépegetve - és akkor is csak ha már az ember meggyónt otthon.

Az öreg úr Pelsõcre szeretett volna beérni éjfélre. Azzal biztatta a kocsist, hogy ott csodaszép torkú bakter van, akit érdemes volna meghallgatni, mikor az éjfélt kiáltja. Azért biztatta ezzel, mert a Marjánszky kocsisa bakter volt ezelõtt, sokat tartván erre az állására, s azért szeretett volna beérni Pelsõcre, mert ott vendéglõ is van: kényelmesen meghálhatnának.

- Hát csak rajta, János. A holdvilág keresztülsegít. Essünk át ezen a mihaszna erdõn!

- Bátorságos-e?

- Biz az nem bátorságos - felelte mosolyogva. - A vén Szurina most szabadon lõdörög. Amint tudom, felmondták neki a kosztot a gyarmati börtönben. Mikor szabadon van, itt tanyázik. Ez az otthona, itt nõtt fel, itt öregedett meg a Lopatában. Könnyen csinálhat valami kópéságot a legényeivel.

- És mégse fél? - kérdé Marjánszky.

- Mitõl? Becsületes fickó a Szurina, aztán jó emberem. Nem bánt az minket, hidd el, legfeljebb a pénzünket szedi el. Éppen jó, hogy szóltál, elrejtem a bankót, add ide te is a magadét, a csizmaszáramba. (Péter úr örökké zsinóros Kazinczyt viselt és magyar nadrágot.) Egy pár forintot pedig hagyunk a tárcánkban. Azt hadd vigye isten hírével. Ahogy én ismerem, még abból is hagy a számunkra. Mert mondom neked, hogy nagyon becsületes ember.

S begyömöszölvén a kordován csizmaszár mögé öt ötvenest (abból kettõ volt Mihályé), nagyokat kacagott, folytonosan hajtogatván szeretetreméltó kedélyességével:

- Hahaha! Hogy tesszük most bolonddá azt a szegény Szurina Matykót!

Hanem amint egyre beljebb-beljebb értek a Lopatába, honnan jött, honnan nem jött, egyszerre csak egy ménkõ nagy felhõ kerekedett s úgy elnyelte a mennyei »fényes kiflit« egy harapásra, mint egy falánk fekete kutya.

Szuroksötétségben maradtak. Csak úgy lehetett elõre menni, hogy meggyújtottak egy lámpást, s annak elõvitele mellett vezette Jancsi kocsis kantáránál fogva a nyerges lovat, éktelen kifakadásokkal:

- Az istennyila verje el ezt a tartományt! Mégis borzasztó, hogy erre is emberek laknak. Nem jó ez, csak ördögök szánkázó helyének. Szent József, Szûz Mária, süllyesszétek el, kérlek! Álmos volt az isten, mikor teremtette. Hogy nem volt a keze ügyében egy gyalu, amivel a görbeségeit lefaragja!

Még hagyján: ez ideig legalább mehettek, ha csiga módjára is, de most zuhogni kezdett a záporesõ és kioltotta a lámpát. Valóságos istenítélet volt ez. Az erdõ bömbölt a vihar erejétõl, amely a fáit csavarta, a sziklás magaslatokról le a hegyrepedéseken szilajan nyargalt a meggyülemlett esõvíz, óriás köveket taszigálva le a hegyhátakról.

- Itt pusztulunk el - szepegett Marjánszky -, sohase lesz enyim a Bogárka. Érzem, bátyám.

Csakugyan minden percben összezúzhatták a kocsit, a lovakat és utasokat a leguruló óriási kövek.

Az öreg urat is elhagyta tréfálkozási hajlama.

- Érzesz bizony ördögöt. Hiszen baj, baj, mert ez felhõszakadás, öcsém. Mármost mi az ördögöt csináljunk? Az igaz, hogy egyrészt szinte jó, mert legalább a Szurina békén hagy most: kényelemszeretõ a gazember. Valami odvas fából nézi az égiháborút. Hiszen szó, ami szó, nem jó volna így virradni meg, ezen a helyen. Hát magam is arról gondolkozom… Hopp, te János, úgy emlékszem én, hogy itt egy akolnak kell lennie valahol a közelben.

- Vagy ötszáz lépésnyire van innen - válaszolt a kocsis. - A Kártony Jóska ott a juhász. A gazdag Kártony Jóska, akinek a szép Anna leánya van. Hiszen tudja a tekintetes úr. Nem akarta bevenni a szolgálatba, mert sok juha van. Abból az idõbõl tudom, mikor még bakter voltam.

- Hogyne volna sok juha, te mamlasz - förmedt fel a tiszttartó -, mikor hármával ellenek. Sohasem láttam még olyan csodálatos anyabirkákat.

- Már az igaz, hogy sok méretlen húst ehetett meg õkigyelme, amióta él - röhögött a kocsis, elértvén a tiszttartó úr célzását.

- Hogy juthatnánk ahhoz az akolhoz, János?

- Ha az urak tolnák fölfelé a bricskát, én meg biztatnám a lovakat. Csúsznak szegény párák és az idõjárás se tetszik nekem. De ha ötven lépést megyünk, megpillantjuk a juhászházat, ha világos az ablaka.

- De hátha nem világos?

Akkor csak annyi a ház, uram, mint egy erdõbe behajított gombostû.

Nem volt mit tenni. Az urak leszállottak a köpenyeikben s inaszakadásig tolták a kocsit. János pedig húzta a két hegyhez nem szokott makacs állatot nyájas biztatásokkal.

- No, Fecske, no, Ráró! Gyû no, édeskéim! Micsoda szégyen az, hogy mozdulni se akartok. Mintha fazekasszekeret húztatok volna teljes életetekben. Ej, Ráró, Ráró! Lépkedj már, a Belzebub vigyen el. Gondolj valamit a becsületre, meg a rangra is. Te is, Fecske, te is. Hiszen ha úgy fordul, maholnap még hintós lovak is lehettek!

(- Hm - dörmögte a tiszttartó -, ez a gazember kocsisod már sejt valamit.)

A lovak mintha megértették volna, hagyták magukat kapacitálni. Csak a csikó szemei csillogtak a sötétben szomorúan, s kis teste reszketett, vonaglott a félelemtõl, mint a nyárfalevél.

- Holla! - kiáltották most élénken. - Ott az akol!

Csakugyan ott volt balra az úttól, nem messzire. A juhászház két ablaka ki volt világítva, még a pitvarajtón is fény ömlött ki. Talán lángost süt a juhászné, s a kemence lobogó tüze libegteti, teregeti a maga árnyékát ott künn az udvaron.

Az volna aztán a szerencse, ha igazán lángost sütne a juhászné. Az éhség is incselkedett már velök. Az volna csak a nagy szerencse.

S még nagyobb volt, amint képzelték, mert a molyvánkai juhásznál éppen lakodalom állott, sütöttek ott nemcsak lángost, libát, malacot, de még talán tengeri herkentyût is. A lánya lakodalmát ülte Kártony Jóska. S ha már egyszer üli, valami az, ha õ üli, a »juhász-mágnás«. Még tán a ludakat is mézes pálinkával tartják ott ma.

Javában folyt a tánc. A híres Lapaj fújta a dudát. Messze kihallatszottak a jókedvû kurjantások. Még akkor se maradt abba a jóízû »podzabucski« - mikor Körmöczy uraimék beléptek, lerázván köpenyeikrõl a csapadékot.

A juhászgazda rájuk ösmert és vidáman ugrott eléjük:

- A jó isten hozta a tekintetes urakat. Hogy pottyannak ide, ahol a madár sem jár?

- A vihar, a zápor bekergetett. Egy kis fedelet kérünk kendtõl.

- No, csak az kellene, hogy ne adjak. Félre az útból, hej! Eresszétek elõre a tekintetes urakat! Igyanak, egyenek! Meg ne vessék szegény abroszkámat. Hej, haj, most már magam is perdülök egyet. Ilyen két vendég! Az is csak a molyvánkai juhásszal esik meg. Hip, hop, hip, hop. Fújjad, Lapaj, fújjad. Tessenek helyet foglalni az urak.

Az öreg tiszttartót szertelen élénkség fogta el, hogy ilyen víg helyre bukkantak:

- Mit, hogy leüljünk? Még csak az kellene!… Hol a menyasszony? Melyik az? Ott az a szöszke, a koszorúval? Ejnye, de derék anyja volt, aki szülte. Hol az anyja? Hadd forgassam meg!

Mire aztán egy szögletbõl elõugrott egy javabeli asszonyszemély, megtörölte száját szégyenlõsen a kendõjével - de már akkor derékon csípte Körmöczy Péter s olyan podzabucskit kezdett vele járni, hogy a fiatal legények is megirigyelték.

Azonban szó, ami szó, akármilyen nagy potentát volt is Kártony József - a társasága nagyon vegyesnek látszott. Csinos csak a menyasszony volt. A szépnemet ezenkívül nehány éltes juhászné képviselte. A bojtárok mint nagy gavallérok tûntek ki, újdonatúj bocskorokban, csillogó csatos szíjakkal a hasukon. Ott volt Esztergályról Szomor Pál mészáros, aki a gyanús elõéletû birkákat szokta megvenni Kártonytól; Pelsõcrõl Koskár Mátyás, harang- és csengettyûöntõ (de titokban hatosokat is csinált), a szeplõs lányával, Krizsával, kit a Kártony fiának, Gyurinak szeretne elsütni. Õk képezték az arisztokráciát. A jelenlevõk közt lehetetlen fel nem említeni az öreg Szurina Matykót, a Lopata haramiáját, néhány cimborájával. Egy kicsit vegyes volt, mondom a társaság. De hát én istenem, hiszen végre is nem lehet minden ember herceg Esterházy.

Körmöczy hirtelen beletalálta magát a helyzetbe. (Micsoda követjelölt lett volna ebbõl az öreg úrból!) A menyasszonynak megcsipkedte a vállát. »Ejnye, de kemény húsod van, húgocskám!« Szomor mészárossal kezet fogott, Szurinát hátba ütötte: »Hát te most itthon telelsz, vén imposztor!« Aztán újra táncra kerekedett sorba a juhásznékkal.

A heje-hujába belevegyült egy-egy nõi sikoltás. Krupats Gazsinak támadt az az ötlete, hogy eltûnt, egeret fogott künn a konyhában a szuszék alatt s aztán az asszonyok valamelyikének az ingvállába csúsztatta a hasítékon át, amint dévajul megcsipkedte a nyakánál. Fölséges tréfa volt! Az a nevetés, az a hancura, elevenség. Fogadni mernék, hogy ez a király bálján sincs. Tudnak is ott ilyen jót kigondolni!

Hát még Szomor mészáros, az a nagy selyma. Az csak a lakodalmakra való ember. Megfizethetetlen perszóna, született vendég. Abba fogadott a Szurinával egy ezüst forintosba, hogy a Szurina bárhova dugjon el egy tojást, õ azt a szag után megtalálja, mert az õ nagy orrában olyan csodálatos ösztön van. Szurina a tojást, míg Szomor kiment, elbújtatta a Koskár kalapja alá. Persze a kalap a majsztram fején volt. »Ördöge legyen, ha rátalál.«

Bejött Szomor, megállott a szoba közepén, azután körüljárta. Megvakarta a fejét: »Ej, hol lehet? Nem érzem.« Szagolta, szimatolta a vendégeket. Hamiskás gyanakodással nézett a menyasszony domború keblére. Mintha nem tudná a vén kecske, hogy mi van ott. Azután, mikor már semmi ideája nem volt, odalépett a mozdulatlanul vigyorgó Koskárhoz és felkiáltott: »Kutya kutyánszky, elvesztettem a forintot« - s ahogy az elkeseredett ember szokta, rácsapott roppant tenyerével nagy rezignációval a Koskár uram fejére.

Koskár ijedten szisszent föl. Egyszerre csurogni kezdett elöl, hátul, arcán, orrán, fülén át lefelé a széttört tojás fehérje, sárgája. A násznép üvöltött, kacagott. Hahaha! Ejnye, de remek volt, hahaha!

A csúffá tett Koskár dühbe jött Szomorra és Szurinára (akik természetesen össze voltak beszélve). Rájok rohant, amibõl dulakodás támadt, hogy az asztalt is feldöntötték. Az asztalról lefordult a gyertyatartó, gyertyástul, koppantóstul s kioltódott. Koskár kihúzta a kését a csizmaszárából és elkezdett vele szurkálni, hadonászni a szétriadt menekülõ nép közt… Hát nem volt ez szép mulatság? Hát unta itt magát valaki?

De Marjánszkynak nem volt érzéke a juhászlakodalmak gyönyörei iránt, s míg az öreg úr, aki mindenféle duhajságot kedvelt (furcsa csont volt, mondják, fiatal korában), nagy ékesszólással békítette a bõsz harangöntõt, õ addig fekvõhelyet kért az örömapától, ahol egy-két órát pihenhessen.

Kártony megsértõdött: már akkor meglehetõsen pityókos volt.

- Lefeküdni? Hogyisne! Hol látott az úr olyan lakodalmat, ahol alusznak? Nem engedem a házamat meggyalázni!

De Marjánszky olyan szépen tudta körülvenni, hogy végre ellágyult és elvezette az udvarra.

- Tudom én, hogy rosszul érzi magát - szólt tompán, szomorúan, hogy szinte közel állt a síráshoz. - Ne csodálkozzék, hogy el vagyok érzékenyülve. De már nekem ez a szokásom. A szájamon veszem be a pálinkát és a szememen jön ki. Ilyen vagyok én. Szeretem a házam becsületét és nem szeretem, ha megsértenek. De mindegy, hiszen igaza van. Nem önnek való ez a társaság. Hát itt hagyja, lefekszik. Fáj nekem. Mindég fájni fog. Lefeküdni lakodalomban, a Kártony Jóska házánál! Borzasztó!

A fogait csikorgatta, azt hittem, mindjárt harap, de csak elpityeredett.

- Pedig lássa, vannak elõkelõ emberek is a vendégeim közt. A Szomor! Micsoda esze van annak! Hát a Koskár! Az igaz, hogy van szemét is, egy csomó kapcabetyár, de ezek is jó fiúk - ha az eget nem látják. De az haragítja fel õket! Az, az! A mennybolt, kivált éjjel, a maga gúnyosan pislogó csillagaival. Csupa szerencsétlen emberek, uram, akiket az isten megvert, s most õk visszaverik a törvényeit. Kötekedés az éggel, semmi más!… Hogy kinek van igaza, ki tudja, minek lennénk mi bírák benne?

Lehajolt, egy létrát keresett elõ s feltámasztotta a padlás-nyíláshoz. Nagyon erõt vett rajta a szóbõség.

- Jó gyerekek, mihelyest fedél alatt vannak. Kenyérre lehet õket kenni. Aztán nem ölnek ezek embert, csak egy-egy birkát sinkófálnak el. Pedig micsoda egy birka! Csodálom a vármegyét, hogy ennyire… ennyire… Szeretném tudni, hogy mit adnak neki a birkák… a birkák… a vármegyének… vármegyének. Mert nem tenné ingyen… ingyen.

A nyelve nem forgott már, kurjongatott, dalban próbálta kiönteni a mondanivalóját, egy szomorkás, kesernyés juhászpanaszban, mely a vármegye uraihoz szól:

Tekintetes urak!
Mit tesztek? Mit tesztek?
Egy hitvány birkáért
Engem vasba tesztek.

Nem ment ez versbe, de mégis énekelte, elérzékenyült, bőgött, mint a gyerek, rekedt hangja megbicsaklott, csak hörögni tudott már.

- No, hát menjen most feküdni. Ezen a létrán… létrán… A padláson sarjú van… van… van…

Míg Marjánszky fölment a létrán, olyasvalamit makogott, hogy csak a sarjún lehet jól aludni. Azon gondolkozik úgymond, mikor az anyjuk olvassa a kövön alvó Jákobról, milyen szépeket álmodott, hogy hátha még sarjún hált volna, volna…

A padláson volt sarjú, de alig több, mint egy rõfnyi réteg, mert le se kellett Mihálynak görbülnie, amint ott botorkált a sötétben, alkalmas helyet keresve. De ahol lefeküdt, ott átszivárgott a zuhogó esõ a zsúpfedélen - odább kellett húzódnia. Kis idõ múlva »kop, kop«, az esõszemek oda is potyogni kezdtek. Egy fészekben, fent a szarufák keresztezésénél, apró verebek csipogtak. Az anyaveréb kétségbeesetten rebbent fel, éji nyugalmából fölzavarva. Veszélyben volt a fészek: ázott és az egyik elmállt darabja leesett a Mihály fejére.

Morogva állt fel és néhány lépést tett beljebb jobbra, amikor egyszerre nagyot roppan-reccsen a talpa alatt valami, s azzal megnyílik a talaj és száll, száll lefelé…

Csak akkor nyitotta ki a szemeit, mikor lent volt s egy rémült kiáltást hallott. Miféle csoda történt vele?

Hát semmi. Beesett a padláslyukon.

Ott találta magát a szénatartóban az istálló balszögletén.

Semmije se fájt. Jó szerencse, frissen kaszált, párolgó lóherével volt a szénatartó megbélelve.

A gerendáról egy lámpa lógott le, hosszú kócmadzagon. Az gyéren világította be az istállót, inkább csak egy csücskét, de mégis látni lehetett a jászolnál egy tehenet, hallani, amint kérõdzött és csapkodott jobbról balra a farkával.

De ki kiálthatott az imént?

Amint jobban megszokta szeme e bizonytalan félhomályt, összerezzent.

- Ohó hó - kiáltá és fölemelkedett. - Valaki van ott? - szólt újra.

Senki sem felelt. Pedig semmi kétség, két átható szem villogott rá az istálló túlsó szögletébõl. Mintha két szentjánosbogár volna. Ej, bolondság, hátha valami kis borjúé. Hiszen a borjúnak is két szeme van.

De nem, nem. Határozottan emberszagot érzett.

Áthajította magát a szénatartón s megmarkolván egy vasvillát, így szólt:

- Megnézlek, ha ördög vagy is.

Egy kellemes, csengõ hang felelt most lágyan, reszketegen:

- Meghalsz, ha még egyet lépsz!

Soha még a halált ilyen szelíden nem ígérték.

De nyomatékul megcsillámlott a hang tájékán egy puskának az acélcsöve.

Mihály bátor ember volt, de a puska mégis puska, meghõkölt, nem ment tovább, hanem csak a lámpát fordította meg; az egyetlen üveges oldalát a hang felé (mert a lámpa többi táblácskái deszkalapokkal voltak beszegezve).

A világosság odacsapódott a túlsó falra, s a meglepetésben Mihály kezébõl kiesett a vasvilla.

Két tornyos ágyat látott s az egyikben félig felülve egy gyönyörû leányt, gazdag fekete hajfonata lecsüngött majd a földig; ragyogó szemei mereven, ijedten szegzõdtek a férfira, és az arca, oh az arca, az olyan tiszta fehér volt, mint az angyaloké. Ruhástul feküdt, az ujjaknál bõ, a nyaknál ráncos, három piros csíkkal díszített durva vászon ingvállban, a tarka pettyes viganójának egy széle kilógott a kanavász dunyha alól, s a lábacskájából kilátszott egy darabka, mintha maréknyi tojáshab volna elcsöppenve. A mellén is tágabbra, szélesebbre csúszott az ingvállhasíték, mint kellett volna, de biz azt nem lehetett megigazítani, még ha észrevette is, mert a két pici kéz bizony arra kellett, hogy a puskát tartsa Mihálynak szegezve.

Marjánszkynak káprázott a szeme, mintha egy látomány lenne, egy tündérkép, ködbõl szõve. Hiszen szinte ismerõs. Megdörzsölte a homlokát. Igen, igen, egy istállóban van. Maga a Madonna ez! S önkéntelenül a tehénke felé fordítá tekintetét. Hátha minden úgy van, mint régen a szent regében. Hátha a gyermek is ott fekszik a jászolban… és a tehénke melengeti a párájával…

Gyermek azonban nem feküdt sehol, hanem a Kártonyék másik tornyos ágyán egy öreg anyóka aludt édesdeden, száraz, kiaszott kezét mellén keresztbe fonva. Bodros fõkötõje alul a zúzmarás tél vicsorgott.

Megszégyellte gyanúját Mihály úr, s lágyan, szinte kérlelõen szólott a leányhoz:

- Tedd le, fiacskám, azt a puskát, és ne félj tõlem. Jó ember vagyok én, nem bántalak.

- Hát akkor minek fogta a villát? - kérdé a leány majdnem kunkogva.

- Mert nem tudtam, hogy te vagy.

Elgondolkozott, ránézett gyanakodva.

- Hát ösmer maga engem? - kérdé félénken, halkan.

- Nem, nem ösmerlek. Sose láttalak.

- Hát akkor minek mondja? Úgy megijesztett, hogy ösmer. Ezért nem hiszek én magának.

És csak még görcsösebben fogta, szorította a puskát.

- Csak úgy mondtam, csak azért mondtam, mert nem egy gyenge leányt képzeltem itt. De mondd csak, ki vagy te voltaképpen? Mit keressz itt? Hogy jutottál ebbe az ágyba? Beteg vagy talán? Mert sehogy se természetes. A kisleányok nem álmosodnak el oly hamar a lagziban!

Mindent megelõzve, dacára halálfélelmének, a cáfolatra gondolt legelébb:

- Nem vagyok ám én kisleány. Az csak azért látszik, mert fekszem, hanem állnék csak fel.

(S éppen ezzel lett bizonyossá, hogy süldõ lányka.)

Volt valami édesség a csacsogásában. Még az érzéktelen Marjánszkyt is átjárta egy kis melegség.

- No, hát állj fel. Hadd lássalak!

Feleletül a piciny piros száját csucsorította össze csúfondárosan.

- Hát még mit? Nem parancsol egyebet?

- És azt se mondod meg, hogy ki vagy?

- Utasok vagyunk a nénikémmel. Mi nem tartozunk a lakodalmas néphez. Oh, nem. Most este eltört a tengelyünk itt a Lopata erdõben, idejöttünk lucskosan, átázva éjszakára, kénytelenek voltunk idejönni. A juhászné jó asszony, valamikor dajkám volt. Nagyon megijedt szegényke, mikor meglátott: »Jaj, lelkem, galambocskám, ne jöjjön be; ide ugyan rosszkor jött - istenem, de rosszkor, csúf emberek vannak odabent, tudja, nekünk valók, de nem ilyen ártatlan rozmaringnak… Még a leheletüket se engedném magára esni, érti-e?« S aztán kigondolta, hogy mert az ágyakat már korán reggel kihordta az istállóba a lakodalmas házból, hogy ott több hely legyen, hát azokat az ágyakat veti meg nekünk. »Biz az ronda egy hely, lelkecském - mondá -, de mégiscsak fedél, az a tehénke pedig jámbor, tisztes állat, nem árt a légynek sem.«

- Hát a nénike fekszik ott? - kérdé Mihály. - Csoda, hogy fel nem ébredt az én bezuhanásomra.

- Annak az az oka, hogy a nénike süket egy kicsit.

- Nagyon süket lehet. De hát mondjad tovább. Aztán idejöttetek a nénikével?

- Idejöttünk, lefeküdtünk. Én roppant reszkettem, féltem, mire megvigasztalt a juhászné: »Hát jó lesz-e, ha az uram puskáját elhozom?« Jó lesz, jó lesz! - és elhozta - aztán ránk zárta az ajtót és bizonyosan elvitte a kulcsot, hogy senki, de senki se jöhessen be, mert azt mondja, hogy a fiatal lányokra sok veszedelem származhatik abból, ha a férfiak aludni látják õket.

Olyan kedves volt és olyan buta, - hogy az ember szerette volna megenni.

- Hát aztán, hát aztán?

- Aztán elaludtunk és még tán most is aludnánk, ha ez a szerencsétlenség nem történik.

- Miféle szerencsétlenség?

- Hogy maga beugrott. Mondja meg, mit akar? Akar valamit? A néni a kocsiládácskában hagyta a pénzét, de az én kis zacskóm itt van a fejem alatt. Kell?

Marjánszky elnevette magát.

- Nem kell, dehogy kell - s akaratlanul tett néhány lépést feléje.

- Ne közeledjék, mert lelövöm! - kiáltá a leány fenyegetõ hangon.

Marjánszky megsajnálta.

- No jó, nem megyek. De nem a puskád miatt. Hallod-e kicsike, nem a puskád miatt, hanem a tiszta homlokod miatt. A puskádtól nem félek, csak a homlokodtól, attól a te fehér homlokodtól. Ne reszkess, nem akarok tõled semmit sem. Becsületemre nem akarok. Hát te mit akarsz tõlem?

- Hogy távozzon.

- Szívesen megteszem a nyugalmadért. De merre? Mondod, hogy az ajtó be van zárva. Repülni pedig nem tudok.

A leány szomorúan, tanácstalanul hajtotta le a szépséges fejét. Majd a reménytõl megkapatva hirtelen felkiáltott:

- Nem tud mászni?

- De bizony; hogyne tudnék!

- Hiszen az pompás! - csicseregte vidáman -, mert akkor visszamászhat, ha… hogy is mondjam csak, ha igazán jó ember.

Marjánszky habozott egy percig. Jó ember volt, de mégiscsak ember. Az ördög ott járt a sarkában. Hiszen minden embernek van egy láthatatlan inasa - az ördög. Ott van ez mindig kéznél éjjel-nappal. Az ördög incselkedni kezdett vele: »Ne menj el, uram, hiszen kellemetes itt… Hogy vergõdik az a kis fehér galamb! Hátha mégis elhull valami tolla. Bizony bolond volnál, ha elmennél.«

Így beszélt az ördög, de a leány azt mondta: »ha igazán jó ember«. Úgy zúgott a szava, mint egy harang. Lezúgta a harang az ördög suttogását.

- Igazán jó ember vagyok - szólt Marjánszky hirtelen elhatározással. - Mindjárt megláthatod!

S azzal kezébe kapva egy emelõrudat, odaerõsítette a padláslyukhoz s elkezdett szép lassan fölfelé mászni rajta.

A leány merengve nézett utána.

- Aludj, kicsike! Jó éjszakát!

Az csak nézte, nézte a nagy álmatag szemeivel, bámészan, szótlanul, mígnem végképpen eltûnt a padláslyukon, akkor aztán kiugrott fürgén az ágyból (»oh, be szép növése volt!«), s odaszaladt a siket anyókához, megrángatta a karját.

- Néni, néni keljen fel! Hadd beszéljem el, mi történt.

Az öreg néni, aki a jobbik fülén feküdt, átfordult a rosszabbikra. Aztán szó nélkül odanyújtotta neki a mellette heverõ tubust.

Mosolyogva hallgatta végig a borzalmas történetet, megsimogatta a leányka tojásdad arcát, és visszaküldte aludni: »Álmodtad te ezeket, szívecském« - azzal megint visszafordult a jobbik fülére.

A leány útközben fölemelte a vasvillát és bevitte a szénatartóba, felállítván azt az éles hegyivel fölfelé. Hadd lakoljon, ha még egyszer kedve szottyanna beugrani!

Aztán bebújt a meleg dunyha alá. Mély csönd lett, csak az esõcseppek petyegtek kívül az istállóajtón, és a tehénke ropogtatta csendesen, egykedvûen a maga lóheréjét. Nem is igen nézte, hogy van-e közte négylevelû.

De e mély csöndben sem tudott aludni. Felriadt minden neszre, ha a tehénke fölemelte valamelyik lábát vagy mulatságból, vagy hogy újra letegye tisztább alomra.

Nem-e jön? Jaj, megszúrja magát abba a villába. Szörnyet hal, ha beleesik.

A lelkiismerete háborogni kezdett. Vagy kétszer állt azon a ponton, hogy fölkel és elviszi onnan a villát.

Kár volna érte! Hiszen igazán jó ember!

És a »jó ember« se tudott aludni. Alighogy pitymallott, még a mindenség olyan volt, mint a szürke malter, mikor már lekászmálódott a padlásról. Az esõ elállt. Az ég tisztulni kezdett nyugatról.

Felköltötte Jancsit, aki lovastól-kocsistól egy színke alá volt vonulva és elrendelte, hogy fogjon be.

Aztán bement fölkeresni Körmöczyt. Nem is kellett bemennie. Az öreg úr a pitvarban ült egy fapadon, csurom vizesen az izzadságtól. (Képzeljék, mostanig táncolt!) Mind a két csizmája le volt húzva, a bajusza lelógott, és a lelógó bajusza alul a legcifrább káromkodások röpködtek ki.

- Mi baja, bácsi?

- Jaj, haragszom. Oda vagyok. Mindjárt valami borzasztót teszek. - S dühösen emelgette az ökleit.

- Kire haragszik?

- Kire? - szólt a hajába markolva. - Hát kire is? No, hát a kormányra haragszom, ha éppen tudni akarod. Hát láttál már te akkora marhaságot, olyan papirosra nyomatni a pénzeket, amelyik elolvad?

- Nem - felelte komolyan -, olvadó papirost még nem láttam.

- No, hát nézd meg ezt - s ezzel Mihály felé lökött egy pár gomolnyi piszkos gyurmát, amit a csizma aljáról kaparászott ki.

- Mi ez?

- Az ötveneseink. Agyontáncoltam õket.

A Marjánszky szája nyitva maradt.

- Lehetetlen!

- Már úgy van, öcsém. Táncoltam, izzadt a lábam, s a bankók egyre lejjebb csúsztak, végük van. Azért csak fel nem akaszthatom magamat. Ami megtörtént, megtörtént.

- De mármost mit csinálunk? - aggódék Mihály.

- Hát furcsa, hiszen itt vagyok én - szólt közbe Kártony uram a mellét megütve. - Az volna csak a szép, hogy a molyvánkai juhásznál ne legyen egy pár száz forint. Mennyi kell, tekintetes uram?

A tiszttartó kétszáz forintot kért, mire a juhász fölment a házpadlásra (már egy cseppet se volt mámoros), s egy kis idõ múlva lehozta.

Bent a szobában még zúgott a tivornya, de a duda nem (azon léket hasítottak egy bicskával); Koskár a kútnál állt és egy vödörbe mártogatta a fejét, Szurina széles jókedvében felmászott az udvaron egy fára és ott kukorékolni kezdett. »Ne bolondítsa kend a tyúkjaimat, mert megharagszom« - kiabálta Kártonyné.

Marjánszky közel lopózott a juhásznéhoz:

- Miféle csirkét tartogat az istállóban? - súgta neki.

Az asszony rémülten nézett rá.

- Pszt, hallgasson! Hogy szagolta ki, szent istenkém? Szorultságból oda dugtam a lelkemet. Olyan becsben tartom én azt, mint egy darab karbunkulust!

- De ki õ?

- Hosszú volna azt elbeszélni, mert hát…

Belekezdett, de már késõ volt.

- No, ülj fel már, gyerek! - hangzott az öreg úr mérgesen pattogó szava. - Hamar, hamar!

A befogott kocsi elõállott, felültek, megindultak.

- No, az isten verje meg ezt a Lopatát! Visszafelé más úton jövünk.

De alig tettek néhány lépést, s ím utánuk szalad sebbel-lobbal az öreg Kártony, messzirõl kiabálva: »Hát az írást! Hát az írást!«

Körmöczy bosszúsan állította meg a kocsit s sértõdve mondá Kártonynak, ki egy papírlapod lobogtatott a kezében:

- Úgy? Írás kell a pénzrõl? Elõbb is mondhatta volna.

- Dehogy kell nekem az írás? Mire való volna? Hanem a tekintetes úrnak hoztam. De jól eltegye, azt megmondom.

Körmöczy átvette a lapot és elolvasta a juhász kövér betûit (mert úgy kell ám Kártonyt megnézni, hogy latin iskolákat is járt Besztercén).

»Elösmérem, hogy Tekintetes Körmöczy Péter Urnak kétszáz pengõt költsönöztem.

Jósef Kártony.«

- Megbolondult kend? - kacagott a tiszttartó.

- A szarkalábaimat tetszik nevetni? Bizony nehéz már az én kezem. Lassan is ment, mondhatom.

- Nem azt nevetem, hanem, hogy maga adja az írást, pedig voltaképpen nekem kellene.

A molyvánkai juhász a fejét rázta.

- Hagyja csak ezt rám. Nem érti azt az úr. Az öreg Kártony becsületes ember. Nem mondhat rám senki semmit. Csak a bográcsom. Az mondhatna. (És elnevette magát.) De a bográcsom nem tud beszélni. Becsületes vagyok, de vérmes is. Akármikor megüthet a guta. Mert halandó az ember, kérem alássan. No mármost, ha annak a gaz kölyöknek - a fiamnak, mert abból sohase lesz tisztességes ember - meg akarja a tekintetes úr adni a pénzt, az, mert én ösmerem, ráesküszik, hogy több volt, kétszer, háromszor annyit fog követelni. Süllyedjek el, ha nem igaz! Baja lenne a tekintetes úrnak. Ellenben, ha írás van, az írás beszél, a szó pedig csak ugat. Az isten áldja meg!

- Hajts!

Most újra megindultak hõseink, meg sem állva, csak egy kicsit etetni Bábaszéken és onnan Kolpachon át ügetve behajtattak egyhuzamban Selmecre.

A hitvány zab- és pohánka-földek, sovány rétek egyre a Bogárkát juttatták a Marjánszky eszébe: »Hej, milyen különbség!«

Ha pedig valami csinos parasztleányt pillantott meg útközben, akit az öreg megdicsért, arra is ezt mondta: »Hej, milyen különbség!« Amiért aztán a bácsi elnevezte »Különbség úrnak« és úgy hítta egész úton.

Úgy, úgy, különbet látott õ az éjjel! Mikor elmesélte a kalandját, a bácsi bólingatott a fejével:

- Bolondos egy eset. De jó jel van benne. Kezdesz már látni. Azután jön az: érezni. (A nyelvével csettentett.) Az csak a jó! De már itt vagyunk Selmecen. Az ott a kálvária balra! Nézd, nézd, »Különbség úr,« amott az új vár a hegyen. Azt is egy asszony építtette. A kackiás Rösel Borbála. A krónikások azt írják, hogy csodaszép karja volt! Teringette, mindent az asszonyok csinálnak. De hohó! Ne erre, te János! Balra tarts, balra, ezen az utcán! Erre van a Borcsányi barátom háza.

Mihály ellenvetést tett:

- Nem jó lesz, bácsi. Én azt gondolnám, ne rontsunk a házba ajtóstul. Szálljunk vendéglõbe, ahol ki lehet elõbb kefélkezni; pihenjünk egyet és csak azután, estefelé menjünk a lányos házhoz.

- Hallod-e, fiú, terád borzasztó sors vár. Rajtad a szerelem minden elõhírnökei kezdenek kiütögetni. Ilyen a hiúság is. De megvallom, igazad van. Hát szálljunk a »Szõllõ«-höz.

- Szõllõnek hívják a vendéglõt?

- No, ugye szemtelenség! Szõllõ - Selmecen!

Most egy kanyarodónál elõbukkant regényes romjaival, szemben a Szitnya hegyével az ó-vár is bearanyozva a déli napsugarakkal.

- Milyen múlt! - jegyzé meg szórakozottan Mihály, a romok szemléletébe merülve, majd hozzátette: - S milyen hanyatlás!

- Ostoba beszéd - pattant fel az öreg. - Azelõtt jezsuiták lakták, most baglyok. Tehát inkább emelkedõben van.

Hóbortos egy város ez! Micsoda utcák, szent istenem. Hol olyan mélységben voltak, hogy csak az egy eget látták, mint valami kút fenekérõl, hol olyan hegyen, hogy a város lent látszott, meglapultan, mintha aludnék, megbarnult házaival egy szakajtóba összerázva, s keletre a sárguló rétség apró sarjúpetrencéivel hasonlított a rétes kinyújtott tésztájához, amin mazsolaszemek vannak elszórva.

- Hopp, itt van a »Szõllõ«. Állj meg, János!

Ódon épület volt a »Szõllõ«, vidám zöld rámájú ablakokkal, leánderes tornáccal.

A csengetésre két szobaleány rohant, mind a kettõ golyvás a nyakán, mintha uniformírozva volnának golyvával. Õk azt mondják, hogy az a meszes selmeci víztõl nõ. Én pedig erre azt mondom, hogy Selmecen bort kell inni.

De ha aztán az ember bort iszik Selmecen, környékbeli termést, mégis abban lyukad ki, hogy jobb a víz.

Nagy elevenség, hullámzás volt a »Szõllõ«-ben. Éppen a tanév kezdõdött, s a bányásztanulók ismerkedési lakomát csaptak. Csinosak voltak, festõi ruháikban, keresztbe tett kalapácsú jelvényeikkel a bársony díszítésû zubbony ujján, deákos kis sapkákban, a hátulra kárhoztatott bõrkötényekben… de hová beszélek - mi közünk nekünk a bányászokhoz, kalapácsaikhoz, bõrkötényeikhez, elég annyit tudni, hogy a mi hõseink beszálltak, megebédeltek, ebéd után ledõltek egy órácskára »a szemeiket megcsalni«, mint az öreg úr mondotta, de biz azokat a szemeik csalták meg, mert teljes nyolc órán át maradtak leragadva, korom éjszaka lett, mire felébredtek. Körmöczy odább táncolta álmában a »podzabucskit«, Mihály pedig künn járt a Bogárkán, s ott hangyazsombékokat egyengetett el a talpával (hangyák látása sok pénzt jelent az álmoskönyv szerint), a fenséges réten, az »Isten szakállán« sarjút gyûjtöttek a leányok, menyecskék, s hol vette magát, hol nem vette, köztük volt a molyvánkai utas-leány is, azzal a két szemvesztõ hajfonatával, abban a pettyes perkál-szoknyában, filigrán gereblyével a kezében. Gyûjtöttek, kacagtak, daloltak. Még mikor felébredt is Mihály, csengett a dal fülében…

- A pénzünket agyontáncoltuk - zsörtölõdött a tiszttartó -, az idõnket agyonaludtuk. Most már csak reggel mehetünk Borcsányiékhoz. De jobb is, öcsém, mert ma péntek volt!

Kihúzták magukat, kikenekeztek szombaton délelõtt, aztán kiküldték a pincért elõre, hogy kergesse el a folyosóról, meg a kapu alól a szobalányokat, ha netán ott csatangolnának, nehogy asszonyféle legyen az elsõ szembejövõ - ami az ilyen nagy aktusnál mindig szerencsétlenséget jelent.

Azzal megindultak Borcsányit felkeresni. A szentháromság táján kell a házának lenni. Körmöczy emlékezett rá, ezer ház közül is megösmeri.

A várhegyre vezetõ meredek gyalogúton mentek, mikor egyszer csak felkiáltott:

- Ez az!

Egy lesütött szemû földszintes ház lapult meg elõttük, de az a földszintje is olyan alacsony, hogy a födelét pofon lehetett ütni.

- Ez a Borcsányi háza? - szólt az elkedvetlenedett Mihály fitymáló hangon. - No, ha ezt tudom, Péter bácsi…