PÁVA A VARJÚVAL

ELBESZÉLÉS

1894

BEVEZETÉS

Dicsõséges királyunk, Mária Terézia alatt a Cselejthy grófi család kincseirõl, gazdagságáról mesék keringtek. Harminc vármegyében voltak váraik, kastélyaik. Az õsök hosszú háromszáz éven szerezték össze e nagy vagyont, melyhez fogható csak a Rákóczi Ferencé volt egykor.

Mivel szerezték, hogy szerezték? Hát amivel a nemes emberek szokták szerezni. Kereskedõ szerzi a rõffel, csizmadia az árral, ácsmester a gyalujával: mindenki a saját szerszámaival.

A Cselejthy grófoknak is megvoltak a szerszámaik, amiket ott õriz a család az õsi fészekben, Obrocs várában; az egyik szekrényben a gyûrûket, a fegyvertárban a kardokat. Kardokat, melyekkel az apák verekedtek török ellen, kuruc ellen, ahogy jött (néha még a labanc ellen is); és jegygyûrûket, amiket a Cselejthy grófok viseltek a hitveseiktõl cserébe. Ezek a gyûrûk még több vagyont hoztak, mint a kardok. Jól verekedtek a Cselejthyek, de még jobban házasodtak.

Ámbátor ezt csak a férfiakról lehetne mondani, mert ami a Cselejthy Johanna Mária grófnõ híres házasságát illeti, az éppenséggel nem ebbe a kategóriába tartozik. Pedig éppen errõl szól ez a történet…

A tûzrõlpattant özvegyasszony (gróf Marten Szaniszlóné) az újfalusi komor kastélyban töltötte a gyászesztendejét, ameddig nem illõ fölmenni Bécsbe az udvarhoz. Gyászesztendõ volt, de nem szomorú. Egy egész huszárezred feküdt Újfalun s a tisztek mindennaposak voltak a kastélyban. Ebédek, séták, vadászat, labdajáték járták folytonosan. Húsz nyalka huszártiszt egyetlen asszony lábainál. Ilyen özvegyi állapot nem igen szokta az asszonyokat sírba vinni.

Hanem arra aztán annál alkalmasabb, hogy eltávolítsa õket a sírtól. Attól a bizonyos sírtól.

A szomorú grófné eleinte minden héten két misét szolgáltatott a megboldogult gróf lelkiüdveért, aztán minden két hétben egyet. Végül pedig elmaradt az az egy is.

De hogy maradt el? - Hiszen éppen ez a mi történetünk.

I. A MÉLTÓSÁGOS EZREDES ÚR

Híres, nevezetes vitéz ember volt a hétéves háborúban gróf Waldeck Henrik. Egyik élet-írója, aki verses krónikákba rakta össze hõsies kalandjait, azt mondja róla: »Az oroszlán és bárány vére összekeverve folyt benne.« Nem terjeszkedünk ki csatáira, mi csak a bárányt fogjuk benne látni. Hõs volt a csatatéren, de szelíd, mint a bárány, a nõi szalonokban.

Éppen ez kellett Mária Teréziának, aki szerette az ügyes katonákat, kik érte verekedjenek, és az ügyetlen udvarlókat, akiket õ házasíthasson meg.

Waldeck a háború végén egy huszárezred parancsnokságát kapta tõle, s a huszárezredet, messzeszámító asszonyésszel, Újfaluba helyezte, ahol a szép Cselejthy Johanna töltötte a gyászesztendejét. A magyarok azt kiáltották volt a pozsonyi diétán: »Vitam et sanguinem, sed avenam non!« Az »avená«-hoz nehéz volt hozzáférni. De a királynõ kitalálta a módját. Kerek a karika-gyûrû, könnyen gurul. Nagy magyar birtokok fehér, puha asszonyi kezek útján osztrák fõuraké lettek. Ha nem sikerült az elõdöknek germanizálni a magyarokat, legalább a földjeik tanuljanak meg németül.

Waldeck gróf a negyvenedik esztendejét töltötte be: már nem volt fiatal, de csinos, daliás férfi, igazi lovag minden ízében, ama csillogó korszak erényeivel, hibáival.

Elindult a királynõ kegyétõl elbûvölve, ezredéhez. Útközben egy erdõn paraszt-suhanccal találkozott, aki megszólította magyarul. (Ezt a kalandját sokszor emlegette a gróf.)

- Álljon meg egy szóra, vitézlõ uram!

- Mit akarsz? - kérdé szintén magyarul (mert magyar ezrednél szolgált eddig is és megtanulta a nyelvet).

- Meg van-e töltve a karabélya?

Az ezredes meghökkenve nézett rá e különös kérdés után: nem rablóval áll-e szemben? De a fiú nyílt, jó arca, szép beszélõ fekete szemei megnyugtatták.

- Mit akarsz a karabélyommal, édes fiam?

- Arra kérem alázatosan a vitézlõ urat, lõjön vele keresztül.

- Nyúlra, medvére már lõttem, de bolondra még nem. Ki vagy és mi járatban vagy?

- Nagy József a nevem, - mondá a legény szomorúan - s hogy mi járatban vagyok, kérdé a vitéz úr? Hát éppen abban járok, hogy nézegetem itt a fák közül, melyikre akasszam magamat. (Egy kötõféket húzott elõ kopott kék dolmánya belsõ zsebébõl.) Itt van a hozzávaló szerszám, de a golyóhalált jobb szeretném. Ne ordítson a szél énmiattam.

Waldeck gróf még egyszer megnézte a fiút. Igazi halál-elszánás volna az, vagy csak a szája jár?

- Miért akarod lerázni az életet?

- Míg elszunnyadtam az éjjel, a lókötõk elvitték a két békós lovamat. Hát mit csináljak én most már a lovaim nélkül, hogy kerüljek az apám ábrázata elé?

Hm! Ez engem akar könyörületre indítani, hogy egy pár aranyat dobjak neki - gondolta magában az ezredes; - lássuk csak, megteszem a próbát.

A gróf kihúzta a karabélyát a kápából.

- Igazad van, fickó; belátom a dolgot. Hunyd be hát a szemedet, hadd lõjelek agyon.

A fiú behunyta szemeit. A sárkány tompán csettent, a gróf célzott, a lövés eldördült, de csak arcizma se rándult meg a legénycsének. Ekkora halálmegvetésrõl még Waldeck Henriknek se volt fogalma.

- Ember vagy a talpadon, Nagy József. Kár volna ilyen bátor gyerekért. A levegõbe lõttem. Jer, magammal viszlek huszárnak.

Nagy Józsi a fejét rázta:

- Azzal az én apám két lova nem kerül meg!

- Apád nem fogja tudni, hova lettél.

- De én tudni fogom, hogy õ mivé lett. Apró testvéreim vannak otthon, akiknek az a két ló szerezte a kenyeret.

- Apád tehát szegény parasztember?

- Szegény, nagyon szegény; fuvarból tengeti magát, de nemesember.

- Mennydörgettét, azt mindjárt gondolhattam volna. Amit mondtam, mondtam; magammal viszlek, Nagy József, s a két ló helyébe küldök az apádnak két remondát. Jó lesz? Jössz-e? Én gróf Waldeck vagyok!

Erre a szóra aztán egyszerre meglágyult a fickó kemény arca, s szemeibõl a könnyek eredtek meg:

- Megyek a méltóságos urammal, akár a világ végéig.

Így került Nagy Józsi a regimentbe; maga a méltóságos ezredes úr hozta Újfaluba. (Nem tudta még akkor, milyen veszedelmet viszen.) Szép, pingálni való huszár lett belõle, mikor kiöltöztették. Hát még mikor a lóra ült! Majd megbolondultak érte az újfalusi leányok! Hát még a menyecskék! Vasárnap reggelre mindig friss bokréta volt a csákója mellett, mindig más fehér kéz kötözgette.

Minthogy a betûvetéshez értett, csakhamar káplár lett belõle és az ezredes kedvence; ha szóval kellett valamit üzenni (az ezredes pedig nem szerette a sok firkálást), mindig a Józsi ment: »Eredj fiam a kapitányhoz, mondd meg neki, vizsgálja meg ma délután a muníciót és tegyen nekem jelentést!« »Szaladj át Józsi a kastélyba, mondd meg a méltóságos asszonynak, hogy köszönöm a meghívást, elmegyek estére.« Vagy pedig: »Vidd el ezeket a francia könyveket a grófnénak!«

Egyre sûrûbb lett az érintkezés a grófné és az ezredes közt. Jól kieszelte ezt ott fent Bécsben a nagy királynõ. Egy fél év múlva már alig gyõzte hordani az üzeneteket Nagy Józsi.

Nagy Józsi szívesen ment, mert amíg a grófnéhoz bejuthatott, addig elég alkalma nyílt künn az elõszobában legyeskedni a frajlákkal. Kivált a Borcsa volt köztük nagyon takaros, s nem is haragudott a kutyaházi, ha a csinos káplárgyerek megcsipkedte.

Az elõszobák szerelme gyorsabban nõ, mint a palotatermeké. Itt fejlesztõ napfény süt: az õszinteség; amott langyos, elõkelõ szobai temperatúra lassítja az érlelést. Az elõszobai szerelem története majd mindig egyforma.

Józsi ráhág a Borcsa szoknyájára vagy legalább belebotlik a Boriskába. Boriska ránéz durcásan, dühösen.

- Ügyetlen fatuskó! (Ügyetlen? Hogyisne? A legügyesebb legény az ármádiában.)

Mikor másnap jön, messzirõl kiáltja: »Közel ne jöjjön hozzám, mert megint összetapos.« De bizony csak éppen azért közelibe somfordál Nagy Józsi s csintalanul meghúzogatja a varkocsát. (Be gyönyörû gazdag fonat!)

- Menjen, mert a körmire ütök. No, nézze meg az ember!

Következõ alkalommal már a szép kövér nyakát csípi meg Józsi. Borcsa se rest, megfordul sebesen, mint a karika, s nyakon teremti a »szemtelen embert«. Egy nyaklevest pedig nem moshat le a huszárról egyéb, csak a vér vagy a csók.

Hát persze, hogy csók lett belõle; elõször egy, aztán kettõ, végre talán tizenkettõ. A huszár összekarmolt képpel kezdett a kastélyból visszajárni. Olyan sebek, amiknek nincsen túrja, csak virágja. Waldeck gróf megkérdezte:

- Te valami macskára tettél szert, Józsi?

- Van valami a dologban - felelte szemérmetesen a huszár.

- Iromba-e vagy szürke? - kötekedett vele a méltóságos inháber úr.

- Takaros jószág, szép a szemnek!

- Ösmerem?

- A méltóságos asszony frajlája, a Borcsa.

Az ezredes ijedten kiáltott fel:

- Mit szól ahhoz a grófné, te szerencsétlen!

- Semmit. Hiszen most már egy pár nap óta õ a gvargyián.

- A grófné a gvardián? - csodálkozék Waldeck gróf. - Miféle bolondokat fecsegsz összevissza!

- Hát olyanforma, mint a bakter a faluban, aki arra vigyáz, hogy a tûz ki ne üssön.

- Nem értem.

- Úgy áll a dolog, jelentem alássan, mikor a grófné észreveszi, hogy a cselédszobában vagyok a Borcsánál, õ maga is átjön vigyázni, nehogy valami kár essék bennünk.

Az ezredes fölkacagott:

- Aha! Gardedámot akartál mondani. Tehát a grófné is veletek van?

- Én tartom a grófnénak a pamutot.

- Nos, és hogy tetszik neked a grófné?

- Majdnem olyan szép, mint a Borcsa. Különösen az arca…

- Igen, az arca - tette hozzá fölcsillanó szemekkel az ezredes.

- Oly patyolat-sima, hogy a szúnyog is megcsúsznék rajta.

Waldeck sóhajtott és nevetett egyszerre. Hogy a grófnénak még aznap elmondta a huszáros bókot, az onnan világlik ki, mert a méltóságos asszony mindjárt másnap elkezdett a Józsi káplárral kötekedni: »Mit mond kend ahhoz, hogy ma egy sánta szúnyogot fogtam a képemen; mind a két lába ki volt ficamodva.«

Az újfalusi kastély úrnõje kétségkívül kacér volt. Junói termetét, arcának havát, rózsáit, szemeinek kökény feketeségét versben énekelték meg a bécsi költõk, s híre járt mindenütt, ahol otthonos az udvari pletyka, hogy Mária Terézia azért küldte az újfalusi számûzetésbe, ne elõlgessen neki a palotatermeiben.

Lehetetlen, hogy ne lett volna hiú. A hiúság pedig a legéhesebb fenevad. Annak minden napra kell táplálék, s az a természete, hogy nem igen válogatós az eledelekben.

Hegyes nyilai voltak a grófnénak s élt velök bõségesen. Nem csoda, hogy sok sebet ütött, de a legnagyobbat a Waldeck gróf szívén. Észrevétlenül tört bele a nyíl hegye. Maga nem tudott még róla, de a tisztikar már susogta (s azért lett õnekik savanyú a szõlõ).

Meghagyták a szép asszonyt Waldecknek, mint valami becses hadizsákmányt, amelyre a parancsnok teszi a kezét. Tilos az idegeneknek.

Waldeck gróf nem értett ahhoz a stratégiához, mellyel az asszonyokat kell meghódítani; se rekognoszcírozni nem tudott, se a taktikája nem volt kielégítõ, csak az ellenség bûvös erejét érezte, de a magáéról nem tudott számot adni. Habozott ok nélkül és föllendült szinte ok nélkül. Valóságos diákszerelem volt az övé.

Vajon volt-e már szerelmes valamikor? Alkalmasint nem volt még. Mars miatt nem fért a közelébe Ámor. De ha volt is, ha ez utolsó szerelme is, nem vettétek-e még észre sohasem, hogy az utolsó szerelem nem a közbülesõk folytatása, hanem az elsõ szerelemé. Az õsz utolsó sugára a tavasz elsõ napfényéhez hasonlít. Ugyanaz a szûz mosolya az égnek mind a kettõ.

Az ezredest, amióta szerelmes lett, elfogta olykor a kishitûség. Napokig barangolt az erdõn, s leszállt a lováról, ha egy szép virágot látott az út mellett. Milyen fecsegõkké lesznek ezek a virágok, hogy még a méltóságos inháber urat is meg merik szólítani az erdõn. Ha madárfészkeket romboló fiúkkal találkozott, lekérlelte, pénzzel megvesztegette õket, hogy ne nyúljanak a fészkekhez. Hát igaz lehet az, hogy ez valamikor eleven burkusokat aprítgatott a kardjával?

Hol lehangolt volt, hol fütyörészett vígan, nem tudott a jókedvével mit csinálni; hozzá kérte kölcsön az egész tisztikarét, s olyan dáridót csaptak hébe-hóba, hogy a környék arról beszélt egy hétig. Sokszor állt azon a ponton, hogy nyilatkozik; egész éjszakákat virrasztott át, kigondolva, megállapítva a formát. Édes-kínos foglalkozás volt ez. Fantáziájának ezer bokra támadt, s mindenik bokornál száz pillangó rajzott. Tervek, ötletek, gondolatok. Ezt mondom, azt mondom, így kezdem, úgy folytatom… erre õ azt feleli. De hátha nem azt feleli? Elfogta a kétség. Hess, színes pillangók! Elgondolta, visszaidézte a szép özvegyasszony minden szavát, nézését, mosolyát, ásítását; felboncolta, mit jelenthetett; szívébõl fakadott-e vagy csak a hamiskodásából? Egész raktára volt ezekbõl. Ha innen nézte emlékeit, csecsebecséit, ránevettek, szívét csiklandozták, vérét bizsergették, ha amonnan nézte, rávigyorogtak gúnyosan és a hideg futott végig a hátgerincén. Reggelre mindig úgy ébredett fel, hogy nem tudta, mihez kezdjen: bátortalanul reménykedve, a boldogtalanság édességével. (Már az igaz, hogy finom bordában szövi a gondviselés ezeket az asszonyokat.)

Minden este azzal feküdt le, hogy holnap lesz a döntõ nap. Olyan volt, mint a bátortalan gyerek, aki biztatja magát: »a macska fél, de nem én«, reggelre azonban mindig úgy ébredt fel, hogy õ félt, nem a macska.

Az efféle jellem nem tud vallani szerelmet, ha szeret. Vagy szavai vannak a szerelemre, vagy szerelme van szavak nélkül.

Nem is lett volna ebbõl a regénybõl soha semmi, ha közbe nem jön a véletlen, a szerelmeseknek ez a hû pajtása. Ez az ugrifüles, ez az elmés vén lurkó, a véletlen, ki annyi bajt csinál.

No, de nem szidom meg, - hiszen nekünk, beszélyíróknak is jó emberünk.

II. MIBEN FOGADTAK A GRÓFNÉ ÉS AZ EZREDES?

Ebben az idõben kezdte meg Mária Terézia a lóversenyeket, persze csak embrióban. A katonatisztek lovai futottak Laxenburgban. Még akkor az vékony mulatság volt a mai versenyekhez képest, de mert az udvartól jött, kivált Magyarországon mindenütt utánozták. Mert a magyar ember lelke két rekesztékbõl állt, mint ama furfangos kulacsok, amelyekbõl veres bor folyik, de ha a nyakuknál egy másik rugót nyomunk meg, ugyanaz a kulacs a fehér bort ontja. A király szeszélyétõl függ csak, hogy a magyarság a lojalitástól áradozzék, vagy hogy a rebellis rekeszték csapját hagyják-e nyitva?

Természetesen Újfalun sem maradhatott el az elõzködés pünkösd napján. Cselejthy grófnõ palotahölgy volt, s ha a királynõ pelyhesen vette volna fel a szoknyáját, õ is pelyhes szoknyában járt volna.

Még lovat is nevelt a méltóságos asszony, amelyik a tisztekével fog futtatni. Gyönyörû pej kanca volt a pozsonyi Pálfi-ménesbõl, vékony formás lábú, kisfejû állat, orrlyukainál, hasánál átpiroslott a nyugtalan, tüzes vér. Mucinak nevezte és minden áldott reggel tulajdon kezével adott neki a zab mellé cukrot.

A park végében, túl a malmon, volt az elõzködés, mely iránt roppant érdeklõdés nyilvánult. Ott volt a környék apraja nagyja; a fõnemesek három vármegyébõl, Pozsonyból a huszártisztek lóháton, köztük az inháber: gr. Brunszvik János.

Maga a szép grófné a táncoló Mucin vonult ki a tisztek társaságában, s kötekedve mondá útközben Waldecknek:

- Na, mibe fogad velem, ezredes, hogy az én Mucim megelõzi az ön vasderesét?

- Amibe parancsolja - felelte vígan az ezredes.

- Meg ne bánja aztán - nevetett a szép asszony kígyómosolygással.

- Hát mibe? - sürgeté az élénken.

- Lássuk csak! Hadd gondoljam ki… Hát igen; ha az ön lova lesz az elsõ, akkor én tartozom önnek teljesíteni három kérését; ha pedig az enyém gyõz, akkor én diktálok három parancsot.

Hát iszen csak éppen ez kellett Waldecknek. Megdobbant a szíve örömében. Erre a véletlenre várt õ, hogy éretten hulljon ölébe az alma. Ha õ kérhet három dolgot, mit teljesítenie kell a grófnõnek, bizony közte lesz a háromnak az az édes egyik; s ha a grófnõ kér hármat, - abban is ott lesz az…

Széles, domború melle kitágult, kéjjel szítta be a tavaszi levegõ balzsamát. A karcsú, magas topolyfákról, melyek a rétet körülszegték, nyájasan csiripelték a verebek: »Jó reggelt, ezredes úr, jó reggelt!«

- Itt a kezem, grófné. Áll a fogadás!

A grófné is odanyújtotta lóhátról az õ kezecskéjét s amint a két kéz összefonódék, a finom harmatujjak mint virágindák a karók közé, a grófné odaszólt tréfásan a pozsonyi inháberhez:

- No, most már üsse szét kegyelmed, ha tudja.

Amire Brunszvik gróf, mivelhogy a lovaik miatt, õ maga is lovon ülvén, hozzá nem férhetett a kezeikhez, nagy hirtelen kirántotta a kardját, tisztelgett vele hódolatteljesen a grófné felé s aztán a lapjával megfordítva, lassan, gyöngéden leereszté a kezeikre:

- Szent a fogadás!

A versenytérhez érve, a grófné leszállt a lováról és átadta a lovászának, Beregi Jánosnak, aki legott sietett róla leszedni a nõi nyerget; a Waldeck vasderesére Nagy Józsi káplár ült.

Sorba felállottak a lovasok, a Pozsonyból jött huszártisztek és a környékbeliek, tizennégyen szám szerint.

A grófné, kinek számára hadias sátor volt verve a dombon, aranyos kopjára feltûzött smaragd-zöld posztófüggönyökbõl, egy kis sárga-fekete zászlót tartott a kezében. Gyönyörû, nemes alak volt, hosszú kígyózó szoknyában, habos mennyszínû selyembõl, gránátpiros bársony ujjaskában. Ilyenképpen festik a piktorok fölséges édes hazánkat asszonyi formában.

Hungária ez! Csakhogy mit keres kezében a sárga-fekete jelvény? Vagy hogy éppen ezért Hungária. Az akkori.

A kürtös megfújta trombitáját, a lovasok egy vonalba igazodtak. Egy nyúl kiugrott a közelfekvõ búzatáblából s amint szétnézett a szegény tapsifüles, egy nagy embergyûrûben találta magát.

- Hahó, ohó! - riogatták a parasztok.

A szegény állaton erõt vett a rémület. Megállt, hegyezte a füleit, majd ármányos ésszel nekirohant a lovasoknak s egyenest a gróf Waldeck lovának lábai alatt menekült el a kölesvetésbe.

- Átkozott nyúlja - dörmögött Nagy Józsi. - Talán az ördögök küldték most.

A grófné mosolyogva fordult Waldeckhez:

- Rossz jel kegyelmedre nézve, óbester uram!

Waldeck gróf visszamosolygott boldogan. Ej, mintha nem volna mindegy, akár az õ lova jön be elõbb, akár az asszonyé.

Végigtekintve a huszárok lovain, nem látszott rajtuk valami nagy jóllét; a tavalyi ínséges takarmány és zabnélküli esztendõ annál inkább. Hiszen ebbõl az esztendõbõl maradt fel ránk a siránkozó párbeszéd a ló és gazdája közt:

»Nincsen széna, nincsen abrak,
Édes lovam, agyoncsaplak.«
Mire a ló meggondolja magát és enged valamit a kosztból:
»Ne csapj agyon, édes gazdám,
Kitelelek a zab-szalmán.«

Éppen erre a nótára hegyezi már vonóját Cserka Gazsi és bandája, kik oldalvást vannak felállítva a sátornál, s olyan feszülten lesik az úrnő kezében a zászló mozdulatait, mint a lovasok. Mert erre a jelre megiramodnak a lovak s felharsan a zene.

Íme megvan a jel!

Az úrnõ háromszor egymás után meghajlította a zászlócskát. Ideges hullámzás fut át a tömegen. - »Hurrá!« - kiáltják a huszárok. - A tizennégy ló száguld lovasával, mint a fergeteg. Most itt vannak, már ott vannak, hol egy-egy gomolyban, hol kibontakozva egyenként. - Ki van elöl, ki van hátul, teljes lehetetlenség felösmerni; a mente-ujjak egyformán úsznak a messzeségben, a csákók forgói egyformán lengenek.

De fölösleges is volna leírni az egész versenyt, mikor a mi tárgyunkhoz csak az tartozik, hogy a grófnõ vesztett; Nagy Józsi elõbb ért be a sátorhoz az inháber lován, mint a grófnõ lovásza a Mucin. Ki volt pirulva, fekete szemei ragyogtak a diadalérzettõl, s amint csákóját levette, csupa csapadék volt a haja, de a lóról is csurgott az izzadság.

- Derék gyerek vagy, Józsi fiam - kiáltá eléje kitörõ örömmel az ezredes.

(- Bizony nagy fülesbagoly vagy - dünnyögte magában a szép asszony a vakító fehér fogai közül. Szeretett volna beleharapni Nagy Józsiba. Duzzogott, bosszankodott.)

Az óbester, aki még ha akarta volna, se tudná levenni róla a szemeit, méltán megütõdék tündöklõ arcának nagy beborulásán; mert hiszen olyan mindegy, hogy ki nyert, ki vesztett. Õ is csak azt fogja kérni az asszonytól, amit az asszony kérne tõle. Vagy talán?…

Nem volt ideje tovább szõni a kételyt, mert a szép kis grófné odapattant hozzá, meghajlott a térdében, pajkos engedelmességgel, enyelgõ alázattal leereszté a fejét, s kacér gyermetegséggel behunyta a szemeit.

- Itt vagyok, uram, alázatos szolgálója. Várom a három parancsot.

Waldeck szinte megzavarodott a szerencséjétõl a döntõ pillanatban. Elvörösödött, erei megduzzadtak a halántékain, a nyelve pedig sehogy se akart indítani.

- Hamar, hamar, óbester uram. Ne remegtessen annyi ideig! Láthatja, hogy félek. (S kedvesen utánozta fogaival a vacogást, leeresztett karjaival a didergést.)

Az óbester ajkán ott lebegett már komoly érzelmeinek szóbokrétája: »Én csak egyet kérek öntõl, legyen nõm, több óhajtásom nincs a világon«, de a grófnõ csintalankodásai fölébresztették gyanakodását és félénkségét (mert ezek egy ágyban szoktak aludni), s különben is aranyat érõ ötlete támadt: kitérõ út, de mégis egyenest a célnak vágó.

- Hallgassa meg a grófnõ kegyesen elsõ kívánságomat.

- Hallgatom, vitéz óbester uram.

- Mondja meg nekem a grófnõ, hogy mi lett volna az ön három kívánsága, ha ön nyeri meg a fogadást?

- Ah! - szisszent föl Martenné meglepetve a fordulattól. - Ez az ön elsõ kívánsága?

- Ez.

- Ön nemcsak kíváncsi, édes gróf, hanem egy kicsit ravasz.

Pedig nem a ravaszság, nem a kíváncsiság súgta Waldecknek ezt a gondolatot, de az óvatosság. Csiga-biga, nyújtsd ki szarvacskádat! Elõbb te, aztán én…

- Megfordult a kocka. Most már én hallgatom, kegyelmes asszonyom.

- Bolondság! Én akármit mondhatok három kívánságom gyanánt. Mi biztosítja, hogy az igazit mondom?

- A Cselejthy-címer körirata - felelte az ezredes - »Virtute et veritate«.

- Ej, az asszonyok erkölcstana és bibliája más, mint a férfiaké. De van nekem egy jó tanácsom, zálog az õszinteségre. Ígérje meg, hogy a három agyonütött kívánságomat mégis teljesíti. Ez az egyetlen biztosíték, édes gróf, hogy az igazi fiókok nyílnak meg. Nos, teljesíti?

- Lovagi szavamra fogadom, föltéve, hogy hatalmamban áll.

- Természetesen. És van még egy föltételem ráadásul.

- Ha már elkezdte a diktálást a legyõzött, hát isten neki, csak diktáljon.

- Nekem is három kívánságom van, a grófnak is; ez ugye összesen hat kívánság? Ezeket én úgy kívánom felosztani, hogy minden napra jusson egy az ebédhez. Ennélfogva hat napig szívesen látom a tisztikart és az összesereglett vendégeket ebédre.

A boldogságban úszó Waldeck gróf közbeszólt:

- Téved, grófné, csak öt kívánság van már hátra.

Mire azonban rögtön letorkolta tréfásan gróf Brunszvik:

- Mi hat napot hallottunk, hatszor jövünk, punktum. Az ördög vigye el a fösvénységedet. A kész falatot is kihúznád az ember szájából.

A grófné mosolygott:

- Lehetséges, hogy a hatodik ebédre is akadhat valami mondani valónk.

S kedves arca rejtélyes ködbe burkolózék…

- Mennydörgettét! - mondta az õsz hajú Brunszvik. - Bár addig tartanának e bohóságok, mint a Seherezade regéi.

III. A MEGHÁMOZOTT ASSZONY

A grófné nagy udvart vitt, tömérdek cselédet tartott. A régi ördögök (a mesék szerint) rábízták a szolgáikra, hogy összekevert mák, lóhere és kölesmagokból válogassák ki az egyfajtájút, az új ördögök pedig, úgy látszik, megfordították a feladatot, rábízván a magyar urakra, hogy a világ összes fajait keverjék össze. Francia volt Újfalun a szakács, angol volt a lovász, hollandus a kertész, cseh a jáger, sõt még magyar cseléd is akadt a háznál. A kastély mögötti melléképületekben különféle mesteremberek laktak. A grófnénak volt saját cipésze, saját ötvöse, saját szíjgyártója, szabója, kerékgyártója, akik rendes konvenciót húztak, leginkább naturálékban. Az úrnõ délelõttjét azzal töltötte, hogy sorba járta valamennyit s nézegette a munkájukat. Mind neki dolgoztak reggeltõl estig. A csizmadia cipellõket varrt szattyánból, karmazsinból, selyembõl; a kovács ezüst patkót vert a kedvenc paripa lábára; a szíjgyártó korbácsot font, ha egyéb dolga nem akadt; a szabó a Bécsbõl érkezõ drága szövetekbõl divatos szoknyákat szabott, amelyeket (Viganeau kisasszony, a Bécsben szereplõ francia táncosnõ után) viganóknak neveztek.

Nagy fény volt a külsõ megjelenésében. Ha az úrnõ kikocsizott, tizenkét lovas kísérte s két kengyelfutó, kiket gyermekkoruk óta futásra neveltek, kiszedvén lábszáraikból a vastagabb inakat. Mikor ebédhez ült, hat ágyúlövés hirdette a környéknek; ha a templomba megindult vasárnap, mind a három harang egyszerre kondult meg a toronyban. Egyszóval, akkoriban érdemes volt nagy úrnak lenni; ámbátor még ma se kellemetlen.

De azért egy ilyen kastélyos asszony korántsem volt afféle regényeket olvasó, a díványon heverészõ, ideges, mihaszna lény, mint a mai elõkelõ dámák. A szép Johanna grófné például soha életében nem vágta a körmeit, ami nem azt akarja jelenteni, hogy azok ennélfogva hosszúra nõttek, hanem hogy elkoptak a munkában: gyomlált, hímzett, font, még vasalt is. Persze mind a maga mulatságára, gyönyörûségbõl. Mikor az aratóit megnézte, utána is vittek egy kis ezüstnyelû sarlót, odaállott egy kicsinyt a sorba, és a legszebb legény szedte utána a markot. Hát nem volt ez nagy mulatság? A befõttjeit maga csinálta, mindennap megjelent a konyhában, megkóstolta az ételeket, javított rajtuk, ebben sok ecet van, amabban kevés só. Sarjúgyûjtéskor maga vitte vállán a filigrán gereblyét, amit remekbe csinált az asztalosa.

Hát még a kender, az asszonyok füve! Az aztán az élvezet, a kenderrel pepecsélni. Minden esztendõben a keze munkájával elõhozni egy oltárterítõt a templomnak s egy abroszt az asztalra: maga nyûtte, beáztatta, szárította, tilolta, héhölte, fonta, szõtte, fehérítette; nem volt szabad másnak hozzányúlni.

Nagy vendégségeknél ilyen abrosz került az asztalra s az ilyen abroszra legalább egy ételt õ fõzött; hogy melyiket, azt a vendégnek illett kitalálni, agyba-fõbe dicsérni, kétszer-háromszor megrepetálni.

Ama nevezetes ebédek elsején, melyekre a lóversenyek urait hítta meg, például a rétes szülte a legnagyobb elragadtatást; igaz, hogy jó is volt, ki volt nyújtva finomra, kisülve porhanyósra, de nem annyira ez tette olyan jóvá, mint inkább az udvarmester arcmimikája. Bezzeg, rögtön kitalálták, kinek a kis keze gyúrta.

Hanem ez nevezetes ebéd volt, vétek volna ennél sok szót fecsérelni a fogásokra, sõt a nevezetes rétesre is (hiszen holnap is ebéd lesz!), ma mindenki a fogadás eldõltére volt kíváncsi, s mihelyt a feketekávét betálalták, egy percet se akart veszteni gróf Waldeck, odafordulván a szép asszonyhoz:

- Halljuk tehát végre, hogy a háromból mi lett volna a grófné elsõ kívánsága?

Mélységes csönd támadt. Csak azok a csacska kis kanalak csörögtek egy kicsit. A szép menyecske egykedvûen látszott szürcsölni a kávéját, s hanyagul, majdnem szórakozottan felelte:

- Az elsõ? Oh, az igen egyszerû, kedves ezredes.

S aztán vontatott hangon folytatá:

- Arra kértem volna kegyelmedet, hogy ezt a Nagy Józsefet nevezze ki hadnagynak.

Az inháber könnyedén hajtotta meg magát.

- Ezennel kinevezem hadnagynak!

Nagy József, aki a grófi inasoknak segédkezett, menten elejtette erre örömében az ezüst nagy tálcát. A csészék, ibrikek szétgurultak, összetörtek.

Johanna nevetve mondá Nagy Józsinak:

- No, semmi az. A tálca eltalálta, hogy immár nem a kegyelmed kezébe való.

S ezzel egy üres széket mutatott neki messze lent az asztalnál:

- Üljön le közénk most már, tiszt uram!

No, ez bizony, akárki mit mond is, kedves jelenet volt. Nagy Józsi tisztességtudással elõbb odajárult az úrnõ kezét megcsókolni, csak azután telepedett az urak közé, akik parolát fogtak, poharat koccintottak vele, miközben dicsérték a Johanna grófnõ jó szívét, aki így megsegít egy szegény ördögöt.

Magának az ezredesnek is tetszett a jó ötlet.

Elõkelõ gondolat volt tõle, neki, a legyõzöttnek, a gyõztes paripa lovasát jutalmazni. Ezek azok a finom griffek, amikhez csak azok értenek, akik az udvar levegõjét szítták. Egy kicsiséget kérni, de az is formás és kifejezõ legyen. Akárcsak azt mondaná ezzel: »Íme, nem haragszom rád gyõzelmedért, Waldeck, megteszem a legényedet hadnagynak.«

Reménye nõtt, egyre nõtt, alig várta a másnapi ebédet. A fekete kávénál fojtott hangon intézte újból a kérdését:

- Mi lett volna a második parancsa?

Johanna szemérmetesen pillantott az ezredesre, s kislányos zavarral szólt:

- Hogy a Nagy József hadnagyot nevezze ki fõhadnagynak.

Az inháber meglepetve lépett hátra.

- De hisz az lehetetlen - pattant fel. - Az én ezredemben lehetetlen!

- Tudom, uram, a szabályokat - folytatá nyugodtan a grófné -, de más inháber más ezredbe a kegyelmed ajánlatára kinevezheti, s minthogy éppen itt látom Brunszvik grófot…

Az öreg Brunszvik élénken közbevágott, deres bajuszát megpederítve:

- Aki ezennel kinevezi Nagy Józsefet a saját ezredéhez fõhadnagynak - s ezt azon melegében meg is indokolta -, mivelhogy én rajtam fát is vághat kend, szép húgomasszonyka.

Az újabb kívánság nagy feltûnést keltett az asztalnál, s különös megjegyzésekre adott alkalmat. Imitt-amott kétértelmû mosolyok csillantak meg az arcokon. Hm, hm! No, no! Hja, hja!

Az öreg Olgyay, a pozsonymegyei alispán, kedélyes öreg úr, hamiskás hunyorgatással súgta a szomszédjának, Bittó Pálnak:

- Immár vetkõzik belõle az asszonyi állat, Pali öcsém.

- Ugyan, ugyan! - rázta a fejét Bittó Pál. - Hiszen ha volna benne valami, nem helyeztetné át a pozsonyi ezredhez.

- Vigyázz! Nem ösmered még te az asszonyok és rókák járását.

Csak Waldeck úr vette katonás közönnyel. Egy kis szeszély, ravaszság az egész, mint mikor a furfangos játékos két értelmetlen vagy éppen együgyû húzást tesz elsõbben a sakktáblán, hogy az ellenfelét zavarba hozza. Igaz, hogy a mai dolog egy kicsit banalitás, elég lett volna Nagy Józsiból egy sütet is, de nem tesz semmit: elvégre is három kívánságból csak egyik lehet az a bizonyos, az igazi, s ha azt tenné elsõnek, hova maradna az ingerkedés poézise? Az ezredesben, ami pedig sohasem volt, nagy önbizalom támadt. Semmi kétség, a szép asszony csak bolondozott eddig. Hiszen a cukorkát is üres papirosokba takargatják elõbb… Majd holnap, holnap!

Alig várta azt a holnapot. Egész éjjel nyugtalanul hempergett ágyában, a szemét se hunyta be. Reggel korán ébredt. Íme, megvirradt a döntõ nap, a harmadik, az utolsó kívánság napja.

Lassan telt el a délelõtt, a verseny utolsó napja. Ott se történt semmi különös, csak éppen hogy az öreg Brunszvik alatt megbokrosodott a ló, levetette s a lába megmenyült, kificamodott a bokánál, melyet nyomban ott a helyszínén ápolás alá vett Nyirkó János, az uradalmi doktor, kifogván a türelmetlen gróf Brunszvikon, aki mennyre-földre esküdözött, hogy keresztüllövi, ha hozzányúl.

- No, hát nem nyúlok hozzá, nem bántom, csak éppen látni akarom - esküdözött a doktor.

Az ezredes káromkodott s hasonlóképpen esküdözött, hogy az õ lábán semmi látnivaló nincs, éppen csak olyan láb az, mint a többi ezredesnek a lába, ha el van menyülve. De a tisztek könyörögtek neki, persvadeálták, mire az öreg alkudozni kezdett, hogy nem lenne-e az is elég, ha az egészséges lábát mutatná meg a doktornak, - mert arról könnyebb lehúzni a csizmát.

Nagynehezen engedett, s a doktor csakugyan nem nyúlt hozzá, hanem az ezredes nagy bámulatára a lábhoz hajolva fújni kezdte s a leheletével melengetni, miközben ezeket mormogta lassan, a szótagokat ropogtatván:

»Menyülés, menj helyre,
Úristen, vidd helyre!«

Az ezredes nagyra meresztette a szemeit, hogy mi lelte a különben komoly Domine Nyirkót. Annyira mulattatta a doktor furcsasága, hogy rajta felejtette az eszét. Az pedig ravaszul csak újra elkezdte dúdolni:

»Menyülés, menj helyre,
Úristen, vidd helyre!«

S ekkor hirtelen belekapva, egy merész rántással, egyszerre elkiáltotta magát:

»A mennydörgős ménkő
Hozott ilyen rossz helyre.«

Az ezredes felordított, de már későn volt, rá volt szedve, mert akkor újra a régi jó helyén volt a lába.

Egyéb zavar, mondom, nem történt. Azaz, hogy ez se zavart meg semmit, mert az öreg inháber emiatt bizony el nem engedte volna még csak az ebédet sem: egy guruló széken vitette magát az ebédlőbe, ahol ma pattan ki a harmadik kívánság. Hiszen többet ér ez a királyné színházánál is.

A feketekávénál már szólni se kellett gróf Waldecknek; maga a türelmetlen asztaltársaság követelte:

- Halljuk a harmadik pontot! Halljuk, halljuk!

A grófné mosolyogva nézett Waldeckre:

- Megengedi, óbester uram?

Az halvány volt, mint a félénk pattantyús abban a percben, mikor az ágyút elsüti. Némán, lankadtan intett igent a fejével.

- A harmadik kívánságom az lett volna - szólt a grófné a templomi csöndben, bátor, csengõ hangon -, hogy ezt a Nagy József fõhadnagyot nevezze ki kapitánynak!

Az inháber ijedten kapta el a fejét, mint valami golyóbis elõl. A vér eleinte a fejébe tódult, a halántékai lüktettek, azután oly fehér lett, mint a fal.

- Jól van - szólt rekedtes hangon. - Ezennel visszahelyezem Nagy Józsefet kapitánynak.

A szép asszony felkelt s egy pukedlit csinált az inháber elõtt, olyan ártatlan, szelíd arccal, mint egy zárdanövendék, aki egy tankölteményt szavalt el.

- Íme, uram, ez volt az elsõ kívánsága. Remélem, ki van elégítve?

Az ezredes dadogott valamit, az urak ellenben különösen mosolyogtak. (Köszönöm szépen az olyan kielégítést.)

- Kegyetlen kutya - súgta most a Waldeck titkába beavatott Bittó Olgyaynak.

- Dehogy az, öcsém, dehogy; sokkal inkább szerelmes macska.

Ebéd után labdajáték volt a kastély-kertben. Johanna Waldecknek nyújtotta karját visszajövet s mikor a vendégek elváltak, kedélyesen kiáltá utána:

- Holnap jön a második kívánsága, gróf. Álmodjon valami szépet és gondoljon ki magának valami olyat, ami nekem sem rossz.

Az inháber egy kis szarkazmussal jegyzé meg:

- Persze olyat, mint az elsõ volt, a grófné kívánságaiból összetéve.

- No, ne ijesztgessen!

És megfenyegette a napernyõje nyelével.

»Valami olyat gondoljon ki, ami nekem se rossz«. Ez a mondat úgy pislogott ki a mai nap eseményeibõl, mint a sötét erdõbõl kicsinyke pásztortûz. Biztatta az ezredest, csillogott, fénylett elõtte. Hátha mégis õt szereti? Hátha csak nem merte magát megkínálni. A férfié az elsõ lépés. Hiszen az asszonytól már a célzás is elég, hogy gondoljon ki valami olyat, mi mindkettõjüknek jó.

Hiszen éppen ilyet gondolt ki, de nem fog-e vele felsülni?

Míg az inháber ezeken töprengett, addig már a hideg nézõk tisztában voltak vele, hogy mindez kosarat jelent. A pletyka megindult. A szegény gróf Waldeck hogy megjárta! Részint nevettek rajta, részint sajnálták. De annál inkább szapulták az asszonyt. Oh, nincs abba annyi szemérem sem, mint a mákszem! Borzasztó az! Ilyen úri dáma, egy palotahölgy, így vicsorítja ki a foga fehérét! Hát ér a nevelés valamit? Nem ér. Ki hallott már valaha ilyet! Három nap alatt kapitánnyá avanzsíroztatja a fickót! Ugyan mi az ördögöt akar vele? S hogy megnõtt az ipsének a szarva. Peckesen jár, csörteti a kardját, hetykén pengeti a sarkantyúját és az orrán keresztül beszél, mint egy elbizakodott princ. A Borcsa szeretõjéhez hozzá se szól azóta. Hja, így van az, ha hernyóból gubó lesz!

Hanem iszen az ezredes se övezi ám szalmakötéllel a derekát. Megfelel magáért. Tromfra csak tromf jöhet. Ha a grófné három kívánsága ilyen különös volt, tudni illõ, hogy most már az övé se lehet szõrmentes. Pedig még kettõ van hátra.

Az egész egybegyûlt úri világ lázas kíváncsiságban égett, hogy a következõ ebédnél mit követel majd gróf Waldeck? Lesz-e fullánk, tövis az értelmében, vagy pedig a szívét tálalja ki? No hiszen, az volna még csak a spektákulum.

Sem az egyiket nem tette Waldeck úr, sem a másikat, hanem így szólt ebéd után, nagy figyelem között:

- Az elsõ kérésemet teljesítette a grófnõ. Azt kívántam, hogy mondja el, mit követelt volna tõlem, ha nyertes marad. Elmondta, köszönöm.

- Úgy van, vitéz uram. Várom tehát a második parancsát.

Waldeck gróf felállott s elébe lépett:

- Mondja meg nekem õszintén, miért kívánta tõlem éppen ezt a három dolgot? Ez az én második kívánságom.

Az asszony gyöngén elpirult, egy ideig habozott; egy pünkösdi szegfû volt a keblén, azt tépdelte el apródonként.

- Ön túlságosan kíváncsi, gróf, de ha meg kell lenni, isten neki. Üljön le és húzza közelebb a székét, majd elmondom. Hiszen úgysem maradhat véka alatt.

Az inháber engedelmeskedett, leült vele szemben, állta az izzó szemeknek a ragyogását, égetését, míg a feje zúgott azoktól, amiket hallott.

- Hát úgy volt az, kedves ezredes, mert ez egy egész kis mese, hogy a Nagy Józsi kapitány, kit már én régen szemmel tartok, beállított hozzám a múlt héten és megkérte tõlem a Borcsa szobalányomat. Engedjem ki, úgymond, a szolgálatból és inkább õt tegyem be valami foglalkozásba az uradalomnál, mert levetni készül a cifra dolmányt. »Hát tetszik neked a Borcsa?« kérdém tõle. Igent intett a fejével. »Hát engem megnéztél-e már jól? - faggatom odább -, hát én tetszem-e neked?« Erre is igent intett a fejével. Nevettem nagyot és így szóltam hozzá kacagva: »De ha a Borcsa is tetszik, meg én is tetszem, hogy lehetsz akkor olyan szamár, hogy õt kéred meg feleségül és nem engem?« Erre aztán õ is nevetett: »Hiszen ha legalább kapitány volnék, nekem is más eszem volna.« »No, ha csak az a baj, Nagy Józsi, - feleltem - hát olyan kapitány leszel te már mához egy hétre, mint a pinty.« Õ csak a szemét meresztette erre: »Ne bolondozzon a méltóságos asszony!« De én csöppet se bolondoztam, tetszett a legény, elhatároztam, hogy elõször rangot adok neki, azután odaadom a kezemet is. Szóból szó lett. Megbeszéltük együtt, megegyeztünk - s ím ezért kívántam kegyelmedtõl mind a három ízben az emelkedését.

Az asztaltársaság meglepve hallgatta ezt a csodálatos történetet egy szép hölgy szájából, ezt a különös vallomást. »Ah! Oh!« röppent el önkéntelen. A bámulat fölszisszenése mellett ott agyarkodtak az irigy pillantások is Nagy Józsira szegzõdve, ki nagyokat ivott s jóízûen ingatta fejét. Az bizony úgy volt, tökéletesen úgy történt!

Az inháber eleinte majd leszédült a székrõl, de csak addig, míg tisztába nem jött, míg vesztenivalója volt. Mikor aztán a remény utolsó szikráját is kioltották, olyan kemény lett, mint a kihûlt vas.

- Eszerint - jegyzé meg hûvösen - a naponkénti egy kívánság csak arra való volt…

- Hogy a törvénynek elég legyen téve, kedves ezredes, mely, úgy gondolom, megkívánja a tiszttõl, hogy mindenik rangfokon legalább huszonnégy óráig megállapodjék.

- Ennélfogva tehát megszûnt az ok, amiért a harmadik kívánságomat holnapra kelljen halasztanom.

- Megszûnt, ha úgy tetszik - hagyta rá elbûvölõ mosollyal a grófné. - Hiszen lássa, én olyan jó vagyok, mindenre rávehetõ, mint a szelíd bárány.

S aztán szeretetre méltó pátosszal, oktondi szelességgel kiáltott fel:

- Csend, uraim! Az én zsarnokom most hirdeti ki a harmadik és utolsó rendeletét hozzám! Nem bánom én, behunyom a szememet. Így ni! Rajta, uram!

Nem sokat kérette magát Waldeck. Szinte kikívánkozott belõle a harmadik szó.

- Mentsen fel kegyesen a holnapi ebéd alól. Ez az én harmadik kívánságom.

A menyecske érezte a méregcsöppet, de mégse tett úgy, mintha haragudnék, hanem csak úgy, mintha elszomorodott volna.

- Ah, ön igazán kellemetlen dologra kényszerít. Ön csúnya, rossz ember, ezredes! Mikor éppen holnap lesz az eljegyzési ebéd! Ej! ej, ezredes, szégyellje magát.

…És az szégyellte is magát, de úgy, hogy egy évig került minden társaságot s egész holta napjáig minden asszonyt.

IV. HOGY ÜTÖTT KI A HÁZASSÁG?

Ez volt az újfalusi regényes fogadásnak és az azt követõ excentrikus házasságnak rövid, vázlatos története. A részletekbõl nem szivárgott ki több, csak amennyit az úrnõ oly cinizmussal elmondott. Pedig én istenem, milyen szende, finom teremtésnek látszott!

Sokat beszéltek akkoriban tátott szájjal, megütközéssel errõl a különös esetrõl széles Magyarországon, sõt még az udvarnál is nevetgéltek rajta eleget.

Emlegették tréfásan, méltatlankodva, csúfolódva, analizálták pszichológiai szempontból, egyszóval rágódtak és mulattak rajta, a rokonok pedig mérgelõdtek és azt hirdették, hogy Johanna grófné tökéletes bolond. Mária Terézia õfelsége azt mondta rá nagy fejcsóválva: »Ím, ilyen az asszony az övén alul.« Hetekig tûnõdtek rajta a burgban, hogy mit értett ezalatt. (Megvallom, én magam sem bírom kitalálni.)

Az eljegyzést nem sok idõ múlva követte a nász. A kapitánynak nem is volt egyéb elõleges észrevétele, csak az, hogy hát a Borcsa mit szól ehhez? Mi lesz a Borcsával?

- A Borcsát, fiam, férjhez adjuk valamelyik hajdúnkhoz. Itt van például a Szabó Dani. Elég szép szál legény, a Borcsa boldog lesz vele.

A Szabó Dani éppen jó pajtása volt. Sóhajtott egyet. Isten neki, hadd legyen az övé a Borcsa.

Hiszen neki ott van õhelyette a gyönyörûséges tündér úriasszony, meg az egész fölséges úri élet ráadásul: négy pej lovon járni, délelõtt bankót olvasni, délben hétfajta pecsenyét enni, délután húszféle bort kóstolgatni. Bizony bolond lenne, ha nem ízlelné.

Az esküvõ után kvietált a kapitány s Bécsbe ment lakni a nagyúri feleségével. Csak éppen a mézesheteket töltötték elõbb egy alföldi kastélyukban.

Hanem amilyen ragyogó gyerek volt, mint huszárkáplár, éppen olyan komikus alak lett, mint magyar nagyúr. Johanna, aki a rajongásig ragaszkodott hozzá, (éppen abban a korban volt, mikor az érzékiség a tanácsadó), az udvarnak is bemutatta, dicsekedni akart vele.

Õfelsége a királynõ kegyteljesen fogadta, azon banális frázisok egyikével szólítván meg, melyekhez annyira értenek a fejedelmek, mint a csepûevéshez a komédiások. Ezeknek a száján is pántlikák jönnek ki, de szürke színben - ha »muszáj«, nemzeti színben.

- Megszokta-e már Bécset, kedves Nagy?

- Én meg, de Bécs nem akar engem megszokni - felelte Nagy József õszintén.

Ugyanis éppen a múlt héten éjjel vitte be a policáj, mert utcahosszat muzsikáltatta magát s elõtte táncolt, kurjongatott a bandának.

- Neje jó barátném - folytatta az uralkodónõ -, örülök, hogy az urát is megösmerhettem.

- Én is örülök - felelte Nagy József, megpödörítve a bajuszát, kedélyesen -, mert sose hittem volna, hogy felséged ilyen helyes menyecske.

A királyné türelmetlenül lépett hátra, távozást intve a kezével. Elmosolyodott benne az asszony, de a királynõ homlokára ráncok gyûltek.

A nyár izzó részét a Bécs melletti Badenben töltötte az új pár, akkoriban ott nyaralt, fürdõzött az egész osztrák arisztokrácia, maga a császárnõ is eljárt minden évben, lemosni magáról az uralkodás gyûröttségét. Roppant fényt fejtettek ki Nagy Józsefék cifra szerszámos lovaikkal, aranyos ruhájú csatlósaikkal, úgyhogy nem egy princ irigyelte meg. Maga Nagy Józsi pompás daliás lovas volt s emiatt szinte divatba jött a fõrangú urak elõtt, mind pertu voltak vele. - Szögletes egy kicsit - mondogatták -, de originális! Az originalitás nagy fiskális, mindent kiment.

Egyszer azonban meglátott éppen az »Arany kapocs« elõtt egy temetési menetet, síró rokonokkal a koporsó mögött, fáklyavivõkkel a koporsó mellett, hirtelen egy gondolata támad, nosza átugratja. Még a fáklyavivõkön is keresztül ugrott a Manci lován. Az volt a bravúr, a vakmerõség.

A halottvivõk leejtették ijedtökben a Szent Mihály lovát, csak az egyikben volt annyi lélek, hogy fölvett a földrõl egy fûzfavesszõt s azzal szeme közé vágott a lovasnak, úgy hogy mindjárt kék kolbász támadt a halántékán.

Másnap a királynõ a cercle alkalmával hátat fordított Nagy Józsinak, az ismerõs fõurak pedig a köszönését se fogadták.

- No, ez ugyan túlságos teketória egy halott miatt! Hanem iszen helyrehozom én a hibámat.

Kinyomozta, ki volt a halott (valami Meyer volt) s Bécsnek valamennyi templomában húsz-húsz misét rendelt a lelkiüdvéért.

No, most már meg lehet elégedve Meyer úr, isten ott nyugossza. De az ismerõsök hidegsége meg nem szûnt. Váltig töprengett, panaszkodott emiatt.

Egy ízben, mikor haza rándult Újfaluba, gróf Waldecknek is elõhozta:

- Mind rossz szemmel néznek rám, hogy azt a koporsót átugrottam.

- Oh, nem azért.

- De mi az ördögért akkor? - kérdé Nagy József meglepetve.

- Ej, hát én hozzam az eszedbe, hogy mi történt. Gondolj csak utána, hogy egy úr ugyanekkor az arcodat vágta meg egy vesszõvel.

- Ugyan? Hát mi van abban? Hiszen az is nekem fájt, hogy haragudhatnak azért?

- Oh, nem azért, hanem hogy nem kértél tõle elégtételt.

Nagy Józsi vállat vont:

- Hát nem tudtam én ezt a szokást.

Gróf Waldeck is vállat vont:

- Hja, minek eszel akkor egy tálból cseresznyét a nagy urakkal, ha a szokásaikat nem tudod?

Nagy Józsi elhatározta, hogy elégtételt kér attól az embertõl, s amint visszatért a birodalmi fõvárosba, mindent tûvé tett a vakmerõ halottvivõért, de csak meg sem lehetett találni.

Így élt megvetésben, lenézésben, ami roppant fájt Johanna grófnõnek, s addig-addig fondorkodott, hízelgett, míg a királynõt kiengesztelte iránta. A farsang vége felé meghívót kapott egy udvari estélyre, - azt hitte Johanna, hogy ez rehabilitálni fogja a férjét, - de éppen ez a bál szegte a nyakát végképpen.

Jó tokaji borok és szép asszonyok voltak, Józsi úr mámoros lett, s ilyenkor nem bírt vele senki, még az a nagyhatalom sem, melyet udvari etikettnek neveznek. Elkezdett pajzánkodni az udvari dámákkal, az egyiknek megcsipkedte a habfehér vállát, egy másikat erõvel meg akart csókolni. Zaj, sikoltozás támadt. A Nádasdyval beszélgetõ királynõ füléhez is eljutott.

- Az egy nagy paraszt! - mondá Mária Terézia bosszúsan. - El kell távolítani!

És ettõl az órától fogva meg volt halva Nagy József, sõt ezzel a szóval még a koporsót is rászegezte a királynõ, soha többet nem jött felszínre, kerülték az elõkelõ urak, mint a bélpoklost, maga a felesége is elhidegedett tõle.

Ivásnak adta magát, egész éjszakákat dorbézolt át a saját cselédeivel, s ha ilyenkor szemrehányást tett neki a grófnõ, úgy elnáspángolta, hogy arról nyögött egy hétig.

Néha eltûnt hetekre Újfaluba s ilyenkor sûrûn jöttek hírek a grófnéhoz furcsa kalandokról, amelyekben csinos, kackiás parasztmenyecskék szerepeltek. A hamu csak befedte, de ki nem oltotta az eleven parázst, újra gyúladozik, ha rá fújnak.

Végre is nem volt más megoldás két évi házasság után, mint a válás. Maga Johanna grófnõ óhajtotta, s a fölséges asszony a pápához írt levéllel segítette elõ.

- Hát már nem szereted? - kérdé a királynõ Johannától.

- Ki nem állhatom.

- De olyan gyorsan untál rá?

- Én egy kapitányhoz akartam férjhez menni s egy durva káplárt kaptam.

Nagy Józsinak nem volt semmi kifogása, sõt örült. A grófnõ nagylelkû volt az anyagiakban, a szép újfalusi uradalmat neki engedte át kárpótlásul. Ehhez a kis szerelmi sebhez derék flastrom tizennyolcezer hold - és hozzá teljes szabadság.

Nagy Józsefet beiktatta a téns vármegye annak rendje és módja szerint a szép fõúri birtokba, megvolt a »magnum áldomás«, híre ment messze vidékre a szerencséjének s lányos mamák kerülgették az egész országrészbõl. A szép Bittó kisasszonyok kocsirúdja egyszer éppen ott tört el a kastély elõtt, hát bementek a mamájukkal a kastélyba és ott maradtak másfél napig, míg a faragó a rudat kifaragta, míg a kovács megvasalta. Gyönyörû harmatarcú lányok voltak, de azért Nagy József mégse parancsolt rá a kovácsra, hogy »ne siessen kend«.

Máskor a híres aranyhajú özvegy Sárközy Lászlóné szinte erre utaztában kapta a gyomorgörcsöket, úgy hogy a frajjai beszállították a kastélyba. Furcsa véletlenek vannak a világon. De nem rágalmazásból mondom. Hiszen végre is meggyógyult két nap alatt a szép vendég - s a gazdára nem ragadt el a betegsége.

Hanem amint egyszer egyik tanyájára kocsizott (a tiszttartójával volt valami dolga éppen egy vasárnap délután), a tiszttartólak udvarán ugyancsak vígság volt, szép parasztleányok és pajkos menyecskék játszottak valami játékot: körülbelül olyat, mint »benn a farkas, künn a báránya«, ámbár mégsem azt; a nõnek vagy a férfinek, aki bent volt a gyûrûben, bekötötték a szemeit, aztán úgy vakon, találomra kellett választania s megfognia egyet, aki megcsókolja. Sok jóízû dolog keletkezett ebbõl, sok kacagás, sok tréfa, sok kényszercsók és néha egy igazi is. Bizony talán az egy igaziért volt kigondolva az egész játék. Mikor az új földesúr végigment az udvaron, akkor éppen egy délceg növésû menyecskének a szeme volt bekötve, az egész fejébõl csak a szép fehér homloka látszott, meg a gödrös álla, no meg az a piros szájacskája, amit majd meg lehet csókolni.

A gyûrû szétfoszlott, a párok táncoltak, iregtek, forogtak, ravaszkodtak, széledeztek, s a menyecske fogdosásra terjesztett karokkal kergetõzött a vaknak bizonytalan, tapogatózó mozdulataival.

- Hopp! Megfogtalak! - kiáltá egyszerre kedvesen, s diadalmasan megragadta kezeivel Nagy Józsefet, aki éppen akkor ért a játszók közelébe. - Te leszel most már a farkas!

Az elszörnyülködés szisszenése hallatszott az urasági népség között, melynek férfi-része levett kalappal állt ott hódoló némaságban.

Nagy Józsi elmosolyodott.

- Hát jól van, húgom. Ha már megfogtál, isten neki.

A semmit se sejtõ menyecske hirtelen lerántotta a köteléket, s a volt és a leendõ farkas sóbálvánnyá váltak a meglepetéstõl. Szabó Daniné volt, a hajdani Borcsa szobalány.

- Jaj, nagyságos uram! - szepegett a menyecske az ijedtségtõl elfehéredve.

- Semmi jaj - mondá a földesúr, kibontakozva zavarából. - Ha már megfogtál, én leszek a farkas, de ide elõbb azzal a csókkal.

S ezzel be se várva a feleletet, hirtelen átkapta a darázs derekát s oda cuppantotta pirosló, nedves szájára a farkasjáték törvényes járulékát.

Oh, ez a csók! Valami csodálatos édes íze volt. Mintha egyszerre parázstûz futná keresztül az ereit. S a menyecske arca is hogy kigyulladt. Kutya teremtette, de gyönyörû asszony.

Ekkoráig már elõjött a tiszttartó is, akinek jelentették, hogy az uraság van itt, de biz az uraság többre vette most már a farkasjátékot a gazdasági ügyeknél s beállott a koszorúba farkasnak, hogy hátha meg tudná fogni még egyszer farkasnak azt, aki csak az imént vedlett át báránnyá egy csókkal.

Az a csók, az a csók. Nem tudta azt felejteni Nagy Józsi. Hiszen azelõtt is, leánykorában, megcsókolta sokszor, de akkor nem volt olyan jóízû. Mitõl lett az olyan?

Másnap puskát vett a vállára, kileste, mikor a mezõre ment, s megszólította.

- Ej, Borcsa, Borcsa, de kár, hogy nem az én feleségem lettél!

- Bizony nem rajtam múlt - mosolygott az asszony azzal a magyaros, félig kacér, félig szomorkás mosolygással.

- Hát már most mit tegyek, Borcsa?

- Hogy mit tegyen a nagyságos úr? Hát lõjön egy-két nyulat itt a pagonyban.

- Könnyû neked beszélni, tréfálkozni.

- A nagyságos úrnak pedig nagyon nehéz. - S gúnyos pityergéssel lóbázta a szép, csillagos, lepkés fõkötõjû fejét. - Szegény nagyságos urunk, de nehéz sorsa van ebben a nagy domíniumban. Oh, szegényke! szegényke!

S ezen aztán úgy kacagott, mint a gerlice.

A földesúr mindinkább rajta veszítette a szemeit. Most látta, hogy mennyivel szebbek ezek a szemek, ezek a karok, mint az erdõk, rétek.

Hol volt akkor az a bolond szeme, mikor ezeket az erdõket, réteket tartotta szebbeknek?

- Mit szólnál hozzá, - kérdé rekedtes hangon - ha azt mondanám, hogy az én szívem még most is a régiben van. Az csak a haraszt volt, az a másik érzés, nem volt annak gyökere, a haraszt alatt mindig ott volt az igazi fû, most elfújta a szél a harasztot, és a fû most se sárgult, most is zöld, sõt csak megnõtt, hidd meg, a takaró alatt. Hát mit szólnál hozzá?

A menyecske vállat vont s elindult a kosarával: