NAGY KUTYA A VICEBÍRÓ

1895

Vézna, ragyás emberke volt Putnok városának a vicebírája, Szabó Mihály uram. A putnoki vicebíróság, még talán maga a bíróság se nagy világi állás, de ha kemény ember állja, hát mégis valami. Szabó Mihály pedig kemény volt, sok fából faragott ember, nem is próbált még anya szülni olyat, aki õrajta kifogjon.

Nem mondhatni, hogy jó ember lett volna, se hogy rossz, de mégis inkább rossz volt; kérlelhetetlen szigorú, szív nélküli; de ha szíve nem is, bezzeg volt két vaskeze, mely erõsen maga felé húzott; már az ujjai is úgy állottak valahogy mereven befelé fordítva, s amit egyszer közéjük kaparintott, az ki nem jött onnan egykönnyen. Azért is hítták Kápe-rápe Mihálynak a diákizáló öreg urak.

Sok esze se volt; nem tudott, teszem azt, olyan szépen szónokolni a városi gyûléseken, mint Kajszi József; de kevés se volt az esze, nem kért mástól kölcsön. Egyetlen szóval kifejezve, nagy kutya volt az öreg.

Azaz, hogy voltaképpen nem is öreg (az ötven év mezsgyéjén innen van), csak a csúnyasága, a torzonborz haja, szakálla miatt tetszett annak és emlegették úgy, mint öreget. Természetes, hogy nem valami nagy szeretetben élt, még kevésbé nagy tekintélyben, és mégis mindig újra és újra megválasztották vicebírónak, mert hát úgy beillett õ ebbe az állásba, mint a görcs a fába, hogy annak ott kell lenni, hogy az nem is lehet másképp. Még a halála után is, ha ugyan meghal (mert ez az egy nem bizonyos), úgy fog rémleni a putnoki elmékben, hogy új Szabó Mihályt kell választaniok és nem annyira új vicebírót.

Történt pedig a Kápe-rápe Mihály vicebírósága idején sok nevezetes dolog. Ezek közé esik amaz istentelen betyárnak, Kártyi Pistának a garázdálkodása is azon a környéken.

Hosszú rovása volt a ritka szép növésû legénynek a nemes vármegyénél - azaz hogy mit beszélek? - hiszen a vármegye se volt nemes, hanem csak úgy ide volt hozva valahonnan Csehországból. A vármegyének is sok volt a rovásán, s mikor Kártyi Pistát a vésztörvényszék elé állították, amiért öt társával negyven menekülõ család szekereit megrohanta, kirabolta, és a vésztörvényszék elnöke, Küry István uram, az ítélet után - mely három évi fegyházra szólt - elkezdett a szívére beszélni: »Hogy volt lelked, Pista, saját honfitársaidat kifosztani?« fülig pirult s odaszólt az elnöknek mogorván:

- Én sem hánytorgatok föl az úrnak semmit, az úr se hánytorgasson föl nekem semmit.

Amitõl aztán a nagyságos Küry István úr vörösödék el úgy, mint a megfõzött rák.

Kártyi Pista kiállotta a fegyházat, de csak nem javult meg, újra megszervezte bandáját, mihelyt kiszabadult, sõt megszaporítá hétre, s mindjárt is hét lovat loptak maguk alá a rimaszombati vásáron, mert a gyalog betyár csak félember.

Természetes, hogy a legszebbet, a lámpásos homlokú Rárót magának tartotta Kártyi, amelyik arról lett híres késõbb, hogy arra a kérdésre, »hány icce bort ittam, édes lovam?« annyit emelintett, kapált az elsõ bal lábával, amennyit a gazdája megivott. (Amint elszámlálta, néha egész gödröt vagdosott ki patájával a Kurintyó csárda elõtt.) A félszemû Gerencsér tanította ki erre a mesterségre; valóban pénzért lehetett volna mutogatni, ha másé.

De így azért fizettek volna szívesen, hogy ne lássák, mert amikor látták, rendesen rajta ült Kártyi Pista is, ami pedig nem kis veszedelem; - mert Kártyi nem nagyon válogatós a célra vezetõ eszközökben, kivált, ha szûk idõk járnak.

Egy ilyen szûk idõszakban (nyár elején, mikor a gazda már elköltötte, amije tavaly termett, de az idei termés még lábon van), a putnoki vicebíró, Kápe-rápe Mihály a városi tanyára iparkodék. A szekér elé fogott két fekete lovacska lustán, lassan baktatott a homokban, mely a napsugarak özönében úgy csillámlott, ragyogott, mintha aranyszemek volnának közte. Rekkenõ, kiállhatatlan hõség volt, a lovakat a legyek molesztálták és ugyancsak csattogtak jobbra-balra a természetadta legyezõikkel, amellett a Pali kocsis is dolgozott az ostorral a hátukon meg a hasuk alatt.

Hátul a szalmából csinált, de már besüppedt ülésen a városbíró szundikált, mellére eresztett nagy feje ide-oda lóbálózék, akár az órainga, de csak szundikált, nem aludt; a pipát erõsen tartotta agyara közt és az füstölt is; mindössze a szeme volt behunyva, mint a vén nyúlé. Egy-egy zökkenõnél fölpislantott, aztán megint betapadtak a szemhéjai, mintha mézgával volnának bekenve.

Ment, mendegélt a két lovacska, s bizony öreg dél lett, mire a Pity nevû bükkös erdõhöz érkezének. Semmi emberi lény nem látszott sem közelben, sem távolban, egy leányt kivéve. Roppant kecses volt így messzirõl is, kurta kék szoknyájában, amint az erdõbõl kibukkant. Mintha egy búzavirág lépegetne a búzák felé.

Nyúlánk volt és nagyon fiatalnak látszott. Gyermekleány lehet. Csodálatos, hogy nem lehetett látni egész jól odáig és mégis bizonyos volt, hogy az szép nõszemély. Miért? Hát tudja isten. A szemnek még a látáson túl is van talán valami felfedezõ ereje. A szem is tud sejteni.

A leány lihegve látszott kifelé iparkodni az erdõ végsõ fái közül, mintha kergetnék. Egyszer-egyszer megiramodott, futni kezdett, de a nagy rõzseköteg a hátán, mely alatt szinte roskadozni látszott, alig engedhette a szaladást.

Most egyszerre megállt… A Pali kocsisnak, aki millió fa közt is hamarabb látna meg egy szoknyát (szeme van hozzá, punktum), mint két fehércseléd közt ezer fát, észrevette legott, hogy a rõzseköteges leány figyelmessé lett a szekerükre. Ni, csakugyan. Erre fordul. Integet valamit, sõt kiált is.

Szabó Mihály uram, kibõl egy hegyesbe végzõdõ szalmakalapnál nem látszott ki egyéb, hirtelen fölütötte fejét a távolról jött hangra, szétnézett és kérdé a kocsistól:

- Mit kiált a fruska?

- Nem hallok belõle egy mukkot se. Toldom pedig fülem a tenyeremmel is, nemzetes bíró uram.

A leány lerántotta most piros kendõjét a fejérõl és azt lebegtette feléjök olyanforma mozdulatokkal, mintha visszafordulásra intené õket.

- Talán a kocsinak van valami baja?

Körülnézték, de lõcs, kerék, tengely, saraglya, minden rendben van.

A vicebíró kíváncsi lett.

- Ugorj csak le, fiam, szaladj utána, kérdezd meg, mit akar?

A kocsis leugrott, oldalt eleibe iramodott egy darabon, míg annyira közel ért, hogy megértheté a hangját. Jaj, de milyen szép hangja volt.

- Forduljanak vissza, jó emberek! Zsiványokat pillantottam meg az erdõben, ebédjüket sütik egy nagy fa alatt.

S aztán lelkendezve futott a rozsok között rézsút, ki az útra, a nagy rõzseköteg alatt egyszer-egyszer megbotolva.

A Kápe-rápe megértvén a leány kiáltozásait a visszatért Palitól, újra a kocsiülésbe ereszkedett nagy flegmával.

- Bizonyosan valami favágóktól ijedt meg. Fiatal leánynak látszik.

- Hamar lett lú, mint a szegény ember csikaja - felelte a kocsis a maga észjárása szerint, nyilván a rõzsekötegre célozván, melyet a leánynak cipelnie kellett.

Aztán, mielõtt visszaült volna a kocsira, elõbb letört egy pár gallyat és a lovak szerszámja alá tûzte.

- Ez is hûsít - mondá -, és ez is kergeti a legyeket. Annyi a légy, hogy a farkuk már nem elegendõ légycsapónak.

- Okos emberek a csehek - szólt közbe a Kápe-rápe -, azok két farkat adtak a saját oroszlánuknak. Tudják azok a módját.

Erre fölugrott a kocsira Pali is, kezébe vette a gyeplõt, ostort, hátraszólván:

- Hát ne forduljunk vissza?

- No, az volna még szép! - mordult meg a vicebíró, s azzal újra becsukta a szemeit, szundikálni kezdett, a két ló pedig vidámabban rakosgatta a lábait odább. Az óriás bükkök cikcakkos árnyakban lerajzolva feküdtek kétfelül az út mentén. S bár meg se mozdultak a falevelek s maga a rõt agyagföld is szinte lihegni látszott a nagy melegtõl, a páfrányok, a kígyóhagymák lankadtan eresztették le leveleiket, mégiscsak árnyékosabb volt itt, mint a szabad mezõn. Az erdõ nem zúgott most, mint õszkor vagy tavaszkor, még csak nem is susogott, hanem csak lélegzett. De édes volt, balzsamos volt most ez a könnyed lehelete is.

Mély csönd honolt az erdõn, legföljebb a rigó füttyentette el magát a sûrûségben, vagy egy megiramodott mókus zörrentette meg a bokrokat, midõn a Tóbiás-féle akol-romoknál, a tisztás felõl lovak patkóinak dübörgése bontakozott ki, s egy pillanat nem sok, ott toppant mellettük, akár a forgószél, vagy hét lovas betyár.

- Hopp! Egy tapodtat se odább!

Pali megállította a lovakat, de nem is tehetett egyebet, mert fogta már az egyiknek a zabláját Máthé Miklós, a Kártyi-banda óriása, egy ölesnél nagyobb ember.

A vicebíró csodálkozva nyitotta föl a szemeit; inkább a megállás ébresztette föl, mint a lódobaj.

- No, mi az - kérdé nagy léleknyugalommal -, miért álltál meg, Palkó fiam?

De nem Palkó felelt (nem volt az se holt, se eleven most), maga Kártyi Pista ugratott melléje, õ világosította föl.

- Hát azért állt meg biz õ, mert megállítottuk.

- Úgy? - szólott az öreg félálmosan. A kialudt pipáját a lõcshöz ütögetve kezdte kiverni. - És miért állítottátok meg?

- Hát nem ösmer engem? - kérdé a közömbös fogadtatás miatt szinte sértõdve a haramiavezér. - Én vagyok a Kártyi Pista!

Nagy hatást várt a bemutatástól, de hasztalan, mert a vicebíró egy csöppet se látszott csodálkozni; kikeresett a mellényzsebbõl egy gyufát, meggyújtotta a saját combján, de biz az elaludt egy gyönge széláramban, hát odaszólott Kártyi Pistának:

- Tartsd csak, fiam, egy kicsit a kalapodat elébe!

Kártyi Pistát annyira zavarba hozta ez a fesztelen kívánság, hogy szépen lekapta a pörge kalapját, mely mellé egy halvány pirosba játszó georginarózsa volt tûzve, és tartotta elébe, míg rágyújtott.

- Látom, valami urasági helyen jártatok - dünnyögte az orrán keresztül, mert a szája el volt foglalva, egész tüdõjébõl pöfékelve a gyulladozó plántát.

- Mirõl tudja?

- Errõl a rózsáról. Paraszt-kertekben nincs, csak a kisasszonyoknak nyílik ez a fajta.

- Hát eltalálta. Csakugyan ott jártunk a palánkai tiszttartónál.

- Nos, és eresztett-e egy kis szõrt? Mert csak nem jártatok talán pusztán ezért a rózsáért?

Olyan bizalmaskodó, olyan természetes volt minden szava, hogy a Kártyi Pista még jobban kizökkent a zordon szerepébõl.

- Két zsák zabot adott a lovainknak.

A Strázsa Gyuri meg a Lótusz Jancsi nyerge mögött csakugyan ott terpeszkedett egy-egy püffedt öreg zsák idomtalanul szétállva.

- Az ám, látom már - mosolygott a Kápe-rápe Mihály, a szemöldökeit fölhúzva -, hát egyebet nem adott?

- Dehogy adott.

- Ejnye, a fösvény medve! De hát végre is mi közöm hozzá? Térjünk át a dologra, amici, mi az ördögért állítottátok meg a szekeremet? Csak talán nem akartok tõlem is valamit?

- A pénzét akarjuk - szólt most durván Kártyi. - Adja elõ!

A félszemére vak Gerencsér is odalépett, miután elõbb kivette pisztolyát a kápából, ráordított fenyegetõen, nyegle kevély hangon:

- Úgy van! Ki azzal a bugyellárissal, vén salabakter, vagy különben baj lesz.

Szabó Mihály uram olyan kordiális, derült ábrázatot vágott ehhez, mint aki valamely embertársának egy megengedhetõ ártalmatlan ügyefogyottságán mulatozik.

- No, ugyan jó helyen kereskedtek - kacagott fel édesdeden. - Hogy nem szégyenlitek magatokat ilyen ostobaságra gondolni? Hiába vágsz savanyú pofákat, Gerencsér, mert amit én mondok, az úgy van. Hogy azt mondjátok, én adjak pénz. No, még mit? Hát én, fiaim, pénzt nem adok, de gyertek hát ide közelebb. Mit húzódozol tõlem úgy, Benyák Jóska, meg nem eszlek; igazítsuk el barátságosan a dolgot magunk közt, mert okos szóbul ért az ember.

Az õszbe csavarodott Benyákot, aki ahhoz volt szokva, hogy a megtámadott utasok sápadjanak, reszkessenek, amint biztatni kezdte a vicebíró, hogy ne féljen, nem eszi meg, úgy kihozta sodrából, hogy az nem is gondolkozott többé (úgy elbénult egyszerre), valami nyomasztó, szorongató hit fogta el, egy sajátságos érzés, hogy a vicebíró csakugyan megehetné, ha akarná: lesütötte szemeit, és engedelmesen kullogott elõre. A többiek is idébb jöttek, egyik-másik leszállt a nyeregbõl, részint bámész ösztönbõl, részint meg reménykedésbõl, de valamennyije mintegy megzsibbasztva a kirablandó utas fesztelen kedélyessége által. Ej no! Az ördög látott ilyet! Még neki áll följebb.

- Hát mondom, nem adhatok nektek pénzt; mégpedig nem adhatok azért: pro primo (s itt a bütykös nagyujját külön kiemelte magyarázatul), mert nem tartozom nektek. Így van-e, vagy nincs?

Egy hang sem felelt; minden szem a magyarázó kezein csüngött, mint az iskolás gyerekek a tanítóén. Csodálatos alkotású két kéz volt, mint két gereblye.

- Nem adok továbbá pénzt pro secundo azért, mert a putnoki embertõl még akkor is nehéz pénzt látni, ha tartozik.

A félszemû Gerencsér helyeslõen kurjantott föl, nagy, szõrrel egészen benõtt fejét megbólintva:

- Az már úgy van! Igaz. A putnoki nép komisz nép!

De mindez nem zavarta Szabó uramat, éppen a harmadik ujját sorakoztatta már a másik kettõ mellé.

- Pro tertio, nem adhatok pénzt azért, gyermekeim, mert nincsen.

Az ördög vigye el a harmadik ujját, ez hangolta le õket legjobban, pedig ezen még gyûrû is volt, egy vaskos ezüst pecsétgyûrû s mégis ez jelezte a szegénységet.

- Ugyan ne hallgassuk - kiáltott föl türelmetlenül Strázsa Jóska. - Csak nem vagytok talán kíváncsiak mind a tíz ujjára? Görbe az mind a tíz. Végezni kell vele.

S ezzel vállon ragadta vasmarkával, a fülébe dörögve:

- Pénzt, imposztor!

- Ne ízetlenkedj, Jóska gyerek, azt mondom - mordult rá haragosan a vicebíró. - Szép gyerek vagy, derék legény vagy, de mért teszed magad erõnek-erejével ostobának?

- Nem vagyok én ostoba - mentegetõzött Strázsa Jóska megszelídülve az elejtett dicsérõ szavak által -, de éppen azért nem hiteti el velem a nemzetes úr, hogy nincsen pénze.

- Úgy? Hát már nem vagyok imposztor? Hát már nemzetes úr vagyok? Ez már más. Ha te becsületesen beszélsz, fiam, én is becsületesen felelek. Hát igenis, van egy forintom. Ehol van ni. (Belenyúlt a mellénye zsebébe és kihúzta.) Csakhogy úgy nézzetek rám, hogy én mindennap ebéd után megiszom a magam két icce borát, ma is meg kell innom a Kurintyó-csárdában - sõt még az igazat megvallva, nem is ebédeltem, egy kis rántottát csináltatok a korcsmárosnéval. Ezért kell a forint és nem is adom ki a markomból, inkább meghalok.

Lótusz Jancsi megtaszította Kártyi Pistát:

- Ugyan, hogy nem restellsz a vén csipással piszmogni. Lefõzi az magát a szentlelket is. Gyerünk! Hagyjuk itt. Mert úgy segéljen, hogy a végén még õ visz el tõlünk valamit.

Volt a Lótusz Jancsi föllépésében valami gavalléros elõkelõség, ami hirtelen átragadt a pajtásaira, egynémelyike menni akart, maga Gerencsér is így szólt:

- Igaza van. Nem érdemes vele szóba állni. Menjünk, cimborák!

És a kengyelbe tette a lábát.

Kártyi is átvette a Rárót, melynek kantárát eddig Szirom Gazsi tartotta - a legújabb betyár, aki most volt beruházkodás alatt, lova már volt, de csizmája még nem. (Az ördög vigye el ezeket a csizmadiákat, õk is nagy urak, mert nem utazgatnak portékáikkal vásárokra a nagy melegben.) Mezítláb tartotta a vezér lovát. Ezek az inashetek. Csak addig tart, míg valami jeles dolgot csinál.

Kártyi átvette a kantárt, maga is menni akart, de a szegénylegények egy részén látszott a habozás, õk még maradni szeretnének, remélték, hátha ki lehet valamit vasalni a vicebírótól, erõsebb eszközökkel.

Észrevette ezt a Kápe-rápe s tartóztatni kezdé valamennyit.

- Ugyan ne menjetek hát! Csak nem haragudtatok talán meg? Hova a pokolba siettek? Beszélgessünk még egy kicsit. A ti lovacskáitok is pihennek, az enyémek is. Rájok fér szegényekre.

Nem szívesen látta ugyanis, hogy a tisztességesebb rész lóra kászmálódik s visszamarad a durvább szemétje; nem sajnált vakmerõen még egy tromfot kiadni:

- Aztán az igazat megvallva, van még itt nálam harminchat forint, itt van a bõrtárcámban. (Kihúzta belsõ zsebébõl a tárcát s megröpködtette elõttük a harminchat forintost.) Megmutattam. Miért ne mutatnám meg? Annyi az, harminchat forint, se több, se kevesebb. Mert amit én beszélek, az olyan szent, mint amit a pap beszél a prédikáló székrõl. Ez aztán olyan pénz, amit elvehettek. Ezt a harminchat forintot nem bánom.

De már erre a szóra megint visszatértek a haramiák, mintha egy láthatatlan dróttal újra magához rántotta volna valamennyiüket; csak Lótusz Jancsi nem szállt le a lováról, se egy lépést nem tett elõbbre, hanem csak mosolygott, fitymálón, megvetõleg.

A Kápe-rápe ellenben most kezdett elemébe jönni, hátratolta a nagy szalmakalapot s még a mellényét is végig kigombolta nagy kedélyesen, miközben a nyitott bõrtárcával gesztikulált.

- Ez a harminchat forintocska ugyanis a napszámosoké. Azoknak viszem ki a heti bérét a tanyára. Földhözragadt szegény emberek verejtékkel szerzett pénzecskéje, egyiké két forint, másiké ötven krajcár. Hát biz ezek keserves garasok, ha már éppenséggel nem találtok többé pénzes zsidót és gazdag földesurat, hát ez is jó lesz. Majd megmondom az éhes napszámosoknak, hogy: »Volt, nincs, elvitte a híres Kártyi Pista, akirõl ti nótákat énekeltek.«

Kártyi Pista fölszisszent, mintha kígyó marta volna meg:

- Nem kell - hörögte tompán. - Nemesember volt az apám, én sem vagyok csirkefogó.

Lótusz fölkiáltott mérgesen:

- Ne lefetyelj hát vele!

- Gyere, Pista! - nógatták hárman is.

- Békasóból nem facsarsz kenderolajat.

- Menjünk.

Még a komiszabbak is egyszerre elsöprõdtek, mintha varázslatszerûen gyökerestül fújta volna el õket a megkínált harminchat forinttal.

Most meg már éppen a vicebírónak állott feljebb, elõ is vette mindjárt a szemrehányó ábrázatát.

- Hát nem kell, mi? No, jó. Akkor hát visszateszem, de ne mondjátok legalább, hogy nem vagyok irántatok jó szívvel.

- Ahogy vesszük - jegyzé meg Strázsa Jóska, aki legtovább maradt vissza, az izzasztón és a zsabrákon igazítva valamit -, szopik is, harap is az úr egyszerre, mint a kis malac.

A vicebíró is igyekezett lecsúfolni a Strázsa Jóskát, nagy füstfelhõket fújva maga elõtt.

- Hát csak igazgasd is meg azt a lovat, mert úgy fest, mintha most szaladt volna ki valami svalizsér alól. Mikor fordul, olyan azzal az elálló zabos zsákkal, mint a dományi szélmalom. Vesszek meg, ha nem olyan.

A szó csak szó, de szúrós, ha igaz szó. Magának a nyalka Jóskának sem tetszett a készség, a zsáknak oda kellene lapulnia a ló hasához, az már bizonyos. Így nem maradhat, kinevetik. Káromkodott egyet, aztán kioldotta a madzagját, hagyván kiömleni a zab felét az útra, míg a zsák hajlékonyabb, lazább lett.

A vicebíró oldalba lökte pipaszárával a minden ízében reszketõ Palkót.

- Ugorj le, fiam, és szedd föl hamar azt a zabocskát, jó lesz a mi tátosainknak.

- Hát nem mondtam - kiáltá Lótusz Jancsi az elöl ügetõ vezérre -, hogy õ kaparint el tõlünk valamit?

A félszemû Gerencsér fejét csóválta:

- Nincsen ehhez fogható nagy kutya a világon.

A vicebíró pedig fölszedetvén a zabot az itató vödörbe, mely a saraglyáról lógott le láncon, újra megtöltötte kialudt pipáját. »No, most már biztasd a lovakat, Palkó!« aztán lefeküdt hasmánt a szekérben, úgy, hogy õbelõle egy csöpp se látszódjék, de õ maga mindent lásson a kocsi kis likacsain keresztül.

Hát biz a betyárok szépen elnyargaltak a Berente patakig, mely egészen ide csillogott, mint egy elnyújtózkodott kígyó; ott a hídnál, ahol három út összejön, tanakodni látszottak egy kicsinyég, s aztán ki jobbra, ki balra kettesével, hármasával eloszlottak, maga Kártyi Pista egyenest indult meg a putnoki úton. Meg lehetett ösmerni messzirõl, a rózsa piroslott a kalapja mellett.

Mikor már semmit se láthatott belõlük, a vicebíró fölült rendesen, mint elébb s vércseszemeivel gombát nézegetett az út mellett s ahol észrevett egyet, leszállította a Palkót érte: hogy majd megsüttetik a Kurintyóban.

Találtak is néhányat, de lassankint elfogyott az erdõ, s hirtelen más dolog kötötte le a Kápe-rápe figyelmét.

Túl az erdõn ugyanis a Kabolyiné asszonyom mákföldjével folytatódott a földgolyóbis. Éppen nyílt a mák, öröm volt végignézni rajta, amint kacérkodik, hajladozik ezer meg ezer növény színes patyolat szoknyácskában. De nem ez kötötte le a figyelmét, sokkalta inkább az, hogy a mákfejek közt egyszerre csak megpillantott egy rezes sisakot, azután megint egyet és még egyet. Gondolta magában: ezek aligha a Kabolyiné magjából nõttek ide.

Hamar kisült, hogy nem. Egy hang fölkiáltott:

- Hó, hahó! Álljon meg, bíró uram!

A Tremer hadnagy volt, aki Tornaalján feküdt az ezredével. Õ bújt ki a mákok közül legelsõbben, amint Szabó Mihályt felösmerte.

- Hó, hahó! Nem vett észre valami gyanúsat az erdõben?

- De bizony.

- Talán látott is valamit, bíró uram?

- Úgy lehet, láttam is, hadnagy uram. Attól függ, mirõl van szó?

- Mi a Kártyiék elfogatására vagyunk kiküldve.

- Ejnye, éppen az imént beszéltem velök.

- Lehetetlen. Önt is kirabolták?

- No, már azt mégse tették.

- Hogyan? Hát nem bántották önt? - csodálkozott a kis hadnagy. - Megfoghatatlan.

- Pedig igen egyszerû - jegyzé meg a vicebíró. - Nekik megvan a hozzávaló szívük, hogy bántsanak, de nekem megvan a hozzávaló eszem, hogy ne bántsanak.

- És merre mentek?

- Eloszlottak azok a Berente pataknál, mint a füst.

- Kártyi merre tartott?

- Úgy sejtem a város felé. Lehet, hogy ott lesz munkája az éjjel. Ma virradóra is kiásták Sós Péter sertésólját valami gazemberek.

A hadnagy megfújt valami sípot, mire hullámzani, mozogni kezdtek a mák-fejek, s egyszerre tizenkét katona bukkant ki, akiket a hadnagy legott nyeregbe ültetett, mert a lovaik lent legeltek a völgymélyedésben. Az egyik katona elõvezette a hadnagy pejkancáját is.

- Utánuk nyargalunk. Ön is visszatér velünk, bíró uram, és fölvilágosításokkal szolgál.

Kápe-rápe kedvetlen arcot vágott.

- Az már nem lehet.

- De ha rendelem a császár nevében.

A vállait kezdte vonogatni.

- A császár nevében? Jó, jó. Én lojális ember vagyok, nekem meg lehet azt rendelni, én meg is tenném, de nekem gyomrom is van (azt el nem törülte még semmi paragrafus), s ennek hiába mondanám: »Légy tele, gyomrocskám, a császár nevében«, azért az mégis korogna. Én még ma semmit sem ettem hadnagy uram, - nekem a Kurintyóba kell elérnem.

Szerencsére volt a hadnagy tarisznyájában egy fél sonka, a kulacsában bor. Szabó Mihály tehát visszaindult kocsiján a katonasággal, megmutatván útközben a helyet, ahol a rablási kísérlet történt, majd odább a keresztutakat, ahol a rablók szétoszlottak. A nyomok elmosódtak, szétfolytak a homokban, a szemközt jövõ utasok, akiket a vicebíró kérdezett ki (mert a katonák csak németül tudtak, semmi útbaigazítást nem adtak.

Cél nélkül mentek hát. Azaz legalább meghálnak Putnokon, eltöltik jól az estét; kérdezte is a hadnagy: van-e sörház Putnokon?

- Van bizony, mert megisszák ám a sört a magyarok is, ámbátor még Pázmány Péter »cséppel csapott sárgalé«-nek nevezte az irataiban.

Ezt aztán minden áron le akarta németre fordítani a mellette lovagló hadnagynak s addig-addig küszködék vele, hogy egész a város széléig, a kenderáztatókig értek, ahol a gyalogúton az Asztalos Jánosék palánkjánál megvillant szemei elõtt a rõzsét vivõ leány. No, ez ugyan lassan járt, hogy még utolérték.

A vicebíró megállította a szekeret és odaintette a leányzót. A katonák is megállottak, körülfogták kíváncsian, mert útközben már szó volt róla, mint aki legelõbb figyelmeztette Szabó Mihályt a zsiványokra.

- Ez az? - kérdé a hadnagy németül.

- Ez.

- Pulchra persona - szólt aztán diákul, hogy a közlegények ne értsék. (Szép fehérszemély.)

De igazán szép is volt; hát még mikor közelebb jött; messzirõl olyan nyim-nyámnak látszott, véznának, gyöngének, fejletlennek, pedig csak finom volt, mint egy hercegkisasszony. Egy hercegkisasszony parasztszoknyában, mezítláb. Az arcán ott volt még a gyermekkor hamvassága, de a szemeibõl már a tudás izzó parázsa villogott ki. Sugár, vékony termetén üde frisseség, bûbáj ömlött el. Az ingváll félrecsúszott a bal vállán egy darabon s láttatni engedte a hófehér vállát, azzal a kék folttal, amit a rõzsét összetartó kötél vágott rajta. Bizony vétek érte.

- Gyere csak közelebb, kisleányom!

- Nem vagyok én leány, nemzetes uram. Asszony vagyok én.

Mosolygott egy kicsit, miközben hamisan eltolta a kendõt a fejérõl, mintha csak véletlenül igazítaná; szurokfekete hajából egy nagy kontykorona tornyosodott alatta.

- Sós Ferenc az uram, vincellér Pribolszki úréknál.

- Az a lõcslábú? Ösmerem. Csúnya urad van, fiam. Hát az apád kicsoda?

- Az apám Nagy Antal, én pedig Nagy Verona. Az apám csõsz most a Pityben, azelõtt Asztalos Jánoséknál szolgált.

- Bánom is én. Jobb szeretném tudni, hogy az anyád hol szolgált. De most csak azt kérdem, nem láttad-e az úton Kártyit vagy valamely társát, nem ért utol?

- Nem - felelte a menyecske fojtott hangon.

A vicebíró összeráncolta homlokát, az egyik szemét kicsinyre összehúzván, ami szokása volt némelykor.

- Igazat szólj, menyecske, igazat szólj. Igazán nem láttad?

- Nem láttam.

- Meg mernél esküdni?

Az asszonyka lehajtotta fejét.

- Fusson ki a két szemem, ha láttam.

(Jaj, de nagy kár lenne pedig, ha az a két ragyogó szem kifutna.)

- Mit mond? - kérdezé a hadnagy.

- Hogy semmit se látott - felelt a vicebíró németül.

Aztán újra a menyecskéhez fordult.

- Gyere még közelebb, valamit súgok a füledbe; hajolj idébb hozzám; így ni, hogy az a mamlasz kocsis se hallja.

Veronka engedelmeskedett.

- Az a georgina-rózsa, ami a melledre van tûzve, a Kártyi kalapján volt ezelõtt két órával.

Verona halotthalvány lett, reszketni kezdett egész testében. Jaj, csakugyan a rózsa, az áruló rózsa! Ösztönszerûleg tépte le keblérõl és az ingváll nyílásán begyömöszölte hirtelen. De késõn volt az már.

- Tudod-e, hogy most vesztõhelyre kerülnél, ha én akarnám - suttogta a bíró; - a hóhér ütné le a fejedet, ha én nem volnék.

- Tudom, tudom - nyögte összetörve és a fogai vacogtak, míg a keble nyugtalanul pihegett, hullámzott, hogy szinte látni lehetett a vékony, megizzadt testhez tapadozó ingvállon keresztül.

De az ingváll se tapadt oda olyan nagyon rá, mint a Szabó Mihály szeme.

- Bizony leesne most a fejed, szívecském - suttogta odább a vén kutya -, ha én nem volnék olyan jó ember s ha a te fejed nem volna olyan szép fej.

Ah! Úgy érezte, mintha hernyó másznék az arcán; egyszerre odakapott, zavartan, de nem hernyó volt, hanem csak a vicebíró éhes szeme.

- Mentsen meg - lihegte -, bizony megszolgálom a nemzetes úrnak.

A vicebíró ravaszul pislantott rá, mint a vén kanári az eléje ejtett cukormorzsára.

- Persze, hogy megszolgálod - szólt, még jobban halkítva a hangját. - Mit adtál Kártyinak a rózsáért?

- Semmit.

- No, no!

- Bizonyisten, semmit.

Rövid, szinte kínos csönd támadt, a bíró zavartan keresett szavakat. Az Asztalos Jánosék kertjébõl egy meleg széláram fölszedte a nyíló akácok illatát, odahömpölygette és még jobban megkábította vele a gonosz fejét.

- Hát jól van, Veronka. Amit majd Kártyi kér a rózsáért, azt adod nekem a hallgatásért.

Vér szökött a Veronka fejébe. Ott lüktetett, nyargalt a finom fehér arcbõre alatt.

- Jaj, nemzetes uram, nem illik az, amit gondol!

Sírva fakadt, könnyei lecsepegtek a kötényére: »Istenem, istenem!« A kezeit tördelte. »Mi lesz velem, mi lesz?« Hangja megcsuklott:

- Gondoljon a jó nemzetes asszonyra. Ugyan ne tréfáljon, nemzetes uram.

De ahelyett, hogy ellágyult volna, haragos, neheztelõ arcot vágott.

- Ahogy tetszik, fiam. Én mosom a kezeimet (s valóságosan elkezdte dörzsölni a kezeit, mint a kereskedõk, mikor alkusznak). Mért mentsem én meg ingyen az életedet? Hiszen magad is beláthatod. Nincs annak semmi értelme. Vagy beleegyezel, vagy szólok. Határozz hát! Szóljak?

Veronka lehúzta kendõjét szégyenlõsen egész az orra hegyéig és egy hirtelen eltökéléssel alig hallhatóan rebegte:

- Ne szóljon!

*

A vicebíró szólt:

- Hajts, Palkó!

A katonáknak mondá:

- Nem tud a kicsike semmit, pedig eleget faggattam, sírásra is fakasztottam. Nagy csacsi a kicsike.