A ZÖLD LÉGY ÉS A SÁRGA MÓKUS

1895

Betegen feküdt az öreg paraszt, a falu nábobja. Isten ítéletet tartott õfelette, mutatván a többi halandóknak is.

»Mik vagytok? Semmik se vagytok. Itt van Gál János, akivel a szolgabíró is kezet fog, akit Gál bácsinak szólítanak a falubeli kis konteszkék, mert gazdag és õ a legtöbb köztetek. De énnekem mindegy az. Én azért leütöm Gál Jánost. Éspedig csak úgy szõrmentében ütöm le, mint mikor a kalászból kipereg egy szem, egy legyintésre. Nem küldök ellene éhes farkast, aki megegye, se nem döntök le erõs tölgyet, amelyik agyonüsse. Elég leszel neki te is, kis legyecske. Szállj, szállj és csípd meg õkegyelmét.«

Igenis úgy történt; egy légy csípte meg a Gál János uram kezét, s az egyszerre dagadni, pirosodni, aztán feketedni kezdett, mindig odább, feljebb.

A kastélybeli úrnõ és a pap rávették, hogy azonnal doktort híjon.

- Jó - mondá Gál uram -; hadd menjen el a kocsi a létai kilógusért.

De az úrnõ mindenáron a fõvárosba akart sürgönyözni Birli egyetemi professzorért, akinek az eljövetele háromszáz forintba kerül ugyan, de aztán érti a mesterségét. »Ej, bolondság - mordult fel a parasztkirály -, az a parányi légy végre is nem tehetett bennem háromszáz forint ára kárt.« De a nagyságos asszonyka, a falu jóltevõje, addig-addig erõsködött, így-úgy, õ maga fizeti ki a háromszáz forintot a pesti professzornak, míg közbeszólt Gál uram:

- De már abból semmi se lesz. Inkább még én toldom meg egy ötvenessel.

A sürgöny hát elment, s a délutáni vonattal megérkezett a hetedhét országon híres doktor, a Birli József. Fiatalos, vézna úr volt, nagy köcsögkalappal, pápaszemmel. Nem ért az egész emberke öt garast. S mégis ennek fognak fizetni háromszáz forintot.

A vasúti állomásnál a Gál uram kocsija várta, künn a Gál-portán pedig a Gálné fogadta.

- Maga a pesti doktor? Isten hozta! No, csak jöjjön be, lelkem, mert már olyan parádét csap belõle az uram, mintha veszett kutya harapta volna meg s nem egy haszontalan légy.

Pedig dehogy csapott belõle parádét Gál János. Nem szólt az semmit, ha nem kérdezték; ha kérdezték is, keveset szólt. Ott feküdt a lócán egykedvûen. A bundája összegyûrve vánkosul szolgált a feje alatt, a pipája pedig vígan füstölt a fogai közt.

- No, mi a baj, öreg? - kérdé a kis Birli szapora beszédjével. - Hallom, hogy valami légy csípte meg.

- Az ám, egy légy - felelte a beteg vontatottan.

- Miféle légy volt az?

- Hát egy zöld légy - mondá kurtán.

- No, csak kérdezze ki, lelkem, ha már itt van - szólt közbe Gálné asszonyom -, nekem a pitvarban van dolgom, kilenc kenyerem a kemencében.

- Jól van, jól, néni - hagyta rá a doktor szórakozottan.

De már erre a szóra visszafordult Gálné, fürge keze két ujjával egyetlen rántásra hátratolván fejérõl a pettyes kendõt, mely az arcát eltakarta.

- Volnánk pedig olyan fiatalok, mint az úr - vetette oda félvállról, félig bosszankodva, félig incselkedve. - Úgy látszik, nem jól lát azon a két ablakon, ami a szemén van.

S fordult egyet a sarkán, mint az orsó. Ingerlõn suhogott, ropogott rajta minden mozdulatánál a tömérdek kikeményített szoknya.

A tudós professzor elálmélkodva nézett rá; csinos volt, ördöngõsen csinos volt s valóban fiatal, sokkal fiatalabb a doktornál, hát még az õszbe csavarodott gazdánál. Már éppen valami mentegetõzésfélét akart hebegni, mikor az asszony becsapta maga után az ajtót. Oh, be nagy mamlaszok azok a nagy tudósok!

- No, hát mutassa azt a kezét.

Gál uram szó nélkül odanyújtotta nagy lustán a fájós kezét.

- Fáj-e nagyon?

- Meglehetõsen - mondá Gál uram egy rettenetes füstmacskát eresztve, mely a mestergerenda felé szállt kígyózó karikában. Kedvteléssel nézett utána, ameddig csak láthatta.

Az orvos megnézte a feldagadt kart s ijedten kiáltott fel:

- Baj, nagy baj. Ez hulla-légy volt.

- Hát lehetett - felelte flegmával Gál János, csakhogy mondjon valamit -, biz ez lehetett, mert azt az egyet mindjárt láttam, hogy nem a mi legyeink familiájából való.

- Nem jól értett meg, bátyóka. Azt mondom, hogy olyan légy volt, amelyik elõbb egy holttesten lakmározott.

- Ejnye, szentségtörõ, pákosztos férge! - fakadt ki Gál János minden ijedelem és bosszankodás nélkül, inkább csak szokásból az istentelen és illetlen dolgok elkövetésének hallatánál.

- Ezer szerencse, hogy nem késtem el, mert most még segíthetünk, de holnap már késõn lett volna. Holnap már meghalt volna kend.

- Vajon? - szólt az öreg parasztkirály, megnyomkodva a pipa hamuját.

- A vérmérgezés gyorsan megy. Így is sietnünk kell. Itt nincs egyéb hátra, gazd’uram, erõsítse meg kend a szívét, le kell vágni az egyik kezét.

- Az én kezemet? - kérdé elcsodálkozva, s aztán valami csendes irónia-féle mosolygás kezdett mutatkozni az ajka körül; volt abban egy kis fitymálás, egy kis megvetés, csodálatos fatalizmussal összekeverve.

- Bizony a magáét. Annak meg kell lenni.

Gál uram egy szót se szólt, csak a fejét rázta és pipázott szépen, csendesen.

- De lássa - szólt a doktor rábeszélõ hangon -, hiszen fájni sem fog, elaltatom; mire fölébred, vége a bajnak, meg van mentve. Így ellenben holnap ilyenkorra meghal, mert a vérmérgezés tovább harapózik. Az Isten se mentheti meg.

- Ugyan hagyjon békét - mordult fel Gál uram, mintha restellné a sok dib-dáb beszédet, azért tehát, amint hanyatt feküdt, egyszerûen befordult a falnak és behunyta a szemeit.

Az orvost megijesztette ez a makacsság s kiment a pitvarba, ahol a menyecske sürgött-forgott a kemencénél, melynek mélyében ott pirultak a széles puffadt kenyerek, kívül pedig kubikba rakott parazsak villogtak, piroslottak, hamvasszürke ruhába bújva el lassanként.

- No, mi baja az öregnek? - kérdé a menyecske szinte közömbösen, elöl felkapcsolt szoknyáit szemérmetesen leeresztve; jóval felül a bokán látszanék különben formás fehér lába, s nem minden férfiszem érdemli meg, hogy hizlalják.

- Hát biz az rosszul van, éppen azért jöttem ki, hogy magát kérjem, beszélje rá a férjét.

- Mire?

- Hogy engedje a kezét levágni.

- Szent Isten! a kezét?

A menyecske olyan fehér lett, mint a fal, a foga összevacogott s reszketve hebegte:

- És meg kell történnie?

- Meg, minden áron. Minden perc veszedelem. Vérmérgezés van jelen (ezt nem én mondom így, a doktor mondta); ha a keze el nem távolíttatik azonnal, a halál bekövetkezésének megakadályozása kizártnak tekinthetõ.

- Azaz, hogy meghal az uram.

- Holnap menthetetlenül bekövetkezik a haláleset. Nincs segítség.

Az asszony arca olyan vérvörös lett, mint egy mályvarózsa, s a szemei úgy fénylettek, csillogtak, mint azok a parazsak a kemence torka elõtt.

- Jöjjön, jöjjön - sürgeté Birli -, szóljon neki, vegye rá, magára hallgatni fog.

Az asszony csípõjére tette az egyik kezét negédesen, kihívóan, a másik kezének a nagy ujját a szájába vitte és a körmével megcsebentette az egyik fogát (ami egy finom fajtája a magyar parasztnál a fügemutatásnak).

- Ezt ni! Hát olyan asszonynak néz engem az úr, aki elég jó lesz egy csonka ember feleségének?… Hiszen a szemem égne ki. No, még az kellene!

S ezzel mint a forgószél berontott a szobába, izgatott hangon felkiáltott:

- Ne hagyd magadat metélni, János! Ne hallgass a doktorra, János!

Az öreg barátságosan pislantott fel a berontott némberre s aztán megbiztatta, mint a gyereket szokás:

- Ne félj, Kriska! Semmi se lesz belõle. Van énnekem eszem, Kriska. Nem halok én meg darabonkint.

Birli kétségbeesett s a rábeszélés minden fegyverét elõszedte.

- Ne legyen kegyetlen, jó asszony; becsületemre mondom, meghal holnap ez a szegény ember, ha el nem vágom a kezét. S magát is csodálom, Gál uram, olyan okos ember, hallom, bíró is volt, és mégse látja a borzasztó következményeket. Mi az: egy kéz? Hányszor látott egészséges, vidám egykezû katonákat. Igaz-e vagy nem?

- Hát igaz - hagyta rá a paraszt-nábob.

- Aztán (most egy parasztot fogó furfang jutott eszébe Birlinek) a háromszáz forintot úgyis meg kell fizetnie, akár vágom le a kezét, akár nem. Hát bizony kár már most ellenkeznie. Öt perc az egész operáció. Katonadolog. Meg is van már fizetve - csak éppen a beleegyezése kell. - Aztán nekem is nagy lelki megnyugvás, hogy egy derék embert mentettem meg, és hogy a háromszáz forintját nem húztam ki ingyen a fiókjából.

Gál János gondolkozni látszott, de csak azon gondolkozott biz õ, hogy mivel nyugtassa meg a bõbeszédû doktort.

- Hát írjon érte - mondá - valami zsírt!

Csodálatos az a közömbösség, az a fatalizmus, amellyel meghal a magyar paraszt, makacsság nélkül, keserûség nélkül. Azt mondja magában: »az én sorom már betelt« és meghajtja az akaratát és szelíden diktálja tollba a nótárius úrnak az utolsó intézkedését, vagy pedig azt mondja magában: »minek vagyok én már itt tovább«, mint ahogy Csépi Marci tette, mikor a bakterségbõl kimaradt, megkérdezvén a feleségétõl: van-e még valamijök? - Hát volt még egy egész kenyerök meg a hordó alján egy kis nyers káposztájuk, ezt ette a Marci két napig szakadatlan; mikor az utolsó kenyeret bevágta, másnap estefelé, lefeküdt a kemencepadkára, a csizmáit a feje alá tette, behunyta a szemeit és meghalt, mivelhogy elhatározta, mert nem volt itt semmi dolga, se keresnivalója többé.

Nem rém õelõtte a kaszás ember - hanem csak afféle kedélyes alak, aki egy kicsit szinte hozzátartozik a familiához; õ vitte el magával a nagyapót is, nagyanyót is deszkát árulni Földvárra, a napamasszony kezébõl is õ vette ki a kanalat örökre. Nem igazságtalan, mert mindenüvé elmegy, nem ellenség, mert akit lekaszabol, annak mindnek elveszi minden baját. Azért is a neve »Halál koma«. Mert csak koma õ, nem valami nagy hatalom, jön, megy a bolondos kaszájával egy felsõbb rendelés szerint, s figyelmezteti is a jámbor hivõ lelkeket barátságos jóakarattal, már amennyire az õ ügyefogyottságától telik, hogy merre jár s van-e valami szándéka.

Nem tökéletes biz ez, - de amije van, azzal ad hírt; ahogy teheti, úgy teszi. Ott van a kakukk madara, az meg tudja mondani, ha kérdezik: ki meddig él? Magától az se szól. Ami magától szól, az nem is jó. Egyszer csak elpattan egy üvegpohár az asztalon, ez már azt jelenti hogy »készülj«. Halál koma üzen. A legvégén odarepdes a kuvik az ablakhoz. Halál koma üzeni, hogy már jön, hogy már itt van az egyik lába, lehet már a papot hívatni.

Egyszóval, a halál nem olyan félelmetes itt, mint a tükörbõl fésülködõ úri népség elõtt: ott csak azok fogadják néha nyájasan, akiktõl elvesz valakit; itt sokszor maga az útramenõ is örül neki - s amelyik nem örül, legalább egykedvûen veszi.

Bizony Gál János uramat sem bírta megijeszteni a doktor, hasztalanul hordott össze hetet-havat; váltig csak azt mondta:

- Lesz, ami lesz. Ne is erõltesse.

Közben eljöttek a község honoráciorai, a tiszteletes úr, a nótárius, meg a kastélyos asszonyság, s azok elõvették sorba a beteget.

- Olyan szép az élet - rajzolta eleven színekkel a tiszteletes -, az Isten napját látni fölkelni reggel, lenyugodni este, belehelni fák, füvek illatát, érezni, hogy egyik része vagyunk ennek a fönséges pezsgésnek, elevenségnek, melyet Isten keze igazít. Minden egyes nap ajándék az Úrtól. Egyet sem szabad könnyelmûen eldobni. Kegyelmedet sok jóval áldotta meg az Isten és jót tenni úgyis csak egy kézzel kell.

A kastélybeli asszonyság kiskorú gyermekeit hozta szóba (az elsõ feleségétõl is három maradt), akiket felnevelni keresztényi feladata. Vétek kitérni elõle makacssággal, kishitûséggel.

- Úgy, úgy - szólt közbe a jegyzõ. - Szépen gyûjtött nekik. És miért? Hogy most az árvaszék kezére jussanak, hogy a vármegye elsemmizze amijök van.

Gál uram megmozdult, mintha nyugtalanítaná a felvetett eshetõség, hogy a hatalmas Gál-birtok szétesik, de aztán bizonyos ájtatossággal mondá:

- Az Isten viseli a gyerekek gondját, aki hatalmasabb, mint a vármegye.

- Azt én ugyan nem tapasztaltam - szalad ki a nótárius istentelen szájából.

(Az Isten szolgája lesütötte a szemeit, de bizony egy szóval se fogta pártját gazdájának a vármegyével szemben.)

Nem, nem, ezt az õrült makacsságot lehetetlen megtörni, lerázatni vele ezt a rettenetes közönyt képtelenek. Az orvos mérges szemeket vetett Gálnéra, ki sûrûn be-beszaladt a kenyérsütés mellõl.

- Amit mondtam, mondtam - ismételgeté untalan. - Nem engedem metélni apjukomat.

- Hallgasson! - förmedt rá a doktor szenvedélyes fölháborodással. - Az bûn, amit tesz.

Gálné szemei zöldes szikrákat hánytak a doktor felé.

- Hogy én hallgassak? - Hangja gúnyolódó árnyalatba csapott át, sugár derekát begyeskedõn rezegtette jobbra-balra. (Ezt a kacérkodást a »csípõk játékának« hívják.) - Hát még mit? Nincs egyéb kívánsága? Tudja meg, édes úr, hogy a kakas szemetjén a tyúk is valami.

Gál uram higgadt bölcsességgel sietett megakasztani a készülõ összecsapást.

- No, no, Kriska! Ne tüzelj, Kriska, ne okoskodj. Eredj le inkább, fiacskám a pincébe és hozz fel egy üveg bort a vendégeknek. Az orvos úr is szomjas lehet. Micsoda illetlenség, hogy még eddig semmivel se kínáltad meg. Ne haragudj az orvos úrra, Kriska, hiszen õ végre is jót akarna velem - az õ esze szerint.

Szívesen engedték borért menni. Mert legalább meg lehet még kísérleni távollétében egy rábeszélési rohamot. Beszéltek, mohón, sebesen; egyszerre hárman is, felhoztak minden érvet, csalogatót, hogy az egész mûtét nem lesz fájdalmasabb a méhcsípésnél, elrettentõt, hogy milyen szomorú feküdni abban a nyirkos földben: a gazda semmit sem szólt, hallgatta, hallgatta és egyre pipázott, kékes, szelíd szeme unottan kalandozék a szoba ismerõs tárgyain, a mestergerendán elhelyezett holmin, a tálason, a Ferenc József király és az öreg Kossuth arcképein, mert a magyar parasztházakban egymás mellett vannak õk (kik az életben oly távol estek), mindenik ráma mögött egy-egy gally szentelt barka beszúrva.

Gyorsan jött az asszony a borral - nem is felelhetett a szuttyongatott gazda, most már nem is felelt, az asszonyt kérdezte:

- Melyik hordóból hoztad?

- A két-akósból.

- Jó, de a halotti toromon majd a mellette levõ hordót üttesd, fiam, csapra, mert úgy láttam, amikor feltöltöttem, hogy romlóban van. Ezt kell hát a toron meginni, Kriska.

Ebben a nyugodt, egyszerû rezignációban benne volt nemcsak a magyar gazda körültekintõ gondossága, mely a halál utánra is kiterjed, de egyszersmind a tagadó válasz a rábeszélési erõlködésekre.

Be is látta Birli és kezdte húzogatni a kesztyûit:

- Hasztalan itt minden.

- Nekem van még egy ötletem - súgta az úrnõ. Várjon!

Kisurrant az udvarra, összekeresni a Gál gyerekeit, akik aztán néhány perc múlva egy-egy ezüstpénzzel a markukban elõcsörtettek betanult bõgéssel, visítással.

- Ne haljon meg, édesapánk, ne haljon meg!

A kis Boriska, egy szép, szöszke jószág, összetette könyörgõn a kezecskéit:

- Engedje levágatni a kezét, apuka!

- Engedje! Engedje! - követelték az eperfáról lecsalogatott fiúk, maszatos képpel.

Az öreg elmosolyodott s elcsöppent a jó kedélyének egy erõszakosan kisajtolt csöppje.

- Persze szeretnétek, gézengúzok, mert azt hiszitek, hogy a bal kezemmel már nem tudnálak elnáspángolni. Pedig tudnálak. Nem volna semmi hasznotok belõle - tette hozzá szelíd szomorúsággal.

De õk abból vajmi keveset hallottak már, mert Gálné asszonyom jóval elõbb találta meg a cirokseprõt a kuckóban, s ennek a láttára vesd el magad, kotródtak kifelé lóhalálában.

Erre már az úrnõ is lemondott az operáció lehetõségérõl.

- Igaza van, Birli. Itt hiába erõlködünk. Menjünk.

- Most már nekem van egy ötletem - súgta Birli.

Birli kihítta a szobából a jegyzõt.

- Van-e itt a faluban valami pletykázó vénasszony?

- Ej! iszen másforma sincs.

- De mégis melyik a legpletykásabb?

- Sok tökéletes van e nemben - felelte a nótárius -, de mégis talán legkülönb Mátyás Lázárné, a »sárga mókus«.

- Miért nevezik sárga mókusnak?

- Mert sárga az arca, mint a kacsa lába, s olyan alakú, mint a mókusé - a lelke még sárgább az irigységtõl.

- Messze lakik innen? Vezessen kérem oda, míg befognak.

A nótárius nevetett.

- Szívesen. Itt lakik a harmadik szomszédban. Talán házasodik a professzor úr? Mert a sárga mókus híres gügyü. Abból él.

- Mi az a gügyü?

- Az, aki a falun a házasságokat összeboronálja.

- Szép mesterség. Éppen arra van szükségem. De elõbb megkérem Gálnét, hogy fogasson be.

- Szívesen megteszi.

- Úgy látszik.

Egy nyalka legény, strucctollas kalappal, itatta a lovakat a vályúnál az udvaron. Birli ráösmert, hogy ez a kocsis, aki hozta az állomástól. Hiszen már maga a strucctoll is ismertetõ, hogy kocsis, más azt nem viseli; a juhász kalapjára árvalányhaj dukál, a béresére kerti rózsa, a kerülõére darutoll.

- Hogy hívják önt? - kérdé a professzor a legénytõl.

Az csak nézett rá, tétován, aztán maga körül, sehogysem tudta eltalálni, mi lehet, ki lehet az az »ön«.

- Mi a neve, barátom?

- Az enyim? Nagy Pali.

- Maga a kocsis?

- Hát persze.

- No, hát mondja meg, Nagy Pali, az asszonynak, hogy menni szeretnék, fogasson be. Ön pedig, kedves jegyzõ úr, legyen szíves, vezessen el egy percre a »sárga mókus«-hoz.

A harmadik házban lakott a sárga mókus. A jegyzõ meghúzta a malacfarkalakú madzagot a kapuajtón, s ott álltak egyszeribe a sárga mókus elõtt, aki kendert tilolt az udvaron.

- Ez a pesti úr szeretne magával beszélni, Rebék néni!

A szikár, magas anyóka, akinek arca valóban hasonlatos volt a mókuséhoz, megnyálazta erre az ujját és kezdte vele a lelógó hajtincseit a halántékához tapasztani. Még õ is szebb akart lenni. Asszony volt.

- Beszéljen.

- Majd csak négyszemközt.

- Akkor ne jöjjön másodmagával, mert nekem is megvan a két szemem.

- Oh jaj! Van Rebék néninek talán száz szeme is - jegyzé meg a nótárius.

Ez az udvariasság nyilván jól esett Mátyásnénak, mert valami mosolyféle szaladgált ajkainak hegy-völgyes, ráncos környékén.

- Látok, amit látok - felelte bizonyos megelégedettséggel -, de sokat eltakar elõlem is Moléna királyné köténye. Isten a füvekbe, fákba és az emberi szívekbe rejtette el a nagy titkait, én azokat kiszedegetem, összerakom és ez az egész tudásom.

- Hát éppen ilyesvalamit akarok én is megtudni - mondá a doktor.

- Jöjjön utánam!

A boszorkány bevezette a házba, mely egyetlen szobából állott. A fal mellett köröskörül tyúkok és ludak ültek kosarakban a tojásaikon s roppant csipogással és gágogással fogadták a vendéget. A tûzhelyen csodálatos illatú folyadékok rotyogtak a fazekakban; az orvos finom orra kiérezte a tisztesfû és a zsálya szagát. Fent a mestergerendán nagy kötegekben sorakoztak egymás mellé különbözõ száraz füvek és növények (bájitalok és megrontások fõzésére alkalmasak), míg a horpadt falon a tulipános szuszék fölött, zsinórra fûzve, mint a paprikák, aszalt gyíkok, békacsontvázak lógtak alá.

Rebék asszony megtörült egy széket a kötényével, intvén a doktornak, hogy üljön le.

- No, hát mit akar? - kérdé aztán.

A doktor kivett a zsebébõl két ezüstforintot, odanyújtotta Rebéknek:

- Egy-két igaz szóért jöttem.

- Úgy? - mondá félig gúnyosan, félig csodálkozva a boszorkány. - Hát magának nem tisztesfû kell, se nem aszalt gyík, hogy az ingkorcába bevarrja, hanem igaz szó kell? Hát pénzen kell már venni az igaz szót, mi? Jó. Megkapja az igaz szót.

Utálatosan vigyorgott s csörgette markában a két ezüstforintost. - Hm. Erre a portékára még nem volt eddig vevõ. Én csak a szerelemre tartottam eddig boltot. De nem tesz semmit, adok én igaz szót is. Mit akar?

- Beleszerettem itt a faluban egy asszonyba és azt akarnám elérni, hogy õ is belém szeressen.

A vénasszony nagy sopánkodva csapta össze a tenyerét.

- Oh jaj, az bizony baj! Hogy megszeresse magát? Hiszen úgy néz ki, galambom, mint egy madárijesztõ. Az igazat akarta, hát az igazat mondom.

Birli elmosolyodott:

- Nagyon jól van, Mátyásné, meg vagyok elégedve, mert ez igaz lehet, de szívesen áldoznék ám pénzt, selymet, ékszert; van mibõl.

Rebék asszony elgondolkozott.

- Végre is minden rózsát le lehet szakítani - mondá. - Ki légyen az illetõ nõszemély?

- Gál Jánosné.

A vén boszorkány felkacagott.

- Azt nem lehet. Szép asszony, kacér asszony, de mégsem lehet.

- De hiszen kend mondja, hogy minden rózsa leszakítható.

- Kivévén, amelyik már a más poharában hervadozik.

Éppen ezt akarta Birli tudni, ezért jött ide.

- Ki az a más? - kérdé mohón.

- A szép kocsis, a Nagy Pali.

- Tehát szerelem van köztük?

- Az asszony bizonyosan szereti, mert az én boltomban járt a legény szerelme végett.

- Mit adott neki?

- Tavalyi folyókavirágnak összetört porát, hogy az italába vegyítse.

- Gyanít-e valamit Gál János?

Mátyásné vállat vont.

- Gál János okos ember, de az asszonyi ravaszság átugorja a férfi-bölcsességet.

Birli mindent tudott s most már sietve otthagyta a boszorkányt. Ideje is volt visszatérni; a Gálék udvarán már türelmetlenül toporzékolt a két befogott pej. A kocsi a pitvar irányában állt, s Nagy Pali kényelmesen be-beszélgetett a pitvarba selyma nevetgéléssel, hol hátracsúsztatván, hol a szemébe vágván a strucctollas kalapját, kényes bajuszpödörgetéssel.

- Nem hoz egy kis lángost, szépséges gazd’asszonyka?

- Eredj, cudar, hadd süssön neked a Csillag korcsmárosné, mert tudom, hogy megállsz ott itatni, - kötõdött a kocsissal egy friss, csengõ hang a pitvarból. (Bizisten a Gálné hangja.)

- Ha megállok is - felelte a legény -, csak a szomjas lovaimért teszem.

- Ugyan, hát te magad nem vagy szomjas?

- Olyan rossz bora van, mint az ecet.

- De a csókja, mondják, olyan édes, mint a méz.

- Nem kóstoltam.

- Így görbülj meg?…

Tovább is folyt volna a párbeszéd, de beléptek a doktor és a jegyzõ a pitvarba, hol éppen a lángosokat kente lúdzsírral a menyecske, maga is olyan pirosan, mint a láng.

Letette a zöldmázas tálat hirtelen s kezdte kikapcsolni a pruszlikját. Egymás után váltak szét tágabbra a pruszlik határszélei… az egyik kapocs el is pattant, leesett a földre. (A Pali, aki kényelmesen belátott ide a kocsiról, nagy dévajkodással »látókát« csinált szeme elé a tenyerébõl.) A doktor csak nézte a szemvesztõ jelenetet: mi lesz itt -, de bizony nem lett valami különösebb dolog, mindössze kivett a kebelébõl három összehajtogatott százast.

- Tessék a fáradságáért, doktor úr!

- Jól van - mondá az orvos hidegen -, de a maga lelkén lesz, szép asszony, hogy nem érdemeltem meg jobban.

- Jól van - felelte a szép asszony -, elbírja azt az én lelkem!

- Hát isten neki. Rakassa fel, kérem, a holmimat a kocsira, addig beszaladok elbúcsúzni a gazdához.

Gál János még mindig ott feküdt, ahol elhagytuk. A pipája nem égett már, a szemeit behunyta, mintha szunyókálni akarná.

Az ajtónyílásra felpillantott a félszemével.

- Búcsúzni jöttem, gazduram.

- Hát elmegy? - kérdé közömbösen.

- Nincs itt már semmi dolgom.

- Az anyjuk odaadta a pénzt?

- Megkaptam tõle. Jaj, de szép egy asszony!

A beteg kinyitotta erre a szóra másik szemét is, s amint odanyújtotta a doktornak az egészséges kezét búcsúzásra, úgy félvállról odavetette rövid szóval:

- Ugye?

- Az a gyönyörû kis szája, mint a piros szamóca - lelkesedett a doktor.

- Az ám! - Szinte úgy rémlett, hogy derûs mosolygás játszadozik a deres bajsza körül.

- Hej, de jó lesz kóstolgatni annak a zsivány Palinak.

Az öreg Gál összerezzent.

- Miféle Palinak? Mit beszél, doktor, mit beszél?

A doktor a szájára ütött, mintha restellné, hogy elszólta magát.

- Ostobaság. Semmi közöm hozzá. Az embernek végre is szeme van és esze van, lát és észrevesz egyet-mást. Megvallom, mindjárt feltûnt, hogy nem engedte a kend kezét elvágatni. Hát kendnek nem tûnt fel? De most már értem. Persze, persze.

Gál János indulatosan rázta meg ökleit a levegõben. Eszébe se jutott, hogy az egyik karja meg van dagadva. Fölordított, nagyon fájt neki.

- Jaj, a kezem, a kezem. Hallgasson, hallgasson, doktor!

- Egy szót se szólok többet.

A beteg mellébõl kínos hörgés tört fel, s a balkezével megragadta Birlit:

- Milyen Pali? - dörögte tompa hangon. - Ki az a Pali?

- Ej, hát igazán semmit sem tud? A Nagy Paliról van szó, arról a sugár legényrõl, aki magoknál szolgál.

A parasztkirály arca fehér lett, mint a fal, ajkai reszkettek, a vér mind a szívére tódult. Nem fájt már a keze egy csöppet sem.

Hirtelen a homlokára ütött és fölszisszent.

- Ostoba voltam… Észre kellett volna már vennem. Ah, ez az asszony… Ez a kígyó asszony.

- Ne szidja a menyecskét, gazd’uram - vágott közbe a doktor. - Vér van benne s a vére viszi. Fiatal is, s meglehet, még eddig ártatlan, de hát végre is csak férjhez kell mennie, ha egyszer kend nem lesz… Kend pedig már nem lesz.

Erõs, mély sóhajtással mozdult meg a nábob kínos fekhelyén.

- Hát mi kára van abban kegyelmednek, hogy férjhez megy? Ugye semmi; mert arról már úgyse tud a sír fenekén. No, azzal meg éppen mit törõdik, hogy csinos férjet szemelt ki magának, deli, hetyke legényt, ezt a Palit.

Az öreg fogainak a vicsorítása hangzott, mint két egymáshoz dörzsölt ráspoly.

- Ne legyen irigy, Gál uram. Bizony vétek volna annak a remek asszonyderéknak haszon nélkül elfonnyadni. A Pali nem bolond, hogy bele ne harapjon az almába, melyet feléje himbál a szél, és jól teszi az asszony is, ha élni akar. Itt csak kend a hibás, kend az oktondi, Gál uram…

Gál uram nyögött egyet, a homlokáról csurgott az izzadság, lelkében forrt a keserûség. Jaj, mindjárt kicsordul.

- Mert lássa, Gál uram, jobb volna azt a finom derekat egy kézzel is ölelgetni, mint sehogy!

Ez már sok volt. Felugrott fekhelyérõl, mint egy fölpiszkált szelindek, vad morgással, s kinyújtván megdagadt karját a doktor felé, a szenvedélytõl ziháló hangon hörögte:

- Vegye ki hát a kését az úr.