PRAKOVSZKY, A SIKET KOVÁCS

1895-1896

I. FEJEZET
A LÁNYOK, A SZOMSZÉDOK ÉS A HADNAGY

Öregapám egész héten pipázott és káromkodott; a pipázásért édesanyám haragudott, aki köhécselõ volt és a füst a torkát kaparta, az istenkáromlásért az öreganyám, aki istenfélõ volt, veszekedett rá váltig:

- Ej, János, János! Hogy nem szégyenled magad, János, úgy lebecsmérelni a legfõbb lényt, urunkat, teremtõnket. Szörnyûség hallgatni. Bizony bizony, mondom néked, beléd üt egyszer a mennykõ, János.

- Több esze van az Istennek, mint neked, meg nekem… ilyen-olyan adta! - fakadt ki az én öregapám. - Bízd te csak a dolgot ránk, kettõnkre… tudom én, mit csinálok.

S valóban, az öreg szépen ki tudott jönni az Istennel. Az Isten szerette õt, szép, hosszú öregséget adott neki s bearanyozta sok örömmel, hanem másrészt õ is megcsinálta a magáét, ha hat napig szidta az Úristent, hetednapon, vasárnap, megborotválkozott, fölvette legszebb ünneplõjét, felült a bricskára, rossz idõben, jó idõben egyaránt áthajtatott, a harmadik faluba, Krizsnócra, a templomba (közelebb nem volt lutheránus eklézsia) és egész délelõtt nagy áhítattal zengedezte az Istent dicsérõ zsoltárokat. Ami rosszat rárakott õ szent felségére egész héten, azt mind visszaszítta vasárnap, s ezzel vége. Hát iszen azért jó az Isten… éppen ebben van a jósága, hogy egy imádsággal ezer káromkodást lehet az õ fekete táblájáról letörülni.

Mikor már egy csöppet nagyobb lettem, engem is magával hordott a templomba, és én szerettem is vele járni, eleinte azért, mert az uszánci völgyben a sima úton megengedte, hogy én hajtsam a lovakat - az volt ám a nagy élvezet -, hátha még nem rontotta volna azzal, hogy elvette tõlem az ostort, mert roppantul kímélte a lovakat, a világért sem engedte volna õket trappban menni, az egész hajtás voltaképpen csak a gyeplõtartásból állt - de hát ez is valami -, néha mégis sikerült a gyeplõszíjak emelgetésével, csapkodtatásával megindítani a lovakat.

Az öreg káromkodott, szidott ilyenkor.

- Mit röpködsz? Rohanni szeretnél, he? Nem elég neked, hogy maguktól mennek a lovacskák? Adta teremtette kölyke, no nézd meg! Pelyváért kapom én a lovat? Nekem ugyan ne röpködj azzal a gyeplõvel, mert én nem akarok a világból kiszaladni.

Késõbb mint gimnazista csak a vakációkon át jártam Krizsnócra az öreggel, de akkor már a leányok érdekeltek, akik ott ültek az oltár két oldalán, a politúrozott családi padokban… a környékbeli kurtanemesség lányhajtásai, a Krúdy kisasszonyok, két szöszke, Folkusházy Vilma, a kis fitos, a deli Vér-lányok négyen, mint az orgonasípok, bogárfekete hajkoronákkal. És aki nekem a legjobban tetszett, nagy, álmatag kék szemeivel: a szarvas-növésû Gáll Piroska.

Hogy miért tetszett a legjobban? Isten tudja - a Vérleányok közt szebb is volt, hozzám illõbb is volt, de mégis csak az tetszett. Talán éppen azért, mert õ volt a legnagyobb, legerõsebb. Lehetett vagy huszonkétéves. Néztem, néztem a hosszú unalmas prédikációk alatt, s valami nevezhetetlen bizsergés futott át a véremen, néztem, örökké csak néztem és úgy éreztem, hogy száz esztendeig sem unnám el nézni. El is gondoltam magamban, hogy ha egyszer megházasodom, ez a Gáll Piroska lesz a feleségem, senki más.

A nagymama ugyan (aki pedig bölcs volt a házassági dolgokban) másképpen szokta fölállítani a kor-arányokat. Szerinte a menyasszony félannyi idõs legyen, mint a võlegény s azonfelül még hét esztendõs. Viszontagságos gügyüi mûködésének ez a tapasztalata, mint egy leszûrt, megkeményedett aranyigazság csillogott elõtte. A harmincéves ember felesége ezek szerint legyen huszonkétéves, a negyvenévesé legyen huszonhét, az ötvenéves embernek ellenben a harminckétéves fehérszemély felel meg. Ez a jó házasság erkölcsi fundamentuma.

Igen ám, de én csak tizenhatéves voltam s a nagymama metódusa szerint csak tizenötéves leány illet meg. Kell az ördögnek ilyen tacskó!

Hét év volt tehát a differencia. De hát olyan nagy válaszfal e hét év? Ej, az idõ végtelenjében, azt mondja a történelmi professzorunk, tíz év csak egy pillanat, hét év tehát egy pillanat se. Hét évnyi differenciát egyébiránt a nagymama is lehetõnek tartott a házasságbeli boldogsághoz, bizonyos kivételes esetekben.

Egyszóval, nem volna benne semmi csodálatos, ha Gáll Piroska bevárná, míg a diplomát megszerzem. Lássuk csak, mikor lesz az? Hát körülbelül tíz év múlva. Akkor én leszek huszonhatéves, Piroska pedig lesz harminckétéves, holott a nagymama regulájával a huszonhat éves embernek húsz éves feleség kell, lesz tehát a differencia akkor tizenkét esztendõ, ami már a történelmi tanárunk szerint is több mint egy pillanat. Átkozott mathézis!… Megöl ez az örökös távolodás…

Hanem ezen nem lehetett segíteni. Mindegy, azért még ma is kedvesen emlékszem e vasárnapokra, s még ma is átmelegszik szívem, ha e tiszta homlokú falusi kisasszonyokra gondolok, akik ott ültek csöndesen, illedelmesen, pipacsvirágos kalapjuk alatt, egyszerû perkál-ruháikban, melyek mégis olyan takarosak, igézõk voltak az én szememben…

***

Lassankint megismertem a templomba járó nyáj legfõbbjeit: a kövér Csúry Mártont, aki rendesen elaludt s nagyokat hortyogott a prédikációk alatt; a buzgón imádkozó szép özvegyet, Buzinkaynét, akinek az imakönyve, amint megnyálazott ujjaival levelezett benne, tele volt száraz virágokkal és levendula-levelekkel…

A kisasszonyok imakönyvei is ilyenek voltak… Csakhogy kevesebb száraz virág volt még bennük. Ah, ezek a kedves kis kapcsos könyvek!

Még most is, hosszú évek múlva, midõn úgyszólván könyvek közt élek, egyszer csak elfog a csömör tõlük s megszáll valami csodálatos vágy egy olyan könyv után, melyben száraz levendulalevél van - nem pedig nagy ideák és nagy megfigyelések.

Talán nem is a könyv az, amire szomjazom; hanem a falu, a kis templom emléke rezeg a szívemben… Újra látom még egyszer az akkori alakokat. A sovány, nyurga Krizsnóczy Pált, a falu õs urainak utolsó ivadékát, amint címeres külön padjából legelteti szemét a falu hajadonain, kik balról állnak az oltár körül, mivelhogy leülésre csak a fõkötõ jogosítja a fehérnépet; szagos rezedacsokor van a mellükön, ahol a virágos selyemnagykendõ két szárnya összetalálkozik, hogy onnan aztán hátracsavarodjék. Színes pántlikában végzõdõ varkocsaik lelógnak hátul az ezerráncú szoknyán, némelyiké a bokáig. A fiatalúr rajtuk szemeli ki csillogó üvegkarikáján át, melyiknek az apja kap feles földeket az idén.

De mégis leginkább a mi padunkra emlékszem. Elöl a nagyapám ült, úgy énekelt, de úgy énekelt, hogy a verejték csurgott le a halántékáról; a közvetlen szomszédja természetesen én voltam, hizlalván szemeimet az említett Gáll Piroskán; de ha õ arra felénk találta vetni a delejes tekintetét, bezzeg lesütöttem én a magamét, pedig vetette ám elég sokszor egy idõben… de errõl majd késõbb szólok. Mellettem balról Pornya József úr ült, a kasznár (a rigyi pusztáról); ott volt nyáron minden vasárnap, s a gazdasági követelmények szerint imádkozék esõért vagy szép idõért, s az isten viselkedése szerint dobott a perselybe vagy egy fényes huszast, vagy egy krajcárt, ez utóbbit néha elégedetlen dörmögéssel: »Erre a hétre ez is sok«. A kasznár után következett kék dókájában Funtyik, a kilencvenéves molnár, akit olyan köhögési roham fogott el egyszer-kétszer az istentisztelet alatt; hogy a pap kénytelen volt mindég megállni a prédikációban, míg kiköhögte magát. Egészen a falhoz jutott Prakovszky, a siket kovács, s szemmel látható ájtatossággal éneklé szép bariton hangon a zsoltárokat, de minthogy az orgonaszót nem hallotta, sem a többiek éneklését, hol elöl járt, hol hátul járt, rontva a harmóniát, mosolygást csalt a hívek ajkaira nem ritkán.

A kurátort igen bosszantá a dolog és többször megnógatta a tiszteletes urat, hogy Prakovszky uramat el kellene az énekléstõl tiltani, de a tiszteletes bele nem ugrott ezen cselekedetbe.

- Az Isten siketté tette Prakovszkyt - mondá az õ széles, világos elõadásával - és nem némává. De tehette volna némává is. Mert az neki semmibe se kerül. De nem tette, hát én se teszem, mert én csak a szolgája vagyok.

- Hm - mondá a kurátor -, meglehet, hogy tetszik neki a Prakovszky hangja. Mert átkozott szép hangja van.

- Bizony nem lehetetlen…

A kurátor ennek következtében egyet fordított a politikáján és a végén is kivitte, hogy a kántornak kellett a Prakovszky éneklése szerint orgonálni.

Mindez azonban nem hagyott volna nagyobb nyomokat sem az eklézsia történetében, sem énelõttem, ha egyszer valami olyas nem történik Prakovszkyval, amin már százszor gondolkoztam azóta s amit sohase fogok tudni megmagyarázni. Apró, nyápic emberke volt, nagy fejjel, hosszú kezekkel, a modora kiállhatatlan volt, mert mindenbe beleszólt, azért is hítták gúnyosan »mindentudó Prakovszkynak« - de igaz is, hogy szeretett olvasgatni, s tudott is majd mindent, de mindent rosszul.

Valaki, teszem azt, említette Zrínyi Miklóst. Prakovszky közbeszólt:

- Kár, hogy lefejezték szegényt a Szent György-téren.

Vagy, mondjuk, a nagy Napóleon felõl beszélgettek. Prakovszky abba is belekottyant:

- Az, aki Szent Ilonát vette el feleségül?

De ez egy csöppet se vont le a tekintélyébõl. Krizsnócon ezek is ismeretek. Ha valakinek sok búzája van, ha rossz is, azért az mégis búza.

Öregapám kedvelte Prakovszkyt; mindég az õ udvarán álltunk meg (szemben a templommal lakott), s istentisztelet elõtt mindég kikérdezte tõle a politikát, mert a kovácsmûhelyek azon idõben az újságokat pótolták.

Messzirõl jött utasok megálltak a kovácsmûhelyek elõtt kocsit tataroztatni, lovat patkoltatni, s ami hírt összeszedtek útközben, azt kicserélték a kovácsnál új hírekért, melyeket más országrészbõl jött utasok hagytak ott.

Prakovszky a sok mindenféle hírbõl aztán ki tudta kombinálni a háborút és békét. Az utas újságolja például, hogy náluk ennyiért és ennyiért veszik a zabot. Kutyateremtette, ez a háborút jelenti, mert különben nem vennék annyiért. Máskor másik utas beszéli, hogy a fiút hazaeresztették a katonaságtól, mert valami tályog támadt a lábán. Prakovszky fölsóhajt, mert neki is van katona fia, sóhajt, de egyszersmind konstatálja a békét.

- Quo modo valemus, domine Prakovszky? - szokta kérdezni a nagyapa.

- Valde bene, domine spectabilis.

- Quid novum?

Erre jöttek aztán a kovács közlései, amire a nagyapa ámult-bámult, káromkodott és hüledezett, hogy még nagyobb közlékenységre tüzelje.

- Magának ördöge van, domine Prakovszky. Maga mégis nagy talentum. Hol a pokolból szedi ezeket?

Prakovszky ilyenkor szerényen behúzta a nagy fejét a sovány váll-lapockái közé s azon a sajátságos, érthetetlen iparos nyelven felelte, mely a fiskálisok stílusából van összefogdosva:

- Ej no, hát csak tudja az ember a dolgok mibenlétének hátrafordulását a szándékuk szerint.

Hanem ez mind régebben történt, mikor még nem volt annyira siket; a pöröly és a kalapács zaja még jobban megrongálta azóta a fül-dobhártyáit, úgyhogy most már kellemetlen vele beszélni, sõt nem is lehet, csak nagy kiabálással. A siketségével elhanyatlott a Prakovszky jelentõsége is. Nem hallja már a patkoltató utasok elbeszéléseit, vagy ha hallja is, rosszul hallja; se õt nem kérdezik többé a helybeli kurtanemesek, mert ha kérdeznék, se tudhatna érdekeseket mondani, pedig lehetõleg szereti eltitkolni, hogy siket. Úgy rémlik neki, hogy csak az emberek hangja lett gyöngébb, mintha susogna az egész világ, s nincsen vége-hossza ha elkezd sopánkodni:

- Milyen tüdõk! Milyen hitvány tüdõk ezek a mai tüdõk!

Némelykor rászól az emberekre, akik egymással beszélgetnek: »Mit titkolóztok elõttem, beszéljetek hangosabban!« Prakovszky makacs abban a hitében, hogy õ csak nagyot hall egy kicsit, úgy mint azelõtt. S éppen azért válik nevetségessé, hogy mert a saját füle megromlott, azt mondja a világnak: »Rossz a tüdõd«. Ha megadná magát, nem volna nevetséges. A világ könnyebben megbocsát olyan gyöngeséget, amit az illetõ is elismer - de ha disputára kerül a dolog, a világnak mindig igaza lesz. Mert a világ a többség, Prakovszky pedig a kisebbség.

És még ez az alávaló Bodri is mit csinál? Ez a hálátlan kutya, amelyet fia után legjobban szeret, szintén odacsatlakozott a többséghez. Beszüntette egy darab idõ óta az ugatást, elnémult. Észrevette a Prakovszky siketségét. Szívtelen vén filozófus, így okoskodott magában: Minek ugassak én, ha a gazdám úgyse hallja? Hát bolond vagyok én, hogy egy siket embernek prézsmitáljak? A jobbik eszéhez nyúlt a Bodri és ezentúl csak a kabátját rángatta meg Prakovszkynak, ha idegent szimatolt meg a kovácsmûhely portáján.

Prakovszky rendesen megrúgta ezért a Bodrit: »Csiba, te gyalázatos!« Nehéz szíve volt rá, sohasem simogatta meg azontúl a hosszú, fehér szõrét, húsz éves barátság szakadt meg köztük amiatt, hogy a Bodri észrevette a siketségét. (Árt a túlságos okosság még az állatnak is.)

Az emberektõl szintén kezdett visszahúzódni Prakovszky. Mert az történt vele Gáll Józseféknél József-napkor, hogy a vacsoránál õt is felköszöntötte az ékesszavú Halóczy Kristóf, mondván:

- Van itt egy másik érdemes József is, mégpedig nemes Prakovszky József uram…

Amire nagy pironkodással kezdte magát szerényre illegetni Prakovszky. A selyma Halóczy azonban csak ezt az elejét kiáltotta sztentori hangon, a többinél leereszté a hangját, kezdte összeszidni Prakovszkyt hetedíziglen, fölsorolván mindennemû fogyatékosságát és megszapulván minden szennyesét; ámde Prakovszky csak mosolygott, egyre mosolygott és mikor a szónok azzal végzé: »komisz kutya kend, Prakovszky« és összecsengtek a poharak, a kovács elérzékenyülve s mégis méltóságteljesen tipegett Halóczyhoz, megszorongatván mind a két kezét:

- Szép volt, jaj de szép volt. Sohasem fogom elfelejteni a hozzám való szívességét.

No, de milyen nevetés tört ki most a vendégek közt, még a szép Piroska is kacagott, de úgy kacagott - hogy bizony a bolond is észrevehette, hogy mi volt a köszöntõ belsejében.

Prakovszky tehát elfordult neheztelésében az emberektõl, akik észrevették és kigúnyolták a siketségét, és csak vasárnaponkint mutatkozott köztük a templomban, énekelvén a zsoltárokat. (Azelõtt nem volt templomba járó.)

Az emberek ezért is kigúnyolták Prakovszkyt:

- Az Istenhez fordult, pedig az tette siketté.

De tán nem is az Isten miatt jár a templomba Prakovszky. Furcsa nyáj ez itt. Ha egy láthatatlan szellem kihajigálná azokat, akik valami másért járnak ide, nem tudom, hogy nézne ki a templom? Hát úgy, hogy a pap se maradna bent, mert az meg éppenséggel a hívek miatt jár be.

Buzinkayné a szép selyemruháit szereti mutogatni. Gáll Piroska az alabástromfogait csillogtatja, azért énekel folytonosan. Mindenki kevély valamire, s mindenki szeret irigységet kelteni a többiekben. Ez az élet. És mindenik talál magában olyan tulajdonságot, amit meg kell bámulni. Ez az ember. Vegyük például az öreg Funtyikot, a molnárt, annak már nincs se haja, se foga, se selyemviganója. Igen, de vannak évei. Több éve, mint a többinek, tehát kevély az éveire (mert valamire csak kell kevélynek lennie, amíg meleg). Igaz, hogy az éveket senki sem irigyli, de legalább bámulja. S az is valami. Funtyiknak a bámulat is jól esik. Kilencvenötévesnek hazudja magát, pedig csak kilencven, de gondolja magában: hadd bámuljanak még jobban!

No, és Prakovszky? Ej, hát a hangját szereti bámultatni, a szép bariton hangját, azért ül ott a falnál mindig, azért énekel, s szíve megtelik büszkeséggel, hogy neki olyan hangja van. Mióta nem hallja, még szebbnek képzeli azt. Milyen boldogok a többiek, hogy hallják! Az arcokról, a mozduló szájakról véli leolvasni, hogy így szólnak az emberek egymáshoz hajolva:

- Micsoda isteni hangja van ennek a Prakovszkynak!

- Kár, hogy siket szegény - teszik hozzá.

- Sose kár az, hisz õ csak a mi hangunkat hallaná, az pedig nem ér semmit, de ha mi siketülnénk meg, az lenne a nagy kár, mert nem hallanánk az õ hangját.

Persze, ez a párbeszéd csak az õ képzeletében folyik le, de mindegy, ha örömet okoz neki.

És még ez mind semmi ahhoz képest, mikor a huszár hazajön. Akkor kell a siket Prakovszkyt megnézni, szeme csillog, magatartása kevély, még piros szegfût is tûz a kabátja gomblyukába; künn az utcán félrevágott kalappal jár s a csizmaszárba legényesen bele van szúrva a kurta szárú tajtékpipa, ha talán nem volna az agyarain.

Mert a huszár a nagyobbik büszkesége Prakovszkynak és nem a hangja. A huszár az õ egyetlen fia, aki, ha itthon nincs, a száztornyú Mailandban fekszik ezredével, s aki nélkül olyan egyedül állna a világon, mint az ujjam, mivelhogy több gyerek nem volt, de nem is lehetett, az egyik jött, a másik ment, hû életepárja, nemes Turtsányi Zsuzsánna, megszülte a huszárt és meghalt.

Hanem iszen nem is szült anya annál egyhamar különbet, olyan az, akár a gyertyaszál, csinos, nyalka s az a fölséges aranyzsinórzatú ruha rajta! Mert már a hadnagyságig vitte, pedig nincs több huszonötévesnél, lesz abból még talán óbester is valamikor!

Hadnagy Prakovszky Sándor minden második évben otthon, Krizsnócon töltötte szabadságidejét. Többször találkoztunk vele. Nagyapám váltig hánytorgatta:

- Ennek a mihaszna kovácsnak milyen fia van! Hát van esze a gólyának, hogy olyan helyre viszi? Szép, okos, deli legény. Ha asszony volnék, mindjárt elköhinteném magamat. (A falusi szerelemben a mesterséges köhintés jelenti virágnyelven a vágyat.) Ha pedig neked volnék (ezt nekem mondta), õt venném mintának. Pompás egy hadnagy!

Mikor így itthon van hadnagy Prakovszky, kivirágzik a sorsa idõsb Prakovszkynak; hívják névnapra, születésnapra, még a lúdölés is jogcím, s ha végigmennek a krizsnóci nagy-utcán, minden kis ablak megnyílik, amelyikben muskátli van - mintha mosolygós lányfejek nõnének egyszeribe a muskátliból… A Sándor kardja úgy csörömpöl, a nyíló ablakok úgy csikorognak, s az öreg szíve úgy dobog, hogy még õ maga is hallja.

Az Isten házába is együtt ballagnak vasárnap. A fiú egy kicsit elöl megy, az öreg szándékosan el-elmaradozik mellõle, hogy lássa, hogy gyönyörködjék benne oldalvást. A környékbeli fiatal urak, akik ott künn ácsorognak a gyepes templomudvaron, hagyván eldefilirozni elõttük a pironkodó fehérnépet, mind kezet fognak a hadnaggyal. Hogy vagy, Sándor? Isten hozott, Sándor!

Aztán a templomba lépnek. Minden szem oda néz, az asszonyok szájából kiesik az ének, még az öregje is hátrafordul, suhogás támad szerteszéjjel az asszonyi oldalon, mint mikor új lapra fordítanak az énekes-könyvben, s az egész templomban végigmorajlik a hír:

- Itt van a fiatal Prakovszky!

Ah, a fiatal Prakovszky! Milyen takaros, milyen deli. Hiába no, a huszár a legszebb katona a világon. Jó, hogy a kántor is abba nem hagyja bámészkodásában az orgonálást.

A kis öreg Prakovszky ott aprózza lépteit utána. Csak azért aprózza; hogy tovább tartson a diadalmas bevonulása, fekete, gömbölyû szemei szúrón, fönnhéjázón futnak végig a gyülekezeten, mintha mondaná: »Hát ilyen gyereket mutassanak. Azért, hogy én siket vagyok, mégis ilyen fiam van nékem«.

Nézzétek a kidüllesztett mellét az öregnek! S milyen otthonosan, fesztelenül lépked most az ekhós templomi kövezeten, még útközben belekapva a zsoltárba, ott, ahol rossz füleivel sikerült elfogni az elsõ hangot.

Aztán beül a padunkba a szokott helyére, ezt el nem hagyná a világért sem; a hadnagy nem fér be oda, õ a mögöttünk levõ padba jut, éppen az én hátam irányába.

Azért mondom el apróra, mert ez hozott tévedésbe. Egyszer csak elkezdett a Gáll Piroska szórakozott lenni s lopva odatekingetni felém. Szívem izgatottan dobbant meg az új bársonymellényem alatt, melyet pünkösdre kaptam. Mindjárt akkor hittem errõl a gyönyörû mellényrõl (hiszen minden ruhadarabomtól ilyen csodákat föltételeztem), hogy nem fog neki tudni ellenállni a Piroska.

Hát csakugyan. No, végre az enyém vagy, Tündérszép Ilona, most már megfogtalak. Vágott rám a szeme s úgy össze-vissza gyújtogatott a prédikáció alatt, hogy az öregapám látván a kimelegedett arcomat, rányomta a nagy tenyerét a homlokomra:

- Nincs neked lázad, te kölyök?

II. FEJEZET
ÁMOR SZEKERÉT ÖKRÖK HÚZZÁK

Erõsebb volt a láznál és édesebb a méznél. Egész héten csak az õ tekintete volt eszemben, az a bûbájos nézés, két tûzgolyónak perzselõ csiklandozása. Nem bírtam másra gondolni, csak õrá. Hát persze, hiszen minden egyéb, ami még van a világon, egyszerû haszontalanság…

A levegõ megtelt valami csodálatos zsongással. Titkos szózatok keletkeztek az erdõkbõl, mikor hazafelé hajtattunk az uszánci völgyön.

Mintha ez nem a tegnapi világ volna már. A tegnapi még aludott, dermedten, hidegen, némán, s most minden mozdul, forr; futnak a rozsok pajkosan, nevetnek ki belõle a pipacsok kedvesen, locsog a patak vígan. (Százszor mentem én már erre, de sohasem hallottam ezt a patakot.)

Ah, milyen hosszú volt ez a hét… lassan jött a következõ vasárnap. Pedig a jövõ vasárnaptól sokat vártam, csinálván magamban vakmerõ terveket, hogy talán meg is szólítom a Piroskát. Megszólítom. Megteszem. Lesz, ami lesz. A macska fél, nem én. Csakhogy mit mondok neki?

Szép napok voltak ezek! Hja, hja, milyen fürge volt még akkor a fantáziám, csak inteni kellett neki: Hozd ide a Piroskát - és ott állott. Szakasztott úgy, ahogy volt, minden mozdulatával, amint elbiggyesztette ajkait negédesen, amint égre emelte a szemeit szeráfszerûen, amint kinyitja a száját éneklésre, mire különbözõ vonalak és mélyedések támadnak a nyakán, amelyrõl fekete zsinóron egy kis arany szív fityeg le a mellére. Látom a kék-pettyes perkál-szoknyáját, három fodorral alul, az everlasting-topánkából is kikandikál egy csücsök. Mindez valami sajátos, valami csodálatos. Hiszen a többi leányokon is van szoknya, meg cipõ, de tudja isten, nem olyan. Piroskát a gráciák öltöztetik…

S aztán egyszerre csak szerettem magam lenni. Mindenki terhemre volt. Elhúzódtam egész órákra a méhesbe és elkezdtem megfaragni az elsõ verset… Oh, istenem, az elsõ vers! Van-e még valami meleg a szívetek környékén, hogy megértsétek, mi az elsõ vers?

Hát a szerelem érkezését jelenti ez. Jön a legnagyobb potentát a világon.

Nem jelzik érkezését harsonák, mint a királyét, vagy nem jön dübörögve, mint a hétfejû sárkány, hogy elõre hazahajítja a buzogányát… hanem csöndesen, szinte lopva, megszállja a szívet valami szent bolondság, érzések bõsége bugyog, árad és forr bent, - amiket versben izzad ki a lélek, mint ahogy az erdei föld különféle gombákat hoz az esõ után, jelezvén velök, hogy meg van termékenyítve.

Hanem a következõ vasárnap még messze volt s egy igen szomorú katasztrófa jött közbe. Pénteken kiment apám a kis bricskán az aratókat megnézni s valahol útközben egy zökkenõnél eltört a bricska rúdja.

- Vigye el az ördög - sopánkodott az öregapám -, most már nem mehetünk el vasárnap Krizsnócra.

S mindezt olyan egyszerûen mondta, mintha csak egy tányér tört volna el. Nincs ebben az én öregapámban emberi szív.

Meg voltam semmisülve. Nem emlékszem, hogy történt volna valaha ilyen megrendítõ eset. Eltört a tengely, tehát nem mehetünk a templomba.

Igyekeztem az öreget kapacitálni, hátha holnap még megcsinálja a kovács.

- Dehogy csinálja a lusta kutya, egy hétig is elpiszmog vele.

- De hát végre is, kedves nagyapa, maga olyan vallásos ember hírében áll, hogy kár elmaradnia, miért ne fogathatnánk egy közönséges szekérbe, mint a parasztok?

- Nem vagyok bolond, hogy kirázassam a lelkemet.

- Legfeljebb jobb étvágya lesz utána. És az Istennek is jobban fog tetszeni, hogy egy kicsit szenved érte…

Az öreg felpattant nagy mérgesen.

- Nem ettem nadragulyát. Ha õ szent felségének tetszik az, hogy a templomba járjak, hát akkor ne törje össze a bricskámat, punktum.

Szóval úgy fordult, hogy a jövõ vasárnap itthon maradunk, és volt egy új fájdalmas verstémám: »Az eltörött kocsihoz«.

Hanem a gondviselés leleményes (s az Ámor gyereknek nem kis befolyása lehet a felnõttebb istentársai közt), szombaton délre az öregbéres, Bozsicska Mihály kieresztette a négy ökrünket a tagban a lóherésre.

Éppen az ebédnél ültünk, mikor hírül hozták a tag tájékáról jött parasztok, hogy a négy ökrünk fel van fújódva.

Nosza, lett erre ijedelem. Mert a fölfújódás lehet súlyos kimenetelû eset is. A gasztronomikus élvezeteket senki sem fizeti oly drágán, mint az ökör, talán azért is híják ökörnek. Hiszen az ember is megfizeti, de csak valamikor. Azért, hogy ma élvez, talán húsz év múlva fájdul meg a keresztcsontja, de a szegény ökör mindjárt fizet.

Rögtön fölugráltunk és szaladtunk a tag felé. Az öregapám káromkodott, mint az esõ, de amellett lassan lépdegélt, apám egy kõolajkorsóval elöl szaladt, én utána.

- Bele kell ütni a lyukas tõrt… csak a tõrt - kiabálta a nagyapa -, a kõolaj új, ami új, az ostobaság…

De még alig jutottunk a Pap Márton rétjéhez, már láttuk jönni Bozsicska Mihályt a dûlõúton, amint búsan, lehorgasztott fejjel hajtott maga elõtt egyetlen ökröt, éppen a barna fejû Bimbót. De hogy nézett ki a szegény Bimbó! Szuszogott, mint egy duda, a szája tele volt nyállal, s a két oldala, bár már meglohadva kissé, még mindig úgy járt, emelkedett, mint a fújtató a kovácsmûhelyekben.

- Hát a többi három? - kiáltott rá az apám aggodalmasan, amint közelebb értünk.

Bozsicska nem bírt szóhoz jutni, csak leeresztette kezeit, mint a szomorúfûzfa a gallyakat.

- Beszélsz-e vagy nem? - förmedt rá most már haragosabban.

Erre aztán kitörtek a könnyek a Bozsicska szemeibõl és végigfolytak a nagy bajuszán.

- Meghaltak a többiek, tekintetes uram… Csak mi ketten maradtunk a Bimbóval.

Szegény atyám nagyon le volt verve, vakarta a fejét és szidta a megboldogult ökröket.

- Átkozott falánk dögök. Ilyet tenni, de ilyet tenni. Mikor éppen pénzszûkében vagyok. Hát mit gondoltak rólam? Hogy nekem bankóprésem van?

De minthogy optimista volt, mindenben a jó részleteket kereste (s aki keres, meg is találja).

- Lám a Bimbó. Ez a becsületes, hû Bimbó, ez megmaradt. Megemberelte magát. Mit gondolsz, Bozsicska, ugye megmarad a Bimbó?

Bozsicska sírt, mint egy gyerek, nem gondolt õ semmit, hanem csak azt hajtotta folyvást:

- Üssön agyon, tekintetes uram, üssön agyon.

- Majd szamár vagyok, hogy becsukjanak érted. Ami történt, történt. Hanem a Bimbó ugye megmarad, Bozsicska?

Bozsicska a könnyein keresztül vetett egy futólagos pillantást a Bimbóra.

- Igenis, megmarad a Bimbó!

Ezen aztán úgy megörült az én apácskám, hogy elkezdte veregetni, vakargatni a Bimbó lapockáját, egy kis kõolajat töltött a szájába, mire egész megnyugodva indultunk tovább a tagra, az étvágy mártírjaihoz, ahol nagy csõdület volt már; a szomszédos földekrõl mind odasereglettek a mezei munkások, sõt Babaj, a vályogvetõ cigány is ott settenkedett már a purdékkal, dörzsölgetve a piszkos tenyereit, folytonosan szidva a rajkókat:

- Ne vigyorogj, te bibas, mert még azst hisi azs uraság, hogy mi sedtük rá erre azs Istent. Pedig nigy hete, hogy nem imádkozstam.

Apámon most már semmi bánkódás nem látszott, egykedvûen rendelkezett a történendõk iránt; a bõröket el kell vinni a vargához - pompás csizmák lesznek belõlük; a húsból ki kell méretni a javát fele áron (hadd szaladjon el valaki a Patyinákhoz, a mészároshoz), a rosszabb része pedig legyen a Babajé. A rajkók táncoltak örömükben, ami õt is jókedvre hangolta s némi humorral mondta, a nagy, feltöretlen ugarra tekintve:

- Sokat kellett volna még dolgozniok!… A végén is jól jártak. A magok szempontjából jobb nekik így.

És ez volt az utolsó szó, ez volt az elparentálása a Villámnak, a Virágnak és a Rendesnek.

Ezzel aztán hazaindultunk, s mikor az öregapám szürke bekecse kibukkant a »Király kalapja« nevû domb mögül (az öreg még csak most ért idáig a tipegésével), apám majdnem vígan kiáltá feléje:

- A Bimbó megmaradt, apóka…

Mintha egyéb törekvése se lett volna a családunknak, mint hogy a Bimbó megmaradjon.

Hazamenet megbeszélték a pénzbeli kérdést.

Ökröt okvetlenül venni kell. Társakat kell szerezni a Bimbónak. Szép ökröket kell venni, amelyek hozzáillenek a Bimbóhoz. Igen, de a pénz? Hol vegyük a pénzt? Onnan vegyük, ahol van. De hol van?

- Hát van a krizsnóci Gáll Józsefnek - mondá nagyapám.

- Az igaz, annak van. Hát kérni kellene tõle, ha nem venne nagy kamatot. Holnap úgyis vasárnap, átszaladhatnál hozzá, apóka. Kikölcsönözzük a paptól a kis kocsiját.

A nagyapó bólintott a fejével, hogy jól van, az én szívem pedig ugrált örömében, hogy meglátom holnap Piroskát.

III. FEJEZET
A TISZTELETESNÉ DINNYÉI

Úgy is lett; másnap, mint rendesen minden vasárnap, ott ültünk a templomban, szokott helyeinken. Sohasem szólt még olyan szépen az orgona, mint most, a kántor belelehelte egész lelkét s a Prakovszky éneke is úgy búgott, úgy emelkedett fölfelé diadalmasan, hogy szinte verni látszott a hatalmas fehér boltozatot, melyre egyetlen szem volt kifestve. Egy szem. Maga az Isten. Emberi fantázia összekeresett mindent, ami a földön van és nem bírt találni megfelelõ fogalmat, nem bírta összerakni sziklákból, felhõkbõl, lángokból a legfõbb Úr alakját, a láthatatlanét. Mire aztán kivett az emberbõl egy részt, egyetlen szemet és azt mondta: »Ilyen az Isten!«

Egy szem, amely lát mindent, hall mindent és tud mindent. Egy szem, amely ha jó ember nézi, rámosolyog szelíden, biztatólag; ha gonosz ember nézi, rámered szigorúan, fenyegetõn.

Titáni gondolat volt, mely egy nagy ihlet percében születhetett. Az Isten is az emberbõl merített, társat akarván melléje teremteni, kivette az egyik oldalbordáját és abból formálta meg a másik ember alakját. Nos, hát az ember is ehhez a forráshoz nyúlt, vette a saját szemét és abból formálta meg az Isten képét…

De hát, bármily pogánynak tartott volna is a nagyapa, ha megtudja, - másféle szemek érdekeltek most engem, nem a boltozatra voltak ezek festve, hanem a Piroska sima, fehér homloka alatt ragyogtak, majd álmatagon, fáradtan, mint a lehunyó csillagok, majd élénken, pajkosan, mint lobogó pásztortüzek. S kéjesen megreszketve az örömtõl, vettem észre, hogy tekintetük rajtam mászkál s behat a csontig, a velõig.

Szívem vadul dobogott s szerettem volna belekiáltani a zsoltárokba, az »Erõs várunk nekünk az Isten«-be:

- Biztos, egészen biztos most már, hogy szeret. Elpirultam a halántékomig s lesütve a fejemet, a világért sem mertem volna odapillantani, mert éreztem, hogy tekinteteink találkoznának, s isten a megmondhatója, mi lenne abból (talán meg is gyúlna a templom). Szemem elé emeltem a zsoltáros könyvet, mint egy rövidlátó, aki az éneklésbe van elmerülve, s lopva, a könyv mellõl néztem a szép cseresznyevirágszín arcát, azt az igézõ átmenetet a homloktól a pofácskákhoz. Hát még az a gyönyörûséges áll, amiben az arc végzõdött, egy kis vágánnyal a közepén, mintha valami liliputi tündérpataknak lenne az elhagyott medre. Nem bánta, hogy eltakar a nagy bolondos énekes könyv, azért csak egyre nevetgélt felém. No lám, milyen huncut a kicsike. Tudja, észrevette, hogy a könyv csak taktika és én jól látom azért minden mozdulatát.

Elõfogott a közlékenység viszketege, a boldogtalan szerelem hallgatag, magába zárkózott, de a viszonzott szerelem ki akar törni, dicsekedõ. Nem bírtam kiállni a hallgatást, mint ahogy nem lehet tûrni a szomjúságot, mindenáron beszélnem kellett felõle.

- Nagyapa, maga ugye mindenkit ösmer?

- Mindenkit, fiacskám.

- Az a fekete selyemruhás asszony nem Gállné?

- Nem, az a Krúdyné, a Gállné az a szürkeruhás, a másik padban, az aranypaszomántos fõkötõvel.

- Hát az, aki mellette ül? (Oly fojtott, remegõ volt a hangom, mintha bûnt készülnék elkövetni.)

- Az a leánykája, a Piroska.

- Csinos leány - mondám tettetett egykedvûséggel.

- Helyes kis fruska - szólt az öreg -, de a ládája se kutya.

- Gazdagok?

- Az apja sokat összeharácsolt a parasztoktól. Régen föl kellett volna akasztani. Legalább megkíméltek volna attól, hogy most hozzá menjek.

Oh, az borzasztó lenne, gondoltam. Most akasztott ember lánya lenne a Piroska.

- Hozzájuk megy a nagyapa? - kérdém félénken.

- Igen, de ne fecsegj már annyit.

- Engem is magával visz?

- Ahogy akarod.

- Elmegyek, nagyapa.

- Ejnye, mordizom adta kölyke, téged az a leány húz már oda.

Mintha hájjal kenegetnének, olyan jól esett, hogy legalább gyanúsítanak vele. Tehát a dolog mégse õrültség, mégis lehetséges.

- Dehogy, nagyapa - mentegetõztem. - Hogy gondolhat olyat?

- No, no. Jól van, no… Csak maradj még a Cornelius Neposnál, az Ovidius Nasora ráérsz még. Az igaz, hogy én már a »mensánál« kezdtem, de viszont az is igaz…

- Mi, nagyapa?

- Hogy az én koromban szebbek voltak a fehérnépek.

- Ugyan, nagyapa! A Gáll Piroskánál is?

- Ahá, gazember, elárultad magadat. De most már idenéz a pap, pszt, egy szót se.

A prédikáció elsõ részében tartott a tiszteletes úr, azon a különös tót nyelven beszélve, mely a lutheránus szászékek specialitása; valami ormótlan keverék az összes szláv nyelvekbõl, »Isten nyelvének« hívják egymás közt a papok. És csakugyan az lehet, mert az Isten alkalmasint érti, de a tót gyülekezet nem. A papokért se mernék jót állni.

A prédikáció alatt is persze egyre a Piroskára ügyeltem szememre tapasztott ujjaimon keresztül; szórakozottan látszott babrálni az imakönyvében, amelynek lapjai közül egyszer csak kivett egy fehér papírkockát (messzirõl láttam, hogy valami rá van írva), nézegette, és amint nézte, olyan bánatos lett az arca, mint egy madonnáé. Aztán ráfújt, mintha röpködtetni akarná, majd az ujjai közt sustorgatta, mígnem végre elkezdte összehajtogatni négyrét, ahogy a leveleket szokás, ezalatt szemérmetesen lesütötte a fejecskéjét, mint egy bûnbánó Magdolna, és betette a kis cédulát a zsebébe.

Mikor vége lett a prédikációnak, megint megszólalt az orgona, a szép, karcsú kisasszonyok bekapcsolták az imakönyveiket, fölhúzták kesztyûiket, mamáik lesimítgatták a gyûrött szoknyáikat, mire megindulának kifelé bizonyos rátartisággal és mégis szerényen, mint a szarvas-üszõk. Kicsi topánkáik kip-kop, kip-kop belekopogtak édesen a templomi köveken a kántor énekébe - mert már ilyenkor eloszlóban csak a kántor erõlteti a torkát és néhány rosszmellû vénasszony, aki a fiatal kor bûneit akarja behozni.

Piroska is ott lépdelt anyja után, a padsorok között, egyszerre felém fordította a fejét, s szemei egyetlen villanatából valami zöldes láng csapott ki, olyan, minõ a bolygó tûz, mely inteni látszik a vándornak: jer utánam!

Valóságosan bolond lettem ettõl, s nem várván be, míg öregapám bekapcsolja a könyvet, zsebre vágja az ókuláréját, egyet szippant a burnót-szelencéjébõl, aztán kimozdul a padból, helyet engedve az utána következõknek, hirtelen áthajítottam magam a padon s követtem Piroskáékat.

- Ne te ne! Mi lelt téged? - morogta utánam az öregem. - Megkergült ez a fiú!

De bántam is én. Egy titkos érzés, egy megmagyarázhatlan ösztön súgta, hogy a Piroska utolsó pillantása azt jelenté: »Kövessen ön, fiatalember, szívemnek örök szerelme.« (Hiszen ilyenformán megy ez a regényekben is.)

Csak mentem, mentem utána, mint a vak légy, és beszíttam az illatot, ami a hajából kiáradott. Egyetlen egyszer fordult csak vissza, de valahova hátrább nézett a fejem fölött el; engem észre se látszott venni. Oh, de ravasz, de ravasz.

Ilyenkor nagy a tolongás, mindenki kifelé igyekszik, úgyhogy valóságos torlódás áll be az ajtónál. A parasztok a prédikációt bírálgatják fönnhangon.

- Mintha már hallottam volna valamikor a mai szentbeszédet.

- Nehezen tanul már az öreg tiszteletes úr újat.

- De nehezen is felejti a régit.

A tolongás miatt egyszer-kétszer meg kell állaniok a kimenõknek: azalatt odaérnek a hátramaradtak is. A siket Prakovszky bosszúsan döfködi jobbra-balra a parasztságot.

- Mi bújt kendtekbe, hogy minduntalan megállnak? Miféle móres az? Hát nem látják, ki jön itt? Király õfelségének tisztje. Helyet, helyet a hadnagy fiamnak!

A nagy megrekedésben, tolongásban beleakadt dohányszín kabátjának ezüst gombja valami asszonyi kendõrojtba, s nem a rojt szakadt ki, amint ráncigálni kezdte, hanem a gomb, nagyot csendülve a köveken.

- Leesett a gombja, Prakovszky úr - huhogja a fülébe Pornya József, a rigyi kasznár.

Mindegy, most úgyse lehet érte lehajolni, hát legalább rangosan odaveti:

- Ej no, több is veszett az orosházi kovácsnál.

(Azt akarta mondani: Mohácsnál, de az ismeretes nóta miatt ez a tudománya is elcserélõdött.)

Ott künn aztán szétoszlik a tömeg a világ négy tája felé. Gállék csinos, vadszõlõvel befuttatott tornácos háza túl van a Neszte-patakon, mely kettészeli Krizsnócot, mint ahogy az öreg Duna elvágja Pestet Budától. De minthogy az a palló, mely a felsõ végén van, nagy kerülés, s bár kicsiny a Neszte, de mégse mehetnek át rajta az úri asszonyok anélkül, hogy a topánjaikat be ne sározzák és a szoknyáikat föl ne emeljék, hacsak egy kicsit is, és minekutána a bûnös gondolatokra sarkantyúzó bokáknak a látása lelki veszedelmére lehetne a gonosz krizsnóci férfinépnek, mely csak az imént tisztult meg a földi salaktól az istenházában, ennélfogva meg vagyon engedve vasárnapokon, hogy a Nesztén túl lakó úri familiák, ott semmihez nem nyúlva, a tiszteletes úr kertjén mehessenek keresztül, mely átterjedvén a patakon túlra is, csinos festett hidacskával van átnyergelve.

Ezúttal is arra mentek a patakon túli mágnások, köztük a Gállék is. Én mindenütt utánok kullogtam, messzirõl lesve a kellõ percet, midõn megszólíthatom szegény epedõ galambomat s csatlakozhatom hozzája. Mert meg voltam gyõzõdve, hogy terve van velem, hogy történik majd valami. Talán másfelé megy a mamája, s egyedül maradván, inteni fog. Olyasvalamit is reméltem, hogy tip-top, egyszer csak mellém sompolyog valami lefátyolozott vénasszony, sovány arcú, hosszú orrú, s így suttog ajkára illesztett csontos ujjai mögül: »Ön a föld legszerencsésebb halandója, uram, azt üzeni Donna Piroska…«

(Ej, bolond, vagyok! Hiszen nem Sevillában élünk, hanem Krizsnócon.)

Az asszonyok roppant trics-tracs közt haladtak a ribizke- és pöszméte-bokrok között. Mindenik beszélt, hébe-hóba közbekacagott (nagyon gúnyosan kritizálhattak valakit), valóságos zûrzavarrá folyt össze a diskurzusuk, úgy hangzott messzirõl, mint a zsidó-iskola: »veres lajbi, kék lajbi, sárga lajbi.« Egy-egy nevezetesebb virágágynál vagy gyümölcsfánál megálltak, mert a tiszteletes úr nagy pomológus volt s messze vidéken dicsért körtéi voltak. Némelyikük a napernyõjével próbált leütni egy-egyet. Jaj, ha meglátná a tiszteletes úr, bizony nagyobb lármát csinálna a körtéjeért, mint a paradicsomban volt az almáért.

Aztán elkanyarodnak az útból oldalt a barázdán a tiszteletesné asszony dinnyéit megnézni - azokat a fölséges ananászokat. Ez már elengedhetlen. A tiszteletes asszony meg is fogja kérdezni, amelyikkel találkozik:

- Látta, lelkem ténsasszony, a dinnyéimet? Ugye, nagyon megnõttek? Különösen a Gyuri fejlõdik hatalmasan. De a Júlia is jóízû lesz. Hát a Margitka? Egyébiránt legtöbbet várok a ráncosbõrû Zsuzsikától, máris sárgul és micsoda szaga van.

A tiszteletesné asszonynak nem voltak gyermekei, a dinnyéit kereszteli el leány- és fiúnevekre, s odaszurkálja neveiket kötõtûvel a hátukra: ismeri egyenkint s úgy gondozza, úgy beszél róluk, mint a gyermekeirõl - míg aztán a végén megeszi õket, mint Saturnus a gyerekeit s szájával csettentve mondja:

- A Katának nagyon zamatos volt a húsa.

Míg az asszonyságok a dinnyéket nézték, addig a Piroska elódalgott tõlük az indaborított terület túlsó szélére, s lehajolt, mintha valami apró virágot nézne meg közelrõl vagy a dinnyeinda arany sárga virágharangjából valami bogarat akarna kivenni. (Jaj, a kis mamlasz, még meg találja a darázs csípni.) Hajolt, hajolt lejjebb, de háttal a mamának meg a néniknek s akkor aztán nagy óvatosan kivette zsebébõl a kis fehér papírkockát, amit a templomban láttam és betette a harangba. Körülnézett, hogy nem ügyelt-e rá senki és az a félívben összehajlott szép termet újra egyenes, délceg lett, mint a liliomszál.

Mindent láttam, mindent tudtam. Levelet írt… levelet írt…! Hát ugye, jól sejtettem? Csak meg ne bolondulnék örömömben. Kezemet a szívemre tapasztottam, hogy az utánam jövõk ne hallják a rettentõ dobogását. A nap sohase sütött ilyen verõfénnyel, mintha megolvadt volna az egész s most folyadékban csurogna le a fákra és füvekre, a felhõk lágyan, szelíden vonultak el a hegyek fölött, mint óriás fátyolszövetek, s beléjük öltözött asszonyalakok foszlottak ki a fantázia elõtt. A madarak csodálatos módon énekeltek a tiszteletes úr fáin - még talán a körték is énekeltek. Az a dinnyevirág, az a recés aranyharang pedig csengett, bongott, kacagott, mintha az egész természetbõl az õ nevetése hallatszanék ki legjobban.

Pedig iszen nem volt benne semmi földfeletti, bibányos asszonyok el nem varázsolták, csak az a levél volt benne. Türelmetlenül vártam, hogy elmenjenek. Borzasztó, hogy annyit ácsorognak. Hát nincs ezeknek otthon semmi dolguk? Végre elindultak vissza a barázdán a középsõ ösvényre s azon a híd felé.

Most már lecsaptam a zsákmányra, egy iramodással ott termettem a dinnye virágjánál.

Piroska visszapillantott a kert végérõl, és amint megvillant szép arca a fák közül, a rémület látszott rajta. De talán képzelõdöm.

Sietve vettem ki a fehér papírt; a finom betûk, mint póklábak, keresztülverõdtek rajta.

No most! Reszketve kezdtem kibontani, mikor egyszerre egy kemény kéz nehezedett a vállamra.

- Adja ide rögtön azt a papírt! - rázott föl ugyanakkor egy parancsoló hang.

Mintha egy sújtó végzet mûve lenne, az elsõ percben össze akartam esni és megadni magamat. Hanem ösztönszerûleg elõbb mégis megfordultam, hogyan néz hát ki az a végzet.

Hát biz az most hadnagynak volt öltözve. Prakovszky Sándor állt elõttem.

- Hogy mert olyasmit elvenni - förmedt rám -, ami nem önt illeti?

- Mit mond? - feleltem végtelen zavarral. - Ki mást illetne?

A hadnagy fölkacagott s fitymáló, könnyed hangon mondá:

- Menjen a pokolba madárfészkeket kiszedni, de nem a mások leveleit.

Ez dühbe hozott, olyan vörös lettem, mint a skarlát posztó.

- Ez az én levelem.

- Ideadja most mindjárt?

Még mindig nem eresztette el a tarkómat, hanem csak jobban összeszorította.

- Nem adom - hörögtem. - Inkább meghalok, de nem adom.

- Ejnye, mihaszna suhanca! - pattant föl a hadnagy, s eleresztvén nyakamat, a jobbik kezem után kapott, melyben a levélkét csukorítottam össze oly erõvel, ahogy csak bírtam, hogy ki ne nyithassa, s ezalatt a balkezemmel kihúztam a bicskámat és a fogaimmal próbáltam kinyitni.

- Meghalsz, hadnagy - hörögtem.

Észrevette, kicsavarta a kezembõl és behajította a petrezselymek közé. Sohasem bírtam megtalálni többé a szép csontnyelû penecilusomat.

Aztán kinyitotta a jobbik markomat is, olyan keze volt annak, mint a vas: rúgtam, kapáltam, karmoltam, haraptam, de nem használt semmit, kivette a levélkét, megráncigálta a fülemet becsületesen (még most, vén koromban is elfut az epe, ha erre a jelenetre gondolok), aztán hátba ütött és egyet lökött rajtam, amitõl úgy odagurultam a dinnyék közé, mint egy labda.

Ah, hogy meg nem nyílt akkor alattam a porhanyós föld, a dinnyék ágya, hogy végképp elnyelt volna. Mi keresnivalóm lehetne még nekem a világon ilyenek után? Semmi.

De hát a bosszú? Igen, a bosszú! Új vért éreztem pezsegni ereimben, s fölugorván, mint egykor Toldi Miklós, kitéptem gyökerestõl egy mintegy háromujjnyi nagyságú körtefacsemetét, hogy utána fussak és megüssem vele.

Futottam, mint a bolond, vissza a kerten a templom felé, amerre a hadnagy elment a levelemmel. Oh, borzasztó, borzasztó. Ilyesmi talán sohase történt, hogy valakinek elvegyék a levelét. És hogy bánt velem. Fitymálón, lenézéssel, mint egy grammatistával. Megcsikorgattam a fogaimat, és csak rohantam, rohantam.

Amint azonban fölszakítanám a kertajtót, egyszerre elõttem állt a nagyapa, majdnem föltaszítottam a szegény öreget.

- Hohó! hohó? hova szaladsz, amice? Mi az ördög lelt téged? Hát megvesztél? A ruhád be van sározva. Hol hemperegtél, nebuló?

- Nem vagyok én nebuló - mondám zihálva és remegve az indulattól -, kikérem ezt a szót…

- Micsoda? Nem vagy nebuló? Kikéred? Tõlem? (Összecsapta a kezeit.) Szent isten, megõrült és vicispánnak képzeli magát. Kit kerget a tekintetes alispán úr?

Ez a gúnyos hang félig észre térített; kezdtem sejteni, hogy milyen nevetséges figura lehetek a nagyapa szemében.

- Senkit, nagyapa.

Roppant ijedtség fogott el csak a puszta gondolatra is, hogy a levél története kisülhet.

- Föl vagy indulva, mintha birkóztál volna.

- Nagy melegem van.

- De hát ez a fustély vagy fácska, amit a kezedben tartasz?

- Ez? - hebegtem zavartan. - Kigyomláltam itt a tiszteletesék kertjében.

- Úgy? Hát azért szaladtál ki elõre a templomból, hogy a tiszteletesné asszony kertjét kigyomláljad?

- Szenvedélyem, nagyapa.

- Jó, hogy tudom, majd otthon ezentúl te fogod a kertet gyomlálni. Hanem hallod-e, fickó, ez nem laboda, se szerbtövis, hanem hasznos facsemete…

- Nem illett be a gruppba.

Az öreg a fejét csóválta:

- Jó, jó ez a nagy szépészeti érzék, de ha meglátja a tiszteletes úr, tudom, lesz nemulass. Dobd ki hamar a kerítésen, ha az életed kedves, és gyere. Távozzunk innen, amilyen sebesen csak lehet.

Tompa zsibbadtság vett rajtam erõt a nagy fölindulás után. Mentem szótlanul, lehorgasztott fejjel, gépiesen az öreg után, mint egy engedelmes kutya.

Átmentünk a kis hídon, melyre vízililiomok kúsztak föl a Nesztébõl. Alig volt benne víz. Csak éppen annyi, hogy a falubeli fecskék ihassanak s vigyenek belõle ragasztékot a fészkeikhez. Ott cikáztak fölötte, mint fekete nyilak és csicseregtek vígan a Szûz Mária madarai.

Az öreg úr próbált útközben kivallatni:

- Bántott valaki?

- Nem.

- Bánt valami?

- Nem.

- No-no, gyerek… (s mind aggodalmasabb, sötétebb lett ráncos, kövér arca.) Te valami tilosba tévedtél. Veled okvetlenül valami történt. Ki vagy a képedbõl kelve. Mordizom adta, vallod ki rögtön, hogy mi történt. Egy, kettõ, három…

- Elvesztettem, nagyapa, a penecilusomat.

Szegény öreg apókám elmosolyodott az õsz bajusza alatt édesdeden, örült, hogy végre rájött a bajra, mintha kõ esett volna le a szívérõl.

- Oh, no - mondá apró lépteit fürgébbekre szedve -, még egyszer majd azt hallom, amice, hogy a fejedet vesztetted el. Ezt a nagy buksi fejedet.

Megfordult és egy barackot nyomott a fejemre, nagy haragosan, összevont szemölddel.

- Majd a kutya vesz neked ezentúl penecilust.

S ezalatt szépen a zsebembe csúsztatta a maga gyöngyházas bicskáját, kis fûrésszel, kis ráspollyal és három acélpengével.

IV. FEJEZET
GÁLL ÉS CSALÁDJA

Gáll József uram egy vén önzõ volt, csupa epe, csupa malícia, akinek fõtörekvése mennél jobban megkeseríteni azoknak az életét, akik hozzá tartoznak. Azokat pedig, akik hozzá nem tartoznak, igyekezett minél szeretetreméltóbban behálózni, aztán megnyúzni. Öreg volt már, egykorú a nagyapámmal, valaha együtt farsangoltak a híres pásztói bálokon. A gépezet nagyon megromlott - köszvénye is volt, rosszul is látott és csak két mankón tudott járni-kelni. Néha fölemelte az egyiket és megvert vele valakit, akire éppen megharagudott.

Ott járt-kelt napestig, sokszor éjjel is (mert már aludni sem tudott), a portáján, zöld ernyõt viselve a szemei fölött, s nem volt neki semmi más gondolata, csak õ maga, örökké õ maga.

Hiába próbálta szórakoztatni a felesége, aki hozzá aránylag fiatal volt.

- Esõ lesz, Józsikám.

Rá se nézett, végtelen unalommal, gorombán felelte:

- Nem tudom.

Kisvártatva megint megszólalt az asszony:

- Már esik is, Józsikám.

- Nem bánom.

Némelykor Piroska hozzásimult, ahogy leány szokta cirógatni az apját, végighúzogatta kis, puha kezét tar koponyáján.

- Nincs már nekem hajam - ordított föl, öklét fenyegetõen rázva az ég felé.

Egy tekintetre sem méltatta övéit, csak járt-kelt, morogva, dúlva, haragot szikrázó szemekkel, néha-néha megütötte mankójával vagy a falat, vagy a padlót, avagy a bútorokat, aszerint, amerre járt, s nagy fájdalmasan, szemrehányón hörögte:

- Már én hetvenéves vagyok.

Mintha azt mondaná a nejének és a leányának »Nosza, vegyétek hát le rólam az éveimet, ha úgy szerettek.«

Egy-egy görcsös, fuldokló köhögés meg-megrázta sovány testét, csontos képe vörös lett, mint a karmazsin, és néhány fehér szõrszál búsan lengedezett az állán.

- Ugat a halál kutyája!

S megint köhögött egy verset.

Ha vendég volt a háznál s megdicsért valami ételt, az öreg dühe nem ösmert határt.

- Nekem már nincsen fogam.

S rettentõ pillantásokat vetett nejére és leányára, mintha azok szedték volna el a fogait. Irigyelte, hogy foguk van. Nem volt az megelégedve a világon semmivel. Ha rossznak ígérkezett a termés, vége-hossza nem volt a sopánkodásnak. »Éhen halunk… Oh, éhen halunk«, süvítette a felesége fülébe. Egy pár perc múlva, ha újra látta, rákiáltott:

- Éhen halunk!

Ha azonban azt jelentették a béresei, hogy bõ termés van, akkor is kitört belõle a fájdalmas fölszisszenés:

- Mit ér, ha másnak is termett?

Mikor odaértünk, Gállné fogadott bennünket a pitvarban, már ekkor le volt vetve az ünneplõje.

- Jó napot, jó napot. Hol veszi itt magát, ahol a madár se jár?

- Hát csak eljöttem. Itthon van a »fiú«?

Ezt az elnevezést se sokszor hallhatta Gállné az uráról, egy kicsit idegenszerûen is hangzott fülében, csak késõbb mosolyodott el rajta.

- Itthon van, tessék besétálni. Ah, ez az unoka, ugye? Boszorkányos Varga János, de nagy fiú már! Hogy hívják?

- No, mért nem felelsz? - mondá a nagyapa, felém fordulva.

- Pali vagyok.

- Szép név. A gróf Zichyék kis fiát is így keresztelték, hasonlóképpen így hívják a méltóságos fõispán úr unokáját is, és az jó is, okos is, mert Péter-Pál napja júniusra esik, és akkor már van minden, tök, fõzelék, hizlalt liba, kácsa, malac, még fõtt kukorica is, de a József-naptól az Isten mentsen, nincs akkor semmi, de semmi, és sokszor hiszem, bátyámuram lelkem, hogy belebolondulok.

Lassan-lassan Gállné is az öreg urához idomult s még a keresztneveket is a saját kényelme szempontjából ítélte meg.

- Egyedül van a fiú?

- Nem. Egy morva fiatalember van nála, aki a lucsivnai földekre alkuszik. De azért csak tessék bemenni.

- A lucsivnai földekre? - képedt el a nagyapám - hát van olyan szamár a világon, aki azokat megveszi?

Gállné ezenközben félrelebbentette a fehér lepedõt, mely az ajtót eltakarva függöny gyanánt lógott le, hogy ha az ajtó nyílik, a legyek be ne mehessenek az így támadt nyíláson a szobákba, és kinyitván az ajtót, betuszkolt bennünket a szobába.

Ott ült a fiú az asztalnál, a két mankója keresztbe téve feküdt elõtte, mialatt nagy számadásokat csinált krétával az asztalon; vele szemben egy úriasan öltözött idegen férfi ült, gyér szõke hajjal és bajusszal; csinos ember volt, nagyon is csinos, a mézeskalácsos szívekre ragasztott képeken fordulnak elõ az effajta pofák.

- Szervusz, Józsi! - kiálta rá az öregem s mintha vidám napsugár lopóznék be hangjával a ridegszobába. - Rám ismersz-e még, ördöngös fickó?

Az öreg Gáll letette a krétát az asztalra és följebb tolta homlokán a zöld ernyõt.

- Én már nem látok - bömbölte fenyegetõn.

De azért mégis ráismert a nagyapámra s dühtõl remegõ ajakkal nyöszörögte:

- Ti még mind éltek és bot nélkül jártok.

- Hát megvagyunk lassacskán, hála istennek.

- Mit hoztál? - kérdé nyugtalanul.

- Valami kis dologban szeretnék veled beszélni, ha nem lenne terhedre.

- Nekem minden terhemre van - szólt kategorice. - De hát már mindegy, öljetek meg!

- Négyszemközt szeretném eligazítani a soromat.

- Az nem lehet - tört ki nagy méreggel. - Majd bolond vagyok, hogy ezt a morvát eleresszem a szemem elõl. Ha csak egy percre elhagynám, rábeszélnék az ellenségeim, hogy ne vegye meg a lucsivnai földjeimet. Nem, nem, a morvát, ezt a becsületes morvát nem hagyhatom. A morva az enyém. Ha akarsz, beszélj elõtte, úgyse tud magyarul egy szót se. Hát az a gyerek kicsoda?

- Az unokám.

- Nekem nincs! - kiáltott föl és rázta az ökleit és fölemelte az egyik mankót; a szegény Gállné megijedt, hogy belehajítja, s szépen elpárolgott a szobából.