A DEMOKRATÁK

1897-1898

I.
SZERVUSZ, PALI BÁCSI!

Lehetetlenség ma demokráciáról beszélni. A hivatalos lap sûrûn hozza grófok és bárók kinevezését, ami, valljuk meg magunk közt, nagy abszurdum. Mikor szinte dübörögve közeledik a szociálizmus Európa népeinek nyakára, a milliárd fejû sárkány, mely mindent összetapos, mikor nagy államtudósok feje abban fõ, hogyan lehet a nagytõkét, mint veszélyes daganatokat, egyenletesen szétoszlatni; akkor Magyarországon mintegy prémium tûzetik ki a nagytõkére - mert aki két-három milliócskára szert tesz valamiképpen (ha csúnya módon is), megkapja a hét- vagy kilencgombos koronát és a királyi meghívót a törvényhozásba.

S ha még csak a szociálizmus volna, arra még azt lehetne mondani, hogy messze van. De itt van a liberálizmus nehéz küzdelme az arisztokráciával, micsoda bolondság hát, hogy a táborunkból koronként áttesszük a legtöbb erõt összeszedett harcosainkat az ellenfélhez - hogy a fiainknak is legyen majd kivel verekedniök.

Nem okos világ ez a mai. De hát iszen a tegnapi se volt okos. És bizonyára nem lesz az a holnaputáni sem. Ebben van valami vigasztaló.

Azelõtt, meglehet, másképp festettek az emberek - de a belsejük csak ilyen volt. Én tudok egy igazi demokratát - magyar demokratát, és el is mondom a történetét.

Minthogy teljesen igaz a dolog, el kell hallgatnom a valódi nevét (hátha szégyenelné a família), de a követtársai, ha még van valaki életben közülök Szontagh Pálon kívül, tudom, ráösmernek. Vegyük, hogy Molnár Pálnak hítták - de a követek csak úgy szólították egymásközt:

- Hogy vagy, te demokrata?

- Hol jártál tegnap, demokrata?

Még Szemere Bertalan is csípõs epigrammákat faragott rá - pedig õ is úgynevezett »szabad szellem« volt.

Szegény bocskoros-nemes famíliából származott, a nagyapja állítólag csizmadia volt és nem az igazi leveleki Molnárokból való, akikrõl az a genealógiai versike van:

Molnár de Levelek,
Mutatják e levelek.

Olvasta Voltairet, Rousseaut, olyan bolond tanokat szítt föl, hogy a tekintetes vármegye megijedt tõle, veszedelmes egy fickó, ne legyen itt láb alatt, felküldte Pozsonyba követnek. Ha nem lett volna nemesember, becsukják a vármegye tömlöcébe - ezzel lett volna vége.

Híres szép fiatal ember volt ez a leveleki Molnár. Csernovics Péterrel együtt uralkodtak a pozsonyi leányszívek fölött. Csernovicsnak pénze volt sok, Molnár Pálnak szelleme.

Hogy volt, hogy nem volt - régen elhaltak már azok az öregasszonyok, akik apróra tudták -, én csak a tényeket vonom össze, hogy a Szerencsy perszonális valamelyik bálján, melyen a palatinus õfensége is jelen volt, és ahol menüettet táncoltak, leveleki Molnár Pálba beleszeretett egy grófkisasszony…

Molnár Pál nagy demokrataságánál fogva természetesen nem adott semmit a grófi származásra, mivelhogy azonban a kontesz nagyon szép volt, és Molnár Pál csak nagy demokrata volt és nem egyszersmind nagy szamár, a kedves kis kaland kinõtte magát.

A huncut kis Ámor különben is segített rajtok. Nagy esze van annak. Szerencsy akkori bálján ugyanis jelen volt egy híres francia táncosnõ, bizonyos Viganaux Mari, akiért lázban volt akkoriban az egész Pozsony, ahogy ezt Szentiványi György az õ diáriumaiban följegyzé. A szép Viganaux Mari a vendégek mulattatására szólótáncokat járt el az õ módos ingerlõ kurtaszoknyájában (azóta nevezik az ilyen kurta szoknyát viganónak.)

A grófkisasszony apja, egy dölyfös oligarcha, heves szerelemre gyúlt Viganaux kisasszony iránt. A vén ló nagyobbat botlik, mint a csikó. Nemcsak szerette, de féltette is. Együtt akart vele lakni mindenáron, csak a leánya ne feszélyezte volna. A többi három leánya már férjnél volt, nagy uraknál, csak a Biri kontesz volt még itthon, a legcsinosabb, legkedvesebb. A grófnak nagyon alkalmatlan volt ez, nem is titkolta, így szólt egyszer az országház pipázójában:

- Ha az ördög eljönne érte, annak is odaadnám.

Az ördög pedig engedelmeskedik a nagy uraknak, valahogy odalökte maga helyett Molnár Pált, hogy az is hallja.

Hirtelen a gróf elé állt bátor arccal:

- Itt vagyok én, méltóságos uram. Adja nekem a grófkisasszonyt, meg fogom becsülni, és szívesen jön is hozzám.

A gróf dühbe jött, elsápadt és a hangja süvítõ lett:

- Én az ördögöt híttam, amice, de maga csak egy Molnár. Miféle impertinencia az? Megbolondult kend?

A »kend« pedig nagy sértés volt azon idõkben egy gróftól, még ha demokratának mondta is. Mert a demokrata is ilyen volt azon idõkben. Molnár Pál elvörösödött, és mint a megvadult bika rohant a grófra. Jó szerencse, elfogták erõszakkal a követtársai. Pulszky Ferenc (tõle tudom ezt a történetet) és az Esztergom megyei Kruplanitz, kinek a nevére ez a kadencia keringett:

Der Ablegat Kruplanitz

Ohne Geist und ohne Witz.

Megakadályozták a tettlegességet, de a duellumnak meg kellett lenni. Meg is történt másnap hajnalban a pozsonyi városerdõben.

Elõzõ este azonban Viganaux Marinál volt a gróf. Kettesben vacsoráltak, puncsot ittak; a Mari igen szép volt, igen pajkos, senki a világon nem tudott olyan kedvesen veszekedni, mint õ, ha a kis ökleit a csípõjére rakta, a gróf majd kiugrott ilyenkor a bõrébõl a nagy gyönyörûségtõl.

- Bizony, nagy bolond vagy, öreg kecském (a grófnak olyan szakálla, olyan arca és olyan neve volt, mint a kecskéé), minek bántod azt a fiatal embert, aki nekünk jót akar. Ha elveszi a Biri konteszt, milyen pompásan élhetnénk.

- Lehetetlen odaadni, Mari. Megmozdulnának az õseim csontjai.

- Mit törõdöl te azokkal a csúnya csontokkal, öreg kecském, hadd mozogjanak, te csak velem törõdj és légy rajta, hogy elmehessünk, elvonulhassunk valahová, például Pestre.

- Ugyan eredj, ott a Széchenyi miatt restellném.

- Hát menjünk Bécsbe, jó papa. Ott berendezel nekünk egy kis házikót, egy kertecske is lesz a végében, ott csinálok egy virágpadot s magam ásom, magam gyomlálom. Jó lesz papa?

Kedveskedõn paskolta magnetikus tenyerével a gróf állát.

- Hm, Bécsben? - dohogott a gróf. - Ott a császár miatt restellném.

- Hát egyebütt, csak menjünk, okvetlenül menjünk. Prágát se bánom. De mennünk kell. Szabadulj meg a leányodtól.

- Nem lehet, nem adhatom egy Molnárnak.

- De mikor szeretik egymást.

- Mégse lehet.

- De mikor olyan szép fiú.

A gróf felugrott a díványról s incselkedve kérdezte:

- Talán tetszik magának?

Mari elpirult egész a füléig (akkor tudott elpirulni, amikor akarta), s zavartan dadogta:

- Nem, oh nem. Esküszöm, nem.

Lesütötte a szép kék szemeit és elfordult, mintha egy nagy titok lett volna kitalálva.

A vén fõnemes meghökkent.

- Meg ne csalj, Mari. Te valami rosszban töröd a fejedet.

Erre aztán sírva fakadt Mari és sok hímezés-hámozás után bevallotta, hogy csakugyan tetszik neki a Molnár Pali, de hogy õ hû akar maradni a grófhoz, és azért rimánkodik neki, hogy menjenek innen, hagyják itt Pozsonyt, amilyen gyorsan csak lehet.

A grófra nagyon hatott a dolog, a haján keresztül beszivárgott a szívébe, mert a kis Viganaux folyton a hajában babrált, s ez jól esett a vén kecskének, másnap, midõn a párbaj után (a gróf kapott egy kis sérülést a balvállán, Molnár pedig a homlokán) kezet fogtak, a gróf ezt mondá Molnárnak:

- Látom, fiú, mind a kettõnknek a vérét. Bizisten, semmivel se kékebb az enyém. Vedd el hát a leányomat, ha akarod.

Így lõn, hogy a pozsonyi diétán az egyetlen demokrata beleházasodott a legnagyobb, leggõgösebb fõnemesi családok egyikébe. Csúfolták is emiatt eleget a nagy demokratát, de hát szép felesége volt, s egy kis csipkedést el lehetett érte szenvedni.

*

A regényírók többnyire úgy építik fel a meséjüket, hogy az ilyen mezalliánsz nagy konfliktusokra vezet. Ne tessék nekik hinni, tisztelt olvasó - az arany feloldódik a sósavban és a salétromsavban, az ezüst a salétromsavban, a fõrangú kötelék pedig feloldódik a szerelemben - de nagyon melegnek kell lennie.

Molnárék jó házaséletet éltek, egyáltalában lehetetlenség lett volna róluk történetet írni, ha az öreg gróf meg nem hal.

Az öreg gróf azonban meghalt. Nem ugyan mindjárt, hanem vagy tíz év múlva.

Nem valami regényesen, nem is Viganaux miatt - ki tudja, hányadik határon és hányadik kézen járt már akkor a kis Viganaux! Egyszerûen meghalt cukorbetegségben. Mindég szerette õméltósága az édeset.

A halála után nagy osztozkodás következett. A felvidéken két uradalma volt, erdõségei, gyárai, az alföldön egy nagy búzaöntõ birtok, gazdag halastavak, Erdélyben egy regényes vadászterület.

Lányai, vejei egy napon összegyûltek az alföldi kastélyban, meghallgatni a végrendeletet és felosztani a vagyont. Mindegyik magával hozta az ügyvédjét is, a legszájasabbat, akit ösmer. Hát ez éppen elég volt, hogy ha a legvilágosabb is a helyzet, összevissza zavarják a disputáikkal.

Molnár Pál sohase látta még elõkelõ sógorait, a lakodalmára annak idején egy sem jött el: most álltak elõször szemtõl szembe.

Biri grófnõ mutogatta be nekik a férjét.

- Ah, maga az - mondá Z. gróf nyafogó hangon és föltette monokliját. - Áh, áh, áh!

F. báró (a Franciska grófnõ férje) leereszkedõen nyújtotta oda a bal keze két ujját.

- Szaperlott, az új sógor. Szaperlott. (Az ujjával pattantott, aztán megfordult.) No, mindegy.

Az uradalomra gondolt, ami jutni fog neki. Hát mindegy. Azután arra gondolt, hogy az új sógornak is egy uradalom jut és félhangosan dörmögte: mégiscsak szemtelenség.

A harmadik sógor, egy rõthajú fonnyadt alak, gróf Livánszky, akinek »zu kedves« a spitznameja a fõrangú körökben, hanyatt feküdt a pamlagon és a göndörszõrû fehér mopsz kutyájával játszott. A kutya ugrált a hasán, a sógor pedig csiklandozta a kutya hasát. Roppant mulatság volt az.

A bemutatásra meg se mozdult, csak a szemeit hunyta be és a fogain keresztül hápogta:

- Avnyav tyavav tyav.

A »zu kedves« arról volt nevezetes, hogy a feleségén, Fanny grófnõn kívül senki sem értette, amit mond. Csak a grimaszai és kézmozdulatai után lehetett a környezetének kitalálni. A nagy nyegleség miatt semmi emberi nyelvet nem beszélt. Különben fõispán volt egyik felvidéki megyében, s állása betöltésében nem mutatkozott semmi kívánni való.

Molnár Pálnak fejébe tódult a vére ezekre a bemutatásokra, a kiszámított szemtelen dölyfösségre, melyet a sógoroktól tapasztalt, de csak türtõztette magát, véresre harapta az ajkait; a Boriska szelíd, kérlelõ nézése lefogta a lázongó érzéseit.

A báró sógor, egy megrögzött fecsegõ, legalább szóba állt vele, de minden szavával csípte, marta.

- Hát osztozkodunk… Lesz szépen. Hm. Mi? Sok pénze fogja lenni, Herr von izé - Kovács…

- Molnár a nevem.

- No, mindegy. Also Molnár… Mit fogja csinálni, barátocskám, azzal a sok pénz? Hm. Mit?

Molnár Pál felpattant indulatosan.

- Én nem vagyok az ön barátja, hallja-e?

- Quel diable! No, és miért nem?

- Mert én nem szoktam majmokkal barátkozni.

Boriska grófnõ látta, hogy veszedelem készül. Odaszökött az urához: »Pali lelkem, ne ijessz meg, ne tüzeskedj!«

- Nem tûröm ezeket. Eredj innen.

Melle zihált, a halántékai lüktettek, minden ízében reszketett. El akarta magától lökni az asszonyt, de az a nyakába fonódott és azt súgta neki elpirulva:

- Majd meglátod, megharagszik a kis jövevény. Tedd meg a kis jövevény kedvéért, nyeld el, amit mondanak. Tudod, az orvos mit mondott, hogy nem jó lesz a kis jövevénynek, ha én megijedek.

Erre lecsillapodék Molnár Pál. Nagy úr volt az a kis jövevény, még itt se volt és már õ parancsolt. Molnár Pál még mosolygott is, az igaz, hogy keserûen. A báró sógor pedig kacagott, úgyhogy polkát járt a teremben a nagy kacagásban. Dõlöngélt jobbra-balra, mint egy részeg szúnyog.

- Hahaha! Hörst du, zu kedves! Ein Cavalier!

A »zu kedves« ásított egyet, s valami artikulálatlan hang megint hallatszott, de nem bizonyos: a kis mopsz nyiffantott-e, vagy õ.

De Molnár most már föl volt páncélozva a kitörés ellen; a meggyülemlett harag, amit a felesége belefojtott, egy hirtelen elhatározást érlelt meg benne, fogta a kalapját, távozott a terembõl.

Künn még jóformán le se szerszámozta a lovakat a kocsis, midõn egyszerre felhangzott a gazda szava:

- Fogj be, Marci!

- Még nem is ettek a lovak, tekintetes uram.

- Csak te mégis fogj be!

A teraszon ott pipázgattak az ügyvédek nagy, cifrakupakos tajtékpipákból (még akkor nem igen volt szivar) és disputáltak. Elõcsata volt ez a délutáni nagy jelenethez, mikor majd a végrendeletet felolvassák és felosztják az ingóságokat, esetleg az ingatlanokat.

Leveleki Molnár magához intette a saját ügyvédjét, Mali Pétert.

Jó prókátori név; ha magyar világ volt, az á-ra tette az ékezetet, és akkor magyarul hangzott: Málynak, ha ellenben rossz idõk jártak (s többször jártak ilyenek), az i-re tette az ékezetet, lett Mali (tótul: Kiss).

- Hát rendben van-e a meghatalmazásod? - kérdé az ügyvédtõl. - Mert én elmegyek.

- Most? Hová? - csodálkozék az ügyvéd. - Nem várod be az osztozkodást?

- Nem, az eltarthatna napokig.

- Valószínû.

- No, én pedig ezekkel a pimaszokkal nem leszek egy óráig se egy fedél alatt, hanem itt hagylak téged, végezz el mindent a legjobb belátásod szerint.

- Történt valami?

- Nem. Csak meggondoltam. Sok nekem három mágnás. Majd elküldöm az utasításokat, ahonnan onnan, s majd megírom, hová értesíts a történtekrõl.

Mály elgondolkozott egy percig, s aztán szokott modorában kezdte fejtegetni:

- Csakugyan célszerû, ha itt nem maradsz, egyrészt, mert gyönyörû az idõ, és öröm ma utazni, másrészt, jószívû vagy és puha lélek, okvetetlenül lefõznének a sógoraid; a harmadik indokom az, hogy ha neked három mágnás is sok, ha a végrendelet végrehajtó, gróf Dessewffy, délután megérkezik, hát négy mágnás lesz; a negyedik indokom, hogy nekem magamnak elég nagy szájam van húsz gróf ellen is; az ötödik indokom, hogy te csak akadályoznál a prezenciáddal, mivelhogy néminemû machinációkkal szemben nekem is machinációkhoz kell nyúlnom; a hatodik…

- Ugyan, hagyd a pokolba! Ha nem volna egyetlen indokod, én akkor is elutaznám.

De Mályt nem lehetett megakadályozni, hogy vagy húsz indokot még fel ne soroljon. A legegyszerûbb adóssági keresetnél is, ahol világos, tiszta kontraktus bizonyította a követelést, árkusos beadványokban bizonyította a tartozás fennállását, mondván, tartozik, mert kölcsön vette a pénzt; mert kontraktus van róla; tartozik, mert maga is beösmerte az alperes, de föltéve, ha nem volna kontraktus és ha nem ösmerte volna be, akkor is tartozik a következõ okokból, s itt néha hatvan-hetven okot is felsorolt. Az adjunktusai váltig kérdezgették: »Minek az a sok hiábavalóság a keresetben, principális úr, hiszen az adóslevél maga is untig elegendõ.« Mire a híres prókátor fölényes mosollyal válaszolta: »Magok azt nem értik, amici. A szakma, szakma. És a handa-banda a szakma kiegészítõ része. A jó fiskálisnak nem elég csak az okos argumentumokkal élni, azzal a hittel kell a kérdést kezelni, hogy a bírák nagy szamarak.«

Egy huszár ácsorgott künn a folyosón, a megboldogult öreg gróf hû szolgája, akit még Pozsonyból ismert Molnár.

- Menjen csak be, János, és súgja meg a feleségemnek, hogy jöjjön ki egy percre, várom a parkban.

Molnár kezet fogott az ügyvéddel, aki iskolatársa volt Losoncról.

- Most már eredj, disputálj tovább a kollégáiddal, nekem a feleségemmel lesz egy kis beszélgetésem.

- Mikor találkozunk? - kérdé a prókátor.

- Valamikor - felelte rejtélyes mosollyal. - Majd hallasz rólam hírt.

Azzal a parkba indult. Nyár vége volt. A fák levelei fonnyadtan, sárgán lógtak alá. Az alföldi lombok más betegségben szoktak kimúlni, mint a felföldiek: ezeket a perzselõ meleg öli el, amazokat a csípõs õszi dér. De nekik az mindegy. Szép park volt, messze híres. Ki nem lehetett volna találni aranyért, hogy emberi kéz csinálta-e a kastélyhoz, vagy pedig vadon nõtt erdõnek, és a kastélyt építették hozzá? A bokrok, füvek és virágszárak mind össze voltak kötözve békanyállal, mintha pajkos tündérek játszottak volna itt, s az õ finom selyemcérnáikkal egy kötegbe csapnának mindent, ami élt és virított, hogy Tél apó aztán a vállára vehesse az egészet és elcipelje.

A kuglizó fedelén egy gólyafészek ült tüskésen kiálló gallyacskáival, mint valami kozákcsalma. Az anyagólya fiai megnõttek benne, és éppen most szállította le õket, hogy aztán járni, röpülni tanítsa és mehessenek. Mert õk is mennek. Molnár sóhajtott. Hát mi is van abban, hogy elmennek? »Meg kell lenni.«

Egy szélroham futott át a gallyak között… Fázékonyan zörrentek össze, s megint lehullott vagy ezer levél. Ezek is mennek, mennek. Az anyagólya egyenkint hozta le csõrében a kicsinyeit és míg az egyikért fent járt, hogy a másik el ne szaladhasson, el ne tévedhessen, háttal fektette a gyepre, úgyhogy a fölborított ügyetlen fiók fészkelõdött, hánykolódott, de a lábas oldalára nem tudott ráfordulni. Az anyai szeretet ezekben a keskeny, agyvelõnélküli madárfejekben is megtermi a furfangos ötleteket.

Molnár Pál elmélázott. Ezek legalább itt születtek! A saját gyermekére gondolt, a jövevényre, aki már útban van.

A Boriska grófnõ léptei hallatszottak. Kip-kop. Olyan furcsán kongott a föld. Pszt, mintha mondana valamit. Pedig olyan kis lába van a Boriskának, hogy a föld talán nem is érzi. Kip-kop, kip-kop. A föld beszélni látszott, és Molnár értette. Marasztalja-e vagy panaszkodik? Mindegy, meg kell lenni.

- Mit parancsol velem az én zsarnok uram?

Meghajtotta magát, pajzánkodva, kislányosan, ahogy az apácáknál szokta növendéklány korában - pedig talán terhére is esett most, de nem a mosoly a szép kék szemekben.

- Hozd ki a mantillodat, Biri, és a holmidat, elutazunk.

- Most mindjárt?

- Mindjárt.

- Nem tréfálsz?

- Nem.

- Megharagudtál?

- Meg.

Boriska a férje vállára hajtotta a fejét, a búzaszín hajkorona a nyakát csiklandozta. Ilyenkor rendesen elszéledtek a felhõk Molnár homlokáról, akármennyire haragudott, elnevette magát. »Eredj, te kis macska.« De most még csak sötétebb lett a szép férfias arca.

Boriska elszontyolodott s szemrehányón mondá, de még mindig kedveskedve, panaszos kunkogással:

- Hát már nem vagyok kis macska? Hát már semmid se vagyok én neked?

- Ha jó feleségem vagy - viszonzá ez szomorú komolysággal -, nem okoskodol, nem kérdezõsködöl, hanem jössz.

Ez elég volt, egy szót se beszélt többet a grófné, csak beszaladt a kalapjáért, a köpönyegjéért és kivitette a táskáit, nem búcsúzott senkitõl, s egy pár perc múlva kigördült a hintó kettõjükkel a kavicsos udvarról.

Az úton se tett kérdést, összebeszéltek hetet-havat, csak errõl a gyors elutazásról hallgattak.

Este beértek Pestre, megháltak az Arany Sasban. Reggel így szólt Molnár a nejéhez:

- Útiruhát vegyél, szívem, mert Hamburgba utazunk.

- Jó.

Az egész úton, Hamburgig, valami különös idegenség férkõzött közéjük. Az asszony fölvilágosításokat várt, a férj szemlátomást kerülte a témát. Nehéz volt úgy lavírozni, hogy a jövõ valahogy szóba ne jöjjön. Egy-egy célzás elröppent a férj szájából. Az asszony inkább az ösztönével fölfogta, s kínos nyugtalanság szállott a szívébe. Lassan-lassan az egymás tekintetét is kerülni kezdték, s örültek, ha idegenek szálltak be a kupéba - pedig csak egyetlen meg nem világított pont volt közöttük. Egy emberfejnyi fénygolyó az égen megmelegít egy világot, egy körömhegynyi homály a házasságban elhidegít egy életet.

De szerencsére, sokszor voltak idegenek, akikkel mulatságos volt még akkoriban beszélgetni, tõlük kérdezõsködni - most már minden megvan a Baedeckerben. Utazni nem is érdemes -, a világ uniformisban jár. Ugyanazok az indóházak itt, amik a világ másik szélén, ugyanazok az utasok ugyanolyan sipkákkal és plédekkel. A magyar embert kiváltképpen szerették. Egzotikus ország gyermeke. Sok tarkabarkaságot tud mondani a hazájáról. Leveleki Molnár Pál följegyzé a naplójában (amely a kezeim közt van): »…Mindeneket elhittek Nékem jártomban-keltemben, csak aztat nem, hogy nálunk a juhokat fejik, és hogy a Kalocsai Érseknek háromszázezer forint évi jövedelme vagyon.«

De néhol az úton mégis magukra maradtak.

Az asszony úgy tett, mintha aludnék. Mély sóhaj szakadt föl egyszer-egyszer a keblébõl.

- Valami bajod van, Boriska?

- Semmi, semmi.

A férj közelebb húzódott hozzá és a puha kezét a maga nagy tenyerébe vette - mint ezelõtt sokszor.

- Talán valami mondanivalód van? Miért vagy bizalmatlan? - kérdé szelíden az asszonyka.

- Majd Hamburgban. Mindent megtudsz Hamburgban.

Az asszony elhúzta a kezét és újra elaludt… azaz befordította az arcát a kupé párnája felé… s a kupé párnája nedves lett, másnapra megfakult azon a helyen.

Mikor aztán megérkeztek Hamburgba, leveleki Molnár Pál elvezette feleségét a csatornához, és így szólt azon idõknek pátoszával - senki sem volt attól ment:

- Hát most már itt vagyunk, édes jó hitvesem, a válpontnál. Most már rajtad a sor dönteni, mit akarsz - velem jössz-e, vagy visszafordulsz?

- Mirõl van szó? - rebegte a grófnõ reszketve.

- Én megutáltam az országot, Biri, és elhagyom.

- A hazádat?

- Igen, a hazámat utáltam meg. A levegõjét. A sógoraidat, a nõvéreidet, és mindenkit. Én demokrata vagyok minden ízemben, és nem tudok ott élni, én megfúlok ott, megõrülök, megyek Amerikába.

- Mikor?

- Még ma!

- És mennyi idõre?

- Örökre.

- Van szíved hozzá? Rettenetes!

- Hogy rettenetes-e vagy nem, az nekem mindegy, most csak az a kérdés, hogy velem jössz-e vagy hazautazol?

- Hát haza engednél?

Molnárné letörülte a patakzó könnyeit a keszkenõjével és fölemelte a fejét, az arca izzóvörös volt, mintha megtüzesítették volna.

- Haza engednélek-e? - felelt Molnár Pál, és megremegett a hangja. - Nem tudom. Jogom van‑e, hogy visszatartsalak, hogy elszakítsalak örökre hazádtól, tieidtõl? Miképp vegyem? Erre a világra szól-e a hitvesi eskü vagy a másvilágra? Mert egy másik világba megyek. Holtomiglan ha szól, nem vagyok-e én már holt ezen a végtelen tengeren innen?

Boriska lehajtotta a fejét szomorúan. A tenger csapkodta a partokat haragosan, a beláthatatlan árbocerdõn mint színes pillangók röpködtek, kígyóztak a zászlók a szélben, a világ minden országának zászlói. Az õszies napsugár sárgás vásznakat terített ki a tenger ezüst mezõjén. Minden csak úgy folyt, éppen úgy, mintha nem is venné észre a fönséges közömbös természet ezt a kínos jelenetet.

- Ide hallgass, Boriska, jól érts meg. Nekem végre is könnyebben megy az ilyen. Elhatároztam, férfi vagyok, amit egyszer fölteszek, az szentírás. De még nekem is nagy dolog, és nem mertem neked otthon megmondani, mert hátha lebeszélsz. Ki mérte meg egy asszonynak az erejét, akit szeretünk? Féltem megmondani, míg a lábam a haza földjén állt. Te meg õ. Õ, a föld. Ti ketten. Ki tudja, mennyire meg tudtatok volna lágyítani. Hallgattam. De itt a tengernél nem félek már. A tenger szövetségesem. Túl rajta a sejtett part jó barátom. Mindig oda vágytam. Mindig Amerikáért dobogott a szívem, ahol egyenlõség van és szabadság. Ha te marasztalsz, a sejtett part hívni fog. Most már merek beszélni és búcsúzni. Ezért hoztalak ide, kedves Birim, ennyivel tartoztál, de ami már most következik, abban te határozz. Te gyenge nõ vagy, egy idegen világban talán meg sem élnél, itthon rangod van, birtokaid, odaát csak Mrs. Molnár lennél.

- Hát a kis »jövevény«, Pali? - jegyzé meg az asszony végtelenül bánatosan. - Hát a kis jövevény?

Leveleki Molnár Pál megrázkódott, valami állati hörgés szakadt fel a mellébõl, s durván, erõszakosan ragadta meg az asszonya kezét.

- Velem jössz - hörgé dacosan. - Velem kell jönnöd.

A Biri grófnõ szemei kigyúltak.

- Így szeretlek, Pál. Így, így.

Aztán hozzátette szelíden, megdicsõült arccal:

- Veled megyek, Pál.

- És sohase jössz többé vissza? - sürgeté szenvedélyesen, még mindig görcsösen fogva a kezét.

- Ahogy te akarod - és a vállára hajlott ott a tömérdek járókelõk, sürgõ-forgó matrózok, hajósinasok között.

Molnár Pál elmosolyodott. Napok óta elõször, s megcsípte a gödrös állat, mint otthon: »Eredj, te kis macska.«

*

Molnár Pálék kiköltözése az országból nagy szelet vert mindenfelé. Egy demokrata, aki megundorodott a fõúri rokonok dölyfétõl, rájuk csapta az ajtót és meg se állt Amerikáig. Kemény gyerek ez a Molnár Pál. Nagy karakter. Kár az ilyenért.

A nemes vármegye, melyhez szép levélben New-Yorkból küldte meg a követségrõl szóló lemondást - mivelhogy a hazában uralkodó arisztokratikus érzések ellentétben valának perszonális hajlamaival -, tudomásul vette, és elhatározta, hogy olajba festetik a nagyterem számára. Hadd írjon a vicenótárius Barabásnak. Az eset mindenképpen szenzációs volt, még a Magyar Kurír is megemlékezett róla, írván, milyen különös, hogy egy nemes ember, aki nem ölt és nem lopott, elmégyen idegenbe, amerikai söpredék népek közé, holott idehaza vicispán is lehetett volna.

Molnárék egy darabig New-Yorkban maradtak; oda küldte meg nekik Mály ügyvéd a rájuk esett készpénzt, hetvenezer forintot, azonfelül, nekik jutott az alföldi birtok.

Csak ezt a pénzt várta Molnár, hogy valamihez kezdhessen. Jowa államban, a Mississippi partján, vett egy darab földet. Ott éppen építkezések folytak. Egy pár ház már állt, de a kitûnõ helyet sûrûn kezdték már szondírozni a beözönlõ idegenek. Molnár tehát egy téglagyárat állított az építkezésekhez. Az üzlet pompásan ment. A házak rohamosan emelkedtek. Mrs. Molnár azt a tréfás megjegyzést kockáztatta meg egy napon, szoptatva a kis Molnár Mihályt, hogy itt a Bernáth Gazsi szúnyogjai garázdálkodnak. Amin Pál úr jóízûen nevetett, mert a Bernáth Gazsi szúnyogjai arról voltak nevezetesek, hogy ha egy téglát megcsíptek, az reggelig házzá dagadt.

Valóságos varázslat volt, mily gyorsan épült Davenport városa, és milyen jól ment a téglaüzlet.

De a yankeek orra sem pusztán a pápaszem elhelyezésére használtatik, hamar megszimatolták, hogy a tégla jól fizet, s csakhamar keletkeztek új téglagyárak, s a nagy versenyben lefelé szállott a téglák ára.

Nagy falragaszok hirdették naponkint, hogy itt és itt olcsóbban adják ezrét.

Bosszús lett mr. Molnár és amúgy magyarosan közbevágott, kihirdetvén még nagyobb falragaszokon, hogy nála ingyen kapni téglát. (Volt elég tõkéje az ilyen elmésségekhez.)

Erre aztán nem lehetett más felelet, mint hogy az építkezõk megválasztották a városka elsõ polgármesterének, és hogy a téglagyárosok szétfutottak, hogy a lábuk se érte a földet.

Amely mozdulatra ismét úgy mozdult mr. Molnár, hogy egyedül maradván a helyszínen, tetszés szerint emelé fel a téglaárakat.

Így lõn, hogy Molnár Pál amerikai gyorsasággal kezdett vagyonosodni. Az Ohio államban egy szép farmot vett. New-Yorkban házakat, Chicagóban telkeket, amelyeken sokat nyert, elannyira jutott, hogy a magyarországi birtok jövedelmét már be sem kívánta. Mály csak a számadásokat küldte el évenkint: ennyi és annyi az évi jövedelem. Õ aztán megírta, milyen jó célokra kell kiosztani; ide iskolát építsenek, amoda templomot, adjanak továbbá a kórháznak ennyit, az akadémiának ennyit (mert illik gyámolítani nemcsak a testi, de a lelki szegényeket is).

Parancsait pontosan teljesítették jó egyetértésben a jószágkormányzó és az uradalmi ügyvéd, megküldték a templomterveket és a költségvetést, s ha helybenhagyta, fölépítették. Mondják, hogy a templomok úgy néztek ki a terveken, mint a milánói dóm, a természetben ellenben olyanokká változtak, mint egy oláh kápolna - de hát iszen sokat mondanak, ami nem igaz.

És végre is, mit törõdjék az effélével egy milliomos? Neki megérte a pénzt az az öröm, amit a jószágkormányzó leveleiben egy-egy ilyen passzus okozott: »Áldják, emlegetik szerte a hazában.«

Pedig bizony nem emlegette õt a kutya se. Volt itt egyéb emlegetni való. Fegyverben állott a nemzet, nyert és vesztett csaták hangulatában reméltek és aggódtak. Egyenlõség, szabadság volt itt is már, éppen mint Amerikában. A tekintetes KK és RR-eket elfújta egy üde széláram. Képviselõpolgártársak lettek a régi követpajtásai, ahogy õ álmodta azt valamikor. Akik még éltek közülök, ott ültek most a debreceni országgyûlésen és kikiáltották a köztársaságot. Somogyi Antal közbekiáltotta:

- Félek, nem sokáig fog tartani!

De erre megfelelt neki Majercsik Ferenc, akit »tót Robespierre«-nek csúfoltak egymás közt.

- Ha csak tartja egy-két ezer évig, az se nem semmi.

Aztán… hej, aztán! Én istenem, hogy is mondjam csak? Jött az a bizonyos tizenkét esztendõ. Feketébe öltözött az ország, szürke gondolatokba az elmék. Nem volt már itt semmi fényes, csak a zsandárok sisakja.

És leveleki Molnár Pál még egyre építette az iskolákat, templomokat. Ostobaság! Ki emlegette volna ezért? Kellettek is itt már az isten számára házak! Hisz õ is elhagyta az országot.

Jönnek-mennek az évek, kifáradt a király balkeze, s kezdte apródonkint visszaadogatni a jobbjával, amit elszedtek. S különbözõ divatok támadtak. Egyszer csak azt a port kezdték tartani a legjobb illatúnak, amit a számûzöttek hoznak haza a csizmatalpaikon. Elõbb azokat sajnálták, akik itthon vannak, most azok felé fordult a nemzet érzése, akik kívül vannak.

Persze, a Lánchíd téren a király-dombot építették a koronázáshoz - hoztak rá mindenünnen földet. Csak még az a föld hiányzott, ami a számûzöttek vándorsaruján van. Így énekelte a költõ, szót fogadott neki a király.

A kerületek siettek képviselõknek választani a bujdosókat. Akiknek nem jutott igazi számûzött, azok megelégedtek talmival is, csak hazajövetellel járjon a dolog. Így választották meg régi megyéje egy kerületébõl leveleki Molnár Pált is balközépi képviselõnek. A figyelem feléje fordult. Mesés gazdagságáról regék keltek. Huszonnégy éve volt már odakünn. Vajon hazajön-e?

A davenporti nábob azt felelte a mandátumra:

»Fogadást tettem magamban, hogy sohase megyek vissza többé. Nincs az a hatalom a világon, ami hazavigyen.«

Aminthogy meg is próbálkozék néhány évvel késõbb a hatalom. Valamelyik belügyminiszternek, aki gazdag fõispánokat keresett, eszébe jutott a hajdani pajtás: Molnár Pali, s megkínálta egy fõispánsággal. Ezt is megköszönte, de el nem fogadta: »Itt akarok élni a demokrácia hazájában, és a csontjaim is itt porladjanak. Csodállak - írta odább a miniszternek -, hogy én jutottam eszedbe. Hát már kifogytak volna az összes grófok és bárók országotokban?«

De azért gondolt a hazájára. Egy testes kötet munkát írt a demokráciáról és beküldte az akadémiának. Hogy jó volt-e? Nem tudom. Nem olvasta azt senki. De nem lehetett valami nagyon jó, mert az akadémia neki ítélte a nagydíjat. Mert tudja az akadémia, mitõl döglik a légy. Biztos volt, hogy Molnár Pál megtízszerezve küldi vissza a díjat ajándéknak.

Számos jótéteményei miatt végre a legmagasabb kegy is rámosolygott; egy szép napon, éppen képviselõválasztások elõtt (ilyenkor van a szezonja), megküldték neki a vaskoronarendet.

Az öreg úr, mert már bizony õsz ember (sok víz lefolyt azóta a Mississippin), becsomagolta a csecsebecsét és visszaküldte a miniszterelnöknek:

»Ne csináljatok belõlem, vén demokratából, bolondot.«

Mindezek a dolgok, ez a nagy állhatatosság és szilárdság bizonyos nimbuszt fontak a neve körül.

- Kutya kemény legény az öreg - mondogatták.

- Sohase látjuk többet.

- Hat ökör se mozdítja azt ki.

Akik sohase látták is, tudtak felõle, számon tartották, ide, magunk közé gondolták. Nagy utazók (ámbár még akkortájt nem esett Amerika olyan közel Liptószentmiklóshoz, mint most), akik megfordultak a Jowa-államban, a Scott-Countyban és átmentek a gyönyörû hídon Rock Islandból a davenporti Molnár-kúriára, egész sor legendát hoztak magukkal Molnárékról, a fiatal mr. Mihályról, aki most végezte az egyetemet New-Yorkban, a Boriska grófnõrõl, aki olyan juhpörköltet fõzött, hogy a somogyi juhász is megnyalná a száját utána és végre magáról az öregrõl, aki egész nap anekdotákat beszél a pozsonyi diétáról, és olyan rajongón fejtegeti az egyenlõség és a demokrácia tanait, mint egy apostol.

Csak a teste volt távol, a tengereken túl leveleki Molnár Pálnak, a szellemi alakja, az itt maradt, és növekedett szinte a szemünk láttára - a többi itt levõk közt. Egyszer csak elkezdték emlegetni kereskedelmi miniszternek. Aki olyan jól vitte a saját üzletét, az jól viszi majd az országét is.

Kiküldtek hozzá egy politikai »gügyüt«, aki rábeszélje. Véletlenül éppen F. bárót választották. Az jó lesz, gondolta a kormányelnök, mert a sógora. (Ez az a hagyományos »eltalálás« felsõbb köröknél.)

No, de most már megmozdul leveleki Pál, ha magyar tejet szopott! A piros szék! Még talán a halottak is felugrálnának a magyar temetõkbõl, ha elkiáltaná magát a temetõõr: »Aki miniszter akar lenni, keljen fel!« Biztos, hogy hazajön leveleki Molnár.

El is ment a sógor-báró Davenportba (elég szemtelen volt), nagy szívességgel látták. Gavallér a gazda, vendégelte királyilag, meg is bocsátott neki, de azzal a jelentéssel kellett hazamennie a kormányelnökhöz:

- Der ist ein dummer Kerl.

- Kosár?

- Ja, Exzellenz. Makacs fej… Eiserner Kopf… Nem jön haza soha.

Nem jön haza soha! A lapok hasábokon tárgyalták, miért nem, fölelevenítvén tömérdek epizódot a múltjából, tizedrésze se volt igaz. Amit elolvasván Mályék, lõnek a templomok még nagyobbak a tervrajzokon s még kisebbek a természetben.

Történt pedig, hogy az adakozó amerikai nábobhoz igen sok szegény ember fordult segélyért, könyöradományért, mert a nyomorgó ember kinyújtott keze is messze elér: egész halom levél érkezett minden egyes hajóval a Molnár névre. Hát a sok szürke levél közt egyszer csak odatalált a Faragó asszonyom levele is, a levélnek furcsa címzése volt:

Adassék e levél a méltóságos grófkisasszonykának, aki férjnél vagyon tekintetes nemes és vitézlõ Molnár Pál uramnál

Amerikában

Davenport városában.

Sokáig járt a levél, nagyon meg volt billogozva, mire odaért, s nagyon szépen írhatta meg a nótárius uram (meg kellene aranyozni a kezét), mert a grófné szemét, mikor elolvasta, elborították a könnyek.

Hogyne. Hiszen az öreg Faragóné írt. A Faragóné, az egykori szoptatósdajka. Hát él még a Verona? Ki hitte volna? No, ugyan öreg lehet már. És azt írja szegény, hogy nagy nyomorban van, a fiai elhaltak, nincs aki keressen rá, koldusbotra szorul vagy éhen hal, hát meg nem állhatja, hogy ezt el ne panaszolja az õ kedves konteszkájának.

Úgy meghatották az emlékek mrs. Molnárt, hogy azonnal levélbe tett egy nagy bankót, s megírta a dajkájának, ha még érez elég erõt a hosszú útra, induljon meg ezzel a pénzzel, mert szeretné még egyszer életében látni, és hogy holtig lesz itt ellátása.

Nosza, felkászmálódék erre az öreg Faragóné, ünneplõt, viseltest ládába gyömöszöl nagy sebbel-lobbal s töpreng, tépelõdik éjjel-nappal az indulás elõtt.

- Aztán mit vigyek én a kis galambomnak? Hiszen csak nem mehetek üres kézzel.

Forgatja, találgatja, ezt vagy azt, de bizony mégsem azt, ha ez volna, ha amaz volna, festett tojás vagy egy kosárka szõlõ, míg végre rávet az elméje:

- Elviszem neki a fodormentát. Biz isten elviszem.

Egy vén fodormenta-bokor volt az udvarában a kerítés mellett, kiásta a földdel együtt és beültette egy nagy cserépbe. No, ez éppen jó lesz, megörül neki a szívecském.

Késõbb csodálkozott is, hogy olyan nehezen jött rá. Könnyen kitalálhatta volna, hogy mit vigyen. Nem volt egyebe.

Szegény Faragóné egész Davenportig szárazon-tengeren a kezében vitte a virágcserepet, azzal a mihaszna mentával; locsolgatta, gondozgatta, fújta le a port a fehérpihés húsos levelekrõl. Az utasok váltig mosolyogtak a töpörödött anyókán. Azt hiszi a bolond, hogy valami kincset visz.

És az is volt. Semmivel se okozhatott volna nagyobb örömet a grófnõnek, mint a mentával, mely az õ szülõfalujában nõtt. Megölelte érte négy ízben is.

- Jaj, de szépet hoztál nekem, édes dadám!

Odatette a férje hálószobájába, mindent odarakott, amit kedvesnek tartott.

Mikor aztán Molnár Pál hazajött este és levetkõzött, eloltotta a világot, hát megcsapja az orrát valami különös illat… olyan ismerõs, régi, nagyon régi idõkbõl. Mihez is hasonlít? Emlékezett. Mikor nyári éjjeleken otthon Újfaluban kinyitotta a kertre nézõ ablakot, hát éppen ez az illat tódult be a szobába. Érezte a hûs áramot arcán, homlokán, amit az újfalusi kert lombjai lehelnek: a nagy hársfa… igen, a nagy hársfa. Kéjesen csiklandozta ez a balzsamos levegõ, ez a mámorító illat… mintha hallana is távolról harangszót… a hídvégi harangét.

Ej, bolond képzelõdés. A füle zúg. Felrázta magát a félszenderébõl. De a szoba is úgy hasonlított az újfalusi kis szobához. Egy pajkos dzsin a sötétségben annak a körvonalait rajzolta ide; ott az ajtó, erre van az ablak, ott a kert, az ablakba behajlik a vén hársfa, odább van a mentabokor, amit a mama ültetett.

Gyertyát gyújtott. Hess, röppenjetek el, csábító álomképek, kik elsiettétek a dolgot, elõbb érkeztetek meg, mint az álom. Hess, veszedelmes utakon jártok. Ébren levõ emberhez belépni nem szabad.

A gyertya meggyúlt. A tündér se rest, hátára vette az újfalusi szobát, elrepült vele, s maradt itt a fényes davenporti hálóterem, a mahagóni bútoraival, szobraival, mûtárgyaival - de a mentaszag el nem illant. A menta, az valóság.

Pál úr szétnézett és észrevette a mozaik-asztalkán az egyszerû sárga-agyag virágcserepet s benne a magyar nép kedvenc füvét, a virágtalan virágot, amit a leányok beszúrnak keblükön a pruszlikhasadékba vasárnap délelõtt, mikor a templomba mennek, az öreg asszonyok pedig beteszik az imádságos könyvek lapjai közé.

Nem bírt a szeme megválni tõle, hol eloltotta a gyertyát, hol meg kellett gyújtania. Nem értett semmit, ha nem égett - a sötétben is látta a cserepet.

Egyszerre csak felkelt, felhúzta a papucsait és benyitott a szomszéd szobába.

- Alszol, Borbála?

- Nem alszom. Valami bajod van?

- Nincs, csak azt akarom megtudni, hol vetted azt a fodormentát?

- A jó lélek, az öreg Faragóné hozta otthonról.

- Jó éjszakát, Borbála!

- Jó éjt, kedves Pál!

Tehát a Faragóné hozta. Otthonról. Annyi, de annyi elgondolni való volt ezen. Nézte, nézte leveleki Molnár. Aztán a kezébe vette, ujját végighúzta az édes, szõrmés, fakózöld levélen, s megbizsergett a vére tõle. És ez a porhanyó fekete föld is a cserépben, otthonról való. Bizony meg nem állhatta, hogy egy csipetnyit ne vegyen a tenyerére és meg ne szagolja. Milyen különös aroma, milyen bódító, milyen nyugtalanító. Mintha ez a földszag végignyargalna az erein és lázongásba hozná egész lelkét…

Hánykolódott, nem aludt éjfélig, végre azt gondolta ki, hogy letép egy levelet a mentából és a vánkosa alá teszi. Erre aztán elaludt édesen, s járt az egész éjjel a mezõkön, erdõkön, hallotta a hazatérõ nyáj kolompját, az arató lányok dalát, majd járt a pozsonyi diétán, beszélgetett a régi barátaival, ott ült a szerény családi asztalnál az újfalusi udvarház ebédlõjében; édesanyja rászólt szelíd szeretettel: Jaj, hol csavarogtál annyi ideig, fiacskám?

…Az a mentalevél megrázkódott a vánkosa alatt, táltos lett, vagy mi lett, vitte sebesen, mint a gondolat, tengereken, városokon, idõkön által, az ismerõs tájra, ahol az aranykalászok nõnek. A kalászok hajlongtak elõtte és ringatták.

Mikor fölébredett, s szétfoszlott az álom - egy nagy csalódást érzett. Mintha az álommal a testi ereje is elszállt volna és a szellemi ruganyossága. Mintha nem is õ volna az, aki itt maradt, hanem egy összetört aggastyán. Az igazi énje, az elszállt az álommal. Egész nap szomorú volt, elmélyedõ. Ha a felesége szólította, összerezzent.

Kiment, hogy a szokott napi sétáját megtegye. De olyan idegen volt elõtte a város, olyan végtelenül üres és kietlen. Hiába építették az õ tégláiból. Még a saját háza is mogorva, lakálytalan, a szobák, a megszokott bútorok olyanoknak tûntek fel, mintha most látná elõször, csak az agyagcserép mosolygott rá nyájasan, ismerõsen.

Õ maga öntözte, gondozta s órákig merengett rajta. Egyszer a tollkésével fölásta a cserép földjét fenékig.

A felesége rajtakapta ezen a munkán.

- Mit csinálsz, Pál?

Pál úr röstelkedni látszott.

- Egy hangyát vagy egy pondrót keresek benne.

- Minek az neked, öregem?

Vállat vont.

- Mit tudom én? Csak úgy.

Ez a búskomorsága napokig tartott. Éjjel nem tudott aludni. Behívatta az öreg Faragónét és beszélgetett vele, kérdezõsködött tõle. Órákig el tudott lenni azzal az együgyû teremtéssel és ilyenkor még levertebb, még szomorúbb lett.

Végre a grófnõnek is feltûnt az ura állapota, körülvette mézzel-mázzal, szeretõ szavakkal.

- Neked valami bajod van, Pál úr.

Pál úr meghökkent, zavarba jött, mint akit valamin rajtakapnak.

- Nekem? Mi mindent kitalálsz, Borbála.

- Ne ravaszkodj, édes öregem, látom én, hogy bajod van, rosszul is nézel ki. Ne hívassam el mr. Tiddyt? (Ez volt a házi orvos.)

Pál úr fitymálólag intett a kezével, s akaratlanul is elárulta magát a szavával:

- Nem segít az én bajomon mr. Tiddy.

- Ohó! Megfogtalak, rossz ember. Hát ugye, hogy mégis titkolsz valamit elõttem! Ej, ej, Pál úr, nem szégyenled magad?

Nem felelt, csak lehorgasztotta a torzonborz, õszbecsavarodó nagy fejét és sóhajtott.

- Egy-kettõ, vén gyerek, mondod-e, vagy nem mondod? - És toppantott a lábával, ahogy a haragos mama szokta, mikor a gyerek nem enged a torkába nézni.

- Hagyj békét, Borbála… hagyj békét.

- Eszembe sincs, uracskám. Nem addig, amíg nem vall.

- De mikor restellem… Az a cserép, Borbála… Az a bolondos cserép… A menta, amit az a vénasszony hozott.

Mrs. Molnár ijedten nézett a szeme közé, azt hitte, hogy az esze ment el az öregnek.

De azok a szemek tiszták, világosak voltak, hanem mindenik alatt ott reszketett az alsó pillákon egy könnycsepp.

- Pál! - kiáltott fel az asszonyok fenséges ösztönével egyszerre mindent kitalálva - téged a honvágy lepett meg.

- Igen, Borbála - rebegte szégyenlõs, szaggatott hangon. - Utolért. Nagy betegség. Haza szeretnék menni. Muszáj, Borbála. Érted? Muszáj.

Borbála grófnõ egyszerûen a nyakába esett.

- Hát menjünk, Pálom.

*

Ritkított betûkkel hozta egy szép napon az öreg Pesti Napló »Egy nagy demokrata ünneplése« cím alatt. »Tegnapelõtt érkezett meg amerikai honfitársunk, a nagynevû demokrata, leveleki Molnár Pál nagygyönki kastélyába, melyet a neje révén örökölt. Mint ottani tudósítónk írja, a kitûnõ férfiút számos tisztelõje várta a kastélyban, a megye határán fényes bandérium csatlakozott kocsijához, melyet az ottani ellenzék elnöke: Makusy József vezetett magyar díszben, buzogányt tartván a kezében. Az öreg úr családját is magával hozta, mely nejébõl és egyetlen fiából áll. Amerikai birtokait hír szerint eladja és most már állandóan hazájában marad.«

Volt nagy sürgés-forgás a megyében a pártok közt. Mindenik szerette volna megnyerni. Egy Krõzus a megyében! Ez lesz a skíz. Az pedig nem közönyös, hogy melyik partnernél van a skíz. A fõispán is ott kujtorgott a nagygyönki kastélyban, de az ellenzéki vezérfiak se voltak restek a megkörnyékezésben, s leveleki Molnár Pál õket választotta - de azzal a megjegyzéssel: »mert nincs jobb«; - valami demokratábbat szeretett volna.

Éppen azért nem is lépett akcióba, legalább nyilvánosan nem. Pénzt ugyan adott nekik pártcélokra, de õ maga nem szerepelt. A gyûléseiket is sokszor tartották a házánál, nyakára mentek a terveikkel, mert sokat ért, ha elmondhatták: »Leveleki Molnárnál volt konferencia«, »Leveleki Molnár áll a dolog mögött«, szóval: kellett a mûvelet sikeréhez, hogy õ is be legyen mártva. Nagy nimbusza volt, bálványozták a megyében, mert jótékonysága és gentleman volta minden szívet hozzá hajlított.

Õ azonban csak úgy elméletben politizált, demokratikus cikkeket írt a lapokba, brosürt adott ki az »Egyenlõség fönséges tanairól«, néha egy-egy tanácsot sugalmazott a megyei kormánypárt ellen, de az agitálástól tartózkodott, úgyszólván el sem hagyta a nagygyönki kastélyát, mint ahogy a pápa nem hagyja el a Vatikánt.

Mindössze néha hajtatott el a közeli Polányba, ahol egy Brone nevû nyugalmazott egyetemi tanár vett volt meg egy Klobusiczky-féle birtokot. Brone is demokrata volt, a darwinizmus hirdetõje.

Nagy barátságot kötöttek egymással, Molnár sokra becsülte õt és gyakran mondá:

- Ez az egy igazi demokrata van rajtam kívül a megyében.

Átjárogattak egymáshoz, kicserélték az eszméiket a szép téli estéken és bámulták egymást. Egyszer aztán sokáig elmaradt Brone úr. Molnár áthajtott Polányba, hogy talán beteg.

- Nincs itthon - mondja a felesége, egy pufók, mérges teremtés.

- Hová ment?

- Budapesten van.

- Nekem nem is szólt - csodálkozék Molnár. - Mit csinál ott a papa?

Ez a Mari kisasszonyhoz volt intézve, egy fecsegõ, fekete szemû kis koboldhoz.

- A papa nemesség után jár.

Elvörösödött a kis mérges pók, a Bronené, úgy sütött az arca, mint a tüzes vasaló, és öldöklõ tekintettel adta tudtára a megszeppent Marinak, hogy rosszkor járt el a nyelvecskéje.

Molnár Pál pedig kiábrándulva fordult vissza Gyönkre nagy fejcsóválások között: - Ejnye, ejnye, már megint csak egy demokrata van a megyében.

És még jobban visszavonult azóta; de egy nagy esemény kizavarta. Meghalt az alispán: Karamáti Ferenc. Nem ideákért halt meg, ahogy pedig mindig ígérte a tekintetes úr a beszédjeiben, hanem tüdõ-vizenyõben. Mindegy. Nagy villongásokat idézett elõ az üresen maradt helye. A megyei pártok keményen szervezkedtek, hogy döntõ csatát vívjanak.

Két jelölt állt szemben: erecskei Tóth István, a szabadelvû párt jelöltje, sógora a fõispánnak, tehát hallatlan pressziók lesznek; ellenben nem kutya az ellenjelölt sem, a függetlenségi párt embere a Rákó-nemzetségbõl. A Rákó Miklós nagyapja ugyanis egy régi, kilencven év elõtti megyegyûlésen, mikor a diétai követ, Bónis Gábor, a nádori installációról referált, mondván éneklõ hangon nagy pátosszal, hogy látta vala élõ szemeivel õfenségét drágaköves palatinusi ornátusban, Rákó uram közbeszólt, öreg fringiáját megcsördítvén:

- Volt-e pipa a szájában?

A tekintetes KK és RR-ek nevettek, s azontúl a Rákó-família jövõje meg volt alapítva ezen kuruc-maradékokkal telített tekintetes nemes vármegyében, bejutván õkegyelmeik minden idõkre a vármegyei hivatalokra alkalmatos famíliák sorozatjába.

Rákó Miklósra, a mostani alispánjelöltre is ez a hajdani közbeszólás vetett méltó fényt a ragyogó múltakból. Ennek az alapján volt jelölt, mint történelmi nevû alak, s ezen közbeszólástól kifolyólag csapott fel mellette a lelkesedés lángja az igaz szittya szívekben oly magasra.

Hogy hova dõl el a gyõzelem, alig lehetett kikalkulálni. Meglehetõs egyforma erõvel álltak a pártok s minden emberüket mozgósították. Volt azonban egy csomó semleges, se ide, se oda nem tartozó bizottsági tag (a lutheránus vidékekrõl), ahova ezek csatlakoznak a legvégén, elõreláthatólag ott lesz a diadal.

De hova csatlakoznak? Ej, hát ahová az eklézsiáik nagy patrónusa: leveleki Molnár Pál szavaz. Hop! Az volna nagy tromf, ha az öreg úr eljönne és leszavazna Rákóra.

Nosza, menjen hamar egy deputáció a gyönki kastélyba. Jó kedvében találták leveleki Molnárt - a szép dikciókra megígérte, hogy õ is bemegy a székvárosba.

Mintha sárkányok röpítenék, úgy szállt a híre mindenfelé, hogy a »gyönki úr« is bejön a választásra. Most elõször teszi be a lábát a megyeház küszöbén. Nem kicsi dolog az.

- Hiszi a piszi - hirdették a jobboldaliak.

Hanem Bõr Kristóf, a híres parasztkortes, aki többet ült már a megye kosztján a fejbeverésekért, mint a saját asztalánál, váltig erõsködött, hogy a saját füleivel hallotta leveleki Molnár Pál ígéretét - mert õ is jelen volt a gyönki deputációban, és azt állította, hogy annyi istennyila üssön bele, ha nem igaz, hogy eljön, mint ahány pityke van a lajbiján.

- No, majd kitudódik…

Eljött végre a kitûzött nap. A csata napja. A láz a tetõpontra hágott. A székváros felé vezetõ utakat már hajnalban ellepték a szekerek a paraszt bizottsági tagokkal és a nemesség bricskái.

A városka házait fellobogózták, s az utcákat kíváncsi tömegek lepték el, akik minden érkezõ kocsinál új kalkulust csináltak.

Egy voks Rákóra. Egy voks Tóth Istvánra.

Az írástudók jegyeztek is, s aszerint éledt vagy lohadt a remény, amint hullámzottak a számok. De hát mi ez még? Akkor kell majd megnézni a Tóthék állát, hogy leesik, ha a leveleki Molnár kocsija robog be…

- Csakhogy nem jön el.

- De bizony eljön.

Ezer szem szegzõdött az Öcske-dombra, mikor bukkan fel a porfellegben a négy pej figurája. Hej! Kinek van a legjobb szeme?

Bõr Kristóf volt a legizgatottabb. Nemcsak a haza szent ügye miatt, hanem mert külön is fogadásokat tett a Molnár Pál eljövetelére - már azért is, hogy a pártban a lelket tartsa. Hogy még mindig nem jött Molnár Pál, az csak hangosabbá tette:

- No hát, ki fogad még? Ajánlok még öt liter bort. Gyöpre, no! Ki tartja?

Hanem azért a belsejében szepegett. Az urak szeszélyesek. Az amerikánusok azonfelül bolondok is. Hátha mégse jön el? Akkor aztán lõttek nekünk!

Két kis fiút pillantott meg a Tepelyék falkerítésén.

- Hé, gyerekek! Itt van egy-egy angyalos krajcár, szaladjatok fel a toronyba és ha észrevesztek egy négylovas hintót az Öcske-domb túlsó oldalán, intsetek nekem a kalapjaitokkal.

A két nebuló hálásan fogadta a fontos szerepet, leugráltak a kerítésrõl és rohantak a toronynak.

- Upre, púpos! - biztatta õket Bõr Kristóf.

Csúnya egy paraszt volt ez a Bõr Kristóf, zömök, vöröshajú, de az arcán nem volt egyetlen szõrszál se (ezért hítták »bõrbajuszúnak«), valami utálatos hencegés, szemtelenség ellenben volt az arcán, de hát mégis hízelegni kellett neki, mert hat likra járt az esze, mint a fiskálisoké, s a megye összes paraszt bizottsági tagjai õt ismerték el vezérüknek, és szó, ami szó, olyan beszédeket tudott kivágni a megyegyûléseken, hogy az urak is összenéztek.

Alig hogy fölértek a kis paniperdák a toronyablakba, mindjárt intettek Bõr uramnak, amire az felvillanyozva kiáltá a tömegek közé:

- Fölteszem a hat ökrömet egy szopós malac ellen.

- Tartom - sipítá egy vékony hang, s csakhamar elébontakozék, utat törve magának, Kukta Benjamin, a kataházi szûcs. Éppen volt egy pár szopós malaca otthon, miért ne tétesse meg magát az egyik által hatökrös gazdának?

Már messzirõl elõnyújtotta parola okáért a tenyerét.

- Csak hozza ké’ közelebb azt a disznólábat - hetykélkedék Bõr Kristóf, s aztán készségesen csapódott össze a két gentlemantenyér.

- Üsse szét, professzor uram!

Ezek az utóbbi szavak Mráz József tanár úrhoz valának intézve, aki sorfalat állt ott az õ diákjaival, mivelhogy leveleki Molnár csak a múlt héten ajándékozott tízezer forintot a gimnáziumra, illik, midõn elõször lészen a városba érkezendõ, a gimnázium is künn legyen a fogadtatásnál.

Mráz József egyike lévén a tipikus »tanügyi bácsiknak«, nagy súlyt helyezett saját énjére és a saját tankönyveire, hát egy kicsit derogált neki, hogy discipulusok szeme láttára olyan prózai dolgot végezzen, mint a Bõr Kristóf tenyerének elválasztása a Kuktáétól, õ, aki csak mozdulatokat szokott szétválasztani.

Úgy tett, mintha nem hallaná s tovább magyarázta tanítványainak (mert szeretett pózolni a nagyközönség elõtt) a hexametert és pentametert. Mellét kifeszítette, szemei vadul forogtak, s fölöttük a ráncok fel s alá futkostak azon a szûk területen, amit közönségesen Mráz homlokának szokás nevezni.

- Meg kell tanulnotok a hexametert, pentametert, amici. Nagyon könnyû. Az semmi, hogy most az utcán vagyunk. Utca, nem utca. Tudomány nem zsenírozza színhely. (Egy kicsit tótosan beszélt, mert a felvidékrõl való volt.) S Mráz József minden idejét a tudománynak szenteli. Ez tény. Ami pedig tény - hát az tény. Ide figyeljetek (és kezdte az ujjait skandálásra görbíteni), ha így mondjátok:

In vagyok Mráz József, á szépirodálom tanárá - ez hexameter.

In vagyok Mráz József, szépirodálmi tanár - ez a pentameter. Ha pedig együtt mondod:

In vagyok Mráz József, á szépirodálom tanárá - In vagyok Mráz József, szépirodálmi tanár - ez a distichon.

A jeles tanügyi bácsi mindenütt a saját énjét látta, mindenütt abból indult ki, s mindent ebbõl a szempontból ítélt meg. Vizsgai dolgozatul is ezt a témát adta fel: »Mráz József és a nevelésügy«.