APRÓ KÉPEK A VÁRMEGYÉBŐL

(ÚTI ÉLMÉNYEK)

1899

A TISZTIKAR ÉS A GLAÜKOPIS ATHÉNE

Abban az idõben (most néhány éve õsszel) egy porosz-német professzor, híres ornitológus, utazgatott velem, megnézegetve néhány érdekes helyet az országban.

Úti programunk piéce de résistance gyanánt egy kedves barátomhoz, egy fõispánhoz vezetett, aki már várt ránk. Én is örömmel mentem, megkívánta a lelkem, hogy annyi évek múlva megint lássak egy kis megyei életet közelrõl, egész a fókusznál.

Valaha jól ismertem a megyét; témáim is szüntelen ott kóborogtak a megyei kalamárisok közt; száz meg száz oldalról írtam meg, de úgy látszik, nem találtam el, mert a »XIX. Siècle«, amelyik demokrata lap, azzal az indokolással fordítgatta le beszélyeimet, hogy a nemesség ellen vannak írva, az öreg »Presse« pedig, isten nyugosztalja, azzal az indokolással közölgette ugyanazokat, hogy a nemességet dicsõítik. Az ördög tudjon köztük bíró tenni.

De hát elfogytak ezek a témák. A föld termõereje elvész, ha eltávolodik a naptól. Nem tudok már a vármegyérõl semmit. Innen legfeljebb egy-egy rávonatkozó törvényt látok néha. A miniszterek azt mondják: Egy kis reparáció. És megint egy kis reparáció. Valami nagyon el lehet szakadozva, hogy folyton reparálják. Látok továbbá egypár embert, illetõleg nem látok egypár embert, akiket leküldtek ide-oda fõispánoknak, de ezek se hasonlítanak a régi fõispánokhoz. Szegény megye, biz az nagyon megváltozhatott azóta.

Bizonyosan komolyabb, ridegebb, pontosabb, lelkiismeretesebb, de alkalmasint nem olyan kedves többé, a szeretetreméltó slendriánság, a hetyke középkorias nonchalance, szóval, a tekintetes zománc eltûnt róla, s most a kimért, fagyos köztörvényhatóságot fogom helyette viszontlátni,

Fájó húr rezeg meg szívemben, mint mikor egy régen elhagyott ház bukkan föl az emlékezetben, amelyhez kedves emlékek kötik az embert, s elhatározza, hogy még egyszer odautazik és megnézi - de apránkint eszébe jut, hogy azóta sokszor átalakították. Hiszen már nem is az a ház az többé.

Gondoltam is magamban: éppúgy megnézhetnék egy francia departement-t.

Ahogy azonban odaértünk, mégis mindjárt otthonosan éreztem magamat. Barátom, aki nõtlen ember, igen szívesen, melegen fogadott bennünket, és a megyeházán rendezett be két szobát a saját lakásából.

- Isten hozott, öreg, most már nem eresztelek el egy hétig.

- Három napot szántam rá.

- Egy hétig rab vagy itt, a barátoddal együtt. A fõispáni hatalmamnál fogva, punktum.

- De engem az immunitás véd.

- Innen ugyan nem mozdulsz el egy tapodtat se.

- Jó, jó, de egy egész hétig I Mit csinálok én itt egy hátig?

- Vadászol, tarokkozol. Hát a barátod mit szeret csinálni?

- Az olvasni szeret. Vannak-e valami könyveid?

- Beültetjük a kis öreget a levéltárba.

- Hát parti van-e?

- Egy ezredes volt, az tudott tarokkozni, de eltették innen. A városbeliek nem értik, csak a négyes-tarokkot. Hanem van két szolgabíróm, aki a hármashoz is tud, hát azokat berendeltem egy hétre a járásaikból.

- És ezalatt?

- Nos, ezalatt ott szünetelni fog a közigazgatás.

Vidám, helyes fiú a fõispán, pompás modorral, aki nem tanult ugyan sokat, de nem tud pózokat se csinálni; ezért lett csak fõispán. Mert, hogy az ember többre vigye, ahhoz az kell, hogy tudjon valamit, ha egyebet nem, hát legalább pózokat.

- Hát csak eredj a szobádba és vidd a németet is, mosdjatok meg és öltözzetek át, addig megfõl a leves, egy pár fõembert hívtam meg a tiszteletedre, meg az említett két szolgabíró-tarokkistát.

Mire egy kicsit fölfrissültem a szobámban, azalatt bent a fõispán elfogadójában összegyülekeztek a vendégek, akiket azután sorba bemutogatott:

- Perecsényi Miklós alispán.

Kis zömök emberke volt, hosszúkás, nyomott fejjel, mint a gólyáé. Fekete, villogó szemei sok értelmet árultak el, jobb kezét fekete selyemkendõvel felkötve tartván, csak a balkezét nyújtotta felém:

- Szervusz - recsegte jóízûen az öreg, megrázogatva a kezemet. - Örülök, hogy elevenen is látlak, a fotografiádat már ismertem. De ott szebb gyerek vagy.

Aztán a fõjegyzõt mutatta be, egy kissé elhízott úr volt nagy orral, simára borotvált képpel, elegáns, gondos öltözetben.

- A vármegye fõpennája: Boroszlóy István.

- A megismerkedés kelyhének mámoros pitymalatába merülök - mondá a fõjegyzõ tréfás pózzal, mire vidáman mosolyogtak a többiek, és rám néztek nagykíváncsian, hogy bámulom-e a stílusát.

Azután a két szolgabírót mutatta be: Detre Miklóst és Vass Mihályt; az elõbbinek a bal arcán keskeny sebtapasz vonult végig, mint egy hegylánc, az utóbbiról megjegyzé a fõispán:

- A híres valkányi Vassokból való, akiket Vácról elkergettek.

A többit aztán maga Vass Mihály magyarázta meg, hogy a nagyapja, Vass Vince, eszközölt ki Vác városának a palatinustól virágvasárnapra is szóló vásárjogot, de útközben az okmányt kivesztette az oldaltáskájából, s újat többé nem lehetett kapni a palatinustól. Innen is maradt fenn a v-vel kicifrázott közmondás: »Valkányi Vass Vince vesztette el Vác városának virágvasárnapi vásárját.«

Vass Mihály csinos fiatal ember volt, monoklival és szépen szívott szivarszipkával, délceg, sugár, mosolygó arcú, csak az torzította el, hogy az egyik füle le volt vágva, minélfogva a haját hosszúra növesztette, mint egy zongoramûvész, és lesimítva viselte a néhai fül üres telkén.

Az én német barátom (névszerint dr. Mayer Villiam Kristóf) félrevont nagybizalmasan egy ablakmélyedésbe:

- Te, bruder, hol vagyunk mi most? Ugye, egy városi kórházban?

- Dehogy. Ez a vármegyeháza. Hiszen mondottam már.

- És ezek?

- Ezek a tisztviselõi kar.

- De hisz mind csonka, béna.

- Hja, az egyszer így van. Minden tisztikar így néz ki Magyarországon, közvetlen a képviselõválasztás után. Tudod, a párbajok.

A fõispán az órájára tekintett.

- Mindjárt ebédelünk, csak még a plébánost várjuk és az öreg Borcsánszkyt. Az denique mindig elkésik, de a plébános pontos szokott lenni.

- A papnak malõrje van - újságolta Vass Mihály, aki minden pletykát meghoz, azért a fõispán kedvence.

- Mi történt vele?

- El akarják vinni tõle a Hankát.

- Ohó! A Hankát, a szép tót Hankát.

- Ki az a Hanka? - kérdem, csak hogy éppen szóljak valamit.

- A Hanka, hehehe - válaszolta az ékes szavú fõjegyzõ -, Hanka a tisztelendõ úr tányérjainak kedvenc elmosogatónõje, aki az érzések felköltésének zsongó sugárzatait lövelli ékes énjébõl.

- Hát úgy történt - anekdotázik Vass Mihály -, hogy az apja, egy nagy hórihorgas tót, beállított ma a parókiára a leányért, hogy õ tovább nem hagyja, hogy õ hazaviszi. A tisztelendõ úr kapacitálja, hogy minek viszi, mikor a Hanka jól érzi itt magát, a tót csak mosolyog és morzsolgatja kezei közt a nagy, súlyos kalapját, »és mikor úgy szeretjük mindnyájan - folytatja a tisztelendõ úr - még a szomszédok is, meg én is…« A tót most közbeszól: »Ez az, ez az; kírem alasan!« És se szó, se beszéd többé, kézenfogta Hankát, és alkalmasint haza is vitte.

De nem is kacaghattak az eseten, mert megnyílt az ajtó, és belépett a tisztelendõ úr, Blahunka János és egy öreg magas férfi, éppen olyan, aminõnek a Hanka apját képzelné az ember, ha nem volna szép fekete kaputban és fényes lakkcipõkben kiöltözve, mint egy herceg, és nem lógna rettenetes deres szakálla le a hasáig - amit ma már csak az urak viselnek, mert ha nem kér is enni, de örökösen fésülni kell és törülgetni. Szegény ember nem ér rá az ilyesmire.

A nagy szakállak ritkák ma már. A civilizáció irtó hadjáratot visz a hajak ellen, s meglehetõsen legyõzte õket.

- Mit csinál Hanka?! - kiáltották a plébános elé pajkos vigyorgással. Ámbátor jól tudták, hogy a szép Hankát csupán atyai indulattal szereti, minthogy õ csiszolta, nevelte ki, s minthogy a Hanka tud a kedvében járni legjobban.

A tisztelendõ úr mogorva arcot vágott, egy restelkedõ tekintetet vetve ránk idegenekre.

- Ne ráncold a homlokodat, kedves papom - feddette az alispán kedélyesen -, ne légy farizeus most, mert itt camera charitatis vagyunk: az az úr nem tud egy szót se magyarul (a német barátomra mutatott), ez a másik meg (énrám mutatott) egy eretnek, akit te úgyis megvetsz, mert megszavazta az egyházpolitikai törvényeket.

A pap fürgén futott felém a húsos apró lábaival, és szívélyesen megölelt.

- Hiszen mi iskolatársak vagyunk! - kiáltá.

- Igen, igen, te vagy a Blahunka Jankó?

- Persze, hogy az vagyok, barátja az erénynek. Isten hozott nálunk.

- Mit? Ti iskolatársak vagytok? - kérdé a fõispán meglepetve. - És hol jártatok együtt?

- Itt, a te székvárosodban - mondám.

- No, ezt nem tudtam.

- Minden kõ érdekes itt nekem, minden fa. Mert azok még bizonyára a régiek. Csak az emberek változnak. Ebéd után el is megyek egy kicsit õgyelegni.

- Hollá! ni, Borcsánszky bácsi! - kiáltott fel most a fõispán - hadd mutassalak be kedves vendégeimnek. - Õ ezzel karonfogta az imént jött nagyszakállas urat, s hozzám vezette: Borcsánszky György; Georg von Borcsánszky, ismételte barátomnak is.

- Igen örülök.

Csupa mosoly lett az arca, s meghajlott, mint egy bumerang.

- Enyim az öröm, kirlek alásan, nagysagos uramöcsém, azért ne is izéljél… mert én megnízlek téged, ha mutogatnanak is pínzért; de én egy hangya vagyok, egy hangya.

- Árvaszéki elnök - jegyezte meg a fõispán mintegy kiegészítésképp.

- Egy hangya - ismétlé Borcsánszky, mialatt a nagy hasát simogatta, aztán egyet tüsszentett, és rengeni látszott sarkaiban e rettenetes tüsszentéstõl az egész megyei palota.

- Szép állás - mondám szórakozottan.

- Jarja sok gonddal, sok irkafirkaval, felelõsigel. Mert csak lárifári, amit emberek mondjak, hogy az arvakra az isten viseli gondot. Nem észre vettem. Eddig legalabb el nem intézte egyetlen ügydarabot se. Csak arvakat csinalja mienk nyakunkra.

- Van sok restancia?

- Akad - felelte dicsekedõ hangon.

Azonban nem lehetett sokáig fecsegni, pedig a »hangya« kedélyes öreg úr volt, akibõl bugyogott az originalitás, de a szomszéd ebédlõ szárnyas ajtói szétnyíltak, miután elõbb a hajdú jelentette, hogy tálalva van.

Nem akarok idõzni az ebéd leírásánál: jó volt, pompás volt, a vidéki nagy ebédek karakterében, hogy a francia étel nyomában jön rögtön egy halálos magyar étel. A kappant, õsz évadja lévén, a fácán helyettesíté, a fácánnál francia pezsgõt töltenek, s elkezdõdnek a tósztok. A fõispán engem köszöntött fel, én pedig õt; Mayer Kristóf barátomra Boroszlóy fõjegyzõ emelt poharat, körülbelül ezeket mondván tört németséggel: Igen szép a nevezett úrtól, kinek tudományos híre, fiatalsága dacára, a hármas halmok országába is eljutott, hogy idejött minket tanulmányozni. Biztosítja, hogy jó helyre jött, éppen ebbe a megyébe, hol a fõispán úr õméltóságának a lelke él fûben-fában, és hol olyan közigazgatást fog látni, aminõ a világon nincs több. Kívánja az egek urától, hogy a szeretett német vendégnek életéveit fütyörészve szövögesse bele a késõ századokba, hogy amikoron már egy német se lesz a világon, õ még mindig éljen, és hogy valakivel beszélgetni tudjon, kényszeríttessék a magyar nyelvet megtanulni. Vivat, floreat, crescat!

- Hóbortos ember ez a Boroszlóy - súgtam a fõispánnak, kinek a jobbján ültem.

- Be van rúgva - felelte.

- Hogyan, már délelõtt?

- Nem úgy értem - magyarázta meg -, hanem már régóta, az anyatejtõl. De most hallgassuk Borcsánszky bácsit.

Borosánszky emelkedett fel, megsimogatta óriási szakállát, és a szalvétával leverte mellényérõl a morzsákat. Ünnepélyes csönd állt be.

- Tisztelt uraim! - kezdé sztentori hangon.

- Halljuk! Halljuk!

- Barangol és zúg, zúg az õszi szél.

- Inkább csendes idõ van odakünn - szólt közbe Vass Mihály.

- Taceas, amice. Nec ideam habes.

(Hallgass, barátom, nincs fogalmad sem a dologról.)

Barangol és zúg, zúg az őszi szél,
Csőrögnek a fák száraz lombjai,
Mint rab kezén a megrázott bilincs.
Hallgass, zúgó szél, hadd beszéljek én.

Vass Mihály megint közbeszól.

- Hallgass te is, zúgó szolgabíró! - förmed fel a szónok.

Mert ha nem hallgatsz, túlkiáltalak,
Mint nősírást az égiháború;
Egy nemzet és két ország hallja meg,
Mi eddig bennem titkon forra csak,
S mit most szívemből kiröpítek,
Mint vulkán az égő köveket,
Az forra bennem -

hogy tisztelendő Blahunka János urat az úristen sokáig éltesse. (Zajos tetszés.)

- Az öreg nagy tehetség - jegyzé meg az alispán, ki szemben ült velünk.

- És kitűnő hivatalnok - tette hozzá a főispán. - Valóságos minta.

Erre Blahunka plébános taszítá hátra a székét, és meghívta az egész társaságot, úgy amint van, szerény házához vacsorára.

- Helyes! Helyes! De hát mi van a Hankával?

- Igaz-e, hogy az elmenetel foszladozó szivárványait lebegteti? - kérdé Boroszlóy vihogva.

- Ott lesz-e még, vagy nem lesz már?

A pap röstelkedve sütötte le szemeit tányérjára.

- Irigy kutyák vagytok - dohogta.

Fölpattant most nemes vetélkedéssel az alispán, és meghívta az egész társaságot másnap ebédre, amitõl vérszemet kapott Borcsánszky, és másnap estére invitálta meg a vendégkoszorút. Mert örökre boldog volna, ha az elefántok eljönnének a hangyához.

Mindenféle tarkabarka beszédek közt ittuk meg a kávét és a konyakot, mire én otthagyva a németemet, megszöktem a társaságtól, hogy bebarangoljam a várost, hol diákéveimet töltöttem. Ez volt a legédesebb célja utamnak. Megfüröszteni lelkemet a fiatalkori emlékekben.

Ne legyen ott velem senki, aki közbeszólhasson, s elhessegesse a régi képeket, amiket pajkos tündérek, akik kikelnek vízbõl, fából, házak fedelébõl, megmutogatnak még egyszer… még egyszer.

Sietve mentem végig a Varga utcán, ahol az ódon iskola áll nagy, hatalmas kéményeivel, szöges, erõs kapujával. Mellette egy kis patak csörög vidáman. Csak úgy csörög most is, mint harminc év elõtt.

Megnézegettem az udvart, ott áll a csöngettyû. Hej, ha még megvolna a vén pedellus, aki kongatta! Oh, be szeretném látni a tantermeket belülrõl, a padot, ahol ültem, a katedrát, ahol a tanár ült.

Szívem meglágyult, elérzékenyedtem, nem bírtam itt ki tovább. Tova siettem a patak mellett, míg kijutottam a csizmadiák negyedébe. Itt ezen a vidéken laktam utoljára. Oh, istenem! a ház már nincsen meg. De kár, de kár.

Hát ez miféle rét, balra? Nini, hiszen ez a mezõ, ahol a pige-játék folyt, meg az ütközetek a mesterlegényekkel, de az iszapos patak, melybe bekergettük õket, kiapadt, eltûnt, csak egy kis mélyedés látszik, és a bujább fû jelzi, hogy ez a csík valaha egyéb volt. A kis kõhidacska még most is megmaradt félig romban; a híd túlélte a patakot. Hát nem mulatságos ez? Ezen a hídon tanulgattam reggelenkint (mert aurora musis amica) a leckéimet Homérbõl. Mint villámcikázáskor a menny, a híd láttára megnyílik eszemnek az a fiókja egy percre, ahova a betanult görög mondatokat begyömöszöltem, istenemre, újra el tudom mondani:

»Alloi men ra theoi te kai aneres hüppokorüsztai.«

Ott a vén körtefa; úgy nézem, azelõtt lombosabb volt, délutánonként jóízûen szundikáltam alatta.

Az estszürkület leszáll, mintha valami homályos piszkos pép ereszkednék alá az égbõl, nyugatról felzúg az esteli szélben a nyírjes erdõ: mintha milliárd nyíl süvítene a levegõben.

De jó volt, oh, de jó volt, mikor még odajártunk pipázni nagy titokban az erdõbe, hogy a professzorok meg ne lássák. Micsoda komisz dohányt szívtunk mi akkor! S mégis mennyivel jobb volt a mostani havanna-szivaroknál!

Ezer meg ezer aprósága a diákéletnek szökött elém, a cserebogár-malmocska, a fûzfaháncsból csinált kis síp, a parittya, melybõl a városka kutyáit infesztáltuk, a kampaverõk, melyeket a hónunk alatt cipeltünk, a zsindelypuska a hegyes nyíllal - azzal lövöldöztünk a Zeheriné nénémasszony libáira. De ki bírná végesvégig elszámlálni a diákévek örömeit.

Mint mikor a vénasszony szárított virágokkal telerakott imakönyvében lapozgat, olyan érzelmekkel õgyelegtem még egy darabig az utcákon. Itt a fûszeres bolt, ahol a szentjánoskenyeret és a krumplicukrot vettük, meg a gombostûket a rovarokra. Ennél az ablaknál egy szép szõke leány kötögetett, mi nagyobb diákok »glaükopis Athéne«-nek hívtuk egymás közt. (A szöszke Athéne volt az egyetlen asszonyszemély, akit ismertünk.) Szemem most is epedve pislant fél megszokásból, de most üres az ablak, üres, üres. Hol lehet már azóta a glaükopis Athéne?!

Így elmélázva a múltakon, egyszerre elémbe toppan, akárcsak a gyorslábú Akhilleüsz, a fõispáni hajdú.

- Õméltósága várja már a képviselõ urat.

- Hol?

- A cukrászda elõtti padon.

Megnéztem az órámat, csakugyan a vacsora ideje, de meg lehet azt látni óra nélkül is a városka sürgés-forgásán. A petróleumlámpákat kezdik meggyújtani, a kofák csomagolnak szerte a piacon. A vidáman ugrándozó csizmadiainasok kezeiben nagy kenyérkaréjok jelennek meg ritmikus mozgásban azon félkörben, mely a kéz szokott helyétõl a szájig visz, a majszternék szemérmetesen a kötényük alá takarva viszik a vacsorához való nedveket: sört vagy bort - amit nehezen vár már otthon a gazda.

Egy pár perc múlva ott voltam a cukrászda elõtt, ahol a fõispán várt a padon ülve, erõs beszélgetésbe elmerülten egy, az ajtóban álló; fakó arcú sovány vénasszonnyal.

- Nos - szólt, mihelyst megpillantott -, megnézted a fiatalkori emlékeket?

- Meg.

- Mind?

- Körülbelül.

- Egyet azonban még mindig mutathatok. No, nézd meg jól a teensasszonyt. - Megemelintettem a kalapomat és megnéztem, õ szintén reám mereszté fénytelen, mocsárszínû szemeit, nagykíváncsian, szúrósan, mintha le akarná velük kaparni huszonöt esztendõ patináját, kormát rólam.

Derengett valami nekem is, mintha ködön át ismerõs arc próbálna kifoszladozni, de amíg egy vonáshoz kihúztam a másikat, hogy egybeállítsam, rendesen összeomlott az egész.

- Ejnye - türelmetlenkedett a fõispán -, kihez írtad azokat a szép verseiket?

- A verseket - dadogtam, és a szájam bambán, tehetetlenül maradt nyitva.

- Hát a Szabó Ilonka…

Micsoda? A Szabó Ilonka? A »Glaükopis Athéne?« Éppen tíz perc elõtt gondoltam rá.

- Lehetetlen, lehetetlen… Azaz örülök.

- Ugye, hogy megváltoztam? - szólt a cukrászné egy mély bánatos sóhajjal. - Ilyenek az esztendõk… az esztendõk!

Bizony, az esztendõk hogy eljárnak.

E melankolikus hangulatba beleszólt a piac közepén álló katolikus templom tornyából a harang, régi, ismerõs hangjával egész lelkemet átjárva.

A fõispán felkelt, s az ódon toronyra mutatott

- Blahunka szólít. Hallod a harangszót? - »Kész a vacsora - kész a vacsora.« »A Hanka terít - a Hanka terít.« A harangot is meg lehet tanítani, mint a papagájt.

- Hát a németemet hol hagytad?

- Azt az öreg Borcsánszky vitte el a »vármegye-kisasszonyokhoz«.

- Hát az mi?

- Az a legtökéletesebb institúció a világon.

- Ugyan?

- Egy medicina a legnagyobb betegségre.

- Melyikre?

- A sikkasztásra.

- No, erre kíváncsi vagyok.

- Hja, sokat haladott azóta a vármegye. Különben majd meglátod. De most már búcsúzz el, induljunk. Ajánlom magamat, teensasszony!

Köszöntöttem régi ideálomat, kinek nevét annyiszor véstem a padokba, a fákba, kinek leheletét éreztem évekig a tavasz édes fuvallatában, az ákácok illatában, s ki most, hogy megjelent elevenen, egy világot rombolt össze - ezer témát ölt meg bennem.

Búsan bólintott a fejével, fájó mosolygással. A Háromkút utca szegletérõl még egyszer visszanéztem. Ott állt még mindig a boltajtóban, az esti szürkületben valami fehér mozgott a kezében; talán észrevette, hogy hátrafordultam, és a kendõjével integetett, vagy talán csak én képzelõdtem.

- Férjnél van a cukrászné? - kérdeztem útközben a fõispántól.

- Özvegy. A férje meghalt. Egy öreg lengyel, Blivinszky nevû.

- Gyönyörû leánygyermek volt, és módos. Csodálom, hogy hozzáment a cukrászhoz.

- Azt hitte, hogy gróf, mert akkor minden lengyelben grófot gyanítottak.

- Grófnak adta ki magát?

- Dehogy, cukrásznak adta ki magát, de a leány azt hitte, hogy valami elõkelõ fõúr, aki titkolja származását.

- Tehát csalódott benne a szegény glaükopis Athéne?

- Igen, annyiban, hogy cukrásznak adta ki magát, de csak közönséges lump volt, aki az asszony hozományát is elherdálta. Most csak úgy teng-leng a szegény Blivinszkyné. Mert itt hurkát, kolbászt esznek az emberek és nem tortákat.

Ezzel a beszélgetéssel éppen odaértünk a parókiára, ahol már együtt volt az egész déli társaság. Blahunka elébünk szaladt az ambitusra. Éppen künn volt a Hanka is, és a komondorokat csitította egy seprõvel: »Csiba te! Eredjetek! Kuss! Dögöljetek meg az öregapátokkal!«

Nagy, tagbaszakadt leány volt a Hanka, hatalmas idomokkal, piros, egészséges arcú, ragyogó szemû; még az is csak szebbé tette, hogy fent, a homloka legtetején, egy csomó fõkötõhívó pattanás volt - azért híják pedig így, mivelhogy azokat a fõkötõ csipkéje eltakarná; a tulipános ködmönkén át is láthatta, aki (apage satanas) éppen nagyon odanézett, mellének ritmikus mozgását.

A fõispán ingerkedõn kacsintott a gazdára, s rossz latinsággal mondá:

- Tamen hit illam reliquit pater. (Mégis itt hagyta õt az apja.)

- Mavult vaecam impellere - mondta a Blahunka Jani nevetve. (Inkább akart tehenet hajtani.)

E rejtélyes, lassú szóváltás teljes értelme egyelõre elveszett elõttem, hanem késõbb, vacsora után az urak (semmi sem szent ezeknek) kivallatták a házi személyzetet furfanggal, borravalóval: a szakácsnét, a mindenest vagy a harangozót, isten tudja, ki mindenkit, kivált miután a fõispán, a fejét fájlalván, korán hazament, s elszabadult láncáról minden tapintat és illedelem. Megállapították a tényálladékot hitelesen. Hát úgy volt az, hogy az öreg tót már egy félév elõtt haza akarta vinni a Hankát, de akkor egy borjút ajándékozott neki Blahunka. Ezzel szent lett a béke, de most megint elõjött a nagy hegyek mögül azzal az ürüggyel, hogy az anyja nagyon sír a Hanka után, hát hazaviszi. A pap hivatkozott a borjúra, hisz azért adta neki a borjút, hogy a Hankát itt hagyja, akire szüksége van a gazdaságnál. - Hja, a borjúval is csak baj van, felelte a tót, mert az meg az anyja után bõg. - Ekképpen világíttatván meg az otthoni szomorú helyzet, Blahunka plébános úr a következõ alternatíva elé állította az öreg tótot: vagy a felesége könnyeit szárítsa le, vagy a borjúét. A tót választott: a tehenet, a Majmunát hajtotta haza. Így történt szóról szóra. S minden egyéb pikáns híresztelés, aminõt például az ebédnél is hallottunk a fõispánnál, aljas koholmány és rágalom.

Messze esnék célunktól, leírni a vacsorát, a jóízû ételeket, jóízû anekdotákkal fûszerezve (sajnos többnyire régi ismerõsökkel). Kock Pál tehetett ilyeneket, mert éhes grizetteknek és szomjas diákoknak írt, s ha elõsorolta, hõsei mit ettek, milyen volt a nyúlpástétom, a szarvasgomba, hogyan párolog a punch, a Quartier latin-beli padlásszobák levegõjét csodás illatokkal keverte meg a fantázia, de a jóllakott tekintetes magyar olvasó nem kíváncsi senki fiának a vacsorájára, se nem irigyli, se nem gyönyörködik benne: eleget böfög õ a maga kosztján. A vacsora utáni tarokk-esélyeket se írom meg, hiszen minden kaszinónak vannak külön tarokk-legendái, a Nemzeti Kaszinótól kezdve, honnan fotográfiában maradt meg egy csudálatos partie emléke, hogyan nyerte meg egy vakmerõ gróf a szólót négy blank dámával, egész a falusi népkörökig, hol mindenütt történt valami figyelemreméltó, társadalmi életünk legirányosabb egyénisége, a skíz égisze alatt. Még talán legtöbb szót érdemelnének az estérõl a pajkos dalok, melyeknek legtöbbjében, a gazda iránti reverenciából, volt valami egyházi ciráda is, mint például: »Elindula szent Péter apostol Rómába.« Maga Blahunka Jani is rágyújtott, a vége felé egy latin dalra, melyet még a szemináriumból hozott, s mely szomorú halottasének melódiájában mond el olyanokat, amik vérbeli testvérei egy-egy francia kuplének. Sõt, hogy teljes legyen az élvezet, még a Hankát is rákényszeríté, hogy bejöjjön a konyhából, és énekeljen el egy tót dalt. A leány szabódott, eleinte irult-pirult, de mikor öt új ezüst forintost csúsztatott a markába pántlikára, akkor félig elfordulva a vendégektõl, nagyszégyenlõsen kiereszté ezüstcsengésû hangját:

Kácser na doline
Kacska vodu pijé
Kácser na nyu volá
Vitaj dusa moja

Szépen, lágyan hangzott, mint az Eol-hárfa pengése, pedig a Hanka még a tenyerét is a szája elé tartotta, hogy bele ne nézhessenek - szép, hófehér rizskásaszemeket láttak volna bent. A melankolikus tót dalocska egy gácsérról szól és egy kacsáról, a kacsa vizet iszik a völgyben. A gácsér megszólítja: »Isten hozott, lelkecském«, a kis dalocska, amint szállt, ömlött és hullámzott, olvadékonyan, édesen, amint összefolyt szó a szóval egyetlen bájos zengzetté, úgy rémlett, mintha francia nyelven volna.

Mayer Kristóf barátom felugrott eksztázisban:

- Ez kolosszális. Ez isteni. Ilyen hangot még nem hallottam.

A bolond német odarohant a Hankához, és eIragadtatásának első hevületében kezet csókolt neki (kicsi, rozsdavörös keze volt), amire a Hanka ijedten sikított fel, s megbotránkozva felemelte ugyanazt a megcsókolt kezet, s olyat legyintett vele a német úr képére, hogy még egy félóra múlva is megvolt a nyoma.

- Ninini. Meg van maga bolondulva?

Ha az arcát csókolja meg, egy szót se szól a Hanka, abban nincs semmi (azonfelül pedig szép fiú is az én németem), de hogy a kezét megcsókolta, azzal õ holta napjáig nevetséges lesz, ki se mehet az emberek közé, hogy kisasszonynak ne csúfolják; szóval, meg van gyalázva örökre.

Ahol van ni, legott nagy hahota támadt a jelenetre, s a Hanka egy dühös, durcás szempillantást vetve a professzorra, vérvörösen, mintha csalánnal törülgették volna meg a képét, rohant ki a szobából.

Egyéb emlékezetes aztán nem is történt. Éjfél táján félreintettem a németemet, és mi is megszöktünk a társaságtól, a Hanka ki sem jött a konyhából, ránk adni a kabátokat, az öreg szakácsné cammogott elõ a sánta lábával.

- A Hanka haragszik - mondá.

Megdicsértük a fõztét, s még a lámpával is világított egész a kapuig.

Megkérdeztük, hogy ki van-e még ilyenkor nyitva a vármegyeház kapuja.

- Bizony nem szolgálhatok vele, hanem úgy emlékszem, hogy mikor még a vármegyének rabjai voltak, az én uram is az volt szegény, a Kolowrat Péter, talán tetszett is róla hallani, csodálnám is, ha nem, mert erõs ember hírében állott, részt vett a burkus hadjáratban, hanem hát, hogy a szavamat ne felejtsem, bekerült valamiért, mindegy, ott is böcsûlték, tisztelték, afféle söprögetõ rab volt a vicispán konyháján, szabadon járt-kelt, mint a fecske, sõt néha ki is ment a városba, ha a vicispánné ide vagy oda küldte, egyszer-másszor a korcsmában is elfelejtkõzött, hát emlékezem, hogy egyszer éjjel zörgetnie kellett a megyeház kapuján - hogy eresszék be. Én is elkísértem. Kérdezte a várta: Kicsoda kend? Én vagyok a rab, tessék beereszteni. »Késõ - felelte a várta -, máskor jobban siessen kend!« - s be nem eresztették a szegény apjukomat egész virradatig. Hát, hogy a szavamat ne felejtsem, nem tudom biz én, hogy mi van a kapuval, de a tekintetes urakat bizonyosan beereszti a várta is.

Fölösleges aggodalom volt, a vármegye kapuja tárva-nyitva állt, a nagy petróleumlámpa, mely a boltozatról lógott le, a régies bõrvedrek között vígan égett, körülötte egypár denevér és éji pille tartott bált, egész kényelmesen felsétálhattunk az emeletre a szobáinkhoz.

A barátom váltig restellte a pofont, amit a Hankától kapott

- Mondd meg, kérlek, nem valami dehonesztáló ez a ti országtokban?

- Éppen annyi, mintha egy macska megkarmolna.

- De mégis bánt engem.

- Ostobaság, egy asszonyi pofon az édességek között áll, ha nem is éppen olyan édes, mint a csók: de arról a fáról való.

- Ne beszélj!

- Naív emberek vagytok ti, professzorok. És ha diffamáló lenne is általában, egy cselédleánynak az ütése akkor se számítana.

- No, én mégis gondoltam valamit… Az egy csodálatos kis ördög. Csodálatos.

A HANGYA

E percben egy sötétebb sikátorba jutottunk, néhány hivatalos szoba mellett kellett elmennünk, amelyeknek ajtaján különféle feliratok pompáztak.

Nini, az egyik szoba ki van egy kicsit nyitva. Gubó legyek, ez a Borcsánszky bácsi helyisége. Ott állott egy aranyozott betûjû táblán: „Borcsánszky György árvaszéki elnök.” Az öreget ott hagytuk még a papnál. Az ördögbe is, vagy nyitva felejtette a hivatalszobáját, mikor este elment, vagy valami történik itt most, mert ilyen helyen alkalmasint pénz is szokott lenni.

- Adj, kérlek, hamar egy gyufát.

Bevilágítottam gyufával a hivatalszoba belsejébe. Hátha valami rabló van bent. A németem szabadkozott, és elõrement. Minek avatkozol a dolgába, még majd te iszod meg a levét, dohogta. De a hivatalszoba üres volt, azaz tele volt minden asztala, kanapéja aktákkal, papirosokkal, minden rend nélkül, mintha vasvillával volnának odahányva. Az öreg úr nyilván elfelejtette becsukni az ajtót. No, ez ugyan gyönyörû rend. A nyitott kapun bejöhet éjjel akárki, egy lélek se látja, aztán feljuthat ide az árvaszéki elnök szobájába, és elviheti, amelyik okmányt akarja. Még fütyülhet is útközben, amikor viszi.

Az a bolondos ötlet incselkedett velem, hogy meg kellene leckéztetni egy kicsit az öreg Borcsánszkyt. A Blahunka Jani jó somlyai borában laknak olyan selyma koboldok és villogó szemû manók, akik ilyeneket sugdosnak. Beléptem tehát a cellába, és úgy találomra felkaptam a sötétben egy nyaláb iratot a hónom alá.

- Mit csinálsz bent? - kérdé a német. - Lopok.

- Mit?

- Aktákat. Holnap keresni fogja az öreg úr, és meg lesz ijedve. Micsoda fölséges tréfa lesz ebbõl holnap.

Fölvittük a szobáinkba, volt vagy három fontnyi a csomag, mindenféle színû és nagyságú, részint bélyeges, részint bélyegtelen papirosokból, szóval olyan volt, mint minden akta a világon. Mindössze egy futó pillantást vetettem a címzésre: a »Teszéry-árvák ügye«.

Hajnalban aztán bejött a fõispán, elénekelve az ágyam fölött: »Ébredj nagy álmaidból!« Azaz, hogy már öreg reggel volt. Az õszi napfény bûbájosan szûrõdött be a zsaluk leeresztett bordázatán keresztül, és lent az ablakok alatt, a piacon, hallani lehetett a hetivásár csataráját: szekerek zörgését, kofák veszekedését, s az adásvevés mindennemû élénkségeit.

- Öltözködjetek, szép idõ van, kimegyünk egy kicsit vadászni.

- Kegyelem, hagyj még egy kicsit aludni!

- Hát hogy mulattatok?

- Köszönöm, jól, de hagyj aludni.

- Hát a német?

- Az belebolondult a Hankába, és most nyilván róla álmodik.

- Sokáig voltatok fent?

- Éjfélig. És éppen azért kérlek…

- Jó, jó, hiszen hagylak. (Úgy látszik, azt a taktikát választotta, hogy szétbeszéli okvetetlenkedõ kérdéseivel az álmomat.) Hanem miféle percsomó ez itt? A fõispán kezébe vette, és hangosan olvasta: »A Teszéry-árvák ügye«. Hogy jut ez ide?

Hahaha! Most egyszerre eszembe jutott a tegnapi tréfa, és hirtelen elröppent szemembõl az álom.

- Képzeld csak, milyen bohóság. Vagyis inkább rendetlenség. Tegnap éjjel, jövet, nyitva találtuk a kaput, meg az öreg Borcsánszky szobáját.

- No, és?

- Ej, hát javíthatatlan a vármegye; elhoztam ezt a csomó aktát. Éppen úgy elvihette volna akárki; szekérre rakhatták volna éjjel az egész vármegye iratait.

A fõispán összeráncolta a homlokát.

- Hallatlan gondatlanság! - jegyzé meg sötéten.

- Ugyan ne farizeuskodj. Ez csak egy frázis nálad. Egy meggondolatlanság, elüti egy frázis; egy hiba, elüti két frázis; egy bûn, elüti sok frázis. Frázistok bõven van, mindenre van, és mindent helyrehoz.

Láthatólag bántották a megjegyzéseim.

- Ha a macskát kérdeznéd, mit tart a fülemilérõl, csak azt jegyezné meg, hogy sovány madár, és a húsa se jóízû. A hangja iránt nincs fogékonysága, meg sem említené.

- Éppen ez az a frázis.

- Hagyjuk abba, kérlek - szólt apprehenzívusan -, majd meglátod, hogyan szoktam én eljárni. Az öreg megkapja a dorgatóriumot.

- Nem akarom, hogy valami szcénát provokálj.

- No, no. Csak finoman. Fölteheted rólam. Ezek itt nemesemberek, gentlemanek, érzékenyek.

- Nehogy énrám legyen keserûsége - szóltam közbe nyugtalanul -, mert én igazán csak a jux kedvéért tettem.

- Bízd a tapintatomra.

Fölkapta az aktacsomót, és magával vitte. - Bezárom egyelõre a fiókomba. - Aztán vidáman hozzátette: »Csapunk magunknak egy kis mulatságot a reggeli alatt. Hanem most már egy, kettõ, három, keljetek fel.« S ezzel odament a szomszéd szoba ajtajához, benyitotta egy kicsit, és rákiáltott a németre, aki porosz származású volt

- Jönnek a francia chasseur-ök!

Aki természetesen felriadt erre, mintha megrázták volna, s valóságosan kiugrott az ágyból.

Egy félóra múlva ott ültünk a fõispán szobájában, ott várt a reggeli: méz, sonka, tea, kávé bivalytejjel.

Mikor a reggeli után rágyújtottunk egy-egy illatos havannára, a fõispán csengetett, meghúzván a falon függõ, vörös rojtos zsinórt, mely még a régi módszer szerint csengetett.

Egy csinos megyei huszár jelent meg.

- Nézd meg, hogy a hivatalban van-e Borcsánszky úr.

- Igenis, ott van.

- Mondd meg neki, hogy kéretem.

Kisvártatva megjelent az öreg vidoran, kedvesen, gyanútlanul. Mintha egy darab napfény is vele jönne; friss, ruganyos, teli életkedvvel, mosolygással.

- Bonum mane precor domini illustrissimi. Jó napot, móltóságos úr. Servus humillimus, nagyságos uramöcsém. Gut morgen. Gut morgen. Van gyönyörû idõnk. - És dörzsölte a kezeit és hajtogatta magát jobbra-balra. - Ugye, mulattak jól? Oh, hogyne. A Blahunka Jankó jó pap, okos pap. Hanem a malac, amit adta, nehéz volt, papmalac él jól, meghízza. Nekem fekszi meg gyomrot. Egész éjjel almodtam öregek asszonyokrul. Inkább ferbliztem volna reggelig. De az isteni Hanka, restellt puszit a Hanka. Hehehe!

A fõispán észrevette, hogy a vén túz rendes szokása szerint egy kis reggeli diskurzusba akar bonyolódni, mely nagymennyiségû konyakivással és sok léha beszélgetéssel szokott végzõdni. Tehát a lehetõ leghivatalosabb hangját vette fel:

- Hozd be csak, kérlek, a Teszéry-ügyet.

Borcsánszky bácsi ügyes volt a különbözõ hangárnyalatok felismerésében, s legott tiszteletteljes pózba vágta magát.

- Azonnal, méltóságos uram… Igenis, igenis. A Teszéry-ügyet, igenis. Ösmerem, igenis. Rohanok, igenis.

S valóságosan rohant le, egy virgonc tigrisgyerek se különben egy pohár vízért, még tán lépcsõket is átugrott nagy buzgólkodásában.

Nagy érdekfeszültséggel vártuk, mi lesz most, hogy fog belépni az öreg: ijedten, összetörve, behúzott váll-lapockákkal, olyan kicsi lesz, mint egy összehúzott sün. Számítgattuk: most már leért, most már keresi, most már káromkodik, mert nem találja, most körülbelül a felszolgáló hajdúját pofozza, az írnokot szamarazza, és keresik újból meg újból, lihegve, lázas, izgatott sietséggel, összehányva és felturkálva mindent.

De míg a mi fantáziánk még mindig odalent járt vele, azalatt megnyílt az ajtó, és belépett rajta õ maga, igen nyugodtan, méltóságteljesen, egy aktát tartva a kezében. Összenéztünk a legnagyobb csodálkozással.

- Elhoztad? - kérdé a fõispán, erõsen a szeme közé nézve.

- Szolgálatodra, méltóságos uram.

- Ez volna?

És a fõispán a cvikkerje után nyúlt.

- Igenis, igenis.

A fõispán átvette az iratokat, lapozgatott bennük.

- Valóban, ez a Teszéry-ügy. De vajon az egész?

- Persze, az egész. Hogyne volna az egész. Én csak tudom, hogy az egész. A hangya tudja mindent.

- Nekem úgy rémlik, mintha több lenne.

Az öreg a fejét rázta.

- Ennyi. Nem több, méltóságos uram.

- Pedig én fogadni mertem volna - ravaszkodék ez.

Borcsánszky fitymálóan mosolygott.

- Úgy ismerem pert egeszet, kérlek, mintha volna enyim tulajdon tenyerem.

- Semmi se hiányoznék?

- Egy betû se nem.

- Biztos vagy benne?

- Oltárnál teszem hitet, ha kívánsz.

- Úgy? - szólt most a fõispán egyszerre szokatlan, zordon hangon, s kinyitván az íróasztala fiókját, kivette onnan az odatett iratokat: - Hát ez ugyan mi? Feleljen, elnök úr?

- Ez? - szólt az öreg zavartalan nyugalommal, úgy nézve az iratokat, mint valami egzotikus, soha nem látott tárgyat. - Hogy ez mi? - Rámeresztette szemeit, mintha górcsövön vizsgálná.

- Nos?

- Hát semmi.

A fõispán összeráncolta homlokát, villámok gyúltak ki a szemeiben, de az öregnek a cinizmusa meglepte; erre nem volt elkészülve, erre nem volt formulája. Ha az öreg megijed, mentegetõzni kezd, akkor lesújt, de az a rendületlen, az az indokolatlan biztonság, amit Borcsánszky tanúsított, zavarba hozta.

- Hát csak annyit mondok - szólt magán erõt véve -, hogy máskor legalább becsukd a hivatalszobád ajtaját, mielõtt eltávoznál.

- Miért? - kérdé az ártatlan tekintettel.

- Hogy az árvák ne szenvedjenek esetleg rövidséget.

- Az arvakra az isten vigyazza, méltóságos uram.

- De a vármegye is köteles egy kicsit ügyelni! - mondá a fõispán erõs hangnyomattal.

Borcsánszky elérzékenyült, úgy tett, mintha könny rengedezne a pilláin erre a szemrehányásra, vagy talán rengedezett is, elõvette zsebkendõjét, és törülgetni kezdte apró, ravasz szemeit.

- Oh, ín fõispankam, ín vezírem. Ki adja nekem igazat, ha te se nem adsz? Oh, ín szegíny hangya. Mit szólják idegenek, ha teneked se jut eszedbe az én becsû maradandó alkotasom: Arvak eldoradoja, kihez sehol a vilagon parja nincs.

- No, no, öreg - kapált vissza a fõispán, akinek a szíve valóságos vajból van -, hiszen nem azért mondom, nem azért, hanem a barátom (és itt rám mutatott) éjjel hazajövet nyitva látván a szobádat, bement, és ezt a csomó iratot elvitte onnan.

Az öreg rám nézett, azt hittem, dühös lesz, ellenkezõleg, mennyei derû fénylett arcán, kétrét hajolt, a hasához kapott, és kacagott, egyre csak kacagott, hogy a könnyei is csurogtak.

- Oh, de fölséges tréfa, oh, de kapitalis egy tréfa, öcsémuram.

- Hát látod - sóhajtott fel a fõispán, énhozzám lépve. - Ilyenek. Szeretem õket. Lehetetlen rájuk haragudni.

Nevettem magamban. Denique, a vármegye nem javult, nem romlott, még mindig a régi, dacára a sok módosításnak, toldásnak. Az emberanyag ugyanaz maradt, s az emberanyag kifog a holt betûkön, melyeket nagy provideálással egymás mellé raknak a bölcs törvényhozók. A kedélyes öreg úr érdekelni kezdett, s mikor eltávozott, sokat kérdezõsködtem felõle a fõispántól

- Mi az az »árvák eldorádója?«

- Az a Borcsánszky találmánya. Hanem elõre megmondom, hogy nem újságba való.

A fõispán aztán elbeszélte ad auras amicas, hogy biz itt nagy sikkasztások voltak, és most is elõfordulnak az árvaszéknél. Erre dolgozott ki Borcsánszky egy leleményes elaborátumot, mely szerint a vármegye kezelésében vagyonukat vesztett árvákat maga a vármegye fogadja gyermekeivé, fölneveli és nagy beneficiumokban részesíti. Egy külön alapot teremtett erre, és egy külön menedékházat tart fenn. A nemes fiúkat iskolába járatja Selmecbányán, a leányokat itthon menedékházban guvernántok nevelik. Mikor a fiúk elvégzik iskoláikat, tehetségük szerinti rangban a megyénél alkalmaztatnak azzal a kötelezettséggel, hogy a menedékházbeli leányokból választanak feleséget, mire a nemes vármegye még a stafirungot is megveszi, és valahányszor választás esik a tisztikarban, egyben lakodalmat is ül a tekintetes municipium.

- De hisz ez kitûnõ gondolat!

- Mindenesetre egy expediens.

- És mit szól ehhez a kormány?

- A kormány nem is sejti; nincs panaszos. Sõt boldog, akinek a vagyonát elköltik, mert akár leány, akár fiú, meg van a jövõje állapítva. Ha leány, okvetlenül fõkötõ alá kerül, ha férfi, úr lesz belõle. Az öreg formális jegyzéket, curriculum vitaet visz növendékeinkrõl, és sokszor már elõre el van határozva, ki mi lesz és kit vesz el.

- Ördög teremtette, hiszen ez egy új világrend. Egy darab a XXV-ik századból!

A fõispán vállat vont.

- Hja, a régi institúciókból nem élhetünk, kénytelenek vagyunk a jövendõk felé gravitálni.

- Ezeket az árvákat szeretném látni.

- Hja, az nehéz. A fiúkat már elvitték Selmecre. A leányokhoz pedig tilos a bemenet, pedig gyönyörûek vannak köztük. Az egy kis zárda, a kihalt Luvinszky-család kastélya, nagy kerttel, láthattad is a város végén. Egy paradicsom, barátom, ahol nem szabad más fiatal embernek mutatkoznia, csak a két jogásznak, akik az idén végeztek. Ezek innen fognak nõsülni. De most még csak joggyakornokok.

- Aztán igazán nem szabad oda másnak belépni?

- Nem.

- Te se jársz oda?

- Nem.

A szeme közé néztem a fõispánnak, félig tréfás, de alapjában mégis átható és fürkészõ tekintettel. Megzavarodva sütötte le a fejét.

- Ej, ej, selyma! Ezek a virágok abban a Luvinszky-kertben nagyon gyanúsak…

- Hogy érted azt?

- A fõispán nagy úr. És természetesen despota. Ha egyik-másik virágra kedve támad, nem téphet közülök?

Elhárító mozdulatot tett a kezével.

- Oh, te bolond! Majd adna nekem a vén Borcsánszky!

Megfenyegettem a két ujjammal:

- Nono. Azért nem merted ma megszidni!

Nevetett és jól hátba ütött.

- Ugyan, hogy tudsz ilyeneket kitalálni?

- Hát úgy gondoltam, hogy az ember folyton javítja és bõvíti az efféle intézményeket. Nem olvastad, hogy a legszebb almákat mindig György király ette meg, akárkinek az almafáján termettek.

- Csakhogy én nem vagyok se szenvedélyes almaevõ, se György király.

A SZOCIALISTA

Eleinte rabságnak tekintettem a fõispán ukázát, hogy innen egy hétig nem lehet mozdulni, harmadnapra már úgy éreztem magamat, mintha sohase laktam volna egyebütt. A magyar vendégszeretet nyájasságában megolvad az ember, s az ottani világnak részeivé válik. A professzor még jobban megragadt, mert valóságos kincset talált Blahunka Janiban. A tisztelendõ úr szenvedélyes madarász volt, tojásgyûjtõ, mûtömõ, a professzor pedig híres ornitológus, aki úgyszólván fölszítta Gätke, Bode, Brehm munkáit, s mindent tudott, amit a tudósok följegyeztek, kifejtettek és megállapítottak a madarakról az õ íróasztalaiknál, Blahunka ellenben ösmerte mindazt, amit a parasztok megfigyeltek, akik együtt élnek évezredek óta erdõkben, mezõkön a madarakkal. Ilyen két ember nem unhatta magát egymással, s míg mi délutánonként tarokkoztunk vagy fent a kék szobában vagy a kerti filagóriában, ahol két hajdú töltögette a pipákat és a savanyúvizes bort, õk ketten elvonulva valami szögletbe, szõtték-fonták a sok hiábavaló beszédet a madarakról.

Különben nem sokáig tartott a nyugodt tarokkozás, mert egy kis szocializmus ütött ki a megyében, melyrõl nyugtalanító jelentések jöttek a fõispánhoz. A parasztok esze kezdett félrecsavarodni, mint a csizmasarok, ha rosszul van a csizma felhúzva.

A mi szocializmusunk még embrióban van és legalább nem unalmas, mert mindenütt más-más, aszerint, hogy milyen észjárású fickó hinti el. Valami Hlavatsek József nevû elcsapott tót kántor izgatta fel a tót községeket, se nem a St. Simon, se nem a Marx, hanem a saját módja szerint.

Hlavatsek József a hambár-rendszernek volt az embere. A hambár-rendszer abból áll, hogy minden, ami van, egyformán mindenkié, azaz hogy senkinek sincs semmije. Mindenki foglalkozik azzal, amihez tehetsége és kedve van, s ami pénzt szerez napközben, azt beviszi minden este a községi, vagy ha a városban lakik, a városi hambárba. (T. i. közös hambár lenne felállítva olyan helyen, ahol az emberek csoportban élnek.) Akinek aztán reggel szüksége van pénzre, elmegy a hambárhoz, és kivesz belõle, amennyit akar (az is, aki este minden pénzét betette). Ha aztán, amit kivesz, napközben mind kiadja, nem baj, mert hiszen estére úgyis visszahozzák azok a hambárba, akik közt elköltötte. Szóval, okosan volt ez kigondolva, és mindenütt tetszett a falvakban, mert eszerint minden ember el volna látva mindennel, ami a szemének-szájának tetszik.

A vármegye urai értesülvén e veszedelmes arányokat öltõ konkolyhintésrõl, ahelyett, hogy Hlavatseket megbüntetnék, jobbnak találták, fölhíni a székhelyre és szépen, értelmesen beszélni vele.

Vékony, cingár ember volt, inkább látszott vándorló takácslegénynek, mint néptribunnak; köhécselt és vért köpött, de mélyen ülõ kék szemeiben volt valami beteges fény, mely a rajongókat jellemzi.

Borcsánszkyra bízta a fõispán, hogy csináljon a Hlavatsekkel, amit tud, de okvetlenül el kell õt vonni a néptõl, mint ahogy a tüskét kiveszik a testbõl, nehogy gyûlést okozzon rajta. Borcsánszky pedig mindent sajátságos módon tudott csinálni. Magához hítta Hlavatseket, megvendégelte konyakkal, tepertõs pogácsával.

- No, pan brat - így kezdé -, magából lett nevezetes nagy férfiú (s kétszer is belecsapott a markába). Maga találta fel az új világrendet. Velmo dobre. (Nagyon jól van.) Ideája jutotta is fülébe a királynak és ott motoszkálja most. Nagy dicsõség. Király mondta miniszternek: »Kérdezzétek meg a Hlavatseket, mit akarja; ha jót akarja, föl kell karolni, nem a Hlavatseket, de az övé tervét, ha nem jót akarja, be kell csukni, nem az övé tervét, de õtet, a Hlavatseket«. Miniszter mondta fõispánnak, fõispán mondta nekem, én pedig mondok magának, nézzünk bele neki hasába a plánumnak, és vagy maga gyõzi meg engemet, hogy jó, vagy én gyõzök meg magát, hogy rossz.

Hlavatsek egészen fölvillanyozódott ettõl az értesüléstõl, és elõadta neki az egész hambárrendszert.

- Szép, szép - bólongatott közbe Borcsánszky, a nagy szakállát vígan simogatva. - Utseg isten, igen derik, nagyon derik, annyi pénzünk lesz, mint szecska, magam is kiveszek hambárból mindjárt hajnalban vagy egy millió forintocskát.

Hlavatsek fölénnyel mosolygott.

- Minek volna az a tekintetes úrnak, hiszen estére úgyis vissza kellene hozni a maradékot a hambárba?

- Jó, jó, amice. Csakhogy én nem visszahoznám, mert küldeném Londonba, angol bankba, hogy tegyék be nevemre enyimre, könyvecskére, hogy ha majd jön egy másik Hlavatsek, akinek a hambár-rendszer megint rossz rendszer és csinálja új rendszert, hát nekem ott legyen az az egy milliócska. Nem ártja az. Mit gondol?

- Igen ám, csakhogy úgy kell venni, hogy Angliában is a hambár-rendszer van már. Mert ha mi felállítjuk, õket sem a gólya költötte.

- Úgy? - adta meg magát Borcsánszky. - Ez már más, akkor beadok derekamat. Csak még azt az egyet magyarázza meg, rogo, hogy ki fogja varrni magának a csizmát, kedves domine Hlavatsek? Mert még csak ez aggasztja engem.

- Hát a csizmadia - felelte Hlavatsek természetes hangon.

- De ha nem akarja?

- Már hogyne akarna? - hánykolódék Hlavatsek.

- Már hogy akarna? Hiszen nem bolond, hogy varrjon - replikázott Borcsánszky. - Inkább iszik, sutores amant humorea.

- De ha jól megfizetem - védte a maga rendszerét Hlavatsek.

- Minek neki a maga pénze? Hiszen õ is annyit vehet ki reggel hambárból, amennyi tetszik neki, és azt fogja mondani, hogy õ a szentnek sem varr csizmát.

Hlavatsek zavarba jött, ötölt-hatolt, és idegesen kapkodott valami mentõgondolat után, végre élénken felkiáltott:

- Mit? Hogy nem varr? Hát mire való akkor a huszonöt bot?

Most aztán Borcsánszky nevetett fölénnyel:

- Aha! Bot. Viginti quinque. Persze. Ez az! Hiszen maga a mienk emberünk. Nás cslovek. Hahaha! Az ember nézi skatulyát, akibe gondolja ópiumot és mirget, és találja az alján mireg helyett ezüst kupakos tajtékpipát. Hiszen maga nem szocialista, Hlavatsek barátom, mert maga pecsovics, szõröstül-bõröstül megyei ember. És az sem a mostani megyébõl, hanem a régibõl, a jóból, a viginti quinque megyébõl. No mármost itthon vagyunk. Adja ide a pracliját. Servus humillimus, brat moj szlatki. Most már nekem semmi titkom, most már megmondok mindent, azt is, amit a méltóságos fõispán mondta. Király ugye mondta: ha a plánum jó, föl kell a plánumot karolni, ha rossz, be kell Hlavatseket csukni«. Nos, a méltóságos fõispán mondta körülbelül kontrát: »ha a plánum jó, föl kell a Hlavatseket karolni, a plánumot pedig el kell csukni«, szóval, maga derék, érdemes ember, kedves Hlavatsek, amilyen talentumot nem meghagyhatunk a szemeten, ostoba nép közt, magának jönni kell megyéhez és vállalni tisztességes hivatalt…

Ravasz volt az öreg úr. Addig puhította, tartotta jó szóval, hazugsággal, míg végre levette a lábáról, s kreáltak a számára egy új hivatalt, a vicevárnagyságot. Szépen hangzó, kevély cím, de hatásköre nem több, mint a viceházmesterség a városban.

Ez körülbelül a tavaszkor történt. A megyei urak jót nevettek a markukba, hogy agyonütötték a helyi szocializmust, elvonván attól a vezért. Maga Hlavatsek pedig szinte jót mosolygott a gyér bajusza alatt, mert õ már megtalálta a maga kis hambárját.

HANKA

Egészen megváltozott, rendes emberré lett, lassankint fölvette a megyei allüröket, az ütött-kopott peregrinus rongyok helyett nyalka õs-zamatú ruhát csináltatott, spencert, rajthózlit, sarkantyús csizmát, szóval úr lett, lenézte a parasztot, azaz lenézte volna, ha az istenek legpajkosabbja, a gonosz Ámor nem gyullasztja megmérhetetlen szerelemre a tisztelendõ úrék Hankája iránt.

Isten tudja, mi volt olyan édes ezen a Hankán, hogy úgy mentek utána a férfiak, mint a legyek a mézre? Az exkántort alkalmasint a Hanka hangja bódította el, mert valami volt az, mikor õ énekelni kezdett a pap udvarán edénymosogatáskor ebéd után, vagy esténként, mikor a libákat tömte. Hát még mikor vasárnap a mise alatt odaült az orgona mellé, s fölséges hangja belefolyt az orgona búgásába. Gelengyei királyi tanácsosné azt mondta egyszer ilyenkor, hogy úgy tûnik fel elõtte, mikor a Hanka énekel e boltívek alatt, mintha Szûz Mária olvasztott ezüstben fürdetné a kisdedét. Annyira tetszett ez a mondás Blahunkának, hogy mindenütt hirdette, emlegette, milyen finom esze van a királyi tanácsosnénak.

Az egykori népvezér szorgalmasan járt a templomba Hankát hallgatni, azonfelül elhalmozta gyöngéd figyelemmel; pünkösdkor májusfát állíttatott neki, s szentistváni vásárkor mézeskalács bölcsõt küldött és gyönyörû virágos selyemkendõt, hat pengõ forint volt, de Hanka soha föl nem vette; még harmónikázni is megtanult kedvéért, és szombat estéken ott szuszogtatta-húzgálta a leánycsábító szerszámot a kõrisfa alatt a konyhaablaknál, de soha hogy a Hanka kinézett volna az ablakon, ahogy fiatal leányok szoktak. Úgy látszik, kõbõl volt a szíve. Az apró incselkedéseire, a mindenféle üzengetésekre (mert vénasszonyokkal is próbálta megkörnyékeztetni) érzéketlen maradt a Hanka és csak gúnnyal válaszolt. Akik pedig csúfolták a Hlavatsek turbékolásaiért, bokréta-küldözgetéseiért, azoknak pajkosan felelte: »Azért, hogy a szarka csörög a házon, még nem övé a ház«.

Egyszer künn a mezõn találkozott vele Hlavatsek, füvet hozott háti kosárban a teheneknek. Ilyenkor szép az egészséges parasztleány; megfeszülnek az izmai, kipirul az arca. Hlavatseknek a szeme megittasodott rajta, s nem bírt többé az indulatával:

- Hej, Hanka, Hanka - sóhajtá -, de kár a te fehér vállaidhoz, hogy ez a kötél eldurvítsa.

Hanka csak nevetett.

- Talán maga akarja vinni helyettem a kosarat? Tessék!

- Nem úgy értem, de miért ne lehetnél a magad gazdasszonya?

- Talán tud valakit? - szólt a leány kedves kíváncsisággal.

- Csak egy szó kell, és nemzetes asszony lehet belõled.

- Nem kell nekem úr.

- Hát nem úr jött ki a Szent András-napi ólomöntésbõl?

- Az ólom csak ólom - mondotta a leány vállvonogatva -, jobban megmondja azt az a kis húsdarab, a szív.

- De szeretnék belenézni - sóhajtott Hlavatsek epedõ tekintettel.

- Nem tükör az, hogy a maga képét látná benne.

- Hát nincs benne? - kérdé fojtott hangon.

- Nincs.

- Pedig látod, Hanka, akármit csinálsz is, az én feleségem nem lesz más, csak te.

- No, azt szeretném én látni.

Ilyen évõdések, ilyen szépelgések folytak köztük. Hlavatsek mindenütt a leány sarkában volt, tûzzel-vassal, jó szóval, rossz szóval, mindenképpen hajlította magához, még az apját is behálózta. Kedvében járt, meglátogatta falujában, Szlatyinán, vendégül látta a városban. Küldözgetett neki dohányt, szilvóriumot; az öreg tót belátta, hogy ilyen kívánatos võt kerek e világon nem kap többet, s mindenképpen igyekezett a leányt rábeszélni, hogy menjen hozzá. Banka hallani se akart errõl.

- Nem szeretem.

- De hát miért nem szereted? Hisz csinos ember.

- Mit tudom én? Mert vért köp.

- Ej, hát mit szeretnél hogy köpne?

Egyszóval sehogy se ment a dolog, de Hlavatsek teljesen megboszorkányozta az öreget, füvet is etethetett volna vele. A Hlavatsek mahinációja volt az is (aznap, mikor mi jöttünk), hogy az öreg paraszt eljött a Hankáért, s el akarta magával vinni, hogy otthon jobban megszelídíti. Szerencséje Hankának, hogy a pap nem akart tõle megválni, egy csöppet sem törõdve a rossz élcekkel, melyeket a megyei urak faragtak. Tudott a Hlavatsek szenvedélyérõl, és föltette magában, hogy nem engedi neki Hankát. Akármit mond is a szentírás a megtért juhról. A megtért juhnak örülnek talán a pásztorok, de azért mégis gyanakodnak rá.