A KRÚDY KÁLMÁN CSÍNYTEVÉSEI

1899

A betyárokat, akikkel egykor nem bírt a vármegye, elûzték a literaturából a bûnös asszonyok. Ritkák már a rablótörténetek. De nem éppen azért, mert a rablók is ritkák (hiszen a ritkát rendkívül hajhásszák az írók), hanem azért, mert sokféle módon nyilatkozik az asszonyok bûne, paráznasága, nem bírják agyonírni. Kimeríthetlen téma ez, s azonfelül divatos a túlságig. Ha a világot most is elsöpörné egy özönvíz, és az új Noe a könyveket beszedné a bárkájába, azt hinné az új emberiség (ha el tudná õket olvasni), hogy az egész régi világ egy nagy kerítõintézet volt.

A szépirodalom bizonyára még ma is gyermekkorát éli, mert még mindig sablonos bábukkal játszik. Hamisít és nem szolgálja igazi odaadással a valóságot. Túlzások és örökké csak túlzások. Mit ér, ha kizökkenti egy-egy hatalmas áramlat az egyik túlzásból, csak annyi az eredmény, hogy másik túlzásba esik.

A régi történetekben annyit öltek a rablók, vitézek és királyok, hogy a világnak néptelenül kellett volna maradnia. S az újakban? Oh, az újakról már elmondtam nézetemet.

De efölött töprengeni úgyis hiábavaló. Célom csak »egy kis hazabeszélés«. Egy apológia a saját külön zsiványunk mellett. Mi azt se taszítjuk el magunk közül, hanem egy kicsit megtisztítjuk, mert a palócok nyalka betyárját, aki a Kürtöspatak mentén játszotta el csínyjeit, kalandjait, túlságosan rossz hírbe keverték különbözõ hazai krónikák és elbeszélések.

Ez a Krúdy Kálmán, aki jó famíliából származott (gondolom, a kéri nemesek közül való volt), némi névre tett szert a maga szakmájában, és ha betyár-epizódokra van az íróknak szükségük, emlékezetükbõl az ott homályosan kavargó zsivány nevek közül találomra esetleg éppen az övét rántják ki, és úgy szerepeltetik, mint a kegyetlen Patkót, a durva Zöld Marcit vagy az aljas Jánosikot.

Pedig Krúdy Kálmán más genre. Elõkelõ és finom, legalábbis van oly elegáns ember, mint a francia Cartouche. Nem ölt. A palóc csak szerelembõl öl, vagy a birkózás szenvedélyében (a Pálinka nevû ördög sugallatára). Nem is lopott. Ha szóra nem adták, amire szüksége volt, erõszakkal vette el, kockára téve saját bõrét. Adókat vetett ki a lakosságra, s azokat néha beszedte erõvel, ha önként nem fizették. Szóval, csak azt tette, amit a király. Mindamellett rászolgált a hatóság haragjára mindenféle más megnevezhetõ és megnevezhetlen bûnökért.

A nagy, mértföldekre terjedõ ráskai erdõben élt, ahol egy barlangja is volt a föld alatt, valóságos lakóház, szobákkal, kamrákkal s titkos kijárásokkal. Az erdõ jó barátja a zsiványnak, ellátja mindennel. A vadak magoktól jönnek elõ pecsenyének, virágok magoktól nõnek bokrétának a kalap mellé, utazó kalmárok portékát, szöveteket visznek a ládáikban, gombát szedõ leányok, menyecskék csókot adnak a szegénylegénynek. Ha nem adnak, elveszi erõvel minden nagyobb teketória nélkül. S ez az. Ez az! Errõl beszéltek sok égbekiáltó históriát a környéken. Az erdõ hallgatott, az erdõ félig-meddig orgazda. De ahol gombát keresõ menyecskék vannak, ott mindig vannak közelben gallyat szedõ öregasszonyok is, és azok a sûrû lombozat között is látják az elgyengült rossz szemeikkel, hogy mi történik. Látják, megbotránkoznak vagy irigylik - és kibeszélik.

Különben amennyi kárt tett így Ámor és Merkur dolgaiban az Igazság istenasszonyának, aki pallossal kereste ezek miatt, behozta a hasznot más réven. Ha valami aljas bûntény történt a törvényszék területén, például megölve találták a zsélyi plébánost, ismeretlen emberek éjjel haldoklóhoz híván õt, belõle csináltak halottat, vagy agyonverték a púpos lesti jegyzõt, s ott hagyták hason fekve az országúton, púpjára rakva pénzét, ezüst óráját, szóval, ha ilyen rémes dolog adta elõ magát, s a gyanú Krúdyékra eshetett volna, ilyenkor maga Krúdy vette kezébe a nyomozást, hogy a saját becsületét tisztázza. Ügyes volt, csodálatosan furfangos, tetszés szerint tudta magát alakítani vándorló mesterlegénynek, kolduló szerzetesnek, aki meggyóntatta a hegyi pásztorokat, utazgató festõnek, vagy szökött katonának, s amíg a beamterek az õ betanult sablonjuk szerint többnyire hamis motívumokból indulva, hamis nyomokon keresték a tetteseket a nép közt, melyet nem ismertek, addig a fürge Krúdy térült-fordult, itt is, ott is szaglászott egy kicsit, s kihámozta a homályból, mint a parancsolat, az egész bonyodalmas bûnt, aztán összes részleteivel apróra megírva megküldte a vizsgálóbírónak, hogy tisztelteti Krúdy Kálmán, és így meg emígy történt a dolog.

S lõn, hogy dr. Szpevákot (az illetõ vizsgálóbírót) fölkapta a hír, mint a birodalom legkitûnõbb vizsgálóbíráját, aki állítólag a tiszteletreméltó Bach báró úr magas figyelmét is magára vonta, és ha az ördög nem alszik (pedig nem alszik, sõt tizenkét esztendeig lesz most ébren egyhuzamban), még sokra viheti a hivatalnoki létrán. Nem csoda hát, hogy maga dr. Szpevák úr is bizonyos elõszeretettel volt eltelve Krúdy iránt, s ahányszor az kritikus helyzetbe bonyolódott, a derék Szpevák ravaszul mormogta a szakállába: »Ej, nem ettem maszlagot, hogy a legjobb munkatársamat elfogassam.«

Ilyen szolid alapon nyugodott a Krúdy karrierje. Valóságos nimbusz és becsülés környezte. Nem haragudott arra senki, még talán azok a bizonyos menyecskék sem. A föld népét kímélte, s az is õt. A nemességgel pláne familiárisan bánt. Ha szemet vetett valamelyik kúriára, kihívatta a gazdát nagy titokban a kapu elé vagy a pajta mögé, s egyszerûen megmondta neki: Urambátyám vagy tekintetes úr (már amilyen lábon azelõtt álltak), adjon nekünk egy kis füstölt húst, egy oldal szalonnát és öt forintot, mert ki vagyunk fogyva mindenbõl. Ezzel a becsületes adókivetéssel tartotta fenn magát. S igen ritkán történt, hogy valaki megtagadta volna a porcióját.

Nem is lett volna szép, és egy vidékünkbeli fõúrhoz, aki egyszer Deák Ferencnek panaszolta el, hogy pünkösdkor este rablók jártak nála, hogy Krúdy Kálmán beüzent hozzá, küldjön neki némi bort és húsz forintot, hogy nem akar maga alkalmatlankodni, mert a méltóságos bárónõ beteges és megijedne, azt a kérdést intézte az ország bölcse:

- És küldtél-e neki?

- Majd bolond vagyok.

- Nos, és mit csinált aztán?

- Hát szépen elment.

Az öregúr méltatlankodva förmedt rá:

- Jobb ember is az akkor náladnál!

Kire így rápirított Deák, az egy híres vivõr, báró Balassa Antal volt, aki a kékkõi várban lakott, mely egy kékes sziklán emelkedik. - Korántsem volt fösvény ez a Balassa, hogy nehezen vált volna meg húsz forinttól, szórta a pénzt boldognak, boldogtalannak - hanem valami különös ellenszenvet érezhetett Krúdy iránt. Hogy mi volt ennek az oka, mindenfelé találgatták:

- Alkalmasint valami szoknya.

Igaz is lehet. Miért is ne tévedhettek volna át a sok kusza úton az egymás revierjébe, a futó betyár és a fõúr? Balassa nem vetette meg a paraszt fehérnépeket se. Nagy ibolyafaló volt. S az úri asszonyok szeme megakadhatott Krúdy Kálmánon. Deli, szép legény volt.

Azonfelül (és meglehet, hogy itt kell tapogatózni) volt a bárónak egy kedvese, egy bécsi énekesnõ, akit a ráskai erdõszélen egy vadászkastélyban tartott elrejtve; Krúdynak is volt egy pompás szeretõje, a novinkai juhászné, becsületes nevén Péri Judit. És mikor a báró a ráskai vadászkastélyhoz lovagolt, a novinkai akol mellett vitte útja, hasonlatosképpen Krúdy Kálmánnak is mellette kellett elmennie a ráskai vadászkastélynak, hogy Novinkára érjen… Hátha megszállta útközben valamelyiket az az ötlet: mért menjek én messze olyanért, ami közel is van? Hátha valami hamis kacsintású szem is intett az utasnak az ablakból, vagy ott a kipeckelt zsalu alól, vagy a rozmaringos cserép mögül: »szamár volnál, ha tovább mennél«. Mivelhogy az asszonyok igazán különösek.

De mindez csak föltevés, találgatás, pihent falusi fejekben termett konkoly, a tény pusztán az, hogy a báró megtagadta a húsz forintot Krúdytól.

- Rablókkal nem tartok fenn érintkezést.

Amire visszaüzente Krúdy Kálmán:

- Akkor hát hányassa ki õseinek csontját a kékkõi kriptából. (Ami gyöngéd célzás akart lenni, hogy a Balassák is a hajdankorban ezen a mesterségen nõttek naggyá.)

Ilyen feleselgetések híre szivárgott szét a környéken.

A báró, azt mondják, dühbe jött erre a sértésre.

- Saját kezemmel fogom el az imposztort, ott, ahol találom, s élve vagy halva átszolgáltatom a hatóságnak.

- Jól van - felelte volna állítólag Krúdy. - Teszem tiszteletemet õméltósága színe elõtt.

Kemény legények mind a ketten. Nem a levegõ rontása okáért szólnak, ha szólnak. Ebbõl még nagy história lesz. Némelyek azt mondták: »Krúdy most emberére talált.« Mások, mint például Filcsik István is, más nézeten voltak: »Nem féltem én Krúdyt, majd meglássátok, hogy fölülmarad. Fölteszem a bundámat egy pitykére, hogy megadóztatja a bárónkat.« Ilyenfélékrõl beszéltek az emberek egész télen, vagy tán tovább is. Mert a mi vidékünk igen sovány. Nincsenek ott nagy események - néha kicsinyek se. - Pók szövi a maga vásznát a szümölcsébõl nagy békességgel, madár zengi a fáról a tavalyi dalait, öregasszonyok folytatják a régi pletykáikat.

Úgy tél végén történt, ahogy emlékszem, de lehet, hogy már tavasz is volt, mikor egyszer a báró megszorult egy kis aprópénzre.

Pénzre ugyan megszorult õ már azelõtt is minden évszakban, de azelõtt tudott magának csinálni, ha nem is abban a formában, mint vitéz elõdje, Menyhért, aki leszedette a falusi tornyokból a harangokat s azokból veretett ezüst tallérokat, s aki nem akarta elösmerni ezüstnek, vagy ha elösmerte, de nem akarta elfogadni, annak a fejét vágták le a zsoldosai, az se volt éppen rossz metódus, de egy kicsit körülményes volt; sokkal egyszerûbb a váltó. Az ember ráírja egy papirosra, hogy ennyi forint, és az valóságosan átváltozik annyi forintra a legközelebbi zsidó kezében. Olyan könnyû az egész. Csak az a baj, hogy késõbb aztán már csak a legtávolabbi zsidó vállalkozik a csodára. Sõt még késõbb az se. Továbbá még azzal is hátrább áll ez az eljárás a réginél, hogy a pénzre átváltozott harangok sohase tértek többé vissza Menyhért úrhoz, de ezek a bolondos papirosok mind visszatérnek.

Éppen ez volt most is az eset; a visszatérõ papirosok szorongatták Balassát, s Miminek, a ráskai erdõ hölgyének is sok pénz kellett. Ki tudja, mit csinál vele? Kanállal eszi-e az aranyat megolvasztva vagy küldözgeti valakinek?

Hogy hol vegyen pénzt Balassa? ez volt most az égetõ kérdés. A zsidók már nem adnak. Valami bolond ember kellene…

Hiszen van! Bolond hogyne volna ebben a széles országban! Miminek jutott eszébe az adressz.

- Látod, csacsi, én tudnék neked egy pénzforrást.

- Ugyan hol?

- Add el a nagy pörödet.

- Igaz, a pör. Ha megvenné az a hebehurgya.

- Kínáld meg vele egy levélben.

- Ha nem volnék olyan lusta levelet írni.

Mimi a szép fehér kezével egy dévaj, kedveskedõ pofont mért a bal orcájára.

- Oh te, kis cukros lajhárkám! Hát pedig azt a levelet megírod, mert különben… nem kapsz addig egyetlen csókot se.

- Restellem áruba bocsátani.

- Hát akkor böjt, kedves barátom, a legszigorúbb böjt.

- Ne okoskodj, Mimi. Hátha kompromittálom magamat.

Mimi a lábával toppantott.

- Írsz, punktum.

Tintát, papirost hozott a bárónak, mire az megadta magát egy sóhajjal.

- No, hát diktáld.

Mimi föléje hajolt a hullámos kígyózó termetével és tollba mondta, amit kellett.

Szólt pedig a levél annak a bizonyos Esztergom megyei mágnásnak, aki akkoriban pöröket vásárolt. Excentrikus kis emberke volt, roppant jövedelemmel, melyet rendesen pörökbe ölt. Egyedüli szenvedélye volt ez. A pörök bizonytalan kimenetele izgatta, mint a játékost a kártya vagy a börze. Maga is mindenbõl pört csinált, amibõl csak lehetett, de hogy még több baja legyen, megvette a másokét is. Hat-hét kommenciós prókátort foglalkoztatott éjjel-nappal, akik folytonosan írtak, tárgyaltak, válaszoltak, viszonválaszoltak és föllebbeztek. Annyira szenvedélye volt a pörlekedés, hogy ha már másképpen nem tudott pört csinálni, száz-száz forintot ajándékozott a községbeli katolikus és evangélikus papoknak, s mikor azok megjelentek nyugtáikkal a tiszttartónál, az valami ráfogott hibájukért levont az egyiktõl ötven forintot, a másiktól harmincat. Természetes, hogy most már magához a fõúrhoz siettek panaszra, hogy a tiszttartó ily galád módon rontja le, amit õméltóságának nagylelkûsége épít isten elõtt. A különc vidáman mosolygott és a kezeit dörzsölte: »Pöröljenek, amici, pöröljenek.«

Hanem száz pöre közt se volt olyan érdekes példány, mint a Balassa-pör egy Fejér megyei uradalom iránt, politikai háttérrel, és tele pikáns részletekkel egy csomó mágnásasszonyról. Ezt okvetlenül meg kell szereznie a gyûjteménybe. Kétszer-háromszor is puhatolózott Balassánál: »Nem adnád el, druszám, azt a pört?« Mimi visszaemlékezett most erre (a nõk eltesznek a munkakosarukba minden rongyot és az emlékezetükbe minden jelentéktelen megjegyzést). Most valóságos szerencse, hogy fölcsillant az idea. Ment a levél, és visszajött a válasz: »Megveszem, ha olcsón adod.« És hogyne adná olcsón? Hiszen a pör csak reménység. S ha az ember képes olcsóbban eladni reménység gyanánt tavasszal az õszi termését, miért ne adhatná még olcsóbban a pört, melyet a fiskálisok elhúzhatnak egészen a világ végéig? A pör egy milliót érne, ha már egzekválni lehetne, de így bizonytalanban nem ér többet százezer forintnál. Egy-két levélváltással Kékkõ és Béla közt megköttetett az alku, kitûzték a napot, a legközelebbi gyarmati vásárt, az átruházásra és a pénzátvételre. És ezzel újra talpra áll Balassa. Az isten lehajol néha a szegény emberhez, de az ördög mindig haptákban áll a nagyurak háta mögött és segíti õket.

Balassa egyébiránt titokban tartotta az alkut (te se szólj róla, Mimike, egy teremtett léleknek se!) nem jó volna, ha a hitelezõk megtudnák. Nem szabad tehát beleavatni még magát Szabó Benjamin uramat, az uradalmi fiskálist se; csak tanulmányozás végett kérte el tõle a pöriratokat.

A kitûzött napon lovat nyergeltetett, vadásztarisznyába gyömöszölte az iratokat, két vontcsövû pisztolyt tett a nyeregkápába.

- Megbolondult - találgatták egymás közt a cselédek a várudvaron -, tarisznyát visz s puskát nem.

Szép tavaszi reggel volt, amint megindult szép bontalábú kancáján a székváros felé. Az országút melletti akácok csak úgy öntötték az illatot. De az út sem volt érdektelen. Az egész környék élete, mozgalma a kígyózó szürke pántlikára került. Ameddig a szem lát, el van lepve vásárra igyekezõ népekkel. Nagy, furmányos szekerek döcögtek fával, kõszénnel, deszkával, búzával vagy hordókkal. Néhol egy-egy szénás szekér, mintha egy kazal mozogna. Paraszt anyóka malacot hajt, szegény ember egy riska tehenet.

Oh, mennyi apró tragédia itt az úton! De vannak édességek is. A kis Ancsurka vígan lépked anyjával; ma veszik meg a menyasszonyi kelengyéjét a sátorokban: rámás csizmát, koronás imakönyvet, selyem keszkenõt, virágos ködmönkét, meg majdnem elfelejtettem a legfõbbet, a virágkoszorút. A tót szekerek lassan húzódnak végig, apró ökrök húzzák, kajla szarvúak, némelyiket tehenek, úgyhogy a szekereken ülõk vígan beszélgetnek, hancúroznak útközben a gyalogosokkal. Bezzeg a nyalka lovú palócok vágtatnak, mint a szél, s elõzködnek egymással, mindenféle csúfságot átkiabálva az egymás lovaira. A kékkõi mézeskalácsos, Kurlik Dániel, viszi két nagy ládában a szíveket, a bölcsõket és huszárokat, mert hiába, csak ez az egy poétikus mesterség van, a szerelembõl táplálkozó. Mert a szíveket veszik a leányok számára, a bölcsõket a menyecskék számára és a huszárokat mind a kettõjük számára. Egyéb mézeskalács figura nem kelendõ.

A mágnás mesteremberek, mint a kürtösi szûrszabó, Bocskó János, vagy az esztergályi csizmadia Kapor Mátyás, háromszögletes ládákban viszik a portékákat, a ládák tetején a majszternék ülnek nagy begyesen, a sátor is ott van fölrakva darabokban a saroglyában. A szegényebb mesterember, mint például Filcsik István, csak gyalog bandukol az útszélen, egy pár fölséges új csizmát akasztván a nyakába. Filcsiknek még nincs kocsija, nincs ládája, igaz, hogy még majszternéja sincs, de már ott ül valaki éppen a Kaporék ládáján a mesterné mellett (nem más, mint az esztergályi kántorék Zsuzsikája), aki egykor, ha az isten is úgy akarja, õrá fog mosni.

Ennek az okáért szúrta meg kellemetlenül a mellette elhajtató Kapor gúnyos, fitymáló köszöntése:

- Szervusz, Filcsik!

A nagy lealázásba szinte belepirosodott, s furfangos terveket szõtt a megtorlásra lesve, hogy utolérje valami ismerõs, aki a kocsijára híjja; ha pedig nem hívná, majd tesz õ arról.

Ahon jön ni három prüszkölõ tátoson, zöldre festett úri bricskában a mulinyi ispán, Horváthy Ferenc; igaz, hogy másodmagával van, Holéczyvel, a nótáriussal, de azért még Filcsik fölférne. Amint elhajtat mellette, utánakiált hát:

- Hahó, tekintetes uram, hahó, hahó!

Az ispán figyelmessé lõn, megállíttatja kocsiját.

- Mondani akar valamit?

A fiatal csizmadia erre (mert Filcsik, akirõl mint öreg emberrõl írtam már egyet-mást, ebben az idõben vidám, kedélyes fickó volt úgy a harminc év körül) nagy hebehurgyasággal elkezdte szidni a papjukat. Borzasztó, hogy miket mûvel ez a reverendás hörcsög.

Horváthy, aki protestáns ember létére nagy ellensége volt a papoknak s szenvedélye volt borsot törni az orruk alá, élénken ütötte föl a fejét:

- A pap? No, mit tett megint?

- Tetszett ösmerni az öreg Szuhánszky Györgyöt?

- Hogyne; faragó volt nálam vagy tíz év elõtt.

- Képzelje csak, nem akarja a papunk eltemetni. Már hatodnapja.

- Az ördögbe is! Hatodnapja. Hisz ez érdekes dolog. És tûri a község?

Filcsik lehorgasztotta a nagy boglyas fejét.

- Hát mit csináljon?

- Ejnye, mordizom adta - gyulladozik az ispán, és a szemei szikrázni kezdenek a dühtõl. - Hiszen ez hallatlan. Hisz ezt föl kell jelenteni. Ebbõl országra szóló lármát kell csapni. De üljön fel, Filcsik, és beszélje el körülményesen az esetet.

Filcsik fölkászmálódik a kocsira, de most már intra dominium egyszerre megváltoztatta modorát, s mintha untatná a téma, amint az ispán firtatni kezdte a részletekrõl, ímmel-ámmal vonogatta a vállait, miközben a két madzaggal összekötött kordován csizma ide-oda lóbálózott a mellén.

- Eh, bolondság - vetette oda foghegyrõl -, nem érdemes róla beszélni.

- Mit? - kiált föl az ispán indulatosan. - Hogy ez bolondság? Önkény ez és vérlázító cudarság, melyet meg kell torolni. És hát mit hoz föl õ?

- Hogy azt mondja, nem engedik a kánoni törvények - felelt Filcsik közömbösen, mialatt nyugtalanul feszeng a kényelmetlen elõülésen.

- Kánoni törvények? Szeretnék én olyan kánoni törvényeket látni, az ebadta. Nem, nem, az lehetetlen. Valami más oknak kell fönnforogni…

- Meglehet - veti oda Filcsik lustán.

- Talán a lutheránus hitre tért át az a Szuhánszky?

- Nem biz az.

- Nem lett öngyilkos?

- Dehogy.

- Talán nem gyónt?

- Az isten tudja.

- Ej, az ördögbe is, valami ürügye talán csak mégis van, hogy miért nem temeti el?

Filcsik elmosolyodik kesernyésen, ahogy a nagy humoristák szoktak, míg végre naiv bárgyúsággal kibuggyantja a tréfáját:

- Az egyik ok talán az is lehet, ispán úr, hogy még eddig nem halt meg az az illetõ Szuhánszky György.

Holéczy nótárius úr elkacagta magát, hogy a könnyei is csurogtak: »Oh, te bolondos Filcsik, te selyma Filcsik, az ördög vigyen el téged Filcsik«, az ispán ellenben dühbe jött e sületlen viccre, s kedve lett volna lelökni a kutya Filcsiket, aki bolonddá tette, de a következõ percben mégis illendõbbnek és méltóságteljesebbnek látszott a tréfa elértése. Elmosolyodék hát õ is, és a Filcsik fejére ütve mondá:

- A fiatalság mustja forr és játszik még ebben a kobakban, Filcsik öcsém.

- Imposztor - jegyzé meg Holéczy -, nem akart gyalogolni, s ez éppen jó mód volt, hogy a kocsinkra kerüljön.

Filcsik bûnbánó arcot vágott.

- Szó, ami szó - vallogatta ki apródonkint. - Beteg vagyok. Egész testem lázban van, s restelltem egyenesen a kocsira kérezkedni, pedig már alig bírtam vánszorogni az úton, meg ez a csizma is mázsányi tehernek látszott a vállamon. Azt hittem, összeroskadok alatta, pedig ennek, ha törik, ha szakad, ott kell lennie a kitûzött órában a kundsaftnál.

- Hol?

- A városerdõben, a kilencedik tölgyfánál kelet felé.

- Hogyhogy?

- Ott lészen átveendõ.

- A fa által?

- Igenis, a fára akasztandó.

- Hm, és a fizetség…?

- Az is a fa útján történend.

- Ugyan?

- Az madárfészekben találtatnak meg általam az hét pengõ forintok.

(Valahányszor üzleti dologról volt szó, Filcsik mindig az iparosok sajátszerû nyelvén beszélt.)

- De hisz ez egészen titokzatos - csodálkozik az ispán, ki megint valami ostoba tréfát sejtett. - Maga eszerint nem is ösmeri a kundsaftot?

- Dehogy nem. Krúdy Kálmán. Õ rendelte meg nálam.

Ah, oh! Persze, hogy persze. Ez csak Krúdy lehet. Így már van értelme.

- De mit beszélsz, te Filcsik! Hisz ez nõi csizma, kis piskóta lábra való - födözte fel Holéczy.

- Igenis - jegyzé meg a mester, nem kis kevélységgel tekintve végig mûvén. - Helyes kis csizma. Krúdy éj idején egy bársony topánkát hozott mértékül, hogy az után formáljam.

- Bársony topánka! - Az ördögbe is! Ki visel itt a környéken bársonycipellõt? (Az ispán eltûnõdött, miközben a tajtékpipája kupakját csattogtatta.) Bársony topánkája itt csak a mi bárónénknak van, meg talán… - de itt hirtelen elharapta a mondatot, a szájára ütvén.

- Tudom, kire gondolsz - dünnyögte Holéczy.

- Hallgass, ugyan hallgass. Az erdei tündérre gondolok, Holéczy, hanem az végre is lehetetlen. Hogyan juthatna ahhoz Krúdy?

- Ostobaság - bizonykodik Holéczy. - A cseresznyeszem, amit egyszer a seregély kikezdett, magától esik le a kakasnak.

- No, az igaz, az igaz. A seregély, hm. A kakasnak, hm. Micsoda szép fehér teremtés! (Az ispán a szájával csettentett.) Huh, az a patyolattermet. Mit mondasz hozzá, Holéczy? Hány ujjadat engednéd érte elvágatni, mi? De nini, mi baja, Filcsik? Az isten szerelméért! mi baja?

A Filcsik szemei vadul forogtak üregeikben, a szája idegesen rángatózott, s mellébõl hörgõ hangok törtek ki.

- Végem van - nyöszörögte -, mindjárt meghalok, az ereimben tûz nyargal, s azt hiszem, mindjárt harapni fogok, ham…

S kivicsorítván fogait, megcsattogtatta rémletesen.

- Talán, ha megállnánk és egy kis vízzel meglocsolnánk.

A csizmadia összerázkódott.

- Huh, csak azt ne! Iszonyodom a víztõl.

Az ispán összenézett Holéczyvel.

- És mióta érzi magát rosszul?

- Már tegnap se voltam rendben, s egyrészt azért határoztam magam a városba menésre, hogy a megyei kilógus megvizitáljon, de ma percrõl-percre rosszabb bõrben vagyok, pedig bizonyisten nem harapott a lábamon nagyobb léket, mint a kis ujjam körme.

- Ki? Mi? - riadt föl egyszerre Horváthy és Holéczy.

- Hát nem mondtam még? A molnárék kutyája tegnapelõtt.

Uccu, több se kellett, a két megszeppent úr, egyik jobbról, másik balról, leugrott a kocsiról. A kocsis észre sem vette, csak akkor tekintett álmélkodva hátra, midõn szokatlanul messzirõl látszott hallatszani az ura hangja:

- Csak hajts vele, János, csak hajts a doktorhoz.

És János hajtott is egykedvûen, Filcsik pedig csak azt várta, hogy túl legyen a szemhatáron, elmosolyodott, s átült a hátulsó ülésre, ahol is elvetvén magát kényelmesen, mint valami fõszolgabíró, rágyújtott jóízûen, mint egy török, s mikor a hetyke úri fogat elérte a rivális esztergályi csizmadiát, átszólt hozzá nagy dölyfösen:

- Szervusz, Kapor! Nem üzensz valamit Gyarmatra?

Ilyen kopottas léhaságokkal mulat a mi népünk, s nem mond francia könyvekbõl szopott elmés epigrammokat, ahogy azokat az elbeszélõ írók adják a szájába, sem pedig nem énekel minduntalan népdalokat, ahogy a színmûvek mutatják; - a jókedve mézét elcsöppenti a maga módja szerint, néha együgyûen, néha illetlenül, ahogy éppen telik.

Balassát mulattatta útközben a sok tarkaság. Mindenütt köszöntötték a népek, amerre ment. Környékünkön végtelenül szerették a hatalmas õsfamíliát, mert a Balassák csináltak hamis pénzt, de sohase csináltak hamis politikát. Százados emlékek fûzték õket ide. Minden várrom, minden legenda õhozzájuk vitt vissza. A régi csataterek (s minden faluban volt valaha csata) benépesültek a fantáziákban páncélos Balassákkal. Picinyke lábnyomok látszottak egy palojtai sziklán. Egy Balassa-kisasszony selyemtopánkás lába vájta azokat. Lapos, kerek kavicsokat dobált ki a Kürtös-patak egy helyütt, ha megáradott. Ezek is egy Balassának kõvé vált pénzei. Minden az övék volt itt, még a nép szíve is.

Pedig akadtak köztük rossz urak, kegyetlen, zsarnok oligarchák, de a régiség patinájával megszépültek. Maga az Antal báró apja is kényúr volt, de akiket megbotoztatott, akiken erõszakoskodott, azok nincsenek itt panaszkodni, szanaszét álmodnak a környék temetõiben, azok elõtt pedig, akik élnek, csak a régi pompa emléke lebeg. Hajh - sóhajtanak föl -, milyen más volt még akkor, a só is sósabb volt még akkor! Most íme, itt megy Balassa Antal a pej kancáján, olyan, akárcsak a burkus bérlõ vagy valamelyik városi írnok, aki vasárnap kikölcsönöz egy nyerges lovat. Hej, láttátok volna tíz-tizenöt év elõtt az öreget, mikor Gyarmatra ment! Nyolc huszár lovagolt elöl, azután jött két lámpavivõ, azok is lóháton, azután jött négy lovon Balassa, a hintó két oldalán két sárgaruhás fullajtár szaladt gyalog, ezeknek a kengyelfutóknak lábszáraikból, azt mondják, még gyerekkorban kiszedte a felcser a vastag inakat, hogy jobban futhassanak, a hintó után megint nyolc huszár következett. Arany, ezüst ragyogott a huszárok dolmányán.

S amellett, hogy ilyen fényt fejtett ki, egyszerû ember volt, együtt élt a népével, tótul beszélt, még magyarul sem tudott jól, el se mehetett volna a nagyurak közé, akik németül kotyogtak, mert kinevették volna. Ott élt a várában, mint valami kiskirály. Kilenc ágyúlövés hirdette, ha asztalhoz ült; ha lejött a várból sétálni, mellette két oldalt két kivont kardú huszár, elöl egy kürtös ment a Balassa-címerrel, a bölényfejjel a mellén, belefújt a kürtjébe, hogy minden jótét lélek jó eleve térjen ki az útból. Egyszer baja is lett a nemes vármegyével, mert a haldoklóhoz sietõ, szentséget vivõ pap nem akarván kitérni, az egyik huszár belevágott a pap jobb karjába, s a szentség kiesett a kezébõl. Nagy violencia volt ez az isten ellen, de emiatt is csak a vármegye feje fõtt: ítélni az isten ellen nem tudott, Balassa ellen nem mert.

Ámbár nehézkezû, sok szeszélyû úr volt, a bosztohó nép mégis jó emlékben tartja, mert ami a földjein termett, azt a földjein lakó nép közt szórta szét. A mostani báró nem vét a légynek se, mégis hidegebbek iránta. Elösmerik, hogy olyan, mint a falat kenyér, de érzik, hogy e falat kenyér morzsái másutt hullanak el.

Másképp csinálta az öreg. Nem járt kártyázni Pestre, se nem hozott szeretõt Bécsbõl. Hiszen annyi szép tót leány terem otthon. Ha bement a gyarmati vásárra, micsoda világ volt az a mesteremberekre! Kivált az özvegysége után. Benézett például a szûcs sátra alá, ahol vagy száz tulipános, szegfüves asszonyi ködmönke volt garmadába rakva.

- No, Kripuska, hogy megy a vásár, Kripuska?

Kripuska egy vézna, fekete emberke volt, messze földön híres a hímzett tulipánjairól, harmadéve halt meg, ha jól emlékszem. Nagy ijedten lekapta a fejérõl a sapkáját:

- Gyengén, gyengén, méltóságos báró úr!

- Hát vannak-e szép ködmöneid?

- Van egy-kettõ.

- Mennyi van?

- Van vagy száztíz.

- Hogy adod, Kripuska, a legszebbet?

- Tíz pengõforint, amit a méltóságos úr kiválaszt.

- Hát a legrosszabbat, amit te kiválasztasz?

Kripuska nevetett.

- Nyolc forintért adom.

- No, hát akkor rakd föl szekérre mind a száztízet, Kripuska, és még ma estére ott legyen Kékkõn, kilenc forintjával, Kripuska, mert azok is közte vannak, amiket te kiválasztanál, s azok is, amiket én.

S úgy kacagott, olyan jóízûen kacagott, mint egy gyermek, örömében, hogy ilyen leleményes számmûveletet csinált.

Képzelhetni, hogy bosszankodtak aztán a leányok és menyecskék, akik ködmönt jöttek vásárolni, mikor Kripuska szokott éneklõ hangján kijelenté:

- Voltak szebbnél-szebbek, de mind megvette, lelkem, a báró Balassa.

Nagy csapás az ilyen. Hiszen az igaz, hogy van más szûcs is, de mit ér, ha csak a Kripuska ködmöne az igazi ködmön. Finom virágait messzirõl föl lehet ösmerni, mintha nem is varrva volnának, de lehelve. Hiszen ködmönöket a kékkõi szûcs, Petrás Sámuel is varr, de ég és föld a különbség formában, hímzésben. Azokat legföljebb a szegény zsellérlányok hordják, akik a hideg ellen védekeznek, s nem a férfiszem elé fegyverkeznek. Szóval, a Kripuska-féle ködmön a módi, az a nyalka viselet. Más formája van abban a deréknak, s ingerlõbben ring a csípõkön. Akik értik, azt mondják, hogy Kripuska nagy mûvész, s ha egyszer meghal, senki sem tud többé olyan ködmönöket csinálni. Meglássátok, hogy a halála után kétszeres áron fognak elkelni a viseltes ködmönei is, mint ritkaságok!

De Balassa, úgy látszik nem osztotta ezt a fölfogást, mert amint estére hazahozták neki egy nagy szekéren a tömérdek nõi ködmönt, ezekkel a szavakkal ballagott át a kékkõi szûcshöz, Petráshoz, aki éppen most jött meg, s bosszús képpel rakta ki a ládákból el nem kelt portékáját:

- No, Petrás, vén kutya, úrrá tettelek, he!

Petrás egy csöppet se vágott nyájas arcot a nagyúr elõtt.

Petrás goromba ember volt (hiszen ma is él, és még most is olyan, mint a pokróc), ráförmedt Balassára:

- Szégyellheti magát a méltóságos úr, hogy a saját jobbágyát így leteszi egy idegen miatt. Bizony nem tettem volna föl a méltóságos báróról.

Balassa mosolygott rejtélyesen, titokzatosan, amint mondani szokták, befelé.

- Szamár vagy, Petrás, nem érted a dolgokat. Hiszen rajtad akarok segíteni.

- Köszönöm szépen - feleli Petrás gúnyosan -, Kripuskától vesz száz ködmönt, hogy énrajtam segítsen. Talán nekem akarja adni a méltóságos báró?

- De már azt a bolondot nem teszem, Petrás fiam. Sokkal okosabbat, sokkal jobbat teszek én azokkal, ami segítségedre lészen. Megállj csak, hogy fogsz te engem magasztalni!

- Ezért ugyan nem - morogja Petrás keserûen -, mert ha azt hiszi a méltóságos báró, hogy emiatt az én portékám lett kelendõbb, ugyancsak rosszul hiszi. Az asszonyi állatok bolond állatok, s amelyik nem kapott Kripuskánál ködmönt, hát az mind rendelt nála, s inkább vár hetekig az övére, mintsem hogy nálam vegyen. Ehol van ni, visszahoztam mind…

S dühösen rúgta szét a ködmönöket, amelyeket az inas szép formás rakásra halmozott fel a falnál.

- No, no. Ne tüzelj fiam, Petrás, mert bizony megbánod keservesen - csillapította a báró, odanyújtván öblös tajtékpipáját a huszárjának, hogy töltse meg, aztán letelepedett a nagy bõr-karosszékbe, melyet a várból hozatott volt le magának, mert különös élvezetei közé tartozott itt üldögélni délutánonkint és disputálni a goromba Petrással, akit voltaképpen kedvelt. - Azt gondoljátok ti, krumplin nõtt mesteremberek, hogy csak a parasztnak van esze, hogy az úrnak nincs. Hát én megmutatom neked, Petrás, hogy a nagyúrnak még több esze van - de nem vigyorogj, mert pofon ütlek, Petrás. Azt mondom én neked, Petrás, hogy a te mesterséged pompásan fog menni ezentúl, és ezeket a ködmönöket drágábban kapkodják szét, mint a híres Kripuskáét. A legyek köpjenek be engem, ha nem így lesz…

Emellett azonban olyan együgyû arcot tudott vágni, mintha egy csöpp agyvelõ se lenne a koponyájában s egyre pattogatott a kövér ujjaival.

- Ohó, te édes testvérke (ez volt a szavajárása: »bracsek szlatki«) a fejedet rázod, amint látom. Hát jól van, pukkadj meg, egy fogadást ajánlok arra, hogy igazam lesz. Állod vagy nem állod?

- Attól függ, mit kapok és mit adok.

- Mindenképpen kapsz… Ha mához egy évre nem lesznek kapósabbak a ködmöneid, mint a Kripuskáéi, én vesztettem. Kapsz tõlem tizenkét üszõ tehenet, te választod ki a gulyámból, ha pedig kapósabbak lesznek, te vesztettél, és kapsz tõlem tizenkét botot, én választom, hogy ki veri rád.

- Itt a kezem - szólt mogorván a kékkõi szûcs.

Ravasz, ötletes ember volt a megboldogult báró. Az ördög se hitte volna róla. Görbén vetett az esze, de oda, ahova akarta. A ködmönök dolga is egy nábob ostoba szeszélyének látszott, pedig egy körmönfont csintalanság volt.

Hej, a ködmönök! Sokat emlegették azokat. Száz év múlva is hírük lesz még. Berakták õket a vár egy szobájába, mely a fürdõszoba és a báró hálószobája között van. A báró elnevezte a szobát »Kozsuchariumnak« (Kozsuch tótul ködmönt jelent), és azután nemsokára elkezdte hasznát venni a Kozsuchariumnak. Délutáni sétáinál, a kertekben, amint gyomláltak, vagy a réten, ha gyûjtöttek, esetleg vasárnap a templomban kiszemelte magának a legszebb menyecskét vagy leányzót (mert varietas delectat), s aztán egyszerûen odaüzent vagy az apának vagy a férjnek:

- A Zsuzsika számára egy ködmönt tartogatok, hát jöjjön fel ma a várba választani.

Parancs volt az ilyen, ritkán szegültek ellene. Az egyenlõségi érzések színes pillangói még akkor gubóikban szunnyadtak. Tényleg erkölcstelen brutalitás volt, de amaz idõk szokásaiban szétoszlott a brutális íze. Tudta is azt az együgyû nép, hogy az úr joga is végzõdhetik valahol! Maga a mûveletlen úr se tudta. A jus primae noctisról vidám nevetgéléssel beszélgettek a fiatal urak, az ezüst kupácskákat hajtogatva. Szóval, nem vették azt olyan nagy sérelemnek, amilyenné késõbb nõtte ki magát a lovagregényekben. Sõt némi megtiszteltetés mutatkozott a dologban.

Kényesebb esetekben Safranyikné, az özvegy kulcsárné, volt a közbenjáró. Igazi Éva leánya volt ez a Safranyikné, akiben egy angyal lakott és vagy tizenhat ördög. A tizenhat ördög praktikájával, cselszövényeivel tudta megkeríteni urának, akit az akart, miután már õt nem akarta, pedig még helyes asszony volt szép vonásokkal és egyenes termettel, mint egy gránátos. Azt beszélték Kékkõn, hogy Petrás érdeklõdik iránta, és hogy az asszony is csak Petrás elõtt mutatkozik a tizenhetedik lakójával.

Hogy mi volt köztük, nem lehetett tudni, de annyi bizonyos, hogy Petrás mindig elpirult, ha az özvegyet szóba hozták elõtte, és másrészt Safranyikné is gyanúba keverte magát, mert a nagy messzelátót, mely a várbástyán állt, s mellyel esténkint a csillagokat nézegette a báró, sokszor találta úgy, hogy a csõ Petrás udvarába volt beigazítva.

- Miféle kométa lehet a Petrásnál? - dörmögött a fõúr. - Hej, lessétek ki már egyszer, ki használja az én messzelátómat?

Hát kilesték, hogy a kulcsárné szokott vele mulatni, ha a méltóságos úr nincs otthon.

Ebbõl fûzte aztán szakadatlan tréfáit és incselkedéseit hol Safranyiknéval, hol Petrással.

- Mikor házasodol meg már, te bolond szûcs?

- Nem érzem semmi szükségét.

- A melled se kívánja?

- Az se.

- Tudod is te, hogy mi kell neked? Megrothadsz, mint a tök, ha egyszer utolér a betegség. Pedig utolér. Hogy nem érzed az asszony hiányát? Mert szamár vagy, Petrás. Vannak dolgok, amelyeknek hiányát másoknál mindenki látja, csak az illetõ nem. Viszont vannak dolgok, melyeknek hiányát az illetõ ember érzi csak, pedig nincs is meg az a hiány. Hány embert hallottál panaszkodni: »Oh jaj, nincs elég pénzem«, vagy »Oh jaj, nincs elegendõ egészségem, nincs gyermekem, nincs elég szénám« stb. Pedig mennyi egészséges ember van a világon s mennyi gyerek és mennyi széna! De senkit sem hallottál még panaszkodni: »Oh jaj, nincs elegendõ eszem«, pedig milyen kevés a valóban eszes ember. No, Petrás, hát neked sincs elegendõ eszed, hogy el nem veszed azt a Safranyiknét. Huh, micsoda fehér teste lehet annak.

Petrás felmordult vad keserûséggel:

- Mintha nem tudná?

- Vakuljak meg, Petrás, ha láttam.

Általában a báró igen kegyes volt azokkal a vászonnépekkel, akik egyszer az õ szobája küszöbét átlépték. Ez az út vezetett legbiztosabban a templomba (noha a templom éppen ellenkezõ irányban volt, a vár baloldalán). A báró férjeket keresett nekik és rendesen talált is. Mert a tótocskák okos emberek. Tudják õk, mitõl nem döglik a légy. A kékkõi vár urával hasznos jó lábon lenni. És végre is mirõl van szó? Egy gyöngyszem letörött a pártáról. Hát mi az?

Így lõn tehát, hogy a kozsuchárium ajtai gyakran nyíltak meg, lassú, biztos csikorgással, amely alkalomkor a folyosókon járkáló lakájok rejtelmes szoknyasuhogást véltek hallani. De jobb azt nem látni, nem hallani… Hisz az egész csak annyi, hogy holnap egy ködmönnel megint kevesebb lesz.

Hej, csak nagy kujon volt az elõbbeni báró! Tudta az, mi a jó. S ha talán még nem volt is megírva az ismeretes verssor: »Minden órádnak leszakítsd virágát«, õ már közel sántikált hozzá, csak egy kicsit helytelen szórendben: »Minden virágot szakíts le egy órára.«

Nagy kertje volt hozzá. Amerre a szem lát, a kékkõi bástyákról le Kürtös völgyén egészen a székvárosig, mely a Balassa nevet viseli prédikatumnak, fölfelé a Lopata-erdõ gerincéig: mind Balassa-jobbágyság lakik a szétszórt csoportokban fehérlõ házakban. Ahol a pléhfedelû tornyok tündöklenek a lapályon, azok a palócfalvak, ott teremnek a karcsú, szikár barnák, amott a hegyoldalakban, a dombokon, a lenhajú, piros-pozsgás nyevesták (menyecskék). Az ember úgy látja õket a messzelátón a mezõkön, pirosló kendõikben, mint valami pipacsokat a rozsok között.

Hanem aztán közelrõl ki lehet választani a legszebbeket. Arra valók vasárnap a templomok. Mindegyikben Balassa a kegyúr. Illik neki oda benézni. S ha valami akad -

…Hát az a valami hadd jöjjön magának választani egy ködmönt.

Így fogytak, egyre fogytak a ködmönök. De a ködmönök becse is fogyott. Lassankint kiszivárgott mind szélesebb körbe a kékkõi kozsucharium titka. A lakájok is fecsegtek, talán Safranyikné is kiszalasztott a száján valamit, sõt maguk az áldozatok sem hallgattak eléggé. Minden napfényre került, s a Kripuska-féle ködmönöket a gúny nyilaival kezdték szurkálni. Aki maga vette is, röstellte többé fölvenni. Ha itt-ott mégis feltûnt egy-egy karcsú leány termetén ismeretes szegfûivel és pompás színû tulipánjaival, nevetgetve ujjal mutogattak az illetõre. Még egy-egy jóakaratú idõsebb ember szavakkal is fölvilágosítá:

- Ejnye húgom, húgom, hát már te is megjártad a kékkõi várat?

A kis bamba leány elpirult és eltûnõdött: mért mondták ezt neki? Hát olyan nagy bûn a kékkõi várban lenni?

Addig tudakolta, hogy végre megtudta. Dehogy vette volna föl ezután a ködmönkét széles e világért.

Nem viselték már azt, csak az istentõl elrugaszkodott élemedettebb asszonyok, akik szerették, ha gyanúba keverik, hogy megtetszettek valakinek. Így borult rá a Kripuska mûremekeire az alkony. Úgy, hogy egy év múlva a Mihály-napi vásár után este betoppant a kékkõi várúrhoz Petrás szûcs.

- No, mi jót hoztál, édes testvérke?

- Azért jöttem biz én, méltóságos uram, hogy tessék azt a tizenkét botot rámveretni.

- Hm. Hát milyen volt a vásár?

- Egy szálig eladtam a portékámat.

- És Kripuska?

- Sírva ment haza.

- Hát ugye mondtam, Petrás, hogy szamár vagy. Mondjad, hogy mi vagy?

- Szamár vagyok, méltóságos báró úr.

- Hát az igaz. Hanem mármost gyere ki az udvarra!

Balassa kihozatta a derest a fáskamrából.

- Mármost feküdj rá, édes testvérke.

Petrás engedelmeskedett szó nélkül. Kemény ember volt, tudta, hogy ami adósság, az adósság.

- Hívjátok elõ a Safranyiknét! - parancsolta a fõúr.

 A deresen fekvõ ember vonaglott, a fogait vicsorgatta a szégyentõl, hogy õt Safranyikné így lássa - éppen Safranyikné.

- Méltóságos uram - hörgé tompán -, ez nem volt az alkuban.

- Ne csipogj, fiam Petrás, mert úgy volt az alku, hogy én választom, aki rádverjen. De nini, itt jön már Safranyikné.

Nagy lihegve jött a konyha felõl, kipirulva, fehér kötényben, felgyûrt ingujjakkal. (Hm, elég szép karja van még!)

- Nosza, lelkem Safranyikné, kapjon föl egy pálcát és verjen erre az emberre tizenkettõt!

Petrás fölszisszent.

- Asszonnyal akar megveretni? Inkább veressen rám huszonnégyet a legmarkosabb hajdúval!

Safranyikné majd sóbálvánnyá vált, mikor a deresen fekvõ delikvensben felösmerte Petrást; szemei lassanként megteltek könnyekkel, s a puha szíve is kicsordult: »Nem tehetem méltóságos úr - inkább vágassa le a fejemet«, majd hirtelen elhatározással térdre vetette magát a fõúr elõtt: »Kegyelem, kegyelem!«

- Egy föltétel alatt - szólt Balassa, a rõt bajusza alatt ravaszul mosolyogva. - Ha holtig tartó rabságra változtatjuk a büntetését, a pap elõtt.

Petrás fölpillantott lopva s látván a szivárgó könnyeket az özvegy fekete szemeiben, meglágyult, s gyöngéden, halkan kérdé:

- Akarja?

Safranyikné elpirult, a fejével biccentett, s elkezdett hangosan sírni.

Így hajtaték be Petrás György a házasság igájába, élemedett korában, egy rossz ötlettel. Ami egyébiránt nem igen okozott változást a dolog érdemére nézve. Mindössze annyiban, hogy az ütlegeket nem egyszerre, hanem részletekben kapta ki özvegy Safranyiknétól, helyesebben Petrásnétól.

A falusiak sokáig emlegették a szegény Kripuska pusztulását és a báró furfangos fogadását, s az olyan esetre, ha valaki ezentúl valamiben rövidet húzott, megszületett a gunyoros közmondás: »Úgy járt, mint Petrás szûcs, aki tizenkét üszõ helyett egy tehenet kapott.«

***

Hogy elvitt a mese! Akaratom ellen, mint az álom. Hiszen én a hajdani bárórul beszélek, akihez semmi közünk. Azért baj az ilyen írásbeli diskurzus, hogy senki közbe nem szólhat. Szalad az ember emlékezete barázdáról barázdára, mint az ördögmotolla.

Egészen más a mostani Balassa; nem adja magát össze holmi szûcsökkel, s nem is csinál kedélyes tréfákat; finom nagy úr, illatos vizekkel locsolja magát, amellett szelíd, jó ember, mindenkit megbecsülõ, nem tegezi az még a hét éves parasztgyereket se. Nem sanyargatja a jobbágyait, nem hatalmaskodik velük; ha megharagszik a jobbágyra, azt mondja neki: »Ön helytelenül járt el velem szemben, Majmos Mihály, ez nem volt öntül szép.« Az öreg tizenkettõig vágatta õket ehelyett - de jobban is ment a dolga.

Csak egyben ütött apjára, az asszonyok dolgában. Nem tud velük jóllakni. Egy-egy asszonyi ábrázat húzza, mint a mágnes, mint az alvajárót a hold. S ha még csak õt húznák, de a földjeit is kihúzzák alóla, és egyszer csak úgy marad csupaszon, ahogy õ szereti látni a dámákat.

Hiszen az apja is - isten bûneül ne vegye, mert nincs az ember taplóból (sõt ha meggondoljuk, a tapló is tüzet fog) -, hanem az apja megelégedett azzal, amit otthon talált, amit a ködmönökkel megszerezhetett, ennek ellenben csak az kell, ami ritka és drága.

Még mint siheder legényke ott szaladgált a Napóleon-szemû kisasszony után, aki annak a kornak a legnagyobb csodája volt. Horváthy uram ma is élõ ember, és éppen most Gyarmat felé kutyagol Holéczyvel, félig mint komornyik, félig mint szekretárius volt akkoriban a báró úrfi mellett künn Saulneban, Lotharingiában, ahol a Napóleon-szemû leány lakott, kinek látására a világ minden részébõl sereglettek az emberek. Horváthy uram Naplójában e rendkívül szép teremtésrõl a következõk foglaltatnak:

»E nevezetes D’Estany Josephine 1825-ben született, most tizennyolc éves hajadon. Napóleon tsászárhoz hasonlatos phisiognomiával, mely mégis oly szép, mindenekben ékes, hogy valakik tsak látják, beleszeretnek. Az urunk is tellyesen meg van habarodva.

A tiszteletreméltó fehérszemélynek kék szemeiben a következõ betûk látszanak köralakban, miképpen a pénzeken, »Napoléon Empereur«. A különös tünemény doktorok szerint abban találja magyarázatját, hogy a leány anyja áldott állapotában egy Napoléon-d’ort kapván az õ bátyjától, fájdalmasan nézegeté azt, midõn tüle késõbb meg kelle válnia.

Az kisasszony vidám, egészséges és miként fönnebb írám, külsõ formáiban annyira takaros és jeles, hogy egész ns. Nógrád vármegyében nem igen találtatnék párja. Itt igen rossz a koszt és a borok. Vagyunk szálláson az »Arany Fácányhoz« címzetû vendégfogadóban. Fácányon kívül más korcsmák is tele vannak a világ minden részébõl ide következett kíváncsi gavallérokkal és kurmacherekkel. Itt vagyon a Duke of Montrose, a Lord Dudley, a Waldstein Hansi gróf Prágából és sok más jeles nemzetbõl való ifjak, kik mind a leányzó körül legyeskednek vala, ki is azonban legszívesebben mosolyog ama napóleonbetûs kék szemeivel a mi Tóni úrfinkra - dicsértessék érte a Jézus Christus.

Azaz, hogy N. B. jobb volna talán, ha nem így volna, mert ama szerentsétlen napóleoni arany, akit a terhes asszony boltba küldött, s ki a szíve alatt viselt magzatjának szemeibe örökre bevésõdék, töméntelen aranyoknak lészen ebben a formában elcsalogatója. Bécsi zsidó immár harmadszor külde nekünk több zacskó aranyakat, s van is nincs is az utolsónak alján valamelyes.«

Így a Horváthy szûkszavú naplója a saulnei kalandról (itthon ugyan többet beszéltek róla illo tempore). Más nemzetek krónikásai is följegyezték.¹⁴

Mintha tudja isten, mit érnének szerelemre az efféle természet játékát képezõ szemek. Hiszen a szemeit voltaképp becsukja az asszonyi állat, ha csókolódzik!

Hogy miképp lett vége a dolognak, ki csalta meg hamarabb a másikat (mert mindig csak ez az egy kérdés van homályban), nem tudjuk, tény az, hogy Josephine után valami Pepita nevû táncosnõ következett. Ezt kísérgette a kékkõi úr városról városra Európán keresztül, s fizette a számláit, ékszereit. No, hát az is belekerült egypár garasba. Eközben nagykorú lett, és megházasodott. Szegény embereknél annyit jelent: »megtalálta a jobbik eszét«, nagyuraknál annyit jelent: »megreparálta a zsebét«. A grófkisasszony sok pénzt hozott a házhoz, minélfogva a mézes év után újra kezdhette régi passzióit. Röpködött, mint a lepke, szõkétül barnához, barnától vöröshajúhoz. Veszedelmes botanizálás. Az asszonyi koponya gyökereiért törni magát azoknak a különbözõ színe szerint. S míg az ember ezek közt babrál, a saját hajszálai szépen eltûnnek. Így járt a báró. De azért nem lett okosabb. S most is vígan megy az úton, melyen már sokan jártak elõtte mágnások és gavallérok. Kevélyen kocog a pejkanca, s gond nélkül fütyörész a lovas. Tele tüdõvel szívja be a levegõt, és mulattatják az országúton kibontakozó festõi jelenetek. Olyan szép a világ, mintha egészen neki volna teremtve! Csak éppen még az a százezer forint hiányzik hozzá, amit a pörért adnak. Széles jó kedvében szóba áll az ismerõsökkel. Egy nagyszarvú erõs kost, mely állítólag a bikával verekedett Stracinban és meg is kergette, az úton vesz meg egy szegény zsellértõl, aki vásárra hajtotta, húsz forintért. Krizsnócon a csevicés kútnál megállítja a lovát s vizet kér egy kislánytól, aki készséggel odanyújtotta zöld korsóját, megtörülve csücsét ingválla ujjával. A báró húz belõle s odavet a leánynak egy tízforintos bankót.

- Vegyen magának szagos szappant!

A gyermekleány mosolyán áttört némi aggodalom is.

- Még azt hiszik, hogy loptam! Jaj istenem, sok ez!

- Sok-e? - jegyzé meg a báró egy átható gyöngéd pillantással. - De hátha még a saját száját nyújtaná, nem a korsóét.

Sarkantyúba kapta a lovát s tovább ment - de a méreg már rácsöppent a liliomra. A benne lakó ördög nem pihent, ha a báró nem vehette is hasznát, õ csak dolgozott mégis, a nagy katlan számára…

A novinkai aklon boróka lóg ki az eszterhaj alól. Mert okos ember a juhász, gondolta magában: Van egy szõlõm, az termi a bort, van egy nagy kõrisfám az akol elõtt, alatta szépen elfér két asztal, van a feleségemnek két szép szeme, annak kedveért megállanak az utasok. Mindebbõl tehát pénzt lehet csinálni, ha magam mérem ki a boromat. Utánajárt az engedélynek, s azóta mindig ül egy-két utas a fa alatt. Most is ott látjuk nemzetes uraimékat, Horváthy és Holéczy uramat nagy porosan, elõttük a boros palack, a csevicés kancsó az asztalon, az asztal elõtt pedig csípõre tett kezekkel, nagy fejcsóválgatásban a juhászné, akinek most mesélik a Filcsik-esetet.

Trip, trop. Lódobogás hangzik. A juhászné megfordul, nevetõ édes arca tiszteletteljessé válik.

- Ah, a méltóságos báró!

Balassa megpillantotta ispánját a fa alatt, s feltûnt neki, hogy kocsi nincs közelben.

- Per pedes apostolorum, domine Horváthy? - kiáltja vidáman.

- Különös esetünk volt - feleli Horváthy nevetve.

- Nem tetszik leszállni? - kérdi a juhászné.

- Ha tartaná, kedvesem, a lovamat.

- Hogyne tartanám. Olyan szép állat!

A báró leugrott a nyeregbõl, s Horváthynak most már még egyszer el kellett mondania, miképp ravaszkodta fel magát a kocsira a beteg Filcsik, s hogyan sült ki apródonkint, hogy a veszett kutya marta meg. Mire aztán eszeveszetten leugrottak mellõle.

- Ugyan rosszul tették - mosolygott Balassa -, hogy másodszor is bolonddá hagyták magukat tenni.

- Csak nem gondolja a méltóságos báró…

- Sõt bizonyos vagyok benne, hogy az imposztor mindössze kényelmesen akart elhelyezkedni a csézában.

- No, az nem lehetetlen - vélte Holéczy.

- Mordizom adta! Nagyon restellném - vakarta fejét az ispán. - Nem akarnék nevetségessé válni. Minden csontját összetöröm a kutyának. De ilyen rászedés! S hogy hazudott, - mintha könyvbõl olvasná! Persze, a csizmadolog se igaz hát, se a bársony topánka…

- De már abban nemigen hazudott - mondta Holéczy -, mert a bársony topánkát ott láttam az egyik csizmában.

- Miféle bársony topánkáról van szó? - kérdé Balassa közömbösen.

Holéczy szólni akart, de Horváthy leintette a szemöldjei rángatásával. (Meglehet, éppen ezzel csinált bolondot.)

- Ej, semmi. Egy pár csizmát vitt Krúdy Kálmán számára, hogy azt mondja, a városerdõben ráakasztja egy elõre kijelölt fának a gallyára, és hogy a pénzt ugyanott találja a fészekben.

- De a topánka? Hogy függ ezzel össze a topánka? - vágott közbe a báró élénken.

Hm. A két úr jelentõségteljesen összenézett. Balassa észrevette.

- Valami titok van benne - szólt idegesen -, hogy nem akarják elmondani.

- Nincs, nincs - sietett a választ megadni zavartan az ispán. - Egy semmiség az egész. Holéczy barátom észrevette, hogy a csizma nõi lábra való és ezt fölemlítette. Nem így volt, Holéczy?

- De úgy volt.

- És aztán?

- Filcsik azt mondja, hogy Krúdy egy éjjel bársony topánkát vitt hozzá, hogy arra a nagyságra szabja a lábbelit.

A novinkai juhászné fölszisszent.

- Mi bajod, Judit húgom?

- Jaj, a ló meg akart harapni.

Ijedten eresztette el a kantárt, és olyan fehér lett az arca, mint a marmancs.

- Talán a tied az a topánka, te Judit?

- Oh istenem, dehogy! (Zokogásba tört ki, a fogait összecsikorította.) Ugyan mit fognak rám. Száradjon el térdig a lába, akié.

- Ostobaság! - morogta Balassa sötét arccal, s zavarában a jobb lábát tette a kengyelbe. - Ez a Filcsik egy javíthatatlan gézengúz, urak - tette hozzá erõltetett mosollyal, mikor fenn ült a lovon. - Gyû, Szemiramisz!

Elvágtatott a törpe almafák mellett, melyek az útszélén nyíltak. Mintha ezer meg ezer rózsaszínû szoknyácska lenne az a sok virág, amikbe piciny méhkisasszonyok öltözködnek. Ott sürgött egy egész raj, zümmögtek lágyan, édesdeden, és szálltak megrakott szárnnyal az erdõ felé.

Egy hûs áram jött nyugatról, megcsapta a forró fejét, meghuhogott az erdõ tõle, mintha hívná…

Hát jól van, elmegyek.

Hirtelen megfordult és visszalovagolt az akolhoz, magához intvén az ispánt.

- Üljön föl a lóra, Horváthy. A Szemiramisz jó futó, még utoléri Filcsiket. S ha nem, legalább a csizmát megtalálja az erdei fán. Vegye ki belõle a bársonytopánt és hozza el. Szóval, keresse meg valahogy a topánt.

- Parancsolatára, de akkor méltóságod gyalog marad.

- Ne törõdjék azzal! Hanem ha a topándolgot elvégezte, nézzen be a »Zöld Fához«. Ott lesz szállva báró Baldácsy vagy a fiskálisa; mondja meg nekik, ne várjanak délután, legfölebb estére jövök be, és magammal hozom azt a bizonyos dolgot, amit várnak.

- Megértettem, báró úr.

- No, hát csak siessen!

Lovast cserélt a ló. Balassa kivette az egyik pisztolyt a nyeregkápából és betette a tarisznyájába. Aztán befordult a gyalogúton a ráskai erdõ felé, szemben a Bágy patakkal, mely onnan jön, ahova õ megy.

Hej, szép az a Bágy. A mi zsuzsunk, a mi kis drágagyöngyünk. Hogy szökdel, hogy harsog a buja páfrányok között; szikláról sziklára ugrik, a lapályon elandalog; fölséges gyep rámájában erre fordul, arra fordul, meg visszaszalad, mint valami játszadozó kiskutya. Öröm vele együtt jönni.